Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-12 / 37. szám - Bogáti Péter: A prágai D-34. vendégjátéka • színikritika • E. F. Burian, a színház alapítója és vezetője. Bemutatott művek: Patkányfogó, Koldusopera, Népi szvit, Anyegin (11. oldal) - Nyerges András: Hűség • vers (11. oldal) - A. T.: Czóbel Béla művészetéről • képzőművészet-kritika • A 75 éves Czóbel kiállítása, Nemzeti Szalon (11. oldal) - Czóbel Béla: Leányfej • kép (11. oldal) - - f -: Zárkózottság és művészi önfegyelem. A koreai népi és iparművészeti kiállításról • kiállítás (11. oldal)
A prágai D.34 vendégjátéka Egy színház vendégjátéka más országban mindig több, mint pusztán bemutató: alkalom a kölcsönhatások megkönnyítésére, különböző kísérleti módszerek hasznosítására , vagy éppen elvetésére. Ezért figyelemre méltó a prágai D. 34. budapesti látogatása, túlmenően a kulturális kapcsolatok kibővítésének általános hasznán is. Ismeretes ugyanis, hogy a D. 34. egyik jellemzője a színpadi formák megújítására való szakadatlan törekvés, olyan kísérletezés, amelyre nálunk a közelmúltban kevés példa és lehetőség volt. Csupán az elmúlt esztendőben láttunk színpadjainkon néhány többékevésbé sikerült próbálkozást a színpadi formanyelv feloldására. Ezúttal nem foglalkozhatunk azzal, hogy boncolgassuk, mennyi volt e próbálkozásokban a valóban új és célravezető elem és mennyi a visszakanyarodás korábbi, a színházművészet fejlődése közben túlhaladott eszközökhöz, csupán azért utalunk magára a tényre, hogy ezzel is kiemeljük a D. 34. látogatását, most, az új évad elején. A tavalyi kísérletek idén feltehetően fokozott mértékben folytatódni fognak, ezért nem közömbös, hogy mit láthattunk egy olyan színház produkcióiban, amelyet — ma már leegyszerűsítettnek és felületesnek hatóan — avantgardistának neveznek. A nálunk jelentkező formamegújító kísérletek elszórtan, színházművészetünk egészében jelentkeztek, míg vendégek egy színházat képviseltek, olyan színházat, amelynek egész programjához hozzátartozik az új kifejezési eszközök kutatása. S programban sem elődlegesen, csak a tartalmi program, mondanivaló mindenkori akatualitására törekvés részeként. A megjelenítés újszerűségét mindig az irányítja, hogy a korszerű mondanivalóhoz megkeressék az ugyancsak korszerű formákat. Nem először fordul elő, hogy a megszokott színpadi formák felbontásának a megszokott látványosságtól eltérő, másfajta látványossága csapdába ejti az óvatlan nézőt, s a külsőségek benyomása alatt megfeledkezik a látványosság mögött lévő tartalomról. A D. 34. esetében sem szabad egyszerűen leszűkíteni a színház munkájának megítélését a különböző színpadi effektusok, díszletjelzések, vetítések, fényjátékok, előfüggöny alkalmazásából eredő összhatásra. Különösen azért kell erről szólni, mert a nyelvi különbözőségek hátrányát a magyar nézőknek még a szellemes technikai segédeszközök sem tudták eltüntetni, s így a látvány a vendégjáték minden előadásán inkább hatott, mint a tartalom, amelynek sokszor jelentős részletei vesztek el óhatatlanul. A D. 34. azért alakult meg huszonöt évvel ezelőtt, hogy egyértelmű támadást indítson a burzsoá társadalom testet és lelket ölő elnyomása ellen, hogy támogassa munkásosztály küzdelmét saaját felszabadításáért. Egyértelmű támadás volt ez akkor is, amikor az előre törő fasizmus a nyílt kifejezést lehetetlenné tette, s látszatra semleges témákkal kellett színpadra lépni, amelyekben azonban a fasizmussal