Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)
1954-11-27 / 37. szám - Kelemen Sándor: „Falusi hétköznapok” - Ovecskin irodalmi riportkönyve • könyvkritika • Ovecskin: Falusi hétköznapok (7. oldal) - Vitalij Zakrutkin - Anatolij Kalinyin - Mihail Szokolov: Solohov védelmében - Három író válasza Azsajevnek • levél (7. oldal) - Képes Géza: Ünnep Ulán-Bátorban. Részlet mongóliai naplómból • napló (7. oldal)
1954 november 27. Irodalmi Újság, a FALUSI HÉTKÖZNAPOK SZOVJET IRODALMI KÖRÖK— Ovecskin irodalmi riportkönyve — BEN, újságok és folyóiratok hasábjain még most is folyik a harc olyan, már régen elítélt elméletek maradványai ellen, mint aminő konfliktusnélküliség, az élet kilakkoazása, a negatív figurák létjogosultságának tagadása. A harc főfegyverei az elméleti cikkek és tanulmányok helyett mindinkább maguk a szépirodalmi művek lesznek. Egyremásra látnak napvilágot olyan versek, elbeszélések, színművek, melyeknek szerzői megszabadulva a hamis nézetek szemellenzőitől, mind mélyebbre és mélyebbre hatolnak le a szovjet valóságba, s mind merészebben tárják fel az élet reális konfliktusait. Nem a valóság illusztrálására törekednek, ahogyan a háború utáni szovjet irodalom nem egy műve tette, hanem, annak valósághoz minden vonatkozásában a hű és pártos tükrözésére. Ezeknek a műveknek a sorához tartozik Ovecskinnak most magyar fordításban is megjelent riportkönyve, a „Falusi hétköznapok”. Az anyagi bőség megteremtéséért folyó küzdelem pillanatnyilag legfontosabb frontszakaszára visz el bennünket az író: egy mezőgazdasági kerületbe. Riportjaiban két kérdésre keres és — tegyük hozzá rögtön — ad is választ. Az egyik: miért középszerű a kerület, holott minden adottsága hogy élenjáró legyen, megvan ahhoz, mi az, ami folyton visszafelé húzza a kerületet, úgy, hogy ha nem történik valami, a jelenleg még élenjáró kolhozok is közepes, majd pedig szegény kolhozokká válnak. A másik kérdés: hogyan lehet fellendíteni a termelést, felvirágoztatni a kerületet. Ovecskin riportjaiban több helyen is jelzi, mennyi egészséges gondolat, okos kezdeményezés vész el kihasználatlanul az egyszerű kolhozparasztokban, traktoristákban. Egyik főfeladatául tekinti, hogy felfedje és kiaknázza ezeket a gondolatokat, s megmutassa, miként lehet hasznosítani azokat. Innen van a riportkönyv egyik legjellemzőbb sajátossága: a gondolati gazdagság. OVECSKIN ítélőszék elé kényszeríti a kerület minden lényeges problémáját — a helyzet alapos ismeretével és megfelelő politikai és tudományos felkészültséggel rendelkező természetes emberi ész ítélőszéke elé. S úgy vezet rá bennünket a helyes ítéletre, hogy egyúttal megmutatja azt is, mennyire képtelenek ennek az ítéletnek a helyességét belátni mindazok, akik csupán sablonokban tudnak gondolkozni, akik a valóságos élet helyett csak a papírtengert látják és vizsgálják. Az író oly meggyőző erővel érzékelteti a minden kötöttségtől és buta előítélettől megszabadított józan ész szárnyalását, hogy ettől mi, olvasók is merészebben kezdünk gondolkozni ■— gondolkozóbban nézünk körül saját házunk táján. A könyvben található gondolatok érdekessége nem az eredetiségből adódik, hiszen lényegében semmi korszakalkotóan új nincs bennük. Egy-egy talpraesett ötlet úgy válik az olvasóban