Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1957-11-15 / 20. szám - Illés Béla: Kun Béla tanácsokat ad • széppróza | novella (5. oldal) - Takács Tibor: Eminescu sírjánál • vers (5. oldal) - Sándor Kálmán: Füstölgő kénsav (5. oldal)
KUN BÉLA TANÁCSOKAT AD írta: ILLÉS BÉLA Négyen hevertünk a magas fűben, egy hatalmas karéliai fenyő árnyékában. Rajtunk kívül senki sem volt a napsütötte parkban, ahova csak messziről szűrődött be a Moszkvának tartó villamosok hangja. Kun Béla cigarettáról cigarettára gyújtva beszélt nekünk, három magyar írónak, Hidas Antalnak, Madarász Emilnek és nekem a nyolc esztendő előtti Magyar Tanácsköztársaság bukásának okairól. Nem politikai előadásra készített fel bennünket. Én éppen közepetáján tartottam esztendők óta tervezett, életművemnek szánt munkámnak: azt terveztem, hogy regényt írok a Magyar Tanácsköztársaságról. A regény címe már megvolt — Ég a Tisza —, de mint mondom, a munkának csak fele készült el és nagy kételyeim voltak az iránt, hogy jól dolgozom-e. Kun Béla elolvasott néhány fejezetet és most azt fejtette ki, hogy véleménye szerint milyen kérdéseket kell felvetnie annak, aki a Magyar Tanácsköztársaságról ír regényt és milyen módon, milyen hangon kell megadnia a válaszokat. — Hogy a regény hőse a forradalom egy névtelen közlegénye, az helyes. De csak akkor kielégítő ez a megoldás, ha a regény igazi hőse, a párt, a magyar munkásosztály, a magyar nép. Az a közlegény, akiből maga központi hőst csinál, csak akkor alkalmas erre a szerepre, ha élményei jogcímet adnak arra, hogy maga elmondja, megmutassa, mit tett és mit mulasztott el a párt, mit tett, miit mulasztott el, mit vállalt és mit áldozott és milyen eredményeket ért el a magyar munkásosztály. És közlegényünk hordja magán munkásosztályunk jellemző tulajdonságait, de természetesen nem úgy, hogy egy tábla van a nyakába függesztve különböző szépen hangzó, hangos és semmitmondó jelszavakkal, hanem oly módon, hogy minden döntő kérdésben azt gondolja és azt érezze, amit az osztálya gondolt és érzett a regényben felidézett történelmi helyzetben. Ne legyen angyal, de ördög se legyen, ne legyen Szent György lovag és főleg ne legyen holmi aszkéta, aki az antialkoholizmusban vagy vegetarianizmusban látja a forradalmár legfőbb erényét. — Igaz — folytatta Kun rövid szünet után —, ma este nyolckor szalonnát sütünk. Ha kedvük tartja, jöjjenek el. Pár pillanat múlva már ismét a megírandó regényről beszélt. — Azt, remélem, már eldöntötte, hogy a munkástömegeknek ír és nem előkelő esztéták, műértők és nagytekintélyű kritikusok számára. Regényt írni a Tanácsköztársaságról — harci feladat. Hisz nyolc esztendő óta csak szidnak minket és elsősorban nem azért szidnak, amit hibáztunk, hanem azért, amit helyesen csináltunk, bátran, becsületesen. Amiért leginkább megérdemeljük a szidást: nyolc esztendőn át hallgattunk, tűrjük a rágalmakat, vagy legjobb esetben védekezünk. Itt az ideje, hogy végre ellentámadásba menjünk. Hát valóban csak hibái voltak forradalmunknak? Hazugság! Valóban csak azzal használtunk a világ munkásmozgalmának, hogy megmutattuk, milyen hibákat kell elkerülni? Ostoba rágalom! Egy kicsi, ellenséggel körülvett ország munkásosztálya kesztyűt dobott a világ imperializmusának, szövetséget kötött a szovjet néppel és fegyveres kézzel védte szabadságát, hazáját. Hát erről nem kell beszélni? Ebből nem lehet tanulni? Ebből nem kell tanulni? — Az a legnagyobb baj, hogy a mi sorainkban is sokan vannak, akik csak a hibáinkat hajlandók meglátni. Talán azért, mert vakok, de talán azért, mert túl okos szemük van, ravasz szemük: meglátták, megértették, hogy az elkövetett hibák folytonos felhánytorgatása kitűnő üzlet. De remélem, nem marad az. Ah, milyen bátran beszélnek a hősök a hibáinkról. Milyen mélyenszántó gondolkodó az, aki feltár olyan hibákat, amelyeket már minden ifjúmunkás tud. Ha X vagy Y elvtárs, mellét féltéglával verve, évenként