Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-11-15 / 20. szám - Illés Béla: Kun Béla tanácsokat ad • széppróza | novella (5. oldal) - Takács Tibor: Eminescu sírjánál • vers (5. oldal) - Sándor Kálmán: Füstölgő kénsav (5. oldal)

KUN BÉLA TANÁCSOKAT AD írta: ILLÉS BÉLA N­égyen hevertünk a magas fűben, egy hatalmas karéliai fenyő árnyékában. Rajtunk kívül senki sem volt a napsütötte parkban, ahova csak messziről szűrődött be a Moszkvának tartó villamosok hangja. Kun Béla cigarettáról cigarettára gyújtva beszélt ne­künk, három magyar írónak, Hidas Antalnak, Mada­rász Emilnek és nekem a nyolc esztendő előtti Magyar Tanácsköztársaság bukásának okairól. Nem politikai előadásra készített fel bennünket. Én éppen közepe­táján tartottam esztendők óta tervezett, életművemnek szánt munkámnak: azt terveztem, hogy regényt írok a Magyar Tanácsköztársaságról. A regény címe már megvolt — Ég a Tisza —, de mint mondom, a mun­kának csak fele készült el és nagy kételyeim voltak az iránt, hogy jól dolgozom-e. Kun Béla elolvasott néhány fejezetet és most azt fejtette ki, hogy véle­ménye szerint milyen kérdéseket kell felvetnie annak, aki a Magyar Tanácsköztársaságról ír regényt és mi­lyen módon, milyen hangon kell megadnia a vála­szokat. — Hogy a regény hőse a forradalom egy névtelen közlegénye, az helyes. De csak akkor kielégítő ez a megoldás, ha a regény igazi hőse, a párt, a magyar munkásosztály, a magyar nép. Az a közlegény, akiből maga központi hőst csinál, csak akkor alkalmas erre a szerepre, ha élményei jogcímet adnak arra, hogy maga elmondja, megmutassa, mit tett és mit mulasz­tott el a párt, mit tett, miit mulasztott el, mit vállalt és mit áldozott és milyen eredményeket ért el a ma­gyar munkásosztály. És közlegényünk hordja magán munkásosztályunk jellemző tulajdonságait, de ter­mészetesen nem úgy, hogy egy tábla van a nyakába függesztve különböző szépen hangzó, hangos és semmitmondó jelszavakkal, hanem oly módon, hogy minden döntő kérdésben azt gon­dolja és azt érezze, amit az osztálya gondolt és ér­zett a regényben felidézett történelmi helyzetben. Ne legye­n angyal, de ördög se legyen, ne legyen Szent György lovag és főleg ne legyen holmi aszkéta, aki az antialkoholizmusban vagy vegetarianizmusban lát­ja a forradalmár legfőbb erényét. — Igaz — folytatta Kun rövid szünet után —, ma este nyolckor szalonnát sütünk. Ha kedvük tartja, jöjjenek el. P­ár pillanat múlva már ismét a megírandó re­gényről beszélt. — Azt, remélem, már eldöntötte, hogy a mun­kástömegeknek ír és nem előkelő esztéták, műértők és nagytekintélyű kritikusok számára. Regényt írni a Tanácsköztársaságról — harci feladat. Hisz nyolc esz­tendő óta csak szidnak minket és elsősorban nem azért szidnak, amit hibáztunk, hanem azért, amit he­lyesen csináltunk, bátran, becsületesen. Amiért leg­inkább megérdemeljük a szidást: nyolc esztendőn át hallgattunk, tűrjük a rágalmakat, vagy legjobb eset­ben védekezünk. Itt az ideje, hogy végre ellentáma­dásba menjünk. Hát valóban csak hibái voltak for­radalmunknak? Hazugság! Valóban csak azzal hasz­náltunk a világ munkásmozgalmának, hogy megmu­tattuk, milyen hibákat kell elkerülni? Ostoba