Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-11-12 / 46. szám - Haldor Kiljan Laxness: Uj-Izland • széppróza • Fordította: Kreutzer Sándor (3. oldal) - Asztalos Sándor: Eminescu szobra • vers (3. oldal) - Toma Ádám: Mezei tükröcske (3. oldal)

1955. november 12. ­ Az út Izlandtól új Izlandig*): em­berek útja, akik azt remélik, hogy az új jobb, mint a régi. Ezt hitte Torfi Torrason is és eladta juhait, teheneit és lovát, eladta föld­jét és házát, hogy Amerikába mehes­sen, ahol a pénz az utcán hever, csak éppen le kell hajolni érte, s ahol biz­tos jövő vár mindenkire. Juhait a szarvaknál fogva, elvezet­te új gazdájukhoz és így szólt: ez itt Gulbró. Minden második évben ket­tőt ellik. És mit szólsz Spólihoz? Hát nem pompás állat? És így eladta egyik juhát a másik után. Ő maga vitte eladni valamennyit és kérges tenyerével mindegyiknek mégegyszer megsimogatta a szarvát. Hiszen ezek az ő juhai, egész télen ott kuksoltak nála az istállószögletben és beletúr­ták orrukat az illatos szalmába ... Mikor Torfi Torrason visszaért „üz­leti útjáról“, még egyszer körülnézett a szikrázó fehér hóval borított kis ház tájékán. Szomszédai derék em­berek voltak. Jobbak, mint a kör­nyékbeliek. Azután teheneit vezette ki a kert­be. Nehéz szívvel tette, mert tudta, hogy már csak ma az ő tehenei ezek. Kituszkolta őket a kertbe s az ide­genek csak a kertrács mögül vehet­ték szemre a két állatot. Aztán még egyszer utoljára megveregette lova szügyét, megsimogatta a nyakát és elmondta szomszédainak ezeknek a derék embereknek, jóbarátainak, mi­lyen hű társa volt neki a lova. Ez a ló ismerte és becsülte őt. Akárcsak szomszédai, akiket még gyerekkorá­ból ismert, Torfi Torrason eladta az állatait. Az ő útja már elvezet innen: Ó-Iz­­landból Új-Izlandba. És aznap este, annak a napnak az estéjén, amikor mindenét eladta, úgy érezte, hogy éppen olyan ágrólszakadt, mint sok­sok évvel ezelőtt, mikor még nem volt semmije, csak a fiatalsága meg az akaratereje. Elszégyelte magát: rossz ember ő, gonosz ember, eladta az ál­latait — pedig azok jók voltak hozá és hűségesek: táplálták őt és táplál­ták egész családját. Ekkor bánatában rákiáltott valami csekélységért a fe­leségére s ettől még jobban búslako­dott. A kivándorló család július kö­­zepén érkezett meg Új-Izlandba, Ri­verton város közelébe. Torfi kis fahá­zikót vett és mindjárt hozzálátott, hogy rendbehozza. Szomszédai segítettek a házat berendezni és kijavítani, esővíz-csatornát ásni és más effélét. Mikor a házat rendbehozták, Torfi a szo­ba egyik falára Izland szabadság­hősének, Jón Sigurdssonnak a képét akasztotta, másik falra meg felesé­ge szögezett egy képet. Ez fiatal lányt ábrázolt, széles, nagy kalapban. Rek­lámkép volt, bizonyára valamelyik kalap­ cégé. Torfi nyáron át csapdákat készített, hogy télen nemesprémes állatokat foghasson, de eredmény alig mutat­kozott. Egyre nagyobb gondokkal küzdött s végül rájött, hogy ebből bi­zony nem él meg. Más foglalatosság, más kereset után kell néznie, hacsak nem akarja, hogy családjának is, neki is felkopjék az álla. Talán elmegy Manitóbába és megérdeklődi, mi a rendje és módja a földbérlésnek. Jó földek vannak Új-Izlandban, megte­rem rajtuk annyi, amiből családostól megélhet. De a nyár újabb megpróbáltatással várta