Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1957-12-13 / 24. szám - Szabó György: Helyünk a világban • publicisztika (3. oldal) - l. i.: A jeltelen ház (3. oldal) - Erdélyi József: Vastörvény. (Budapesti emlék) • vers (3. oldal) - Néhány szó novella-ügyben • reflexió • Tót László: Fegyencek szabadságon (Kortárs 2. száma) (3. oldal)
Helyünk a világban Mint már annyiszor Németh László egyik legújabb tanulmánya is (Magyar Műhely, Kortárs, 1957. 1. sz.) ezer kérdést röppent fel, megbolygat és új gondolatok forgatására késztet. Érinti például a világirodalomhoz való viszonyunknak és Európában elfoglalt helyünknek kérdését. (A folyóirat ugyanezen számában Sarkadi Imre — Móricz Zsigmond kapcsán — hasonló problémákat említ, ha elnagyoltan is.) Úgy érzem, hogy még mindig megoldatlan maradt a világhoz való viszonyunk kérdése, hogy még mindig nem teljes az a kép, amit a világirodalom fogalmáról alkottunk magunknak, s hogy még gyakorta felbukkannak olyan elképzelések, melyek akadályozzák helyünk végleges felismerését. Mintegy hatvan-hetven éve, hogy a nyugati kultúra gátat szakítva ömlött be hozzánk és sodrása elég volt arra, hogy arányérzékünk egy kis időre megromoljék, látásunk megzavarodjék. Gyakran olyan mércékkel kezdtünk mérni, melyeket nem a magyar irodalomra szabtak. Minél „franciásabb” volt egy regény, vagy színmű, annál gyorsabban véltük remekműnek; később pedig (a közelmúltra gondolok), az ellenkező végletbe kerültünk s a nyugathoz kötő szálakat kezdtük tépdesni. Márpedig az irodalmi kritika felelőssége a nemzeti irodalom útjának formálásában igen nagy, hiszen téves ítéleteivel megakadályozhatja olyan légkör létrejöttét, melyben világirodalmi súlyú alkotások születhetnek. A „szocialista tartalom — nemzeti formában” rövidre zártan megfogalmazott tétele azt jelenti, hogy az író saját korának és népének problémáit figyelmezze, a nagy kérdések konkrét hazai jelentkezéseit, nem pedig időtől, helytől, társadalomtól elvonatkoztatott fétiseket, mint pl. a naturalisták nemegyszer tették. Nemcsak a témakiválasztás nem lehet más, mint amit saját valóságunk sugall, hanem a megformálásban is nemzeti irodalmunk szervességét kell szem előtt tartani, s csak ez lehet a „szocialista tartalom” megfelelő megjelenési alakja is. A két oldal kölcsönhatásokon alapuló megbonthatatlan összefüggése, a kölcsönös determináltság állandó figyelembevétele — csak ez lehet mérce. Van néhány olyan, „korábban magyar" — író, aki például igen népszerű nyugaton, de,aki nem szerez világirodalmi súlyt nekünk. Miért? Aki „nyugatibb” a nyugati íróknál, azt az ottani közönség örömmel fogadja be, de ezekből az alkotásokból nem születhetnek nemzeti remekművek, következéskép világirodalmi értékek sem. Egy író vagy elrugaszkodik hazája problémáitól, kultúrájától, életétől és tanulójául szegődik más kultúráknak, más népeknek, más problematikáknak (ebben az esetben ott néhány évig olvassák, ha itthon nem is), vagy a mi életünkben ver gyökeret, tartalomban-formában egyaránt, véres keservvel alkot magyart s paradox módon éppen ezzel váltja meg jegyét a halhatatlanságba is, ha művészi erővel, tehetséggel bírja. Ebből viszont az is következik, hogy a mi irodalmunkat (s a továbbiakban csak erről beszélek; a magyarul író külföldieket mellőzöm) nem azért kíséri sok helyütt értetlenség és veszi körül