rága­lom! Egy kicsi, ellenséggel körülvett ország munkás­­osztálya kesztyűt dobott a világ imperializmusának, szövetséget kötött a szovjet néppel és fegyveres kéz­zel védte szabadságát, hazáját. Hát erről nem kell beszélni? Ebből nem lehet tanulni? Ebből nem kell tanulni? — Az a legnagyobb baj, hogy a mi sorainkban is sokan vannak, akik csak a hibáinkat hajlandók meg­látni. Talán azért, mert vakok, de talán azért, mert túl okos szemük van, ravasz szemük: meglátták, meg­értették, hogy az elkövetett hibák folytonos felhány­­torgatása­­ kitűnő üzlet. De remélem, nem marad az. Ah, milyen bátran beszélnek a hősök a hibáink­ról. Milyen mélyenszántó gondolkodó az, aki feltár olyan hibákat, amelyeket már minden ifjúmunkás tud. Ha X vagy Y elvtárs, mellét féltéglával verve, évenként húsz-huszonötször elismeri az én hibáimat, vagy Landler hibáit, vagy akármelyikenként (és csak a saját hibáiról és mulasztásairól hallgat), akkor az elvtárs nagyszerűen ért az önkritikához és megérde­mel minden elismerést. Amikor én, közvetlenül for­­radalmunk bukása után rámutattam az elkövetett hi­bákra és vállaltam azoknak oroszlánrészét, akkor azért támadtak és rágalmaztak, mert nem szépítget­­tem azt, amit nem szabad szépítgetni. Most pedig, amikor nemcsak forradalmunk hibáiból tanulva, ha­nem eredményeiből erőt merítve, minden áldozatot vállalva szervezzük azt a pártot, amelyik hivatva van és amelyik képes az új proletárforradalmat vezetni, jönnek a bölcsek, bátrak és erkölcsösek és ismét a múlt hibáról elmélkednek és csak arról... Eh! — Ilyen körülmények között a Tanácsköztársaságról írni, olyan könyvet írni, amely a tömegekhez szól, amely a tömegeket felvilágosítja, neveli és lelkesíti, méltó feladat egy kommunista íróhoz. Ha ez magá­nak sikerül, Illés elvtárs, nagy dolgot csinál. De per­sze, számolnia kell azzal, hogy ha ezt a feladatot valóban helyesen oldja meg, száz és száz kitűnő anti­­marxista vagy álmarxista szakember fogja megálla­pítani magáról, nemcsak azt, hogy ostoba és tudatlan, nemcsak azt, hogy fogalma sincs arról, hogy mi az irodalom, hogy valósággal szégyene a tollforgatók cé­hének, hanem még sok, ennél is rosszabbat, talán... De nem akarom elijeszteni. A forradalmi hagyomá­nyok felidézése éles fegyvert ad a munkásosztály kezébe. Maga bizonyosan tudja, hogy fegyverkovács­nak lenni a mi korunkban nem jövedelmező mester­ség — se hírt, se dicsőséget, se anyagi javakat nem ad. Ha ezt még nem tudja — majd megtanulja. És vagy vállalja ezt a sorsot, a harcos kommunista író sorsát, vagy nem. Vagy meg tud felelni a követelmé­nyeknek, vagy nem. Nagyon-nagyon szeretném, ha megállná a helyét. Kun Béla véleménye nemcsak azért volt számomra nagyon-nagyon fontos, mert ha valaki, ő aztán tudta, mi lényeges és mi lényegtelen a magyar proletárfor­radalom történetében, de azért­ is, mert nemcsak sze­rette az irodalmat és az írókat, de értett is az iro­dalomhoz és mindig kommunista módon szólt hozzá az irodalom problémáihoz. A szovjet írók közül első­sorban Gyemján Brednij, Majakovszkij és Fagyejev volta­k azok, akiket mint írót és mint embert sze­retett és becsült, a külföldiek közül Martin Andersen