őket. Járvány tört ki a gyere­kek között és Torfi Torrason kettőt elveszített négy gyermeke közül. Egy hároméves fiúcskát és egy hatéves lánykát. A fiút Jonnak hívták, a leányt Máriának. Megint a szomszé­dok segítettek a kis koporsók össze­­ácsolásában. Nagy messziről papot is kerítettek, így temették el Jont és Máriát. Néhány szegény izlandi ki­vándorló állta körül a két koporsót, nagyokat nyeltek, meg krákogtak. . Torfi Torfason megfizette a papnak a temetés árát, és gondoskodott, hogy kávét kapjon mindenki s hozzá süte­ményt és kalácsot. T­emetés után nemsokára hideg­re fordult az idő, havazni kezdett, Torfi Torfason felesége nemrégen szült gyereket. A gyerek új hanggal töltötte meg a kis házat. Ez volt a te­lepen az első Amerikában született gyerek. Lassacskán kitavaszodott eljött új­ból a nyár is, indiánok érkeztek északról és nagy csereberélés kezdő­dött a kedves, jóhiszemű, egyszerű emberekkel. Azután megint tél lett. Mit is lehet ilyenkor tenni? Torfi házkeresztelőt tartott. Persze csak úgy magukban Vendégek nélkül. Arra bizony nem futotta. És a keresztelőn elnevezte a házat Bakka-Várnak. Torfi, a felesé­ge, a három gyerek meg az egyetlen tehén, belőlük állt Bakka-Vár népe. A tehenet meg elnevezték Küllekó­­nak. Küllekónak borzasztóan hosszú szarva volt. Éppen ezért vezetéknevet is kapot. Bakkavéri Küllekó. Ó, mi­lyen nagy szeme volt Bakkavári Küllekónak! És mindig úgy nézett ,Új Izland Kanadában van, Manitoba tartományban, izlandi kivándorlók ne­vezték el így ezt a vidéket, emlékezte­­tésül szülőhazájukra.) Torfi feleségére, mint valami ide­genre, és­ mindannyiszor felbőgött, ahányszor csak elment valaki az is­tállóajtó mellett. — Nagyon félek, hogy Küllekó nem ad annyi tejet, hogy mindannyiunk­nak elég legyen a télen — mondta Torfi. — Mi lesz akkor velünk — kér­dezte a felesége. Majd meg is felelt mindjárt: — Arra gondoltam — kezdte — ha te elmennél a halászokhoz és én is elmennék télire, hogy egy kis pénzt keressünk. Sigridur az Új Várból azt mondja, Winnipegben könnyű mun­kát kapni a téli hónapokban. Sok asszony indul a telepről jövő hét ele­jén. Én is éppen olyan jól be tudom kötni a holmimat egy kosárba és el­mehetek velük. A kis Trine meg itt­hon marad a gyerekek mellett. Már a tizennegyedik évében jár! El tudja látni a kicsinyeket. — Néha talán én is küldhetnék ha­za egypár halat a gyerekeknek — mondta Torfi. Ez a beszélgetés kora novemberben történt. A földeket már hó borította, a kis patakokat jég fedte. Többet nem is beszéltek erről. Jón Sigurdsson, az izlandi szabad­sághős képe beleegyezőleg mosolygott a falról, a nagykalapos leány reklám­képe pedig vigyázóan tekintett az al­vó gyerekekre. A szél ugyancsak trombitált oda­kint és jégvirágokkal hímezte tele az ablaküveget. — Úgy látszik, erős telünk lesz. Ke­ményebb, mint otthon, Izlandban — kezdte Torfi Torrason egy kis szünet után. — Emlékszel, esténként milyen kel­lemes volt Izlandban, amikor vendé­gek jöttek... és otthon, a mi kis há­zunkban elbeszélgettünk a régi dol­gokról .. . — Nem könnyű az élet itt, Ameri­kában, annyi bizonyos — mondta Torfi Torrason — de az a halászat ott a tavon, az talán jelent majd vala­mit. És ha te is úgy határozol, hogy elmegy és munkát keresel... Aztán majd írunk haza, Izlandba és