szemben álló tömegek mindig felismerték a maguk igazát. A színház politikai programjához természetesen hozzátartozott a művészi függetlenség is, a burzsoá színház üzleti érdekeinek megtagadása, s helyette a munkásosztály rokonszenvére támaszkodás. A D. 34. sohasem tagadta, sőt hirdette, hogy „szegény színház", mert csak az üzleti érdekekkel így tudott együttjáró szellemi-erkölcsi megalkuvástól megszabadulni, így dolgozott a színház a fasiszta megszállásig, amely a színházat bezárta, művészeit elhurcolta. A felszabadulás után a D. 34. következetes maradt a múltjához. Célkitűzései nem változtak, most is „politizáló színház”, azzal a különbséggel, hogy ma már nem a munkásosztály felszabadításáért, hanem a szocializmus megvalósításáért politizál, támogatva a szocializmus építését és növéseit, bírálva hibáit, kiígy állítja össze a műsorát és ennek érdekében nem tétovázik egyes műveket átformálni, a maga mondanivalójához alakítani sem. A színház alapítója és vezetője, E. F. Burian zeneszerző, író, költő, színész, rendező, pedagógus és képzőművész. Reneszánsz sokoldalúságának eredménye, hogy eszmei-politikai célkitűzéseihez a sok művészi összetevőből létrejövő produkciók minden részletét saját képzelés szerint alakítható.elmű A nálunk bemutatott négy (Patkányfogó, Koldusopera, Népi szvit, Anyegin) bepillantást enged a színház munkájába, de nem annyira jelen műsorába, mint múltjába — a négy színmű egyúttal a negyedszázados évforduló alkalmából, a színház repertoárjából lett összeválogatva, — és kísérletező műhelyébe. Négy mű — méghozzá meglehetősen különböző mű — kevés ahhoz, hogy teljes értékű véleményt mondhassunk, de talán elég ahhoz, hogy megállapíthassuk: nem valami uniformizált formai excentricizmus tanúi vagyunk, melyet egyszerűen minden darabra ráhúznak, hanem minden műhöz megkeresik azokat a specifikus eszközöket, amelyekkel — felfogásuk szerint — az adott mű mondanivalója a legpregnánsabban kifejezhető. Más kérdés azután, hogy ez mennyiben sikerül. A szándék mindenképpen több, mint a közönségesen avantgardizmusnak nevezett egykori irányzatok folytatása. Új, a szocialista tartalmat is kifejező nyelvet keresnek. A Népi szvit, melyet Burián rekonstruált régi farsangi népi játékokból, bemutatása idején politikai és művészi tett volt. Politikai, mert a nép erejét, optimizmusát, játékban is megnyilvánuló alkotóképességét demonstrálta és művészi, mert a polgári színpad-konvenciót széttörve a népi művészetet merte bevinni a színházba. Minden tiszteletet megérdemel ez bátorság, de a mai színpadon a már inkább kegyeletes múzeumi emlék — túllépett rajta az idő. Részben hasonló a probléma a Patkányfogóval is, amelyet Burián Viktor Dyk századeleji cseh költő elbeszéléséből dramatizált. A mese alapja az ismeretes hammelni patkányfogó-történet, de kiszélesítve és átformálva. Társadalmi mondanivalója — némi egyszerűsítéssel — az individualista szabadsághit csődje, az Übermensch-illúzió bukása. Burián szinte szó szerint uizálta az elbeszélést. drámaCsak jelzett díszleteket alkalmaz, néhány fényhatással, hogy a mondanivaló minél jobban kidomborodjék, s a jeleneteket olyan tüllfüggöny mögött játszatja, amelyre a jelenet érzelmi hatását fokozó, többnyire konkrét jelentéssel nem bíró ábrákat, képeket vetít. Ugyanakkor a színészek játékstílusa követi a mű romantikus hangvételét. A mű költői értékeit a töredékes fordítás miatt nem tudjuk megítélni, de feltételezzük, s