érdekes élménnyé, hogy az író, ha csak néhány vonással is, elénk állítja az ötletet kigondoló embert. Az alakok hosszú sorában Martinov, a kerület pártbizottságának másod-, majd később első titkára foglalja el a központi helyet. Ő áll a kerület felvirágoztatásáért folyó harcnak az élén. Mivel is kell megbirkóznia Martinovnak ebben a harcban? Először is Borzoval, a kerületi pártbizottság régi titkárával. Egy lelke mélyéig önző s magánéletében is undorítóan feslett emberkét mutat be ebben a figurában az író. Borzovot nem érdekli a kerület sorsa, a kolhozok élete, problémái. Számára csak az a fontos, hogy minden utasítást szó szerinti pontossággal és határidőre végrehajtson. Munkamódszerére jellemző, hogy gyakran éjszaka két órakor adott le körtelefonokat az összes kolhozelnöknek: hadd lássák, hogy a titkáruk éjjel sem alszik, érezzék, hogy minden pillanatban ott van a sarkukban. Munkája Borzovot csak annyiban érdekelte, amennyiben lehetőséget adott számára, hogy kitüntesse magát feljebbvalói előtt. A korhelykedés vagy egyéb okok miatt használhatatlan embereket büntetésből elnöknek tette meg a legelmaradottabb kolhozokban — ennyire tartotta fontosnak a mezőgazdaság fellendítését. Ilyen emberekre céloz az író, amikor azt mondja, hogy az ostobákat, a hozzá nem értőket meg azokat,akiknek nem szívügyük mezőgazdaság, „puskalövésnyire sem a volna szabad a mezőgazdaság közelébe engedni”. Martinov a kerület talpraállításáért vívott küzdelemben léptennyomon beleütközik olyan hibákba is, melyeknek a forrása nem a kerületben van, hanem feljebb, sokszor legfelül. A traktoristákkal folytatott beszélgetés alkalmával rájön például arra, hogy a gépállomások dolgozóit a bérrendszer nem magasabb, hanem alacsonyabb terméshozam elérésére ösztönzi. A traktorista ugyanis hektáronként kapja a bérét, s ha ritkább a búza, gyorsabban megy a gép. De a gépállomás igazgatója is csak a diplomáért és a szolgálati időért kap bérpótlékot — azért nem, ha nagyobb terméshozamot ér el. Szóba kerül még a riportokban sok egyéb is — a kisipari szakmák helyzete, a megvesztegetés, a „szovjet ünnepek“ hiánya — a falunak minden megoldásra váró égető kérdése. A „FALUSI HÉTKÖZNAPOK” írója nem közömbös szemlélője környezetének, számára a hibák feltárása nem öncélú vájkálódás. Martinov alakjában Ovecskin olyan embert állít elénk, aki szenvedélyes szíve teljes hevével gyűlöli a hibákat és ugyanakkor azt is tudja, miként kell leküzdeni azokat. A határozatoknak mindenekelőtt a szellemét nézi és nem a betűjét, végrehajtásuknál mindig a helyi viszonyok sajátságaiból indul ki. Tudja, hogy csak úgy képes megváltoztatni a kerület képét, ha az emberek minden tehetségét és energiáját sikerül összefognia, s egyetlen cél szolgálatába állítania. Ehhez pedig legelső feltétel Borzov hagyatékának: a bizalmatlanság, a közöny, a félelem és a felelőtlenség légkörének a szétoszlatása. Szívós és következetes munkát követel ez. Martinov az intézkedések sorával igyekszik feléleszteni és felvirágoztatni a szovjet rendszerben rejlő demokratizmust, az emberek kezdeményező kedvét, alkotóerejét, hitét. Ne várjon az olvasó jól megformált, sokoldalúan jellemzett figurákat, kerek, csattanós történeteket ettől a riportkönyvtől. Az író még a műfajadta korlátolt