visszhangtalanság, mert az „gondolat-szegény” vagy formailag gyenge lenne, hanem azért, mert a fent vázolt művészi normákat nem követi pontosan (s ebben van az irodalmi kritika felelőssége is). Minden valamirevaló művészi alkotásban két dolog ötvöződését figyelhetjük meg. Az általános emberi mondanivaló egybeolvadását az adott kor, nép,táj, kultúra, társadalom jelenségeivel, teljesen szélesen értelmezett couleur locale-jával, az utóbbi ad formát az előbbinek. Az általános emberi mondanivaló szintén történelmileg determinált, ma a szocialista gondolattal jár karöltve. Mindezeken az észrevételeken túl van még valami, ami nem kevésbé fontos. A világirodalom szintén nem lehet fétisizált, elvont fogalom; szerves, élő áramlatnak kell tekintenünk, melyben több összetevő figyelhető meg. Nyilvánvaló, hogy a föld irodalma több óriási területi-kulturális egységre oszlik (mi, sajnos, legtöbbször csak a nyugat-európait vettük észre). Ezeken az egységeken belül a problémák — mint az emberiség közös problémái — sajátos, helyi színeződésben jelennek meg. A cselédember megalázásának leírása a világ minden becsületes olvasójában szégyent és elkeseredést kell, hogy kiváltson, mert egy ember meggyalázása kétmilliárd másik ember közös ügye. Ez tehát általános emberi probléma s — mivel e században'' élünk — szocialista kérdés is: agitáció a kiszolgáltatottság, az embertelen rendszerekkel szemben. De — és itt kapcsolódik be a világirodalom összetettségének kérdése — kétszer akkora erővel fog égetni a Puszták Népében megírt jelenet abban, aki maga is tudja, hogy ez az ő társadalmában is megtörtént (vagy megtörténhetik), hogy ez vele is megesett (vagy megeshetett volna), hogy korának és társadalmának problémája volt ez. (vagy az még ma is). Gyakorlatilag tehát a jó alkotás keltette katharzis minden arra kész olvasónál jelentkezi fel -de nemjelentkezhetne egyenlő mértékben. Ez annyit jelent, a horvátok jobban fogják érteni Móriczot, a románok Adyt, a csehek József Attilát, mint a távolabbi népek. A világirodalom koncentrikus körök sorozatából áll; számunkra középütt van a magyar irodalom. Az első kör: a körülöttünk élő, társadalmilag, történelmileg, kulturálisan közelálló népek, azok, melyekkel már mintegy ezer éve élünk szoros rokonságban, kapcsolatban. Ez a kör rezonálhat és kell, hogy rezonáljon elsőnek a mi hangunkra (baj lenne, ha nem így lenne). A második kör: a több kisebb egységből összetevődő egész Európa, melynek határozott karakterét dőreség lenne tagadni. Egy nagy életmű ezeken gyűrűzik tovább, ezek kell, hogy közvetítsenek. Három név szaladt végig ezeken a körökön: Petőfi, Ady, Bartók. Tehát: helyünket kellene pontosan felismerni a világban. Arcunkon mindaddig bocsánatkérő mosoly lesz és ijedség Nyugat kultúrájával szemben, amíg meg nem értjük egyszer és mindenkorra, hogy elsősorban a viszonyításunk rossz, nem az irodalmunk; elsősorban a hasonló feltételek közt született irodalmunkhoz kell hasonlítani magunkat és azzal kell kapcsolatot teremtenünk. Azt a kapcsolatot, amit öntudatlanul is Balassitól és Zrínyitől kezdve tartottunk, s amit csak a monarchia és Horthyék zavarhattak meg. A közöset kell keresnünk egymásban. Nem elválasztó jegyeinket kell hangsúlyoznunk. Fel kell ismét és végre fedeznünk a szlovákokat, szerbeket, románokat, ukránokat, lengyeleket és cseheket is, a nyugati