Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-04 / 27. szám - Szerkesztőség: A „népi” írók mozgalmáról (3. oldal)

A „NÉPI" ÍRÓK MOZGALMÁRÓL Az irodalmi és politikai közvé­lemény tisztulását segíti elő az a mélyreható elemzés, amelyet népi írók mozgalmáról tett közzé a a MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméle­ti bizottság, a Társadalmi Szemle most megjelent számában. Az I. fejezet elmondja, hogy a „népi” írók mozgalma jelentős szépirodalmi tevé­kenységet felmutató politikai mozgalom, amelynek alapvető eszmei jellemvonása egy erős nacionalizmussal telített harmadik­utas koncepció: az imperializmus és szocia­lizmus világméretű küzdelmében egy nem­­létező harmadik útnak, a „külön magyar út­nak” hamis illúziója. A „népieknek” jelen­tős történelmi érdeme a parasztság társa­dalmi kérdésének felszínen tartása a Horthy­­rendszer idején, amikor a szociáldemokrácia az opportunista vezetés árulása következté­ben lemondott a parasztság szervezéséről, a kommunista párt pedig csak illegalitásból és viszonylagos gyengeségből fakadó korlátok között dolgozhatott. Ez a „harmadikutas” jellegen mit sem változtat, és nem változtat azon a tényen sem, hogy a „harmadik út” lényegében polgári-kispolgári ideológia. A „népi” írók belpolitikai koncepciójának „ harmadikutas” jellege abban nyilvánul meg, hogy egyrészről látszólag elvetik a burzsoá­­za társadalmi vezető szerepét, más részről zonban a társadalmi fejlődés vezető erejé­­nek nem a burzsoáziával szembenálló pro­­etariátust tekintik, hanem a középrétege­ket, illetve értelmiséget, s­a ártják a fejlődés tömeg­erejének.parasztságot Mit jelent a „harmadikutas” koncepció na­cionalista jellege? Azt, hogy a „népiek” sze­rint Magyarországnak közbülső úton kell járni Nyugat és Kelet között, a szocialista Szovjetunió és a nyugati imperialista hatal­mak között. Ezt a felfogásukat részben na­cionalista-faji alapon magyarázzák („kis nép” vagyunk; a magyar nép rokontalan Európá­ban), részben a magyar függetlenségi tradí­ciók nacionalista eltorzításával, részben a magyar nemzet történelmi szerepének na­cionalista felnagyításával. A „népi” írók na­cionalista szemlélete bonyolult: elsősorban abban fejeződik ki, hogy mind a társadalom belső problémái, mind a nemzetközi erők elemzésénél a „nemzeti-faji” tényezők han­goztatásával háttérbe szorítják a világos osz­tályszemléletet. Felvetődik a kérdés: milyen osztályok ér­dekeit, törekvéseit tükrözte objektíve a „né­pi” mozgalom? Igaz az, hogy a moz­galom egyes szakaszaiban (pl. Márciusi Front), más szakaszokban pedig egyes cso­portjaiban (pl. Szabad Szó Köre, 1941—1944) szegényparaszti érdekek kifejezője is volt. D­e igaz az is, hogy más szakaszokban (pL Új Szellemi Front) s egyes tagjainál zsíros­paraszti polgári osztályérdekeket is kifeje­zett (pl. a mozgalom jobbszárnya, a Ma­gyar Élet köré csoportosult írók 1943—44- ben). Ebből azonban nem lehet sem azt a következtetést levonni, hogy a mozgalom osztályjellege szegényparaszti, sem azt, hogy zsíros paraszti-polgári. Ami a mozgalomban állandó, az a kispolgári jelleg. Ez magyarázza meg, hogyan lehetett ugyanaz a mozgalom egyszer a szegényparaszti, máskor a zsíros­­paraszti-polgári osztályérdekek kifejezője. S lényegileg a kispolgári jelleg érteti meg a moz­galom