Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-11-27 / 37. szám - Kelemen Sándor: „Falusi hétköznapok” - Ovecskin irodalmi riportkönyve • könyvkritika • Ovecskin: Falusi hétköznapok (7. oldal) - Vitalij Zakrutkin - Anatolij Kalinyin - Mihail Szokolov: Solohov védelmében - Három író válasza Azsajevnek • levél (7. oldal) - Képes Géza: Ünnep Ulán-Bátorban. Részlet mongóliai naplómból • napló (7. oldal)

1954 november 27. Irodalmi Újság, a FALUSI HÉTKÖZNAPOK­ SZOVJET IRODALMI KÖRÖK­— Ovecskin irodalmi riportkönyve — BEN, újságok és folyóiratok hasáb­jain még most is folyik a harc olyan, már régen elítélt elméletek maradványai ellen, mint aminő konfliktusnélküliség, az élet kilakko­a­zása, a negatív figurák létjogosult­ságának tagadása. A harc főfegyve­rei az elméleti cikkek és tanulmá­nyok helyett mindinkább maguk a szépirodalmi művek lesznek. Egyre­­másra látnak napvilágot olyan ver­sek, elbeszélések, színművek, me­lyeknek szerzői megszabadulva a hamis nézetek szemellenzőitől, mind mélyebbre és mélyebbre hatolnak le a szovjet valóságba, s mind meré­szebben tárják fel az élet reális konfliktusait. Nem a valóság il­lusztrálására törekednek, ahogyan a háború utáni szovjet irodalom nem egy műve tette, hanem, annak valósághoz minden vonatkozásában a hű és pártos tükrözésére. Ezeknek a műveknek a sorához tartozik Ovecskinnak most magyar fordítás­ban is megjelent riportkönyve, a „Falusi hétköznapok”. Az anyagi bőség megteremtéséért folyó küzdelem pillanatnyilag leg­fontosabb frontszakaszára visz el bennünket az író: egy mezőgazda­­sági kerületbe. Riportjaiban két kérdésre keres és — tegyük hozzá rögtön — ad is választ. Az egyik: miért középszerű a kerület, holott minden adottsága hogy élenjáró legyen, megvan ahhoz, mi az, ami folyton visszafelé húzza a kerületet, úgy, hogy ha nem történik valami, a jelenleg még élenjáró kolhozok is közepes, majd pedig szegény kol­hozokká válnak. A másik kérdés: hogyan lehet fellendíteni a terme­lést, felvirágoztatni a kerületet. Ovecskin riportjaiban több helyen is jelzi, mennyi egészséges gondolat, okos kezdeményezés vész el kihasz­nálatlanul az egyszerű kolhozparasz­tokban, traktoristákban. Egyik fő­feladatául tekinti, hogy felfedje és kiaknázza ezeket a gondolatokat, s megmutassa, miként lehet haszno­sítani azokat. Innen van a riport­könyv egyik legjellemzőbb sajátos­sága: a gondolati gazdagság. OVECSKIN ítélőszék elé kénysze­ríti a kerület minden lényeges problémáját — a helyzet alapos is­meretével és megfelelő politikai és tudományos felkészültséggel rendel­kező természetes emberi ész ítélő­széke elé. S úgy vezet rá bennün­ket a helyes ítéletre, hogy egyúttal megmutatja azt is, mennyire kép­telenek ennek az ítéletnek a helyes­ségét belátni mindazok, akik csu­pán sablonokban tudnak gondolkoz­ni, akik a valóságos élet helyett csak a papírtengert látják és vizs­gálják. Az író oly meggyőző erővel érzékelteti a minden kötöttségtől és buta előítélettől megszabadított jó­zan ész szárnyalását, hogy ettől mi, olvasók is merészebben kezdünk gondolkozni ■— gondolkozóbban né­zünk körül saját házunk táján. A könyvben található gondolatok érdekessége nem az eredetiségből adódik, hiszen lényegében semmi korszakalkotóan új nincs bennük. Egy-egy talpraesett ötlet úgy válik az olvasóban érdekes