Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-06-16 / 24. szám - Tardos Tibor: A tengervíz sós (1. oldal) - Máriássy Judit: Tíz színház - tíz előadás • színház (1. oldal)
/V-?' te_________ |2 ■ ' * _____ ARAI FORM Irodalmi Újság .................................................................................................................................................I...I...........■■«■■■—■■—...... WMm VII. ÉVFOLYAM, 21. SZÁM, A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1956. JÚNIUS 16. A TENGERVÍZ SÓS Van egy nevetséges, megvetendő, nyugtalan, szamár embertípus, aki keresi a lélek viszontagságait, mint ópiumszívó mandarin a mákonyi. Én is közéjük tartozom, habár látom természetük visszásságait. Futnak, mint a déltengeri ámokfutók, tekintetük égi és földi ideálokra szegezve — ajánlatos menekülni előlük — szívük pedig majd kiugrik a mellükből. Nem tudnak feladatukhoz fogni, ha a belső ostor nem csattog — talán még felkelni sem, reggel, az ágyból. Idegorvost még nem kérdeztem meg, hogy mi ez — lehet, hogy azt válaszolná: hisztéria, paranoia; esetleg azt, hogy dizentéria. Az orvosok számos elnevezést ismernek. Én magam azonban úgy neveztem el a kórt, talán parlagion, talán tévesen is, de meggyőződéssel: szenvedélyes igazságkeresés. A szó hosszú, de annyian komvadoznak e betegségben, hogy érdemes betűit végesvégig kiszedni és végignyomtatni. Ez a kiváló és kifogyhatatlan lengyel, ez az Adam Wazyk írja egy helyütt költeményében: Ezt írnodózó Fourier Silosan megjósolta, hogy a tengerekben limonádé lesz, és vajon nem így van? Isszák a tengervizet, kiáltoznak — limonádé! Lopva mennek haza hányni, hányni. Elgondoltam, részleteiben, mi történhet ennek a tengernek a partján. A kiabálók hazaszaladnak hányni, rendben van, de akik ott maradtak, azokkal mi történik? Alighanem csapatostul, gyermekestül, anyástul belegázolnak a vízbe. Két kezük ,teli csöbrökkel, poharakkal, kankálokal. Nagy zajt csapnak és jókedvűen illetlenkednek; mert a nép ez, és a nép örvend a rég jósolt s a végre limonádévá vált tengereknek. S akkor egyszerre kiáltás harsan fel valahonnan és káromkodás: „Hogy a nyavalya enné meg, de hiszen ez ...!” Mások is megkóstolják azonnal. Kétségkívül: sós. Sós. Igazi tengervíz. Egymásra néznek. Már-már felzúg a csalódott moraj, hogy: „Megőrültek? Felnőtt emberekkel akarják elhitetni, hogy a tengervíz nem sós, hanem édes és citromos?!“ — amikor közéjük cikáznak a hangszórós motorcsónakok és hangszórójuk fáradhatatlanul ismétli: — Töltsük meg edényeinket szaporán az üdítő itallá vált tengerből és adjuk át helyünket másoknak! Századunk vívmányából, a limonádéból mindenki joggal szeretne részesülni! Töltsük meg edényeinket limonádéval és adjuk át helyünket! Legyünk fegyelmezettek! A családok fáradtan legyintenek, titokban kiöntik a félig már megtöltött kannák tartalmát és csendben kilábolnak a partra. Nem tudnak mit mondani. A parton végig oszlopokra szerelt hangszórók fogadják őket. „Térjünk haza szaporán üdítő italunkkal, a tengervízből készült limonádéval! Húzódjunk félre, adjuk át helyünket fegyelmezetten az újonnan jövőknek! Vigyük haza vívmányunkat, az ingyenes és tökéletes, tengerben termelt citromszörpöt!” És átadják helyüket és hazaviszik. Otthon meglötyögtetik a kannát. Kis sósvíz tapadt a peremére, néhány tengeri moszat, más semmi. Fásultan néznek egymásra. A kannát kimossák és kútvizet isznak, mint eddig. De jókedvük nincsen. A mólóról idehallatszik még, elmosódottan, a hangszórók recsegése: „Limonádé a tengerben, limonádé, limonádé!” A csalódásoknak nem örül senki. Az emberek nagy része szenvedélyes igazságkereső. Közülük nem egy ezért lett forradalmár. A régi világban csupán egy-egy sejtjét és parcelláját ismerhette meg az őt környező társadalomnak és áhitatosan álmodozni kezdett. Nemcsak Fourier szőtt