Nexe és Barbusse. Valamennyien sokat tanultak tőle. Mi régi magyar kommunista írók az ő keze alatt lettünk kommunisták. T­izenhárom—tizennégy hónap múlva, ezerkilenc­­százhuszonnyolc őszén ugyanabban a parkban ültünk hárman, egy kerti­padon: Kun Béla, Hidas Antal és én. Közben Kun három hónapot osztrák bör­tönben töltött és csak a világ munkásságának esélyi tiltakozása mentette meg attól,­­hogy kiszolgáltassák Horthy hóhérainak. Most nagyon jó kedve volt, telis­tele volt tervekkel — megfiatalodott. Miniket azért hivatott magához, hogy (miután elolvasta Ég a Tisza című regényem kéziratát) véleményt mondjon. — Ez a könyv nem egészen az, amit reméltem, de több annál, amitől tartottam. Regény. Kommunista regény. Maga. Illés persze igyekszik irodalmárkodni, néhol öncélúan, de szerencséjére, nem sok sikerrel. Nem bántom, írása egyszerű, világos, határozott. Per­sze az egyszerűsége csak árt-ott művészi, másutt — csak egyszerűség. Hanem a tömegei mindig tömegek. Magyar mun­kástömegek. Elég jól adta vissza forra­dalmunk atmoszféráját és bizonyos mértékig sikerült megmutatnia a párt szerepét is. Főleg azt, hogy milyen körülmények tévesztettek meg minket és azt. Hogy nemegyszer hogyan kényszerítettek bennünket a vi­szonyok arra, hogy bár tudtuk, mi lenne a teendő, mégis mást csináltunk. Nagyon örülök, hogy megírta ezt a regényt! Ha a regény megjelenik, nem lesz köny­­nyű sorsa ... Hosszú csend. — Este nyolckor szalonnát sütünk. Ha van hozzá kedvük, jöjjenek el. Kitűnő szalonnám van, jó papri­kám és igazi magyar borom. Taraszov Rogyionov hoz­ta Szlovákiából. Szóval — este nyolckor. Most dolgom van. A hársfa bólong. Áll és álmodik, és alatta a nagy költő pihen. Hallja a vén fa susogásait a föld zaját a sírban, idelenn! Hallja a szót, a tücsök cirpelését, a temetői halk lépéseket. Te árva hársfa, te add meg a békét, ahogy kezdettől elrendeltetett! Én messziről jöttem, lábam nyomát egy hét alatt már befedte a por. Jöttem hegyeken, vén erdőkön át, hol Eminescuval patak dalol. Jöttem heveny lázban, a szív mutatta az utat, végre, íme itt vagyok. Hol ezren jártak, ha magyar szavakba, idéző dalba én is kaphatok? TAKÁCS TIBOR: EMINESCU SÍRJÁNÁL Más nyelven szólok, de a szív közös, igaz barátok szava mindig egy. Népünk sohsem volt egymással pörös, egymásnak sohsem csap a hegy s a hegy! Most itt vagyok, a verseid idézem, a mindig maradandó verseket, mint a virágok édes hegyi réten, mint ég­ vízen a súlyos fellegek! A hársfa bólong! így kívántad ezt, édes virágot kínáljon a fa. Őszidén hullasson rád levelet mintha a költő állna itt maga! A hársfa szólít: én hallom csupán, magyarul szólanak a levelek e forró, égető nyár-délután, lásd, idejöttem, hogy idézzelek! Eminescu! Hány szó, hány vers idéz, idegen nyelvek hullámán lebegsz. Szavad a vas és lágy szavad a méz, a hársfa közt a fény milyen eres. Sírodra hull, a földre, a göröngyre, meghatott szavam sírodra pereg. Futó szél jött, s a csöndet összetörte, s helyetted szól a hársfa. Megremeg! VI. KERÜLETI HALHATATLANSÁG Budapesten Pázmány Péter halála óta — mint ismeretes — a lélek halhatatlanságának fő bizonyítéka az egyházi pótadó befizeté­séről szóló