élménnyé, hogy az író, ha csak néhány vonás­sal is, elénk állítja az ötletet ki­gondoló embert. Az alakok hosszú sorában Martinov, a kerület pártbi­zottságának másod-, majd később első titkára foglalja el a központi helyet. Ő áll a kerület felvirágoz­tatásáért folyó harcnak az élén. Mivel is kell megbirkóznia Mar­­tinovnak ebben a harcban? Először is Borzoval, a kerületi pártbizottság régi titkárával. Egy lelke mélyéig önző s magánéleté­ben is undorítóan feslett emberkét mutat be ebben a figurában az író. Borzovot nem érdekli a kerület sor­sa, a kolhozok élete, problémái. Számára csak az a fontos, hogy minden utasítást szó szerinti pontos­sággal és határidőre végrehajtson. Munkamódszerére jellemző, hogy gyakran éjszaka két órakor adott le körtelefonokat az összes kolhoz­elnöknek: hadd lássák, hogy a tit­káruk éjjel sem alszik, érezzék, hogy minden pillanatban ott van a sarkukban. Munkája Borzovot csak annyiban érdekelte, amennyiben le­hetőséget adott számára, hogy ki­tüntesse magát feljebbvalói előtt. A korhelykedés vagy egyéb okok miatt használhatatlan embereket büntetés­ből elnöknek tette meg a legelma­radottabb kolhozokban — ennyire tartotta fontosnak a mezőgazdaság fellendítését. Ilyen emberekre céloz az író, amikor azt mondja, hogy az ostobákat, a hozzá nem értőket meg azokat,­­akiknek nem szívügyük mezőgazdaság, „puskalövésnyire sem a volna szabad a mezőgazdaság köze­lébe engedni”. Martinov a kerület talpraállítá­­sáért vívott küzdelemben lépten­­nyomon beleütközik olyan hibákba is, melyeknek a forrása nem a ke­rületben van, hanem feljebb, sok­szor legfelül. A traktoristákkal foly­tatott beszélgetés alkalmával rájön például arra, hogy a gépállomások dolgozóit a bérrendszer nem maga­sabb, hanem alacsonyabb termésho­zam elérésére ösztönzi. A traktorista ugyanis hektáronként kapja a bérét, s ha ritkább a búza, gyorsabban megy a gép. De a gépállomás igaz­gatója is csak a diplomáért és a szolgálati időért kap bérpótlékot — azért nem, ha nagyobb terméshoza­mot ér el. Szóba kerül még a riportokban sok egyéb is — a kisipari szakmák helyzete, a megvesztegetés, a „szov­jet ünnepek“ hiánya — a falunak minden megoldásra váró égető kér­dése. A „FALUSI HÉTKÖZNAPOK” írója nem közömbös szemlélője kör­nyezetének, számára a hibák feltá­rása nem öncélú vájkálódás. Mar­tinov alakjában Ovecskin olyan em­bert állít elénk, aki szenvedélyes szíve teljes hevével gyűlöli a hibá­kat és ugyanakkor azt is tudja, mi­ként kell leküzdeni azokat. A hatá­rozatoknak mindenekelőtt a szelle­mét nézi és nem a betűjét, végre­hajtásuknál mindig a helyi viszo­nyok sajátságaiból indul ki. Tudja, hogy csak úgy képes megváltoztatni a kerület képét, ha az emberek min­den tehetségét és energiáját sikerül összefognia, s egyetlen cél szolgá­latába állítania. Ehhez pedig leg­első feltétel Borzov hagyatékának: a bizalmatlanság, a közöny, a félelem és a felelőtlenség légkörének a szét­­oszlatása. Szívós és következetes munkát követel ez. Martinov az in­tézkedések sorával igyekszik fel­éleszteni és felvirágoztatni a szovjet rendszerben rejlő demokratizmust, az emberek kezdeményező kedvét, alkotóerejét, hitét. Ne várjon az olvasó jól megfor­mált, sokoldalúan jellemzett figurá­kat, kerek, csattanós történeteket ettől a riportkönyvtől. Az író még a műfajadta korlátolt