meg­kérdezzük, mi lett a tehenünkkel, Skjaldóval? Hogy megy a sora a mi kedves, jó tehenünknek, Skjaldónak... Csend lett. Aztán megszólalt Torfi Torrason felesége: — No és mit gondolsz az amerikai tehenekről, az itteniekről? Nem gon­dolod, hogy nagyon rosszul tejelnek? Sokszor bizony az az érzésem, hogy nem bírom tovább Küllekóval. Se­­hogyse lehet boldogulni az ilyen ide­gen tehénnel. — Ez csak képzelődés — legyintett Torfi, pedig maga is így gondolta ... Vajon miért nem olyanok a tehenek itt, mint másutt? Olyan erősek, olyan jól tejelők! — De az egyszer biztos — mondta komoly hangon — hogy olyan lovam soha többé nem lesz, mint az én Skjó­­nini! Skjóni, az igen! Az volt csak a ló! Így gondoltak vissza arra, ami­­jük volt és amit elvesztettek. Még so­káig fenn ültek, egész este, anélkül, hogy megszólaltak volna s az esti fény megcsillant a jégvirágokon és nézte, amint két szegény izlandi, egy férfi meg egy asszony, beszélgetnek, hangtalan szavakkal és emlékeznek arra, ami volt és nincs már ... Ezen az éjszakán kezdődött a hosz­­szú, hideg tél. Az asszony néhány nap múlva elin­dult Winnipegbe gyalog, hóborította földeken, jéggel fedett réteken át. Együtt ment a telep többi asszonyá­val három hosszú napig. A havon sütötték meg egyszerű ebédjüket. Bi­zony jó hideg lesz Winnipegben a mosáshoz — mondogatták. Mert azt már elhatározták, hogy mosónőnek állnak. Torfi Torrason otthon maradt még egy napig. Ott állt a kis ház előtt és nézett az asszonya után, amint tár­saival eltűnt a hóban, az erdőben. A novemberi erdő tisztán fénylett a hi­degben, mikor az asszonyok átmentek rajta. Értetlenül nézett a sok fa az asszonyok után. Elől öreg ember ment. Az mutatta az utat. Izlandi kö­tött­ mellényt viselt. A mellén jól ös­­­szetűzte. Fején szélén lehajtott izlan­di sapka volt. Azt mondták, ismeri az utat. Ügyes vezető. Éjszaka meg majd csak megalszanak valahol egypár centért. Mikor az asszonyokat elnyelte az erdő, Torfi Torrason visszament a házikóba. A házikóba, ahol az asszo­nyok megitták utolsó kávéjukat s a csészék és a kistányérok még ott áll­tak az asztalon. Trine gondoskodott kistestvéreiről, Imba, a legkisebb a székecskéjén üldögélt. Érezte ő is, hogy elment az anyja ... Torfi Torrason bezárta az ajtót és lefeküdt. Másnap aztán rendbehozta a házat. Kijavítgatta a falakat meg a tetőt. Este a gyerekek zabpehelykását ettek kenyérrel. Akadt még egy darab hús is. Egyszerre csak a kis Imba minden ok nélkül sírni kezdett, Tri­ne nagy vörös kezeivel felemelte, karjára vette s úgy dalolt neki: — Jó legyen a kistestvérke, ne sír­jon a kistestvérke. Kistestvérke tejet kap Külleke tehéntől... De a kisgyerek csak sírt, sírt. .­­. És Torfi Torrason úgy ette a vacso­ráját, hogy minden falat a torkán akadt; alig bírt lenyelni egy-egy fala­tot ... Másnap elindult ő is. Hideg, csen­des, kék színű nap volt. Csak a hollók károgtak valahol a havas erdő mé­lyén. Torfi egyenesen a nyomon ha­ladt, hogy a Nagy Tóhoz érjen. Zsák­­ját hátán vitte. Útja lakatlan terü­leteken át vezetett. Sehol semmi élet, semmi élőlény — csak a hollók ká­­rogása hallatszott az erdőből. És mint­­ha minden holló azt károgta volna: „Sohasem!“ „Sohasem!