nyugta; az írók halhatatlanságát már Rottenbiller Lipót idején is köztudomásúan az illetékes miniszterhelyettes gyászbe­­­széde döntötte el; az irodalmi eszmék halhatatlanságát viszont a mai napig az, vajon leírjá­k-e őket Budapest VI. kerületében a szín­házi, irodalmi és egyéb hetilapok különböző rovataiban. Megcáfo­lhatatlanul valami baj lehet a szocialista­ realizmus „budapesti halhatatlanságával“. (Keszi Imre végleg megbuktatta volna?) Hosszú idő óta egy sort sem olvasok fenti eszmékről a köz­pénzen fenntartott s említett hetilapokban. Ehelyett a következő penetránsan belföldi, halhatatlan iro­dalom­politikai eszmék-fogalmak szurkálják a szememet: „nemzeti hivatástudat, Gyulai Pál nem tudott írni, Kertmagyarország, szár­szói találkozó, klikkszellem, bölény-magyar, mélymagyar”, stb. Mielőtt fenti világbíró eszmék sorát saját aggastyánt emlé­keim alapján üdvösen kiegészíteném, reszketeg hangon egy fontos közbeeső vallomást kell tennem. Ámbár mindhárom népet tisztelem, de nem o­lvasom — raj­tam kívülálló okokból — a karakalpark hetilapokat, sőt a dán és a baszk hetilapokat sem! Nem tudom, miről írnak. Irodalmi hetilap létükre említik-e néha vajon ezt a hazai viszonylatban oly szerény történelmi fogalmat: szocialista­ realizmus (a­kár gúnyosan, akár megbecsüléssel), vagy ehelyett ők is „karakalpak nemzeti hivatás­­tudat” -ról, „bölény-dán regényírók“-ról, „higbaszk költők“-ről érte­keznek imponálóan táguló szellemi orrlikakkal! (Távol álljon tő­lem a gúnyolódás! Én csak átteszem a nálunk érvényesnek tukmált s oly divatos harmadikutas fogalmakat más nemzetekre, melyeket következetes demokrata létemre a magaméval egyenjogúna­k kell, hogy tartsak, még a bölénység terén is. A higságról nem is szólva!) De menjünk tovább. Egészítsük ki a különös módon újra feltá­madó s az irodalmi közvéleményt befolyásoló eszmekísértetek sorát. A két háború közötti szerencsétlen Magyarországról származnak ezek, abból a haladó eszméktől meglehetősen elzárt országból, ahol az aránylag legjobbak fejében — a kis földalatti kommunista pár­tot nem számítva — a szellemi ato­mizáltság, a marxizmus-lenin­­izmustól való elzártság együtt haladt a magányos íróasztaloknál ikiökumlált eszme-porcelántornyok építésével, a társadalom egészé­ben meg a konfekcio­nált ellenforradalmi jelképek és a népdalköl­­tő méltóságos asszonyok terjedésével. Ahol Balatonszárszón való­ban találkozhatott néhány tehetséges ember, ám ezt valami egye­temes közvélemény formáló érvényűnek kikiáltani sznobizmus, az irodalomtörténet, sőt a történelem meghamisítása lenne ma, amikor tudjuk, hogy oda világnézeténél vagy származásánál fogva nem hívták meg Nagy Lajostól kezdve Gellérin keresztül Radnóti Mik­lósig a magyar irodalom tudatosabb s haladóbb felét, az emigráns kommunista magyar íróikról nem is szólva. Annak a kornak s or­szágnak eszme-kísértetei ezek, ahol s amikor szegény honszerző Árpád legalább negyvennyolc gyenge regényben jött be huszonöt esztendő alatt félbőrkötéstől ötven filléres ponyváig, ahol az em­berszabású magyar esszéíróik művük ugyanegy bekezdésében idéz­ték báró Petrőczy Kata Szidóniát, Aquinoi Szent Tamást, Huizingát és