lehetőségeket sem használja ki teljesen. De a művészi ábrázolás fogyatékosságai nem keltenek hiányérzetet, mert a „Falusi hétköznapok” igazi értékét lényegesen nem csökkentik. A me­rész valóságlátás, az élet kendőzet­len feltárása és annak megváltozta­tására irányuló hazafiúi és írói szen­vedély magávalragadó lángolása — ez teszi a könyvet élménnyé. S nem kétséges, hogy a szovjet élet magas művészi színvonalú és valóban pár­tos ábrázolása csak annak a bátor és állampolgári felelősségű írói szemléletnek az alapján lehetséges, amelyet Ovecskin könyve tükröz. Kelemen Sándor Solohov védelmében — Három író válasza Azsajevnek —­ ­Vitalij Zabrutkin, Anatolij Kali­­­ nyin, Mihail Szokolov szovjet írók a következő levelet intézték a Lityeratumaja Gazeta szerkesztősé­géhez. „Bizonyára nem csupán bennün­ket háborított fel az a kirohanás, melyet V. Azsajev engedett meg ma­gának a Lityeratumaja Gazeta ha­sábjain Mihail Solohov, a legna­gyobb szovjet író ellen. Azsajev közismert tények ellenére kétségbe vonta azt, hogy Mi­hail Solohov mily rendkívül nagy mértékben járul hozzá a szovjet iro­dalom fejlesztéséhez, irodalmi káde­­reinek neveléséhez. Azsajev az írószövetségnek a fiatal szerzők ügyeivel foglalkozó bizottság elnöki szobája ablakából kipillantva Vescsenszkoje kozák faluba, fölénye­sen kioktatja az írót: „Mihail Solo­hov nyilván nem látja be, milyen rossz példa fiatal íróknak az, hogy ő lekicsinyli a gorkiji eszmét és a szövetség gyakorlatát.“ És Azsajev félreérthetetlenül rá akar ijeszteni a „Csendes Don“ és az „Új barázdát szánt az eke“ szerzőjére, hogy „el­szakad az élettől“. Azsajev úgy tesz, mintha nem tudná, amit mindenki tud. Mindenki tudja, hogy Vescsenszkojeban mily sokan keresik fel Mihail Solohovot tanácsért, segítségért, és támogatás­ért; milyen sok munkás, kolhozpa­raszt, pártfunkcionárius, tanító, fia­tal és nem fiatal író érezte szüksé­gét a nagy író-művész, a fáradhatat­lan közéleti ember és barát segítsé­gének és tanácsainak az élet minden dolgában. Azsajev úgy tesz, mintha nem tud­ná, amit mindenki tud. Mindenki tudja, hogy számtalan, azóta köz­kedveltté vált könyv szerzője Mihail Solohovnak köszönheti írói fejlődé­sét, kiérlelődését. Könyveik mielőtt napvilágot láttak, kéziratban elju­tottak Solohovhoz. Nem múlik el nap, hogy Solohov ne kapjon levelet kezdő íróktól és ne válaszolna nekik a baráti buzdítás és baráti bírálat szavaival. Ez az, amire Alexej Maximovics Gorkij tanította az írásművészet mestereit. Csak sajnálni lehet Azsa­­jevet, hogy minderről nem vett tu­domást a fiatal szerzők ügyeivel fog­lalkozó bizottságban. Nyilván ezért nevezte Azsajev puszta „szólamnak“ Solohov izgalmas gondolatot kifejező szavát a saskeselyűről, amely káit oktatja szárnypróbálgatásra?A fia­S mindezt egy olyan cikkben tette, amelynek címe „Tartsuk tiszteletben irodalmi műhelyünket!“ Abban a cikkben, amely csak az ócsárlás sza­vaival emlékezett meg ennek a mű­helynek egy olyan mesteréről, ami­lyen Solohov. Nem használ irodalmunknak ez a támadás a nép kedvelt írója ellen, az írókongresszus előtt az irodalmi erők „konszolidációjának“ zászlaja alatt.