Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-14 / 11. szám - Pándi Pál: Petőfi és Kossuth (1. oldal) - Hincz Gyula: Szent világszabadság! • kép • Ez évi Kossuth-díjasaink műveiből. (1. oldal) - Erdős László: Emlékezés egy nagy márciusi tettre. 1942. március 15. - Petőfi tér (1. oldal)
s,TM* k%v*gy V % & Az utókor szereti harmonikussá szépíteni a nagy emberek kapcsolatát. Mintha a nagyságok között valami példának illő tartós harmóniát szövögetne a zsenialitás. Az idealizáló történelemszemlélet szinte már a nagyság kritériumának tekintette a harmóniára való képességret, s a díszharmónikus mozdulatokban valami alantasabb megnyilatkozást látott. A történelmi nagyságok oktalan harmonizálása dinamikájától fosztja meg a történelmet. Hiszen a kiemelkedő egyéniségek harca az igazságért, vagy egyszerűen csak az igazukért évszázadokon keresztül követelte meg az összeütközést, a szembefordulást más nagyságokkal, esetleg szövetségessel, fegyvertárssal is. S a harmóniákhoz is diszharmóniákon át vezet az út, s az összhang gyakran egy magasabbrendű diszharmóniának adja át helyét. A nagy egyéniségek kapcsolatainak idealizálása történelemhamisítás, amely szükségszerűen burjánzott fel a feudális és polgári tudományban, az utóbbi esetben gyakran ellenpárjával, az olcsó intimitások favorizálásával együtt. Nincs terünk itt arra, hogy behatóan elemezzük az úri Magyarország Petőfi- és Kossuth-kultuszának, a kettő együtt, egymás mellett való ünneplésének mozgatóokait. Csak annyit jegyezzünk meg, hogy Petőfinek ez a Kossuth melletti emlegetése voltaképpen azt jelentette, hogy a nemzeti függetlenségi törekvéseiben is eltorzítottan értelmezett Kossuthtal egalizálták Petőfit, megfosztva ezzel kultuszát életműve társadalmi radikalizmusának következményeitől, eltakarva Petőfi lírájának millérisée pt 10.5-től.'Ós-Zöldjével költészete nem fakítható vörösét. Sok és derék igazságtevő szándék után végül is a marxista történetírás jelölte ki Petőfi és Kossuth helyét a magyar történelemben és irodalomban, elsősorban Révai József tanulmányaiban. A részletekbe világító, a fennmaradt problémákat tovább bogozó monográfiák még hiányzanak, de a kérdés lényegét már látjuk. Kossuth a nemesi liberalizmus vezéreként, osztálya gátlásait újra és újra leküzdve, forradalmi lelkülettel állott a nemzet élére 1848-ban, tribuni erővel küzdött a nemzet függetlenségéért, utolsó, nagy és felülmúlhatatlan kiteljesítőjeként a középnemesi progressziónak. Petőfi szövetségese, fegyvertársa lehet Kossuthnak, de nem párthíve: ő a népi demokratikus forradalmár plebejus következetességével, a nemzet és a nép szabadságát egy marokra fogó eréllyel, egyszerre harcolva meg társadalmi forradalmat és antimonarchista függetlenségi harcot — járt és dalolt nemzete előtt. tettejük álláspontja lényegileg meghatározza kettejük kapcsolatát. De érdemes közelebbről is szemügyre venni ezt a kapcsolatot, azt vizsgálva, hogyan, milyen egyéniség-közegeken át érvényesül, módosul, fejeződik ki ebben a viszonyban a törvényszerű, az egyezés és különbözés törvényszerűsége. Az 1844-ben Pestre érkező Petőfi lelkesen pártolja a Kossuth-i védegylet eszméjét, s mint annyi más magyar költő, verssel üdvözli ezt az egyesülést. A nép oldaláról csatlakozik az érdekegyesítő politikához, nem azért hogy feloldja népiségét a nemesi liberalizmusban, hanem hogy a maga erőivel is segítse a helyeslett célkitűzést. Három költeménye is jelzi a kossuthi politika hatását az ifjú Petőfire, s mindháromban érezzük, ha halványan, ha árnyalatokba burkoltan, az ő csatlakozásában is fenntartott különállásának gondolati és érzelmi gesztusait. A