lehetőségeket sem használja ki teljesen. De a művészi ábrázolás fogyatékosságai nem keltenek hiányérzetet, mert a „Falusi hétköznapok” igazi értékét lényegesen nem csökkentik. A merész valóságlátás, az élet kendőzetlen feltárása és annak megváltoztatására irányuló hazafiúi és írói szenvedély magávalragadó lángolása — ez teszi a könyvet élménnyé. S nem kétséges, hogy a szovjet élet magas művészi színvonalú és valóban pártos ábrázolása csak annak a bátor és állampolgári felelősségű írói szemléletnek az alapján lehetséges, amelyet Ovecskin könyve tükröz. Kelemen Sándor Solohov védelmében — Három író válasza Azsajevnek — Vitalij Zabrutkin, Anatolij Kali nyin, Mihail Szokolov szovjet írók a következő levelet intézték a Lityeratumaja Gazeta szerkesztőségéhez. „Bizonyára nem csupán bennünket háborított fel az a kirohanás, melyet V. Azsajev engedett meg magának a Lityeratumaja Gazeta hasábjain Mihail Solohov, a legnagyobb szovjet író ellen. Azsajev közismert tények ellenére kétségbe vonta azt, hogy Mihail Solohov mily rendkívül nagy mértékben járul hozzá a szovjet irodalom fejlesztéséhez, irodalmi kádereinek neveléséhez. Azsajev az írószövetségnek a fiatal szerzők ügyeivel foglalkozó bizottság elnöki szobája ablakából kipillantva Vescsenszkoje kozák faluba, fölényesen kioktatja az írót: „Mihail Solohov nyilván nem látja be, milyen rossz példa fiatal íróknak az, hogy ő lekicsinyli a gorkiji eszmét és a szövetség gyakorlatát.“ És Azsajev félreérthetetlenül rá akar ijeszteni a „Csendes Don“ és az „Új barázdát szánt az eke“ szerzőjére, hogy „elszakad az élettől“. Azsajev úgy tesz, mintha nem tudná, amit mindenki tud. Mindenki tudja, hogy Vescsenszkojeban mily sokan keresik fel Mihail Solohovot tanácsért, segítségért, és támogatásért; milyen sok munkás, kolhozparaszt, pártfunkcionárius, tanító, fiatal és nem fiatal író érezte szükségét a nagy író-művész, a fáradhatatlan közéleti ember és barát segítségének és tanácsainak az élet minden dolgában. Azsajev úgy tesz, mintha nem tudná, amit mindenki tud. Mindenki tudja, hogy számtalan, azóta közkedveltté vált könyv szerzője Mihail Solohovnak köszönheti írói fejlődését, kiérlelődését. Könyveik mielőtt napvilágot láttak, kéziratban eljutottak Solohovhoz. Nem múlik el nap, hogy Solohov ne kapjon levelet kezdő íróktól és ne válaszolna nekik a baráti buzdítás és baráti bírálat szavaival. Ez az, amire Alexej Maximovics Gorkij tanította az írásművészet mestereit. Csak sajnálni lehet Azsajevet, hogy minderről nem vett tudomást a fiatal szerzők ügyeivel foglalkozó bizottságban. Nyilván ezért nevezte Azsajev puszta „szólamnak“ Solohov izgalmas gondolatot kifejező szavát a saskeselyűről, amely káit oktatja szárnypróbálgatásra?A fiaS mindezt egy olyan cikkben tette, amelynek címe „Tartsuk tiszteletben irodalmi műhelyünket!“ Abban a cikkben, amely csak az ócsárlás szavaival emlékezett meg ennek a műhelynek egy olyan mesteréről, amilyen Solohov. Nem használ irodalmunknak ez a támadás a nép kedvelt írója ellen, az írókongresszus előtt az irodalmi erők „konszolidációjának“ zászlaja alatt.