“ Cseh és szlovák költők magyar antológiájáról "P­ichard Prazák részletesen fog­lal­­kozik a „Nový zyvotban”, a Csehszlovák Írószövetség folyóiratában a cseh és szlovák költők magyar an­tológiájával. Megállapítja, hogy a rep­rezentatív gyűjtemény munkatársai a legkiválóbb magyar műfordítók vol­tak. A magyar írók ezzel az antoló­giával akarták adósságukat a szlovákiai költészettel s­zemben cseh­tör­leszteni. Prózáik rámutat arra, hogy a sike­rült válogatás a népdaloktól kezdve Kolláron át egész Sz. Neumannig és Lesevikig összefüggő áttekintést ad a Magyarországon kevéssé ismert­­ cseh és szlovák líráról. Igen jól sikerült a szerzők összeválogatásán túlmenően az egyes versek csoportosítása is. He­lyet kaphattak volna azonban még a legfiatalabb költők. Prazák a klasszi­kusok válogatásainak kisebb hiányos­ságainak felsorolása után nagy elis­meréssel ír Kovács Endréről, a cseh­­magyar történelmi kapcsolatokat ismertető tudományos munka szerző­jéről. A műfordítások értékelésénél K. H. Mácha „Május” című költeményét tartja a legsikerültebbnek Kardos László tolmácsolásában. Megállapítja, hogy ilyen hű formaszépséggel, a rit­mus és a mérték megtartásával még senkinek sem sikerült eddig idegen nyelven visszaadnia ezt a remekművet. A kötet többi fordítói közül Szabó Lőrincet, Hajnal Annát, Keszthelyi Zoltánt, Vidor Miklóst, Aczél Tamást és Nadányi Zoltánt illeti elismeréssel. József Attila versfordításairól meg­állapítja, hogy azok már régóta szol­gálják hatékonyan a csehszlovák és magyar költészet közös harcának ügyét és most is helyet kaptak a kö­tetben. Cikkét így fejezi be: „A cseh és szlovák költők magyar antológiája ki­magasló mű, amely méltó formában mutatja be a magyar közönségnek a testvérnépek lírai alkotá­sait. Most a cseh és szlovák költőkön a sor, hogy a magyar költészettel szemben fenn­álló hálaadósságukat legalább némileg egyenértékű antológiával róják le.” Ulán-Bátor, 1954 július 11. Kimondunk egy nevet és ez a név valósággá válik. Azelőtt, ha olvastam, vagy hallot­tam a Mongol Népköztársaság fővá­rosának, Ulán-Bátornak a nevét, a rév idegenségét és szinte elképzel­­hetetlen messzeségét, legfeljebb az mghitette valamelyest, hogy szülő­­városomtól, Mátészalkától nincs messze Nyírbátor — s a bátor szó a mongolban is, a magyarban is ugyan­­azt jelenti. És ma Ulán-Bátorban, tízezer kilométerre hazámtól, az Al­­táj-szálló egyik szép, tágas, emeleti szobájában próbálom rendezni új élményeim méhrajként zsibongó se­regét, hogy méltó képet fessek erről az erőtől duzzadó, friss, fiatal, nyájas és nyíltszívű népről és erről a meg­­epetésekben bővelkedő országról, amelyről otthon olyan keveset tu­­dunk... Este fél tíz. Otthon most, gondo­­om, javában tombol a délutáni hő­ség — itt ugyanis pontosan hat órá­val előbb jár az idő, mint otthon. Egyébként még itt is világos van, sellemes, szellős nyári este. Tisztán ragyog a hold és az enyhe kékeszöld égre élesen rajzolódnak a várost kö­rülölelő hegyvonulatok, a lassan le­ereszkedő félhomályban derengenek a szelídzöld legelők és a haragoszöld fenyőerdő-foltok... A hatalmas, szép Szuhe-Bátor-térre látok a szobámból, a tér közepén Szuhe-Bátor lovas­­szobra, Csojmbol alkotása ... Ma 13 éve, hogy a mongol néphadsereg Szuhe-Bátor és Csojbalszán vezetésé­vel felszabadította a fővárost a kínai hódítók és Ungern-Sternberg rém­uralma alól, és a pásztorok népe meg­alakította a népi forradalmi kor­mányt. Dzsabdzan Damba-Hutuktu, Mongólia Bogdo-kánja egyelőre ural­mon maradt, mint a «sárga vallás» feje, az államügyeket azonban a népi forradalmi kormány intézte. 