elhisszük, hogy az alkalmazott szcenikai eszközök fokozzák hatásukat. Néhány jelenet művészi hatása alól így sem tudtuk kivonni magunkat. De mert a mű alapjában élő képsorozat, s nem dráma, az értelmi és erkölcsi mondanivaló nem bontakozhat ki olyan erővel, mint szükséges volna, hogy teljes értékű élményt nyújtson. Nehogy félreértés legyen: nem valami konzervatívizmus dramaturgiai mellett akarunk lándzsát törni, hiszen a Koldusoperát igen nehéz volna bármiféle dramaturgiai kategóriába begyömöszölni, mégis, aligha lehet elvitatni maiságát. tőle lenyűgöző drámuban a brechti Koldusoperát sem vette át változatlanul. Átdolgozásának célja ezúttal is az volt, hogy a dráma kritikai tendenciáját felfrissítse és félreérthetetlenebbé tegye. A D. 34. Koldusopera előadása valóban élmény, második részében, különösen De nem tagadhatjuk, ezúttal sem az átdolgozás eredményessége ragadott meg bennünket, hanem a rendezés pazar ötletessége és a kiemelkedő színészi játék. Az átdolgozás helyenként túlmagyarázza azt, ami máskülönben is érthető és szükségtelenül letompítja a dalok, a híres Kurt Weil-l songok élét (nemcsak szövegben, hanem zeneileg is). Viszont itt bontakozott ki egészében, amit az előző előadáson inkább csak sejtettünk: a D. 34. színészgárdájának nagyszerű képességei. A D. 34. hitesen összeforrott művészkollektíva, engedjék meg hát, hogy kicsit visszaéljünk ezzel és ne emeljünk ki külön neveket: az egész együttes roppant gazdag sokoldalú, tehetséges művészekben. Ez a tapasztalatunk a későbbiekben csak megerősödött. Nem tudjuk előadásaikat részletesen elemezni, pedig érdemes volna. Nagyra becsüljük a D. 34. munkáját, mert a szocialista kultúra megvalósításán fáradozik, a művészi igazság és igényesség szenvedélye ösztönzi és bátran vállalja a kutatás, kísérletezés buktatóit is. Tudjuk, még vezetője és művészei is elégedetlenek önmagukkal, többet és jobbat akarnak alkotni, őszintén kívánjuk, hogy siker kísérje továbbra is vállalkozásukat. BOGÁTI PÉTER NYERGES ANDRÁS: HŰSÉG Konok kalapácsok szögezik talpainkra a hit s a kétkedés összenőtt bőrdarabjait, és kopogó kövek kérnek sarkunktól új ütemet, kattanjanak kérdések felpattant fedelén a nemek, kattogjanak láthatalan elvtársaink Morse-jeleire igenek. Fessék az égre friss örömök harsogó plakátjait, feszüljenek ki rostjaikkal az évek, s konok kalapácsok kemény öklei szögezzék belénk kimondott szavainkhoz a hűséget. PÁRIZSBAN KIADJÁK COLETTE TERJEDELMES LEVELEZÉSÉT. Minden kötet egy-egy személlyel való levélváltását közli. Most jelent meg az első, amely egykori titkárnőjéhez, Helene Picard írónőhöz intézett leveleit tartalmazza. Czóbel Béla művészetéről Szép művekben gazdag kiállítással ünnepeljük 75 éves Czóbel Bélát. A Nemzeti Szalonban megrendezett tárlata csupán a közelmúlt termését mutatja be, közvetve, végeredményeiben azonban egy gazdag életút megérett gyümölcseit tárja a közönség elé. Bár munkásságának javát külföldön végezte, kapcsolata a hazai földdel, a magyar kultúrával igen jelentős volt mindvégig. A század első évtizedeiben, mint a modern törekvések egyik vezéralakját ismerik meg. Alapító tagja a Nyolcak társaságának, Uitz Béla, Berény Róbert, Pór Bertalan és Márffy Ödön szellemi bajtársaként küzd a korszerű magyar piktúra megteremtéséért és elismertetéséért. A „Nyolcak” nagyrészt az ő Párizsból hozott valamint elbeszélései alkotásai révén ismerkedtek meg a korabeli francia festészet