“ Cseh és szlovák költők magyar antológiájáról "Pichard Prazák részletesen foglalkozik a „Nový zyvotban”, a Csehszlovák Írószövetség folyóiratában a cseh és szlovák költők magyar antológiájával. Megállapítja, hogy a reprezentatív gyűjtemény munkatársai a legkiválóbb magyar műfordítók voltak. A magyar írók ezzel az antológiával akarták adósságukat a szlovákiai költészettel szemben csehtörleszteni. Prózáik rámutat arra, hogy a sikerült válogatás a népdaloktól kezdve Kolláron át egész Sz. Neumannig és Lesevikig összefüggő áttekintést ad a Magyarországon kevéssé ismert cseh és szlovák líráról. Igen jól sikerült a szerzők összeválogatásán túlmenően az egyes versek csoportosítása is. Helyet kaphattak volna azonban még a legfiatalabb költők. Prazák a klasszikusok válogatásainak kisebb hiányosságainak felsorolása után nagy elismeréssel ír Kovács Endréről, a csehmagyar történelmi kapcsolatokat ismertető tudományos munka szerzőjéről. A műfordítások értékelésénél K. H. Mácha „Május” című költeményét tartja a legsikerültebbnek Kardos László tolmácsolásában. Megállapítja, hogy ilyen hű formaszépséggel, a ritmus és a mérték megtartásával még senkinek sem sikerült eddig idegen nyelven visszaadnia ezt a remekművet. A kötet többi fordítói közül Szabó Lőrincet, Hajnal Annát, Keszthelyi Zoltánt, Vidor Miklóst, Aczél Tamást és Nadányi Zoltánt illeti elismeréssel. József Attila versfordításairól megállapítja, hogy azok már régóta szolgálják hatékonyan a csehszlovák és magyar költészet közös harcának ügyét és most is helyet kaptak a kötetben. Cikkét így fejezi be: „A cseh és szlovák költők magyar antológiája kimagasló mű, amely méltó formában mutatja be a magyar közönségnek a testvérnépek lírai alkotásait. Most a cseh és szlovák költőkön a sor, hogy a magyar költészettel szemben fennálló hálaadósságukat legalább némileg egyenértékű antológiával róják le.” Ulán-Bátor, 1954 július 11. Kimondunk egy nevet és ez a név valósággá válik. Azelőtt, ha olvastam, vagy hallottam a Mongol Népköztársaság fővárosának, Ulán-Bátornak a nevét, a rév idegenségét és szinte elképzelhetetlen messzeségét, legfeljebb az mghitette valamelyest, hogy szülővárosomtól, Mátészalkától nincs messze Nyírbátor — s a bátor szó a mongolban is, a magyarban is ugyanazt jelenti. És ma Ulán-Bátorban, tízezer kilométerre hazámtól, az Altáj-szálló egyik szép, tágas, emeleti szobájában próbálom rendezni új élményeim méhrajként zsibongó seregét, hogy méltó képet fessek erről az erőtől duzzadó, friss, fiatal, nyájas és nyíltszívű népről és erről a megepetésekben bővelkedő országról, amelyről otthon olyan keveset tudunk... Este fél tíz. Otthon most, gondoom, javában tombol a délutáni hőség — itt ugyanis pontosan hat órával előbb jár az idő, mint otthon. Egyébként még itt is világos van, sellemes, szellős nyári este. Tisztán ragyog a hold és az enyhe kékeszöld égre élesen rajzolódnak a várost körülölelő hegyvonulatok, a lassan leereszkedő félhomályban derengenek a szelídzöld legelők és a haragoszöld fenyőerdő-foltok... A hatalmas, szép Szuhe-Bátor-térre látok a szobámból, a tér közepén Szuhe-Bátor lovasszobra, Csojmbol alkotása ... Ma 13 éve, hogy a mongol néphadsereg Szuhe-Bátor és Csojbalszán vezetésével felszabadította a fővárost a kínai hódítók és Ungern-Sternberg rémuralma alól, és a pásztorok népe megalakította a népi forradalmi kormányt. Dzsabdzan Damba-Hutuktu, Mongólia Bogdo-kánja egyelőre uralmon maradt, mint a «sárga vallás» feje, az államügyeket azonban a népi forradalmi kormány intézte. 