1924 no­vember 26-án, a Bogdo-kán halála után Mongólia népköztársasággá alakult át. Június 11-én a népi forra­dalom győzelmének nagy napját ün­nepeltük. De már emlegetik mongol barátaim, hogy november 26-án, a népköztársaság kikiáltásának har­mincadik évfordulóján még nagyobb méretű ünnepségeket rendeznek... A népi forradalom győzelmét három napon át ünnepeljük Micsoda három nap ez! Az ember azt hinné, hogy a harmadik napon meglankad a leglángolóbb ünnepi lelkesedés is. Itt ez az ünnepi láz a harmadik nap végén csapott a legmagasabbra, ami­kor a tömeg mint fékevesztett ára­dat hömpölygött az emelvény köré, és százezernyi, felszabadultan örvende­ző ember torkából felszakadó hurrá reszkettette meg a környező hegye­ket, így ünnepelték vezetőiket és az ünnepi játékok győzteseit. De ha­ladjunk szépen sorjában. Az első nap felvonult a nép a Szuhe-Bátor-téren. Az emelvényen Cedenbál elvtárs, a Mongol Népköztársaság miniszterel­nöke, a Mongol Népi Forradalmi Párt központi bizottságának főtitkára és az ország vezetői, kiváló dolgozói és a külföldi diplomaták. Az ország minden részéből idesereglett férfiak, nők, gyermekek nagy része lóháton vesz részt a felvonuláson, úgy ülik meg a lovat, még a hat éves kislá­nyok is, mintha lóháton jöttek volna a világra. Egész családok vonulnak így fel, lóháton ül az asszony is, kü­­lön-külön lovon a kisfiú és a kislány is. Kecses mozgású kis lovak ezek, de erősek is, és ha kell, gyorsak mint a villám. Férfiakon-nőkön hosszú köpeny, kék, piros vagy sárga se­lyemből, derekukon színes öv, a fér­fiak fején csúcsos nemzeti sisak, vagy modern kalap, a nőik szí­nes fejkendőben, vagy virágdíszes szalmakalapban. Az első nap a kiállítási pavilo­nok megnyitásának napja. Lehetetlen megindulás nélkül nézni ezeket a ko­moly, kemény pásztorokat, akik a pa­vilon kerítéséhez kötötték lovukat és most kemény vonásaikon áhítatos melegség ömlik el, míg a falitáblá­kon a népköztársaság eredményeit olvassák. De ugyanúgy, az asszonyok, karonülő vagy kézencsüngő kisgyere­kekkel, foghíjas öregek, katonák és selyem köpenyükön rendjelet viselő birkapásztorok, bányászok és sátor­­lapkészítő munkások egymás he­­gyén-hátán tolongva figyelik, hol tartanak a kútfúrási munkálatok, mennyivel haladt előre a telefonhá­lózat kiépítése, az ország gyáripara, a bányászat, vagy hány százalékkal emelkedett a gyapjútermelés, meg a tejhozam a múlt esztendőhöz képest. Láttam javakorabeli asszonyt, aki a pavilon sarkában félrehúzódva cse­csemőjét szoptatta, de közben is az iskolák és a könyv terjedését mutató grafikon előtt magyarázó demonstrá­tor pálcáján függött tekintete. Ez a nép tudja, mi a szabadság, rájött a műveltség ízére és büszkén tekint végig mindazon, amit 33 év alatt megépített... Az ünnep második és harmadik napja az ünnepi játékoké. Kezdik a birkózással. Egészen jellegzetesen mongol stílusú, óriási arányú birkó­zóverseny bontakozik ki szemünk előtt. Az ország legjobb birkózói sas­lengést utánzó mozdulatokkal ugrál­nak az emelvény elé , mozdulataik ősi eredete és ősi ereje már maga le­nyűgöző hatású. A birkózók, miután ilyen módon bemutatkoztak a közön­ségnek, felállnak egymással szem­ben, hosszú sorban, és páronként küzdeni kezdenek. A