Védegyleti dalban az összefogó nemzet felemelő képét festi Petőfi, s az utolsó strófában odarajzolja az egyesülő nemzet feje fölé az áldást osztó uralkodó alakját: „S a király, a honnak atyja — Mint valóban jó atyánk — Karjait kiterjesztendi — És az áldást mondja ránk." Valami gúny lappang ebben a szakaszban, a „valóban"-nal való nyomatékosítás kifordítja a szavak egyenes értelmét. Csak mellé kell olvasni e versnek a néhány nappal később írt V. Ferdinándhoz című költeményt, amelyben már leplezetlenül állítja elénk ügyefogyott figuraként az uralkodót. A Battyhányi és Károlyi grófnék című verse (később ezt kihagyta versei gyűjteményes kiadásából) a védegyleti mozgalom két arisztokrata pártfogónőjét köszönti. Itt a rázendítés jellemző igazán Petőfire: azzal kezdi az üdvözlést, amiben ő, Petőfi Sándor, különbözik a mozgalom nagyúri híveitől: Nekem nincs semmim, semmim e hazában, De én egészen az övé vagyok. Harmadik, ekkor írott költeménye A külföld magyarjaihoz szól. Kossuth is, a mozgalom más vezérei is ostorozták a hazafiatlan arisztokráciát, a pénzüket külföldön elszóró mágnásokat, de Petőfi olyan indulattal támad e „rablók“-ra, ami megint csak megkülönbözteti kritikáját az arisztokrácia liberális nemesi kritikájától. „Ti sekélyek a hazának testén" — kezdi versét a legkendőzetlenebb indulattal, s oly magas hangon, mintha egyenesen Kölcsey versét, Zrínyi második énekét folytatná, íme: plebejus hazaszeretet, a monarchikus érzület teljes hiánya, s a főnemesség kritikájának forradalmas radikalizmusa — ez a három vonás már 1844-ben túlmutat az érdekegyesítő politika nemesi koncepcióján. A Nemzeti Kör kettéválása után Petőfi és Kossuth a Pesti Kör tagjai lesznek, s mindketten támadják és korai végéhez kényszerítik a harmadik klubként alakult reakciós-klerikális Gyüldét. Plebejus demokratizmus és középnemesi liberalizmus itt szoros szövetségben lépnek fel a konzervativizmus ellen. De ezután már diszharmonikus jelenségek is mutatkoznak. Köztudomású, hogy az 1846-ban szerveződő Tízek Társaságának tagjait ez év őszén a kitűnő szemű Frankenburg Adolf hívta meg munkatársul az Életképekhez, amely lap ezután a „fiatal Magyarország” reprezentánsa lett. Az év végén megjelenő előfizetési felhívás — többek között — Petőfit és Kossuthot is említi, mint akik „gazdagítandják jeles elmeműveikkel“ az új év első füzetét. Mire Kossuth ingerülten visszakéri cikkét Frankenburgtól, írván, hogy nem fog „egy poéta mellett figuráim”. Petőfi erről tudomást szerzett, s odavágta: „Vagyok én is olyan ember, mint ő, s még örülni fog, ha az én nevemmel együtt fogják említeni az övét is” — így jegyezte fel ezt Frankenburg Adolf. Két mozzanat érdemel figyelmet ebben a közvetetten zajló szócsatában. Az egyik: akkor robban ki először ellentétük, amikor a magyar demokratizmus első önálló légiseit teszi a külön szervezeti keret kialakítására (társaság, sajtó), tehát nyilvánvalóvá kezd válni ahaladás táborán belül liberalizmus és demokratizmus szét(Folytatás a 4. oldalon.) PETŐFI és KOSSUTH Ara: 1.50 Ft Ez évi Kossuth-díjasaink műveiből. Hint Gyula: Szent világszabadság! Emlékeiés egy nagy márciusi tettre 1942. március 15 — Petőfi tér Emlékeim a márciusi tüntetésről ------------------ nem a Petőfi téren, hanem jóval korábban, a Király utcában kezdődnek, ahol öt férfi tanácskozott egy szűk szobában. Az ablakokat gondosan becsukták, a házigazdát és feleségét a konyhába száműzték. 