ábrándokat, hanem mindenki. Elképzelt magának olyan szép új világot, ahol az újságok őszintén beszélnek vele a maga hangján, a rádió tölcséréből saját ki nem mondott gondolatait hallhatja s a híradófilm vásznán megjelenik előtte az a titokzatos és kiismerhetetlen nagyvilág, amelyből egész életén át nyakló nélkül kívánt kortyolni. Egy idő múlva úgy érzi majd, hogy sok mindent tud és csakhamar odáig jut, hogy mindenhez hozzá is szólhat. Józanul ítél, mert tájékozott. Levelei, amelyeket az újsághoz küld, többé nem névtelenek, hanem ellenkezőleg, megjelennek — állampolgári véleménye, amelyet egy és más gyülekezetben kifejt, nem elbocsátást von maga után, hanem megfontolt vitát és áldásos változást. Ez a jövendő. Ha megcsináljuk. Vak lelkesedést, feltétel nélküli ügybuzgóságot senkitől sem várhatunk. A rosszul tájékoztatott emberek sohasem kormánypártiak. Egyedüli terület, amelyet mi ilyen kétséget kizáróan ismernek: saját sorsuk és viszontagságaik. Egyedüli probléma, amelyhez avatottan és erővel hozzászólni szoktak: saját egyéni helyzetük hovafordulása, saját eszközeikkel felderített saját univerzumuk. Szegényes világ, amelyet ráadásul tőlük gyakran még el is vitatunk!... Nem ilyenféle húza-vonó játékra esküdtünk. Mint Hamletet az apa szelleme, minket is felesketett, kardunkra, torkunk ereire és életünkre, egy hatalmas és halhatatlan szellem. Legyek dagályos, hulljon akármi, bombaszt még, szóvirág csipkerózsa arra a szóra, hogy igazság és fedje el szövetét ott, ahol megkopott. Rövid időre csak. Nemzedékünk, ha valamire, amúgy is arra esküdött, hogy újjáöltözteti s még csak most kitalálandó káprázatos vegyi fényben tündökölteti meg. A visszhangzó világ ha kérdéseinket belekiáltjuk, legtöbb zugából szenvedélyes igennel válaszol. Nem az dörög vissza Moszkvából is, a nemzetközi barátkozás nagy színteréről? Elhatároztam már régebben, hogy nem lesz olyan személy és nem lesz fétis, amelyért ezután vakon és fenntartás nélkül, mint egykor tettem, lelkendeznék. Nem is lesz. De a nagy barátságban, amelynek, újságlapomat kihajtva reggelenként — ma reggel is —kedvező jeleit látom, az élet, a kísérlet barátságát fedezem fel. Az életét és a nagykorúságét. Az életét és a fantáziáét. Az életét és az önálló gondolkodásét. Az életét s néhány tekintetpárét, amely szembenéz a valósággal. Tito életrajzát nem adták ki Magyarországon, sem a Kommunisták Szövetségének elveit s gyakorlatát nem részletezték. Annyit kell csupán mondanom, amennyit érzek és megértek: íme, egy elvtárs nagy szovjet elvbarátai között és mindannyian, mint egy csoportos fényképfelvételen, egy irányba, a nép igénye, esze, szíve és szava felé tekintenek. A képről mindannyian huszadik századi, századközépi embereknek látszanak — amilyen én magam vagyok, amilyenek mindnyájan vagyunk. A századközép emberének demokratizmus kell és mérhetetlen alkotóvágyának mérhetetlen alkotási szabadság. A középkor itt bukott meg végérvényesen, e század közepén — visszahozhatatlanul. A nagy barátság szláv képviselői — ahogy gondolom — megértik egymást ebben a kérdésben, ma Moszkvában. Találkoztam nemrégiben egy emberrel, aki azt mondta, hogy a mi népünk nem érett még meg az igazmondás meghallgatására és jogainak szabad gyakorlására. Hórihorgas, szélesvállú, de buta ember; magyarnak mondotta magát, mert más nyelven nem beszél és pártkönyvecskéjét is megmutatta, bebizonyítandó, hogy forradalmár. Nem hittem el sem egyiket, sem másikat. Nincs nemzet, aki ne volna érett az igaz szóra és nincs olyan nép, aki rosszabbat cselekedne a nagyobb szabadságban, mint a kicsiben. Ennek az embernek hiába volt pártkönyvecskéje, nem hitt az elmúlt tizenegy esztendő vívmányaiban s nevelő erejében és azt gondolta, hogy a magyar nép majd kuvasz-ostobán visszakívánkozik az ellenforradalom fehérkésű csendőreihez ... Az idő hullámai, ahogyan mondani