húsz-huszonötször elismeri az én hibáimat, vagy Landler hibáit, vagy akármelyikenként (és csak a saját hibáiról és mulasztásairól hallgat), akkor az elvtárs nagyszerűen ért az önkritikához és megérdemel minden elismerést. Amikor én, közvetlenül forradalmunk bukása után rámutattam az elkövetett hibákra és vállaltam azoknak oroszlánrészét, akkor azért támadtak és rágalmaztak, mert nem szépítgettem azt, amit nem szabad szépítgetni. Most pedig, amikor nemcsak forradalmunk hibáiból tanulva, hanem eredményeiből erőt merítve, minden áldozatot vállalva szervezzük azt a pártot, amelyik hivatva van és amelyik képes az új proletárforradalmat vezetni, jönnek a bölcsek, bátrak és erkölcsösek és ismét a múlt hibáról elmélkednek és csak arról... Eh! — Ilyen körülmények között a Tanácsköztársaságról írni, olyan könyvet írni, amely a tömegekhez szól, amely a tömegeket felvilágosítja, neveli és lelkesíti, méltó feladat egy kommunista íróhoz. Ha ez magának sikerül, Illés elvtárs, nagy dolgot csinál. De persze, számolnia kell azzal, hogy ha ezt a feladatot valóban helyesen oldja meg, száz és száz kitűnő antimarxista vagy álmarxista szakember fogja megállapítani magáról, nemcsak azt, hogy ostoba és tudatlan, nemcsak azt, hogy fogalma sincs arról, hogy mi az irodalom, hogy valósággal szégyene a tollforgatók céhének, hanem még sok, ennél is rosszabbat, talán... De nem akarom elijeszteni. A forradalmi hagyományok felidézése éles fegyvert ad a munkásosztály kezébe. Maga bizonyosan tudja, hogy fegyverkovácsnak lenni a mi korunkban nem jövedelmező mesterség — se hírt, se dicsőséget, se anyagi javakat nem ad. Ha ezt még nem tudja — majd megtanulja. És vagy vállalja ezt a sorsot, a harcos kommunista író sorsát, vagy nem. Vagy meg tud felelni a követelményeknek, vagy nem. Nagyon-nagyon szeretném, ha megállná a helyét. Kun Béla véleménye nemcsak azért volt számomra nagyon-nagyon fontos, mert ha valaki, ő aztán tudta, mi lényeges és mi lényegtelen a magyar proletárforradalom történetében, de azért is, mert nemcsak szerette az irodalmat és az írókat, de értett is az irodalomhoz és mindig kommunista módon szólt hozzá az irodalom problémáihoz. A szovjet írók közül elsősorban Gyemján Brednij, Majakovszkij és Fagyejev voltak azok, akiket mint írót és mint embert szeretett és becsült, a külföldiek közül Martin Andersen Nexe és Barbusse. Valamennyien sokat tanultak tőle. Mi régi magyar kommunista írók az ő keze alatt lettünk kommunisták. Tizenhárom—tizennégy hónap múlva, ezerkilencszázhuszonnyolc őszén ugyanabban a parkban ültünk hárman, egy kertipadon: Kun Béla, Hidas Antal és én. Közben Kun három hónapot osztrák börtönben töltött és csak a világ munkásságának esélyi tiltakozása mentette meg attól,hogy kiszolgáltassák Horthy hóhérainak. Most nagyon jó kedve volt, telistele volt tervekkel — megfiatalodott. Miniket azért hivatott magához, hogy (miután elolvasta Ég a Tisza című regényem kéziratát) véleményt mondjon. — Ez a könyv nem egészen az, amit reméltem, de több annál, amitől tartottam. Regény. Kommunista regény. Maga. Illés persze igyekszik irodalmárkodni, néhol öncélúan, de szerencséjére, nem sok sikerrel. Nem bántom, írása egyszerű, világos, határozott. Persze az egyszerűsége csak árt-ott művészi, másutt — csak egyszerűség. Hanem a tömegei mindig tömegek. Magyar munkástömegek. Elég jól adta vissza forradalmunk atmoszféráját és bizonyos mértékig sikerült megmutatnia a párt szerepét is. Főleg azt, hogy milyen körülmények tévesztettek meg minket és azt. Hogy nemegyszer hogyan kényszerítettek bennünket a viszonyok arra, hogy bár tudtuk, mi lenne a teendő, mégis mást csináltunk. Nagyon örülök, hogy megírta ezt a regényt! Ha a regény megjelenik, nem lesz könynyű sorsa ... Hosszú csend. — Este nyolckor szalonnát sütünk. Ha van hozzá kedvük, jöjjenek el. Kitűnő szalonnám van, jó paprikám és igazi magyar borom. Taraszov Rogyionov hozta