1941. novemberét írták, akkoriban itt tartotta üléseit a Kommunista Párt Budapesti Bizottsága. Talán egy héttel korábban a Titkárság fontos határozatot hozott — most Schönherz Zoltán ismertette a Bizottság tagjaival teendőiket. Vágni lehetett a füstöt. Az elvtársak egyik cigarettáról a másikra gyújtva hallgatták a vakmerő gondolatokat. Hallatlan dologról volt szó: a fasizmus huszonharmadik, a háború második esztendejében a megfélemlített Magyarország szívében. Budapesten háborúellenes tüntetést kellett szervezni — mégpedig nem titokban, néhány száz vagy ezer résztvevővel, hanem a legnagyobb nyilvánosság előtt, a rendőrség szeme láttára s olyan erők mozgósításával, hogy a kormány ne merje megakadályozni. Az ország legnevesebb ellenzéki politikusait, tudósait és művészeit kellett rávenni arra, hogy vállalják a kezdeményezést, közben szervezni és mozgósítani kellett a dolgozók tízezreit... Schönherz halkan beszélt, nehogy a vékony falakon keresztül a szomszédok meghallgassanak valamit. Csak akkor emelte fel a hangját, amikor a párt történelmi felelősségéről beszélt. Az elvtársak egymásra néztek és összeszorították az ajkukat. Három hónap állott rendelkezésükre. A feladat nagyságához mérve megdöbbentően rövid idő. És igaza volt a beszámolónak, amikor hangsúlyozta: mi ugyan joggal számíthatunk a felsorolt szövetségesek segítségére, de azt is a lehetőségek közé kell sorolnunk, hogy harc közben közülük bármelyik — vagy akár mind is — cserbenhagyhat Am a tüntetésnek akkor is sikerülnie kell! Biztosan tehát csak a saját errőnkre számíthatunk ... Volt pedig akkor a KMP-szervezet ereje kb 500 fő ... * A Király utcai lakas a lelke vés - --------------------------------- be sem emlékeztetett a Petőfi térre, de nem is érthetjük meg a történtek nagyszerűségét, ha nem tudjuk, hogy a tüntetés honnan indult el és milyen utakat tett meg, mielőtt a Petőfi térre ért. A Történelmi Emlékbizottság, a Függetlenségi Front munkájának ismerete ma már a történelmi alapműveltséghez tartozik, de azt hiszem azt nagyon kevesen tudják, hogy amikor a Központi Bizottság kidolgozta a tüntetés tervét, a németek még Moszkva alatt állottak és a nyilasok hangoskodtak, hogy 1942. az övék. El kell olvasni az akkoriNépszavát és a Magyar Nemzetet s az ember látja, hogy Szakasits, Bajcsy- Zsilinszky, Szegfű Gyula és mások akiket Schönherz név szerint említett, utóvédharcokat folytattak és nem is álmodtak olyan szerepről, amilyet mi szántunk nekik. Egyedül a párt merészelt ebben a helyzetben ellentámadás szervezésére gondolni. Törhetetlen bizalom és kitűnő politikai ítélőképesség kellett akkor ehhez! Törhetetlenül hinni kellett először is a szovjet rendszer magasabbrendűségében, a Szovjet Hadseregben, az állandóan ható erők elsőbbségében — szemben az időleges erőkkel. Másodszor: törhetetlenül kellett bízni a párttagságban. Mert igaz, hogy csak ötszázan voltak, de valamennyien megedződtek a harcok tüzében és sokéves mozgalmi tapasztalat volt a hátuk mögött. A dolgozók ismerték szerették és már korábban szakszervezeti és pártfunkcionáriusokká választották őket. Szakszervezeti elnökök és titkárok, bizalmiak és ifjúsági vezetők voltak közöttük. Mindegyik közülük ezrekhez szólhatott és százak követték fenntartás nélkül tanácsaikat, ötszázszor száz az ötvenezer ... Hatalmas erő! Bízni kellett végezetül a munkásosztályban, melynek huszonhárom éve magyarázták szociáldemokrata vezetői, hogy gyenge és védtelen. De a sikerhez nem volt elég hogy a pártvezetőség bízik a Szovjetunióban, a pártegységben és a munkásosztályban. A népnek is be kellett bizonyítani, hogy bízhatók bennük. Először a Szovjet Hadsereg bizonyította be erejét Volokalamszknál és Mozsajszknál , és győzelmei nyomán egyszeriben megfordult a közhangulat Magyarországon. Azután került sor a párt erejének bizonyítására. A szovjet