szokás, átcsaptak fölötte Ha akarta, ha nem — az önálló gondolkodás és a vita a jobb útról megindult. Az értelmiség legjobbjai tudományos csatákban, művészeti körökben — a munkások legjava üzemi taggyűléseken és az újságok hasábjain , a pártmunkások legjobbjai munkahelyükön és a pártiskolákon, arról cserélnek eszmét, hogyan haladhatna Magyarország őszintébb, szabadabb légkörben a tartalommal telő eszmény, az igazat kívánó eszmény, a forradalmár-eszmény, a huszadik századi eszmény, a teljes emberi igazság irányában. TV magmoccant a földgolyó. Képlel -zetesen szólván, kitért ezeregyszer kiszámított orbitusából és új pályára, új napokra, új galaktikára áhít. Országonként számíttatik ki ez az út , hogy úgy mondjuk, nemzetileg vállalt matematikai pártmunkában. Van egy nevetséges, megvetendő, boldogtalan, szamár embertípus, aki nem fél, keresi a lélek viszontagságait mint ópiumszívó mandarin a mákonyt. Ez az embertípus az igazságot kereső ember. A kór nem káros, ismeretes és széltében elterjedt. Pusztítása általános és bevett — útjába nem állhat sorompó — kárvallottal csupán a dogmák, a bálványok, a babonák. Ami pedig felnő belőle, az egy újfajta, komoly mosolyú, fejével okosan biccentő, önnön életét finom, kékeres, acélmű kezében tartó emberiség. A huszadik század szülötte. — A tenger vize sós — mondja nyugodtan. Hidegvérrel körültekint s hozzákezd az óceánjáró hajó ácsolásához. A tengervíz — hajózásra való. Tardos Tibor A román írók I. kongresszusa Június 18 és 23 között tartják meg a Román Népköztársaságban a Román írók I. kongresszusát. Az írókongresszus megvitatja a román írók feladatait, a Román Munkáspárt II. kongresszusa és a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa tanulságainak fényében. A Gazeta Literara, a Román írószövetség lapja hasábjain március óta széleskörű vita folyik a kongresszus előkészítésére. A vitában a legjobb román írók, költők, kritikusok mondják el, mit várnak a hazai írók nagy tanácskozásától. A vita során az eddigiekben elemezték a többi között az írói egyéniség kérdését, a kritikai realizmus és szocialista realizmus viszonyát, a pártosság és pán irányítás körül felvetődő problémákat és értékelték az új román irodalom alkotásait. i irodalmi szakkörök hagyománygyűjtő pályázatának elbírálása Az Oktatásügyi Minisztérium, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság az iskolai év elején pályázatot hirdetett az iskolák irodalmi szakköreinek, a helyi irodalmi hagyományok (irodalmi emlékhelyek adatai kéziratok, emléktárgyak, népi emlékezések, történetek) gyűjtésére és gondozására. Az ország különböző iskoláiból (általános iskolák és gimnáziumok) 28 pályamunka érkezett be, amelyekben igen gazdag és értékes anyag gyűlt össze Bessenyeiről, Csokonairól. Kazinczyról. Vörösmartyról. Petőfiről Aranyról Tóth Kálmánról. Justhról, Gárdonyiról. Móráról. Móriczról. Tömörkényről, Juhász Gyuláról, Adyról. Babitsról, Kaffka Margitról, Komját Aladárról. Somlyó Zoltánról és irodalmunk más alakjairól Az Oktatásügyi Minisztérium, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság által kiküldött bíráló bizottság a díjakat a következőknek ítélte oda: Megosztott ELSŐ DÍJAT: 1000 — 1000 forintot és kitüntető oklevelet kapott a nagykőrösi Arany János Gimnázium és a sárospataki Rákóczi Gimnázium. Megosztott MÁSODIK DÍJAT: 750 — 750 forintot és kitüntető oklevelet kapott a Turistvándi általános iskola, az orosházi Táncsics Gimnázium, a kiskunfélegyházi Petőfi általános iskola és a debreceni Fazekas Gimnázium. A HARMADIK DÍJAT a bizottság nem javasolta kiosztásra. NEGYEDIK DÍJAT: 500 — 500 forintot és kitüntető oklevelet kapott: az aszódi Petőfi Gimnázium az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium a szegedi Tömörkény Leánygimnázium, a bajai Közgazdasági Technikum, a gyulai Erkel Gimnázium és a