kultúrák mellett. És óriási kincsekre bukkanhatnánk! Ismerjük-e a modern bolgár líra valamennyi kiválóságát? Mert nagy költészetük van. (Geo Milevről például, alig hallott valaki ebben az országban.) Vegyük végre észre érdemben a horvát elbeszélő-irodalmat, a szlovák műzenét, a lengyel színjátszást és ezer-ezer mást, ami tőlünk néhány kilométerre él. Mindannyiunk számára gazdag cserére nyílna lehetőség. Először a Dunánál és az Oltnél van a helye a magyar irodalomnak, várják is ott. Onnan kerüljön majd távolabbi vidékekre. Ezért kell leszámolni érthetetlen nyugat-komplexumunkkal is, „előretolt őrszem”-illúziónkkal is. Valamikor talán volt ennek történelmi értelme. De akkor is legfeljebb néhány enciklikára futotta a Nyugat kollektív szimpátiájából, s közben Anglia lakossága a négyszeresére szaporodott a miénknek és a Habsburg-birodalomban másutt épültek fel az ipartelepek. Ma százszorosan is maradi, hibás, visszahúzó az az elképzelés, hogy mi Kelet- Nyugat határán fekszünk s ez az oka mindennek, állítólagos kulturális elmaradottságokjenak is (amiről egyébként számos nyugati megfigyelő ellenkező véleménnyel van). Semmiféle keletet nem ismerhetünk el, ha azt ,,a lélek” fogalmával azonosítják. Nyugatot sem, ha az jelenti a „rációt”. Mi is Európa vagyunk s annak szélei másfelé húzódnak, semmiféle határt nem érzünk épp rajtunk vonulni keresztül. Pontos és fontos helyünk van egy kulturális közösségben, amit úgy hívnak, hogy közép-európai kultúra. SZABÓ GYÖRGY A JELTELEN HÁZ Színháztörténeti vonatkozású levelek után kutatva, a Dózsa György út 66. számú házba vitt az újságíró-kötelesség. Kezem már a keresett földszinti lakás csengetyűgombján volt, de nem nyomtam meg. Távoli emlékképek vonultak el előttem s mozdulatlanul bámultam az ismerősnek tetsző oszlopos bejáratot, a szokatlan enyhe-barna színű kékszárnyú ajtót. Rossz helyen járok — tűnődtem —, ilyen különös színű ajtókat csak abban az Aréna úti házban láttam, ahol esztendőkig tőszomszédja voltam Osvát Ernőnek, a Nyugat tragikus sorsú szerkesztőjének. A földszint 2. számú lakás, mely előtt álltam, Osvátéké volt, s rabbfalán elhangzott hozzám szegény Osvátné panaszlavinája s a nagybeteg Osvát Ágnes köhögése. A házfelügyelőnő felvilágosított, nem tévedtem, az utcát azóta háromszor is átkeresztelték. De mint az utcanév, a lakók is újak, egyik sem hallott róla, hogy évtizedekig az új magyar irodalom lektora, a paposképű Osvát szerkesztő lakott a földszint 2. számú lakásban. A régi bérlők jegyzéke elkallódott az ostrom idején, a legrégibb lakó 1934-ben, évekkel Osvát halála után költözött be. A földszint 2. új bérlője még csak nem is sejti, hogy ugyanabban a sarokban áll a rekamiéja, ahol a boldogtalan kritikus golyót röpített a szívébe, mikor leányával az utolsó örömlehetőség is meghalt számára. Írónak és kritikusnak indult és a Nyugat szerkesztője a haladó szellemű irodalom lektora lett. S bár jóhiszemű elfogulatlansága olykor szigorrá keményedett és irodalompolitikai szempontjai nem egyszer fölébe kerekedtek a friss tehetségek iránti rajongásának, minden író köszön neki valamit. Hivatástudattól fűtött, lelkes, de komor és realitásoktól elvonatkozott kritikusa volt egy kornak, amelyik elrepült és nem is jöhet vissza sohasem. De az a bizonyosság, hogy Osváttól búcsúzván a régi Nyugattól is elköszönt az irodalmi közvélemény, Toldi