győzelmekre a magyar kormány aljas gaztettel felelt. Az újvidéki tömegmészárlással akarta megfélemlíteni a népet. S csak a Kommunista Párton múlt, hogy terve nem sikerült. Jól emlékszem ezekben a napokban a Nyomdász Szakszervezet két vezetője éppen Újvidéken járt. Letartóztatták mindkettőt. Micsoda ijedtség a szakszervezetben! Micsoda küldöttségjárás a kormányhoz! És milyen megkönnyebbülés és elégedettség, mikor sikerült kiszabadítani őket! „Örüljünk, hogy ennyit elértünk és ne provokáljunk” — mondták s csak suttogva mertek beszélni az újvidéki eseményekről. De nemcsak a Sándor téren, hanem a szocdemek Conti utcai főhadiszállásán is ez volt a hangulat. Ebbe a döbbent hallgatásba törtek be a Párt röpcédulái, melyek megtorlást követeltek Újvidékért Nem tudom hány röpcédulát adtunk ki. A papiros biztosan csak néhány ezer ember kezében fordult meg — de tartalmuk mindenkihez eljutott. És micsoda tisztító szélvihart keltett a bátor, őszinte szó! Nyomában oly elemi erővel tört ki a felháborodás hogy a kormány megijedt, elmozdította az újvidéki vezénylőtábornokot és megpróbálta — kevés sikerrel — az ő nyakába varrni a felelősséget a mészárlásért. S hogy mégse adjon ki minden fegyvert a kezéből megpróbálta előtérbe nyomni a nyilasokat. Ekkor már évek óta folyt a jelvényháború a szocialisták és a nyilasok között és ennek igen nagy jelentősége volt, mert — egyéb eszköz híján — a lakosság ebből próbálta megállapítani az erőviszonyokat. Biztosan többen hordtak kalapácsos embert a gomblyukukban, mint nyilaskeresztet, de a Belvárosban, ahol a legjobban érvényesül a reklám, a nyilasok legalább egyenlő számban voltak. A Petőfi jelvények megjelenése aztán megfordította a helyzetet. Mindenki tudta, hogy a jelvény a háború és a németellenesség szimbóluma és éppen ezért minden második-harmadik ember mellén ott csillogott. A kormány fejét vesztette. Katonatisztek és rendőrök brutális erőszakkal szedték le a járókelők melléről az egyébként engedélyezett jelvényeket. Napirenden voltak a botrányos jelenetek. De akitől elvették a jelvényét, másikat vett és újra kitűzte. A Petőfi jelvényekkel a nép a tüntetés mellett szavazott, tartogatott a kormány — a Még egy csapást legveszélyesebbet és a legaljasabbat. Az utolsó napok egyikén, Peyerék nyomására a Szociáldemokrata Párt megtagadta a tüntetéseken való részvételt és a Népszavában közétette határozatát. Nyilas provokáció veszélyére hivatkoztak, de nyilván másról volt szó. Azt remélték, hogy az utolsó pillanatban mért csapást már nem lehet kivédeni. Micsoda órák következtek! A párt már amúgy is készenlétben volt és most megbízta három tagját, hogy minden eszközzel, a konspirációs szabályok felrúgásával is értesítsék az elvtársakat: megtartjuk a felvonulást. A Bizottság megoldotta feladatát, de közben kiderült hogy az érdekeltek értesítés nélkül is teljesítették kötelességüket és kiadták a jelszót: Mégis elmegyünk! És a munkások eljöttek. Kevesebben, mintha nem történt volna árulás. De ott voltak és tüntettek a szabadságért és a békéért — a házilag készített és sebtében kibontott zászlók alatt. A tüntetésen nem vehettem részt. De másnap, harmadnap olyan eleven beszámolókat hallottam róla, hogy úgy tűnik, mintha én is láttam volna mindent. De nem is a felvonulás külsőségeiben rejlik 1942. március 15-ének jelentősége hanem abban, hogy bebizonyította: a várt legyőzhetetlen ha helyes, rugalmas politikával tudja vezetni a munkásosztályt — és erős a magyar munkásosztály, ha helyes politikával vezeti a kommunista várt. És milyen legyőzhetetlenül erős a magyar nép, ha a munkásosztály be tudja tölteni vezetőszerepét! ERDŐS LÁSZLÓ