Szlovákiából. Szóval — este nyolckor. Most dolgom van. A hársfa bólong. Áll és álmodik, és alatta a nagy költő pihen. Hallja a vén fa susogásait a föld zaját a sírban, idelenn! Hallja a szót, a tücsök cirpelését, a temetői halk lépéseket. Te árva hársfa, te add meg a békét, ahogy kezdettől elrendeltetett! Én messziről jöttem, lábam nyomát egy hét alatt már befedte a por. Jöttem hegyeken, vén erdőkön át, hol Eminescuval patak dalol. Jöttem heveny lázban, a szív mutatta az utat, végre, íme itt vagyok. Hol ezren jártak, ha magyar szavakba, idéző dalba én is kaphatok? TAKÁCS TIBOR: EMINESCU SÍRJÁNÁL Más nyelven szólok, de a szív közös, igaz barátok szava mindig egy. Népünk sohsem volt egymással pörös, egymásnak sohsem csap a hegy s a hegy! Most itt vagyok, a verseid idézem, a mindig maradandó verseket, mint a virágok édes hegyi réten, mint ég vízen a súlyos fellegek! A hársfa bólong! így kívántad ezt, édes virágot kínáljon a fa. Őszidén hullasson rád levelet mintha a költő állna itt maga! A hársfa szólít: én hallom csupán, magyarul szólanak a levelek e forró, égető nyár-délután, lásd, idejöttem, hogy idézzelek! Eminescu! Hány szó, hány vers idéz, idegen nyelvek hullámán lebegsz. Szavad a vas és lágy szavad a méz, a hársfa közt a fény milyen eres. Sírodra hull, a földre, a göröngyre, meghatott szavam sírodra pereg. Futó szél jött, s a csöndet összetörte, s helyetted szól a hársfa. Megremeg! VI. KERÜLETI HALHATATLANSÁG Budapesten Pázmány Péter halála óta — mint ismeretes — a lélek halhatatlanságának fő bizonyítéka az egyházi pótadó befizetéséről szóló nyugta; az írók halhatatlanságát már Rottenbiller Lipót idején is köztudomásúan az illetékes miniszterhelyettes gyászbeszéde döntötte el; az irodalmi eszmék halhatatlanságát viszont a mai napig az, vajon leírják-e őket Budapest VI. kerületében a színházi, irodalmi és egyéb hetilapok különböző rovataiban. Megcáfolhatatlanul valami baj lehet a szocialista realizmus „budapesti halhatatlanságával“. (Keszi Imre végleg megbuktatta volna?) Hosszú idő óta egy sort sem olvasok fenti eszmékről a közpénzen fenntartott s említett hetilapokban. Ehelyett a következő penetránsan belföldi, halhatatlan irodalompolitikai eszmék-fogalmak szurkálják a szememet: „nemzeti hivatástudat, Gyulai Pál nem tudott írni, Kertmagyarország, szárszói találkozó, klikkszellem, bölény-magyar, mélymagyar”, stb. Mielőtt fenti világbíró eszmék sorát saját aggastyánt emlékeim alapján üdvösen kiegészíteném, reszketeg hangon egy fontos közbeeső vallomást kell tennem. Ámbár mindhárom népet tisztelem, de nem olvasom — rajtam kívülálló okokból — a karakalpark hetilapokat, sőt a dán és a baszk hetilapokat sem! Nem tudom, miről írnak. Irodalmi hetilap létükre említik-e néha vajon ezt a hazai viszonylatban oly szerény történelmi fogalmat: szocialista realizmus (akár gúnyosan, akár megbecsüléssel), vagy ehelyett ők is „karakalpak nemzeti hivatástudat” -ról, „bölény-dán regényírók“-ról, „higbaszk költők“-ről értekeznek imponálóan táguló szellemi orrlikakkal! (Távol álljon tőlem a gúnyolódás! Én csak átteszem a nálunk érvényesnek tukmált s oly divatos harmadikutas fogalmakat más nemzetekre, melyeket következetes demokrata létemre a magaméval egyenjogúnak kell, hogy tartsak, még a bölénység terén is. A higságról nem is szólva!) De menjünk tovább. Egészítsük ki a különös módon újra feltámadó s az irodalmi közvéleményt befolyásoló eszmekísértetek sorát. A két háború közötti szerencsétlen Magyarországról származnak ezek, abból a haladó eszméktől meglehetősen elzárt országból, ahol az aránylag legjobbak fejében — a kis földalatti kommunista pártot nem számítva — a szellemi atomizáltság, a marxizmus-leninizmustól való elzártság együtt haladt a magányos íróasztaloknál ikiökumlált eszme-porcelántornyok építésével, a társadalom egészében meg a konfekcionált ellenforradalmi jelképek és a népdalköltő méltóságos asszonyok terjedésével. Ahol