“... Torfi Torrason a juhaira gondolt, meg a te­heneire, meg a lovára. Elvesztette és nem kapja vissza őket sohasem. So­hasem . . . Egyszerre csak egy­ kutya rohant feléje az erdőből: kóbor nősténykutya. Látszott rajta az elhanyagoltság, az elhagyatottság. Akárcsak én — gon­dolta Torfi Torrason — két magános, kóbor, keserű vándor, aki a maga erejére van utalva, összetalálkoztunk itt. Amerikában egy hideg, téli napon, ebben az erdőben. A kóbor kutya előbb fülét hegyez­te, azután szeme tágult csodálkozóra, így nézett az emberre, barna, bizal­matlan szemével. És megérezte, hogy ettől az embertől nem kell félnie. Nem, valóban nem, hiszen hasonlóak mindketten. Elhagyottak és szegé­nyek ... — Hát igen — mondta Torfi Torfa­son — sok embernek furcsa az élete! Ezzel levette hátizsákját és leült a hóba. A kutya le - fel futkározott körülötte. — Na gyere — mondta Torfi — gyere, te szegény állat, magad vagy te is, mint én. Mert tudd meg, éppen tegnap küldtem el a feleségemet, hát igen, éppen tegnap — és el is ment! — Elment, hogy pénzt keressen! Mosást vállal Winnipegben, a télen. Hát ilyen az élet, ilyen ... Vitte vol­na el az ördög egész Amerikát! Mért is jöttünk ide?! — No, itt van neked is pár jó falat. Ne félj, nem bántalak, nem kergetlek el! Te szegény jószág, te ... Torfi már hetek óta halászott a Nagy Tóban. Kis faházban lakott a gazdával együtt, egy vörös szakállú emberrel, aki jól keresett a halásza­ton és azon is, hogy gyufát, dohányt, pálinkát, meg más effélét adott el a halászoknak. Ez a halászgazda kicsit kótyagos fejű volt; ha rájött a bónája, össze­vissza beszélt mindent. A házban, ahol laktak két szo­ba volt: előszoba és kamra. Ők a kamrában aludtak. Az előszobában a halász­szerszámokat tartották, meg az élelmiszert s más effélét. A kutya ott feküdt a lépcsőn, az ajtó előtt. A halászgazda nem volt jó ember. Ki­adta Torfi részét az ételből és hatá­rozottan megtiltotta, hogy a kutyá­nak is adjon. Azt mondta, hogy a kutyát el kell kergetni. Torfi nem szólt semmit, de mindig csent egy kis ételt a kutyának, mikor a gazda már lefeküdt. Nemsokára elérkezett a nőstényku­tya kölykezésének ideje. Meg is let­tek a kölykök. Torfi jó darab húst csent a halászgazdától és odaadta a kutyának. Tudta, hogy ilyenkor, köly­­közés után nehezen bírja az anya­kutya az éhséget. Egy este — ugyancsak hideg volt — a halászgazda tilalma ellenére — be­bújtatta a kutyákat az előszobában egy öreg ládába. Aztán ő is lefeküdt. Nem sokáig alhatott, valami mo­­toszkálásra riadt fel. Hirtelenében nem is tudta, mi lehet. De azután mindent megértett: a gazda volt. Fel­kelt a fekhelyéről, kiment az előszo­bába, meggyújtotta a lámpát, meg­fogta a kutyát a nyakánál és kidobta a hóba Aztán bezárta az ajtót, elol­totta a lámpát, visszament a helyére és ismét lefeküdt. Kis ideig csend volt. Azután a ku­tya vonítani kezdett az ajtó előtt. A kölykei meg az elő­szobában vinnyogtak. Ekkor Torfi Torrason felkelt átbotorkált a kamrán meg az előszobán, oda­ment az ajtóhoz és beengedte a ku­tyát. A kutya boldogan rohant a köly­­keihez és mindjárt rájuk feküdt. Er­re Torfi visszament és újból nekifo­gott az alvásnak. De alig aludt egy keveset, ismét lábcsoszogást hallott. Hirtelenében nem értette, mi lehet ez? De azután rájött: megint a ha­lászgazda botorkál odakint, kimegy az előszobába, lámpát gyújt, megfog­ja