balatonalmádi általános iskola. Ezenkívül több iskola gyűjtői kaptak kitüntető oklevelet és részesültek dicséretben. Tíz színház - tíz előadás A kritikus, aki egy hét leforgása alatt tíz színház tíz előadását látta, nehéz helyzetben van. Nehéz helyzetben volna akkor is, ha csak azzal a problémával kéne megbirkóznia, hogy egyhetilap szűkös terjedelmén belül egyszerűen számot adjon külön-külön és együtt, egymáshoz mérve, e tíz előadás mindegyikéről. De az idei színházi fesztivál légköre még bonyolultabbá teszi a dolgát. Miért? Megértéséhez ismerni kell az érzést, ami csaknem mindenkit elfogott a vidéki színházak pesti előadásainnak nézőterén. * Az általam látott tíz előadáson egyetlen miniszterrel találkoztam, (egyszer), két miniszterhelyettessel (sokszor), két budapesti színigazgatóval, egy filmrendezővel (rendszere-ssen). A fővárosi színházak rendezői és nem fiatal művészei közül többnyire azokkal, akik a bemutatott darab pesti előadásának résztvevői voltak. A törzsközönség, a többi vidéki színház tagjai, igen kevés újságíró és azok a fiatal pesti színészek, akiket a főiskolai szolidaritás tesz évről évre a fesztiválok szorgalmas látogatóivá. Ez a „statisztika“ természetesen nem tökéletes, ahogy a statisztikák általában nem szoktak tökéletesek lenni. A darabokat kétszer játszották s így a látott tíz csupán fele a hét nap előadásainak. Mégis, ahogy a nézőtéri, beszélgetésekből kiderült, ez a hivatalos és szakmai részvétlenség végigkísérte a fesztivált. „Objektív“ magyarázata bőven akad. Először is túlzsúfolt volt a program. Aki például kedd délután fél 3- kor nem tudott otthagyni csapot-papot, hogy színházba menjen, annak eleve le kellett mondania arról, hogy Debrecen ésSzeged előadását végignézze, tekintve, hogy két legjobb társulatunk egy időben játszotta az Éjjeli menedékhelyet, illetve a Tisztességtudó utcalányt, meg a Művésznő hintáját. De túl volt zsúfolva maga a június hónap is: egyik kulturális esemény a másik tyúkszemére lépett. Könyvhét, francia filmhét, fesztivál, három kiállítás megnyitása, pedagógusnap, Nemzeti Színházi bemutató... Jómagam, mikor még a Petőfi Színház meghívóját is kézhez kaptam, hogy nézzem meg a Don Carlost, mert Eboli szerepét Lénárd Judit vette át — már ahhoz sem voltam elég erős, hogy visszaküldjem a jegyeket —, az is időt és energiát követelt volna. Objektív okok. Csakhogy ezeket az objektív okokat (mint többnyire az objektív okokat) emberek és szervezetek csinálják, ebben az esetben például a Népművelési Minisztérium és a Színházi Szövetség. Kár, hogy így csinálják, kár, hogy nemcsak az elnevezésben, de a szervezésben is megfosztották a fesztivált a Magyar színjátszás ünnepi heté‘’-nek jellegétől. Mégis azt hiszem, nemcsak ők hibásak. A vidéki színházak seregszemléje bizonyos fokig az egész ország színházi kultúrájának seregszemléje is a fővárosban élő ember számára. Ez pedig ugye kell, hogy legyen színigazgatónak és színésznek, rendezőnek, írónak, újságírónak, de még a politikusnak is. Sokat beszélünk mostanában a provincializmusról. Arról, hogy nem tudhatjuk saját értékeink valódi értékét, ha nem ismerjük a kultúra „világpiacát“. De vajon nem tartozik hozzá a Budapesten végzett művészi munka értékeléséhez, sőt értékéhez annak ismerete, hogyan viszonyult az, mondjuk a szegedihez s általában milyen hatást gyakorol a többi városra? A részvétlenség ellenére minden előadáson vastaps volt. Talán nem is a részvétlenség ellenére, inkább annak következményeképpen. Valami furcsa, jótékony siker fogadott itt jót és rosszat, nagyszerűt és vitathatót. Színészek tapsoltak a színészeknek. S ebben a meghatón és egészségesen túl volt valami szomorú is. Abban, hogy a színészek soha még ennyi érdeklődéssel nem figyelték egymást, nem kérdezgették ilyen izgatottan: mit csinálsz jövőre? Ennek az érdeklődésnek is „objektív“ oka