eredményeivel. Munkásságának, személyes agitációjának nagy szerepe volt az 1919-ben szenvedélyes forradalmi csúcspontba torkolló modern művészet itthoni meggyökereztetésében. Az utóbbi évtizedben idejét Párizs és Szentendre között megosztva alkot. Utolsó önálló kiállítása mintegy negyed századdal ezelőtt volt Budapesten. A szalon nap mint nap teli termái arra vallanak, hogy laikus közönségünk is érzi: eredeti művésszel van találkozása. Pedig Czóbel képeihez nem könnyű hozzáférni. Csendéleteket fest, tájakat és minden cselekmény nélküli emberfigurákat. Mondanivalójának súlya a festői eszközökön nyugszik, a megoldás változatos hogyanján. A művészet elsekélyesedésének, elembertelenedésének korszakában a mesterségbeli tökély és etikai tisztaság igényével alakította ki szubjektív élmények ihlette, életigenlő piktúráját. Az effajta művészet különösen — mert végső soron minden művészet az — árnyalatok dolga. Czóbel egyik legnagyobb erénye a nüanszok iránt való érzék, az a képesség, hogy egyazon motívumból gazdag jelentésű variánsok sorozatát tudja kicsiholni. Mennyi festői finomságot, változatosságot, hány fajta hangulatot, érzést tud rögzíteni csendéleteinek sorozatában, s a női léleknek milyen sokoldalú portréját bontakoztatja ki asszonyképeiben, amelyek pedig az első pillanatban mintha egyazon modell tartásban alig változó képmásai volnának! Emberei úgy néznek ránk, mint akik jón, rosszon túl, egy problémáktól ment világban élnének, a béke lelki vívódásokat nem ismerő honában. Nem a látvány külső hűségét keresi. A lényegre tör, a festésre ihlető ember, tárgy, természeti motívum benső valóját ragadja meg: jelenséggé transzponálja. Ritka valóságerővel teszi ezt. Színfoltjai a maga teljes súlyával keltik életre az anyagot, vásznain a formák szinte megnövelik tömegüket, meghatványozzák önnön jelentőségüket, a színek küzdenek egymással, belső izzásukat vaskos körvonalak fegyelmezik. Erőteljes modellálása nem egy vonatkozásban a román dómok üvegablakaiihlette Rouoh ecsetjével rokonítja stílusát. Aktjaiban primitív szobrok ereje és súlyos monumentalitása kel életre. Szobabensői intimitásukkal ragadnak meg. Meghitt magány, csöndes vasárnap délutánok ünnepélyessége, az alkonyi órák borongós homálya árad bútoraiból, melyeken szinte érezzük a megszokott otthon illatát. Hasonló képei láttán Rippl-Rónai kedélyes kisvárosi szobái jutnak eszünkbe, s önkénytelenül ajkunkra tolulnak Tóth Árpád hosszan ömlő strófáinak meleg szavai. Czóbel Béla nagyvárosi festő. Szélesen terpeszkedő formáiban, olajos sűrűségű színeiben mindamellett a nyugalmas kisvárosi életforma tempóssága szólal meg. Ha sok emeletes házakból nőtt párizsi utcát fest, ködös körvonalaival, némaságával az is kisvárosias lesz, a magyar vidéki polgárházak, talán éppen a soktornyú Szentendre hangulatát árasztja. Franciás ízlésű festészetének elégikus alaphangja a honi hagyományokhoz való erős kötődésről tesz tanúságot. A tradícióhoz való igazi hűség a továbbvivésben, a kapott ösztönzések újakkal való gazdagításában rejlik. Czóbel Béla ebben az értelemben folytatója a nagybányai művészetnek is, azáltal, hogy túllépett rajta. Nem színeiben, komponálásmódjában követője — hisz modernné épp azáltal válhatott, hogy a korszerű képszerkesztés elvei szerint épít, új színharmóniákat teremt, hanem szellemében: az ember és a természet egységben-látásával, bensőséges alaphangjával és nemes művészet-etikai felfogásával hű hozzá. Több mint