a kutyát másodszor is a nyakánál fogva és kidobja a hóba. Azután be­csukja az ajtót, eloltja a lámpát, visz­­szacsoszog a kamrába a helyére és le­fekszik. A kutya erre megint vonított az ajtó előtt, a kölykök meg vinnyogtak az előszobában. Torfi felkelt. Kiment, visszaengedte a kutyát a kölykeihez, azután visz­­szafeküdt a helyére, s újból aludni készült. De nemsokára megint fel­kelt a halászgazda, kibotorkált az előszobába és lámpát gyújtott. Most vasdarabok zörgése hallatszott, meg valami nyekergés. Torfi Torfason fel­ugrott a helyéről s utána ment a halászgazdának. — Vagy békét hagy a kutyának, vagy elmegyünk innen, mind a ket­ten — szólt remegő hangon. A halász­gazda felemelte kezét De Torfi nem várta be az ütést, ő tá­madott. Vad verekedés kezdődött. Repült minden a házban, tört és izzó-porrá zúzódott, ami csak a kezük ügyébe került... Nehéz ütések puffantak a két féri testén. A gazda erősebb volt, de Torfi Torrason szívósabb, ügye­sebb. Lassan ő kerekedett felül. Csépelte, püfölte a másikat, amíg csak erő volt benne. Azután kinyi­totta a ház ajtaját és kilökte a halász­gazdát a hóba. Kint csendes volt az idő, csillag­fényes volt az éjszaka, csikorgó hideg és hó mindenütt... Torfi egészen elkékült a verekedés­ben. Pár helyen vérzett is és lihe­gett a küzdelemtől. — Ez történt hát Torfi Torrason­­nal — gondolta halálos ijedtséggel. — Ez történt Torfi Torrasonnal, aki híres volt csendességéről és békesze­­retetéről, aki még soha életében nem sértett és nem bántott meg senkit. Aki még élőlénynek rosszat nem tett. Most meg kidobott egy embert a tulajdon házából. Kidobta a hideg éjszakába. Éjszaka kellős közepén. És mindezt egy kutya miatt! — Talán valami komoly kárt is tehettem a gazdában, tűnődött. — De most már úgyis mindegy, most már nem tehetek semmit! Különben, ki tudja, talán mégse jöttem hiába Új-Izlandba, így töprengett és ki­ment a házból, a hálóruhában, ki a hideg hóba s az erdőnek vette út­ját. Alig ment vagy húsz lépést, el is felejtette már a halászgazdát, aki­nek fillérekért dolgozott, mert neki magának nem volt saját halász­szer­száma ... Elfelejtett mindent, ami itt történt vele és csak arra gondolt, amije volt és amije már nincs ... Amit elveszí­tett ... Hiszen az ember csak akkor tudja meg, mije volt, mikor már elveszí­tette! Elgondolkozott... A juhaira gondolt, a lovára, meg a teheneire. Akik mind szerették és megértették őt. És Jonra gondolt meg Máriára, akik elpusztultak a járványban és gondolataiban elvonult előtte min­den, a nagy idegen égbolt alatt, az Új-Izland-i éjszakában. Ó, hiszen ez az éjszaka is más, mint az otthoni... S ekkor leroskadt a hóba, a fák közé és sírt, sírt, keservesen ... És könnyei lefolytak a fagyos hóra... (Fordította: Kreutzer Sándor) Haldor Kilian Laxness UJT'tfZILiAlNID Biai Föglein István rajza Irodalmi Újság Asztalos Sándor Eminescu szobra Konstanza. Tenger. Délután. Megáll az őszi nap. Hajó kiált hajó után, s halk visszhang most a hang. A költő kőbe vésve már és márvány­szép fejét körülcikázza öt sirály, s megáll, ki félve lép. Mint zöld, aranyzöld pillanat, megáll a víz, a víz, a kő, a hal a víz alatt s megáll a toll, ha írsz. Már minden, minden, minden áll,­ csak nyomtalan jelek ábráit metszi öt sirály, hogy igézze szemed. Sirályok szárnya mily szavak sorával fényli körbe e hűs-fehér márványalak­ú magányát mindörökre? S míg eltűnik az öt sirály, töprengek: költősors az, hogy kőben áll s az ősi táj madárnyomában olvas? A töprengés egy szikra csak­ felröppen, vége aztán, s már látom, jő egy tiszta, nagy, csillagszemű parasztlány. A költő arcát nézi most a lány, az ifjú ország, s feléje nyújt két szál piros sugárzó őszirózsát. 