1924 november 26-án, a Bogdo-kán halála után Mongólia népköztársasággá alakult át. Június 11-én a népi forradalom győzelmének nagy napját ünnepeltük. De már emlegetik mongol barátaim, hogy november 26-án, a népköztársaság kikiáltásának harmincadik évfordulóján még nagyobb méretű ünnepségeket rendeznek... A népi forradalom győzelmét három napon át ünnepeljük Micsoda három nap ez! Az ember azt hinné, hogy a harmadik napon meglankad a leglángolóbb ünnepi lelkesedés is. Itt ez az ünnepi láz a harmadik nap végén csapott a legmagasabbra, amikor a tömeg mint fékevesztett áradat hömpölygött az emelvény köré, és százezernyi, felszabadultan örvendező ember torkából felszakadó hurrá reszkettette meg a környező hegyeket, így ünnepelték vezetőiket és az ünnepi játékok győzteseit. De haladjunk szépen sorjában. Az első nap felvonult a nép a Szuhe-Bátor-téren. Az emelvényen Cedenbál elvtárs, a Mongol Népköztársaság miniszterelnöke, a Mongol Népi Forradalmi Párt központi bizottságának főtitkára és az ország vezetői, kiváló dolgozói és a külföldi diplomaták. Az ország minden részéből idesereglett férfiak, nők, gyermekek nagy része lóháton vesz részt a felvonuláson, úgy ülik meg a lovat, még a hat éves kislányok is, mintha lóháton jöttek volna a világra. Egész családok vonulnak így fel, lóháton ül az asszony is, külön-külön lovon a kisfiú és a kislány is. Kecses mozgású kis lovak ezek, de erősek is, és ha kell, gyorsak mint a villám. Férfiakon-nőkön hosszú köpeny, kék, piros vagy sárga selyemből, derekukon színes öv, a férfiak fején csúcsos nemzeti sisak, vagy modern kalap, a nőik színes fejkendőben, vagy virágdíszes szalmakalapban. Az első nap a kiállítási pavilonok megnyitásának napja. Lehetetlen megindulás nélkül nézni ezeket a komoly, kemény pásztorokat, akik a pavilon kerítéséhez kötötték lovukat és most kemény vonásaikon áhítatos melegség ömlik el, míg a falitáblákon a népköztársaság eredményeit olvassák. De ugyanúgy, az asszonyok, karonülő vagy kézencsüngő kisgyerekekkel, foghíjas öregek, katonák és selyem köpenyükön rendjelet viselő birkapásztorok, bányászok és sátorlapkészítő munkások egymás hegyén-hátán tolongva figyelik, hol tartanak a kútfúrási munkálatok, mennyivel haladt előre a telefonhálózat kiépítése, az ország gyáripara, a bányászat, vagy hány százalékkal emelkedett a gyapjútermelés, meg a tejhozam a múlt esztendőhöz képest. Láttam javakorabeli asszonyt, aki a pavilon sarkában félrehúzódva csecsemőjét szoptatta, de közben is az iskolák és a könyv terjedését mutató grafikon előtt magyarázó demonstrátor pálcáján függött tekintete. Ez a nép tudja, mi a szabadság, rájött a műveltség ízére és büszkén tekint végig mindazon, amit 33 év alatt megépített... Az ünnep második és harmadik napja az ünnepi játékoké. Kezdik a birkózással. Egészen jellegzetesen mongol stílusú, óriási arányú birkózóverseny bontakozik ki szemünk előtt. Az ország legjobb birkózói saslengést utánzó mozdulatokkal ugrálnak az emelvény elé , mozdulataik ősi eredete és ősi ereje már maga lenyűgöző hatású. A birkózók, miután ilyen módon bemutatkoztak a közönségnek, felállnak egymással szemben, hosszú sorban, és páronként küzdeni