József főherceget, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét. Ahol a porszívókat, az irredenta jelmondatokat, az áruházak for­­galomba hozta jégergatyákat és a Babits Mihályról szóló Nyugat­­lelkendezéseket párhuzamosan szabványosították. A párt a föld alatt volt, a szimpatizáns írók farkában az ezo­­puszi beszéd undok gombóca. Marx, Lenin nevét nem írta le igazán senki. Nem is írhatta. Akadtak tehetséges és tisztességes „harma­dik­ utas“ írój­. Az ő szavukat többen hallották. Amiről azonban akkor ők beszéltek — bizony sokan nacionalizmustól terhelten — az csupán kisebb részben szolgálta a haladást. Részben egyenesen a másról beszélés funkcióját töltötte be! (Hangsúlyozom: magánvéle­ményem ez.) S ma a szocializmust építő proletárdiktatúra, a népet szolgáló irodalom légkörében ezekről kellő kritika nélkül beszélni legalábbis anakronizmus, vagy irodalmi sznobizmus vagy helytelen ideológiai hízelgés! A túlzott tapintat is az. Atyaúristen, micsoda vastag pókháló alól kotorászom íme elő a hajdan divatos, irodalmi közvélemény-mozgató, a vitt eszmekö­­röket. Eugenika, technokrácia, nemzethalál,­­ magyarságtudomány (baszkságtudo­mány), agrár settlement, vándor és bujdosó, tömegek lázadása, reformnemzedék, minőségi szocializmus, kitűnőek, iskolája, házi téglaégetés, egyke, mint főveszély, nemzeti hivatástudat, nemzeti öncélúság, nyugat bástyája, mélymagyar, paraszti életforma, örök paraszt, neokatolicizmus. . T&CC . Ne folytassuk tovább. Nyírő József hal­nába kötött műveit és Stern Samu összegyűjtött ünnepi beszédeit nem említve a fentiek többnyire csupán a viszonylag haladó, a harmadikutas eszmekörö­­ket jelölik s ezeknek sok tehetséges és szubjektíve tisztességes szán­dékú irodalmi képviselője volt, akiket ma is örömmel látunk leg­első magyar íróink sorában. Ám abban az időben a kor egyre söté­tült, a jelszavak egyre nyíltabban fasizálódtak, az eugenikától az auschwitzi tábor felírásáig jutottunk el: „Arbeit macht frei.“ Aki akkor világosan beszélt, az úgy járt, mint Rózsa Ferenc vagy Schönherz Zoltán! Vagy messziről beszélhetett csak világosan, mint Gábor Andor vagy Gergely Sándor s szava el sem jutott hoz­zánk. Jó, ha ma emlékezünk minderre. És jó, ha elgondolkozunk azon, mi okozza, mi okozhatja a pókhálós hajdani harmadikutas jelszavak mai nagy divatját a volt Erzsébet körúton? Mi támadt itt fel? Micsoda kísértet akar feltá­­pászkodni? Vajon nem időszerű-e újra Lenin szava: „Le az irodal­mi Übermenschekkel!” Mi vagyunk a hibásak: kommunista írók. A sok irodalompoli­tikai taktikázás helyett vagy mellett az irodalom érdekében élet­­fontosságú békülékenység mellett elsősorban nekünk kellett volna éles, megingathatatlan elvi alapon álló ideológiai ellentámadást in­dítani nyomtatásban, az irodalom, a kritika s az esztétika terén. Vállalni a megrovó pillantásokat a Miksa utcától a Nyugati pálya­udvarig, sőt egészen le Ozoráig és rehabilitálni „szegény” szocia­lista­ realizmust Budapest hatodik kerületében is! Nemcsak művekkel. Kritikákkal. Polemizáló elvi cikkekkel is. Természetesen nem személyeskedve. Okosan, tapintatosan. Tehát nem úgy, mint e cikk szerzője: SÁNDOR KÁLMÁN

Next