volt. A fesztivál idején, d’etre közvetlen az előtt több színnérmúktban érte mennykőcsapásként a hír a társulatot: átszervezés van. Magyarán: egy sereg rendező, színész nem tudja e pillanatban, lesz-e állása és hol lesz? Mint eleven kartotéklapokat, kihúzták őket egy dobozból , vagy átteszik vagy nem teszik át egy másikba. A nézőtéren ült a fiatal pesti rendező, akit Szolnokra helyeztek, de nem tud Szolnokra menni, anyagi és családi okok miatt. A színésznő, aki még másodszereposztásban Ebolit játssza, de akit még nem helyeztek el sehová sem. És esténként a Művészklubban folynak a találgatások: ki marad, ki megy, keltenek-e nektek, van-e szabad státuszok stb., stb? Nem kétséges: több színházunknál nagyobb a létszám a kelleténél, s ez a zsúfoltság tétlenségre kárhoztat embereket, intrikákat szül, vagy egészségtelen módon szociális szempontokat állít a művésziekkel szembe. De, kegyetlen és embertelen az átszervezés így, ilyen kapkodva, év végén s éppen az ünnepi héten. Kegyetlen és embertelen, ha a szenvedő felek megkérdezése, a velük való beszélgetés nélkül csinálják. Mindezt el kellett mondanom, mert a kritikus soha nem lehet független a színház második főszereplőjétől, a közönségtől. Akkor sem, ha ennek a közönségnek zöme: színész. A tíz előadás biztató és érdekes képet adott a magyar színjátszásról Már év közben is híre kelt, hogy négy nagy városunk: Szeged, Debrecen, Pécs és Miskolc színháza több éves következetes munkával egyszerűen megszűnt vidéki színház lenni. Egy-egy bemutatójukra valóságos karaván indult le Pestről s ezekkel a színházakkal szemben tört meg elsősorban a fővárosi lapok korábbi közönye is. Nagyszerű jelenség ez, annál is inkább, mert a fesztivál tanúsága szerint a négy felnőtt színház mellé már felsorakoznak azok a „kamaszok“, akik szemmel láthatóan egy-két év múlva fogják nagykorúsítani magukat. Ma még szinte lehetetlen egy mércével mérni mondjuk Szegedet és a legfiatalabb együttest: Egert. Mások az adottságok, más a város viszonya a színházhoz, a tagok még nem kovácsolódtak össze s nem teremtődhetett meg az a sajátos stílus, amivel az öreg testvér rendelkezik. De, ha ebből az első évi számadásból csak azt nézzük, hogy darabválasztásból kitűnőre, több alakításból jelesre vizsgáztak a fesztiválon, s hogy emellett felmutattak egy olyan kiugróan sikerült színészi munkát, amilyen Bod Terézé volt, akkor kutyakötelessége kritikusnak és kollégának egyaránt, hogy már a hibákat is komolyan vesse fel, abban a hitben: az egriek is le akarják és le fogják tenni az érettségit. Az egyes előadások ebben az esztendőben is nagyon különböző értékűek. De itt is van valami új. Néhány évvel ezelőtt még a különbözőség onnan eredt, hogy egyes színházakhoz a szerencse és a város vonzóereje jó színészeket vezérelt, másoknak meg a selejt jutott. A jobb elosztás, vagy egyszerűen a „főiskolai termelés“ következtében ma már nincs olyan együttes, melyben ne láthattunk volna szép számmal tehetséges embereket. A kudarcot — mert ilyen is akadt — sehol sem okozta az „általános tehetségtelenség ” éppen ezért, mert a színészi állomány minden színháznál jobb lett, az idei fesztivál főszereplőivé a rendezők váltak. Már tavaly is fel kellett figyelni az olyan rendezői egyéniségek, mint Ádám Ottó vagy Vámos László munkájára. Most minden előadáson előkerült a műsorfüzet, minden előadáson elhangzott a kérdés: ki rendezte? A vidéki rendezők többsége fiatal ember. S nemcsak éveik számát tekintve fiatal. Jórészük abban is, amiben a legfontosabb fiatalnak lenni: önállóan lát, önállóan dolgozik. Horváth Jenő például a Budapesten már kétszer is bemutatott Sartre-darabban olyan új ízeket, gondolatokat, az alakoknak annyi új vonását tudta megmutatni, hogy szinte mellbevágott, hát ezt sem vetted észre? Megújhódik a mű Horváth keze alatt, de (Folytatás a 2. oldalon)