3 DOGO00O0O0CX30000O0000CO00O0CXXX30000000000O0000001 Mezei tükröcske ]­­­ég sokan emlékezünk, fiatalabb IY- lak is, Móricz Zsigmondnak a következő soraira, hiszen egynéme­lyünk még „eredetiben”, újságban olvasta: „A rizsmező nálunk csuda. Ki ter­melt itt rizst? Milyen boldogság a si­­ker! Aki rizzsel foglalkozik, mind boldog és büszke, és semmi munkát és semmi törődést nem sajnál. Még a kárt sem, jövőre szebb lesz.“ Miért emlegetem föl most ezt? Csak azért, mert egy híradás került a kezem ügyébe: „A koppenhágai terménytőzsde megvizsgáltatta az európai rizsek mi­nőségét. Úgy találták, a magyar rizs a legkiválóbb.’’ Ilyeténképpen megelőztük az olasz, a portugál, a spanyol, a bolgár, a ro­mán rizseket. De a rizs őshazájával, Távol-Kelettel is álljuk a versenyt. Tavaly, a Bécsben és más európai or­szágokban végzett vizsgálatok a java távol-keleti rizsekkel egy sorba, az élre helyezték ezt az egyik legfiata­labb mezőgazdasági termékünket. Idén, sajnos nem jó idő járt a rizs­re, sok volt az eső, kevés a meleg. Mi magunkat is mulasztás terhel: nem törődtünk eleget a rizses vetésforgó­val, a magnemesítéssel, a betegségek elleni védekezéssel. Keserüljük is: rosszul fizet az idén a rizsünk. De mégis annak van igaza, aki —■ Móricz Zsigmond szava szerint — ,.semmi munkát és semmi törődést nem sajnál. Még a kárt sem; jövőre szebb lesz!’’★ !-íogy véget ér a vénasszonyok nyara, az áldott langy őszi verő, tudtam én. De, hogy máris a nya­kunkba szakadt az ősz, az igazi, a kegyetlen, a hervadást, az elmúlást hozó, amit senki föl nem tartóztathat, csak ma tudtam meg. Ma hallottam, hogy elhunyt, ki­múlt Bandi is: a Simon Menyhért születése című film jól ismert, szelíd szarvasbikája. Az idei szarvasbőgésen a minap vadászok prédájává vált, amikor éppen leáldozott a nap és a bika barna szemén utoljára izzott föl az őszi erdők valamelyik halhatatlan, művészi giccse. Nem feledlek el, te könnyfényes, szelídszemű Bandi.* Torna Ádám­ A „Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály közleményei" új száma Megjelent a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudo­­mányi osztálya folyóiratának — a „Nyelv- és­­Irodalomtudományi Osz­tály Közleményei ”-nek — új száma. A kötet tartalmazza az 1955-ös nagygyűlésen tartott előadásokat és hozzászólásokat: Szabolcsi Bence osztályelnöki beszámolóját a Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály utolsó egyéves munkájáról, valamint Ko­dály Zoltán: Szentirmaytól Bartó­kig, Kniezsa István: A magyar ál­­lami és jogi terminológia eredete, Turóczi-Trostler József: Petőfi világ­­irodalmi jelentőségéhez, Iorgu Ior­dan: A román nyelv kialakulása és alkotóelemei és Andrej Mraz: A kri­tikai realizmus a szlovák irodalom fejlődésében című előadását. Klani­­czay Tibor beszámolóját csehszlová­kiai és Varga József beszámolóját romániai tanulmányútáról.

Next