Miklós vaskoporsójához hasonló plasztikussággal példázza, ki volt s mit vesztett benne a magyar irodalom. Nem maradhat tehát jeltelen a ház, ahol élt, szenvedett, dolgozott irodalmunk idejéért. I . ERDÉLYI JÓZSEF: VASTÖRVÉNY (Budapesti emlék) Zászlós voltam, de tetves voltam, gúnyám lompos, kopott, észre sem vett a pesti utcán jóravaló kokott, pénzemért sem látott vendégül egy olcsó szálloda, nem hogy egy drága dunaparti, ami nem nagy csoda: féltek a tetűtől... Lembergtől lépcsőn utaztam én, kemény volt a hideg, de az volt a legény is, kemény ... Elfárad a vitéz, soká ha szállás után lohol, lefeküdtem, mint egy harctéren, Budapesten, ahol hely volt: egy villamosmegálló deres vaspadja lett, ágyam, vasfal köröttem és vassal fejem felett. Ott sem hagyott pihenni ám a város, nem bíz az; gondoskodott végtére is szállásról a haza: jött két rendőr, puska a vállán és igazoltatott, a jó nyitott vasházikóból ki is lakoltatott; elvitte a zászlós urat egy villamostelep irodájába, hol aludni nemhagyta a meleg, ott várta meg egy széken ülve, míg a villamosok megindultak ... Hiszik, avagy nem a nyájas olvasók: ennyit ért a honvédő ember, zászlós úr volt habár, Budapestnek, Magyarországnak ... Remélem hogy ma már minden másképp, minden jobban van, vagy jobban lesz e hon megszűkült határán belül, hogy méltó jutalom várja a katonát, a munkást, nem úgy, mint hajdanán, mikor ily furcsán könyörültek a szegény katona Nem panasz ez, elkelt az edzés: a szegény katona költő lett, s mint magyar költőnek, Pest lett a Bakonya; pihent később is téli éjjel kapu alatt, kövön ... De jobb ha ezt a bús poémát hosszabra nem szövöm, — jó emlékezni olykor-olykor, s nem feledni soha: volt egyszer, hol nem volt egy korszak, egy gonosz mostoha.*« Néhány szó novella-ügyben Az utóbbi időben — Irodalmi és nem irodalmi körökben — meglehetősen nagy port vert fel Tóth Lászlónak a Kortárs 2. számában megjelent, Fegyencek szabadságon című elbeszélése. Ezt a port tovább kavarta a Magyarország múlt heti hozzászólása. Mivel ez az egész ügy túlnőtt egy novella jóságának vagy elhibázottságának keretein, ezzel kapcsolatban nem hallgathatjuk el néhány megjegyzésünket. Tóth László írása 1956. október végén játszódik, és a különböző (egyáltalán nem vértelen és békés) eseményeknek egy viszonylag nyugalmas epizódját tárja az olvasó elé. Néhány közönséges bűnözőről szól, akik a rabok szabadonbocsátása idején nem hagyják el a börtönt, nem lévén egyebük a csikós rabruhánál. Hogy az idő mégse teljék haszontalanul, kuglizásba kezdenek, de még a börtönkaput is bezárják, nehogy valaki megzavarja jámbor mulatozásukat. Egy fegyőr azonban visszacsempészi magát, és nagymennyiségű rumot benyakalva, addig rakoncátlankodik, amíg az egyik rab, egy feketevágó hentes agyon nem vágja. A börtöntöltelékek ezek után (a pap kivételével), mint akik jól végezték dolgukat, szétszélednek. A novellának már ez az eseményes tartalma is bizonyos aggályokat kelt az olvasóban: egyszerűen hihetetlennek tartja, hogy ilyesmi megtörténhetett, hogy így történt meg. Teljesen igaza van a Magyarország levélírójának, amikor Tóth Lászlótól számon kéri a történelmi hűséget. A mi börtöntöltelékeink ugyanis idejük javarészét valóban nem kuglizással, hanem rablással és gyilkolással, vagy más hasonló, korántsem békés foglalatossággal töltötték el. Igaza van