félévszázados fáradhatatlan munkálkodása során Czóbel Béla egészséges érzékkel vette át a forradalmi stílusváltásokból a maradandó elemeket, elkerülve a formai játék zsákutcáit; hű tudott maradni a természethez és megőrizte humanista emberlátását is. Stílusának varázsa, hogy benne a modern képszerkesztés művészete lebilincselő könnyedséggel párosul a gazdaghúrú festőiséggel. Művészetében a honi tradíció és a francia képalkotó kultúra sajátos szintézisét valósította meg. Bizonyára nemcsak művészetének európai iskolázottsága és kvalitásai, hanem erős nemzeti bélyege is hozzájárul ahhoz, hogy az eredetiséget kedvelő párizsi műbarátok között annyi gyűjtő híve van. Élményt nyújtó tárlata fellelkesít ése hiányérzetet kelt, felcsigázza érdeklődésünket az egész életmű iránt. Igazában egy átfogó, gyűjteményes kiállítással ünnepelhettük volna méltóan meg. Ezt megrendezni, igaz, nem könnyű. Czóbel művei főként külföldi múzeumokban, magángyűjteményekben szóródtak szét, összegyűjtésük nem kis munkát igényel. Mégis, vállalkozni kellene erre is, akár a „Nyolcak” többi művészének — például a kiváló Berény Róbertnek! — új közönségünkkel való megismertetésére. A. T. Czóbel Béla: Leányfel zárkózottság és művészi önfegyelem A koreai népi és iparművészeti kiállításról Az idők múltával egyre többet és többet tudunk meg az elmúlt korokról és saját korunkról. Az első pillanatban talán paradoxonként ható megállapítást számtalan tény és adat bizonyítja, s bizonyítja többek között a Távol- Kelet művészetéből hazánkban rendezett kiállítások sorozata. A sort annak idején az egyiptomi képzőművészeti kiállítás nyitotta meg, s követték a perzsa miniatúrák, a kínai nemzeti stílusú festészet alkotásai, a mongol és most a koreai népi és iparművészek remekei. Ez a felsorolás nem törekszik teljességre, hiszen közben megismerkedhettünk az indonéz művészek munkáival is, meg az arabokéval — és szinte varázsütésre, egymásután nyíltak meg közönségünk előtt az eddig elzárt és ismeretlent, vagy kevéssé ismertet rejtő kapuk. Zárkózottság és művészi önfegyelem jellemzi általában a Kelet művészeit és művészetét — és ez a zárkózottság többnyire épp a művekben érvényesül. Nincs bennük famutogatás, idegen tőlük mapompahajszolás, a hatásvadászat. A művészi önfegyelem a legnagyobb technikai és művészi tudást is szerény, kissé talán lefojtott, de rendkívül nemes és meggyőző formában tálalja — és mint már annyi keleti művészeti kiállításon, most a koreai népi- és iparművészek munkáinak bemutatóján is ez ragadja, ez nyeri meg leginkább a nézőt. A koreai mesterek a népművészet és iparművészet minden területén jelentőset alkottak. Az ötvösök díszgombjai, gyűrűi, ezüst hajtűi, a fémművesek hétköznapi és ünnepi étkészletei és edényei, a selyemhímzők felejthetetlen remekei, a szabók gyönyörű szőnyegkészítők népviseletei, a szalmaszőnyegei, s a bútorkészítők díszes dobozai, kedves kisszekrényei — egyaránt újak és újszerűek számunkra. A kiállított tárgyaknak — noha van közöttük többszáz éves is— nincs koruk. A 8—900 éves porcelánok másolatai és tökéletes formái olyanok, mintha tegnap készültek volna. Modern munkának hatnak a 4—500 éves ékszerek is, s a legalább 2—300 éves lakkozott faasztalka — akár a minap is készülhetett volna. A régi és az új szinte megkülönböztethetetlenül összeolvad a népi és iparművészek munkájában és klasszikus magasságokba emeli a múlt és a jelen koreai népi és iparművészetét. — 1 — 11 -