Balatonszárszón valóban találkozhatott néhány tehetséges ember, ám ezt valami egyetemes közvélemény formáló érvényűnek kikiáltani sznobizmus, az irodalomtörténet, sőt a történelem meghamisítása lenne ma, amikor tudjuk, hogy oda világnézeténél vagy származásánál fogva nem hívták meg Nagy Lajostól kezdve Gellérin keresztül Radnóti Miklósig a magyar irodalom tudatosabb s haladóbb felét, az emigráns kommunista magyar íróikról nem is szólva. Annak a kornak s országnak eszme-kísértetei ezek, ahol s amikor szegény honszerző Árpád legalább negyvennyolc gyenge regényben jött be huszonöt esztendő alatt félbőrkötéstől ötven filléres ponyváig, ahol az emberszabású magyar esszéíróik művük ugyanegy bekezdésében idézték báró Petrőczy Kata Szidóniát, Aquinoi Szent Tamást, Huizingát és József főherceget, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét. Ahol a porszívókat, az irredenta jelmondatokat, az áruházak forgalomba hozta jégergatyákat és a Babits Mihályról szóló Nyugatlelkendezéseket párhuzamosan szabványosították. A párt a föld alatt volt, a szimpatizáns írók farkában az ezopuszi beszéd undok gombóca. Marx, Lenin nevét nem írta le igazán senki. Nem is írhatta. Akadtak tehetséges és tisztességes „harmadik utas“ írój. Az ő szavukat többen hallották. Amiről azonban akkor ők beszéltek — bizony sokan nacionalizmustól terhelten — az csupán kisebb részben szolgálta a haladást. Részben egyenesen a másról beszélés funkcióját töltötte be! (Hangsúlyozom: magánvéleményem ez.) S ma a szocializmust építő proletárdiktatúra, a népet szolgáló irodalom légkörében ezekről kellő kritika nélkül beszélni legalábbis anakronizmus, vagy irodalmi sznobizmus vagy helytelen ideológiai hízelgés! A túlzott tapintat is az. Atyaúristen, micsoda vastag pókháló alól kotorászom íme elő a hajdan divatos, irodalmi közvélemény-mozgató, a vitt eszmeköröket. Eugenika, technokrácia, nemzethalál, magyarságtudomány (baszkságtudomány), agrár settlement, vándor és bujdosó, tömegek lázadása, reformnemzedék, minőségi szocializmus, kitűnőek, iskolája, házi téglaégetés, egyke, mint főveszély, nemzeti hivatástudat, nemzeti öncélúság, nyugat bástyája, mélymagyar, paraszti életforma, örök paraszt, neokatolicizmus. . T&CC . Ne folytassuk tovább. Nyírő József halnába kötött műveit és Stern Samu összegyűjtött ünnepi beszédeit nem említve a fentiek többnyire csupán a viszonylag haladó, a harmadikutas eszmeköröket jelölik s ezeknek sok tehetséges és szubjektíve tisztességes szándékú irodalmi képviselője volt, akiket ma is örömmel látunk legelső magyar íróink sorában. Ám abban az időben a kor egyre sötétült, a jelszavak egyre nyíltabban fasizálódtak, az eugenikától az auschwitzi tábor felírásáig jutottunk el: „Arbeit macht frei.“ Aki akkor világosan beszélt, az úgy járt, mint Rózsa Ferenc vagy Schönherz Zoltán! Vagy messziről beszélhetett csak világosan, mint Gábor Andor vagy Gergely Sándor s szava el sem jutott hozzánk. Jó, ha ma emlékezünk minderre. És jó, ha elgondolkozunk azon, mi okozza, mi okozhatja a pókhálós hajdani harmadikutas jelszavak mai nagy divatját a volt Erzsébet körúton? Mi támadt itt fel? Micsoda kísértet akar feltápászkodni? Vajon nem időszerű-e újra Lenin szava: „Le az irodalmi Übermenschekkel!” Mi vagyunk a hibásak: kommunista írók. A sok irodalompolitikai taktikázás helyett vagy mellett az irodalom érdekében életfontosságú békülékenység mellett elsősorban nekünk kellett volna éles, megingathatatlan elvi alapon álló ideológiai ellentámadást indítani nyomtatásban, az irodalom, a kritika s az esztétika terén. Vállalni a megrovó pillantásokat a Miksa utcától a Nyugati pályaudvarig, sőt egészen le Ozoráig és rehabilitálni „szegény” szocialista realizmust Budapest hatodik kerületében is! Nemcsak művekkel. Kritikákkal. Polemizáló elvi cikkekkel is. Természetesen nem személyeskedve. Okosan, tapintatosan. Tehát nem úgy, mint e cikk szerzője: SÁNDOR KÁLMÁN