kezdenek. A birkózás egész stílusára a sasszerű mozdulatok a legjellemzőbbek. Karjukat szárnyakként lengetve próbálják kilesni egymás gyöngéit, azután összeakaszkodnak. Minden fogás megengedett, még a sarokgáncs is. A győző, mielőtt az emelvényhez jönne, legyőzött társát jobbjával, mint valami szárnnyal megsimogatja, jelezve, hogy szent a béke, így küzdenek, míg végre már csak a két legjobb harcos marad a porondon, közöttük dől el aztán, ki lesz az év bajnoka. A győztest viharosan ünnepelték, elhalmozták ajándékokkal, egyebek között pompás bíborselyem köpenyt borítottak a vállára ... Még javában folyt a birkózóverseny, amikor már megkezdődtek a lóverseny előkészületei. Ezúttal gyerekek versenyeztek, hét, nyolc, kilenc éves fiúk és lányok. A stadiontól huszonegy kilométerre volt a rajtvonal, kísérőmmel, Hosszbahral gépkocsiba ültünk hát, hogy indulástól kezdve szemmel tarthassuk a verseny minden mozzanatát. A gyermeklovasok vígan vágtattak a rajtvonal piros zászlaja felé. Meghökkentő jelenség volt a kis lovasok közt egy hétéves lányka, aki finomcsontú, almásszürke lovon ült, kibontott koromfekete haja lobogott — valóságos kis amazont láttam magam előtt. A fiúk tarka selyemöltözetekben, pártaszerű csúcsos piros fejdísszel, csizmában. De volt bizony olyan is, nem is egy, aki egyszerű barna kabátban, kis nadrágocskában, mezítláb ülte meg paripáját. Egyik kerekfejű fiúcska mezítlába nem ért le a kengyelvasig, a kengyelszár közepetájt hurkot kötöttek, a kisfiucska ebbe a hurokba dugta lába nagyujját... A Tola-folyó partján robogtunk, ők lóháton, mi meg gépkocsin. Balra tőlünk a hegy hajlatában három teve heverészett — meg sem rezzentek erre az izgalmas látványra, csak feküdtek tovább és egykedvűen hunyorogtak. A versenyzők végre felálltak s a jeladásra nekizúdult ez a kétszázfőnyi gyermeklovas mint a fergeteg. Gépkocsink velük egyvonalban haladt s egyszerre kiugrott a csapatból hószínű pónilován egy piros blúzos kis csoda. Egy fél perc sem telt bele, máris négy-ötszáz méterrel előzte meg a többieket. Mi már aztán csak őt követtük, messzire elhagytuk az egész csapatot. A győztes hatalmas csomagot kapott ruhaszövettel és édességgel. A nyíllövő versenyt a célnál felsorakozott zsűritagok nyitották meg, énekben hívták fel a versenyre a megjelent lövészeket. A zsűri ellenőriz minden lövést és a pontos találatoknál ősi énekben magasztalják a győztest. A verseny végén, amikor már csak a négy-öt legjobb lövész közül kell kiválasztani a „csingisz mergen“-t, a „nagy lövész“-t, a döntés úgy történik, hogy a versenyzők felállnak, háttal a célnak, s amikor megfordulnak, pillanatnyi habozás nélkül kell lőniök. A három férfias játék — erim gurvan nadom — így nevezik a mongolok a birkózást, lóversenyt és a nyíllövést. Mind a háromnak több ezer éves hagyományai vannak náluk és mind a háromban a forradalom vezérei jártak elől ragyogó példával. Csojba’szán marsall kitűnően lőtt célba nyíllal és igen kemény birkózó volt. Szuhe- Bátort pedig senki sem győzte le lovaglásban. A mongol nép aprajanagyja, míg ezekben a nemes sportokban edzi magát. Szuhe-Bátorra s a többi nagyszerű hősre gondol és szemmel láthatóan élvezi saját erejét és ügyességét... Képes Géza ÜNNEP UTÁN BÁTORBAN RÉSZLET MONGÓLIAI NAPLÓMBÓL