birkózás egész stílusára a sasszerű mozdulatok a legjellemzőbbek. Karjukat szárnyak­ként lengetve próbálják kilesni egy­más gyöngéit, azután összeakaszkod­nak. Minden fogás megengedett, még a sarokgáncs is. A győző, mielőtt az emelvényhez jönne, legyőzött társát jobbjával, mint valami szárnnyal megsimogatja, jelezve, hogy szent a béke, így küzdenek, míg végre már csak a két legjobb harcos marad a porondon, közöttük dől el aztán, ki lesz az év bajnoka. A győztest viha­rosan ünnepelték, elhalmozták aján­dékokkal, egyebek között pompás bí­borselyem köpenyt borítottak a vál­lára ... Még javában folyt a birkózó­verseny, amikor már megkezdődtek a lóverseny előkészületei. Ezúttal gyerekek versenyeztek, hét, nyolc, kilenc éves fiúk és lányok. A stadiontól huszonegy kilométerre volt a rajtvonal, kísérőmmel, Hossz­­bah­ral gépkocsiba ültünk hát, hogy indulástól kezdve szemmel tarthas­suk a verseny minden mozzanatát. A gyermeklovasok vígan vágtattak a rajtvonal piros zászlaja felé. Meg­hökkentő jelenség volt a kis lovasok közt egy hétéves lányka, aki finom­­csontú, almásszürke lovon ült, kibon­tott koromfekete haja lobogott — va­lóságos kis amazont láttam magam előtt. A fiúk tarka selyemöltözetek­ben, pártaszerű csúcsos piros fejdís­­­szel, csizmában. De volt bizony olyan is, nem is egy, aki egyszerű barna kabátban, kis nadrágocskában, mezítláb ülte meg paripáját. Egyik kerekfejű fiúcska mezítlába nem ért le a kengyelvasig, a kengyelszár kö­zepetájt hurkot kötöttek, a kisfiucs­­ka ebbe a hurokba dugta lába nagy­­ujját... A Tola-folyó partján robog­tunk, ők lóháton, mi meg gépkocsin. Balra tőlünk a hegy hajlatában há­rom teve heverészett — meg sem rezzentek erre az izgalmas látvány­ra, csak feküdtek tovább és egyked­vűen hunyorogtak. A versenyzők végre felálltak s a jeladásra nekizú­dult ez a kétszázfőnyi gyermeklovas mint a fergeteg. Gépkocsink velük egyvonalban haladt s egyszerre ki­ugrott a csapatból hószínű pónilován egy piros blúzos kis csoda. Egy fél perc sem telt bele, máris négy-ötszáz méterrel előzte meg a többieket. Mi már aztán csak őt követtük, messzire elhagytuk az egész csapatot. A győz­tes hatalmas csomagot kapott ruha­szövettel és édességgel. A nyíllövő versenyt a célnál felsorakozott zsűri­tagok nyitották meg, énekben hívták fel a versenyre a megjelent lövésze­ket. A zsűri ellenőriz minden lö­vést és a pontos találatoknál ősi énekben magasztalják a győztest. A verseny végén, amikor már csak a négy-öt legjobb lövész közül kell ki­választani a „csingisz mergen“-t, a „nagy lövész“-t, a döntés úgy tör­ténik, hogy a versenyzők felállnak, háttal a célnak, s amikor megfordul­nak, pillanatnyi habozás nélkül kell lőniök. A három férfias játék — erim gurvan nadom — így nevezik a mongolok a birkó­zást, lóversenyt és a nyíllövést. Mind a háromnak több ezer éves hagyomá­nyai vannak náluk és mind a há­romban a forradalom vezérei jártak elől ragyogó példával. Csojba’szán marsall kitűnően lőtt célba nyíllal és igen kemény birkózó volt. Szuhe- Bátort pedig senki sem győzte le lo­vaglásban. A mongol nép apraja­­nagyja, míg ezekben a nemes spor­tokban edzi magát. Szuhe-Bátorra s a többi nagyszerű hősre gondol és szemmel láthatóan élvezi saját ere­jét és ügyességét... Képes Géza ÜNNEP UTÁN BÁTORBAN RÉSZLET MONGÓLIAI NAPLÓMBÓL

Next