akkor is, amikor a novella hőseinek megformálása ellen tiltakozik, különösen ami Veniczák fegyőr alakját illeti. Ez a fegyőr ugyanis az egyetlen (a parancsnokhelyettesen kívül), aki szembe akar szegülni a foglyok kiszabadításán fáradozó „forradalmárokkal”. Az író tolla alatt ez a fegyűr alantas, állati indulatokkal teli pribékké aljasul, olyannyira, hogy hozzá képest a sikkasztó postamester, a demokrácia ellen lazító pap valóban idvezült angyaloknak tűnnek. Mindezek miatt a novellát alapjában elhibázott, nem igaz írásnak kell tekintenünk. A novella közlésével a Kortárs szerkesztősége a fiatal író botlását újabb hibával tetézte; a szerkesztőségnek meg kell értenie: ez a közlés sérti azokat, akik nem egykönynyen feledkeznek el az ellenforradalom eseményeiről; részben pedig félrevezető elképzeléseket kelthet — írókban és olvasókban — az irodalmi kibontakozás minőségét, határait, irányát illetően. Minden szerkesztőségnek megvannak a maga nevelő feladatai , munkatársai iránt is. Az irodalmi lapok szerkesztőségében azért dolgoznak írók, hogy ezt a nevelést szakmai szempontból is jól, hitelesen, eredményesen elláthassák, úgy véljük, baráti szóval és tanáccsal el lehetett volna érni, hogy a novella a valóságot inkább megközelítő vagy az eset különösségére utaló formában kerüljön az olvasók elé. Mindezek megállapítása és a Magyarország által felvetett gondolatok egyes igazságainak elismerése mellett sem térhetünk napirendre a Magyarország megjegyzése fölött. Már a lapban közölt levél is eljut olyan következtetésekhez, amelyek nem látszanak eléggé megokoltaknak — így például, hogy Tóth László tudatosan meg akarja hamisítani a történelmi igazságot, továbbá, hogy az ellenforradalom előtti időkről tendenciózus és hamis meséket terjeszt. Az olvasó azonban mégiscsak olvasó és így joga van egyéni vélemények hangoztatására. Ám a szerkesztőségnek a kultúrpolitikai és az irodalmi helyzet feltehető ismeretében, arra kellett volna törekednie, hogy megjegyzésével megkönnyítse Tóth László visszatérését arra az útra, melyet évekkel ezelőtt megkezdett, és amely a szocialista realizmus irányába mutat. A Magyarország szerkesztőségi megjegyzésében azonban az ilyenfajta bírálat és segítés helyett Tóth Lászlót egyszerűen lebunkózza, (hijján mindannak a jószándéknak, amely pedig éppen a lap levélíróját is vezette) s olyan vádakkal illeti, melyeket Tóth László semmiképpen sem érdemel meg. Különféle és rosszirányú asszociációkra ad alkalmat, amikor az író novellájának indítékait a Jud Süss-féle filmek szándékaival állítja párhuzamba. Túlságosan erőszakoltnak tűnik az az állítás, hogy a novella egy hamis általánosításra kívánja rávenni az olvasót. Semmiképpen nem tesz jó szolgálatot a kommunisták ügyének olyanfajta következtetések levonásával (egyetlen novella alapján!), melyek szerint Tóth László szinte nyilas írónak minősíthető, akinek az uszításon kívül semmiféle más szándéka nincsen. Pártunk és kormányunk türelmes, meggyőző szóval igyekszik hozzánk közelebb hozni azokat a becsületes embereket, akik még nem értenek velünk egyet ebben vagy abban kérdésben. Úgy véljük, ez az egyetlen helyes módja az emberek megnyerésének, és szeretnénk hinni, hogy a Magyarország is ilyen irányban kíván dolgozni, nem tévesztve össze az elvi következetességet az indokolatlan, sértő és elriasztó felfortyanásokkal.