ellenzéki irányú erős ingadozását a pro­letárdiktatúra időszakában, és a „népiek” sze­repét az ellenforradalom idején. A „népiek” „harmadikutasságának” lénye­géhez tartozik, hogy mozgalmuk „antikapita­­lizmusa” romantikus antikapitalizmus, amely­nek ködös kispolgári-paraszti ideológia az el­méleti alapja. Éppen ezért ez az ingatag ala­pú antikapitalizmus a sorsdöntő történelmi­ fordulatokban soha sem volt elegendő ah­hoz, hogy legyőzze a „népiek” fenntartásait a szocializmussal, a Szovjetunióval szemben, viszont éppen ingatagsága, romanticizmusa miatt alkalmas volt arra, hogy a „népiek” körében kaput nyisson fasiszta nézeteknek is s a nacionalizmussal együtt a következe­tes marxista állásponttal szemben frontot alkosson. A „népi mozgalom marxista értékelé­se eddig lényegében Révai József elvtársnak 1938-ban írott könyvére támaszkodott. Ez a tanulmány főleg a „népi” mozgalom radi­­kalizálódásának, a Márciust. Front időszaká­nak elemzésén alapszik. Révai József tanul­mánya helyesen mutatott rá a „népi” moz­galom akkor jellemző vonásaira, pozitívu­maira és problémáira. Helyesen vé­delmezte meg a „népieket” a liberális és polgári radikális oldalról jövő támadásokkal szemben. Ugyanakkor, bár látta a mozgalom fasizálódásának veszélyeit, túl nagy remé­nyeket fűzött a mozgalom antifeudális törek­véseihez, nem emelte ki eléggé ennek „har­madikutas” jellegét. Egyes „népi” írókat a fordulat éve után szépirodalmi műveik és közéleti szereplésük alapján „irodalmi elv­társakká” nyilvánítottak, s ezzel mintegy iga­zolódni látszott Révai József 1938-as fejte­getésének optimizmusa. Súlyos hibák forrása lett, hogy nem elemeztük behatóan a széles közvélemény előtt a „népi” írók útját 1938 után, s hogy 1945 után a marxisták részéről szórványosan meginduló ideológiai harc a „népi” írók nézeteivel szemben, 1949 után szinte teljesen elhalt. Az elemzés II. fejezete a mozga­lom történelmi hátterével foglalko­zik. Elmondja, hogy a népi írók politikai hatásának alapja a végig nem vitt polgári forradalom és a feudális nagybirtokrendszer fenn­maradása. A mozgalom kibontako­zásának és növekedésének okait öt pontban foglalja össze. t - A Tanácsköztársaság bukása, amelyet az értelmiség úgy értelmezett, hogy a munkásság, a forradalmi munkásmozgalom eljátszotta történelmi szerepét. t. A proletárdiktatúrának a parasztkér­­désben elkövetett hibái.­­ Az ellenforradalom demagóg politikája, amely a falut, a parasztságot igyeke­zett szembeállítani a várossal, a munkásság­gal, s nacionalizmussal igyekezett kendőz­ni a társadalom osztályokra bomlását, ami­nek következményeképpen a parasztság egyes rétegeiben is elterjedtek a nacionalis­ta eszmék.­­ A trianoni békeszerződés, amely a nem soviniszta nemzeti érzéseket is megsebezte, s amely elleni tiltakozás tartós nacionalista jelleget és főleg bizonyos értel­miségi tömegbázist adott a „népiek’-nek.­­ A baloldali erők szétszórtsága s vi­­szonylagos gyengesége az ellenforrada­lom első évtizedében; a Peyer-féle áruló szo­ciáldemokrata pártvezetés lemondása a pa­rasztság közötti szervezkedésről. Az elemzés a továbbiakban a né­piek mozgalmának eszmei eredetét kutatja és megállapítja, hogy a ma­gyar irodalomban Szabó Dezső te­kinthető a népi irodalom és ezzel kapcsolatos társadalmi mozgalom szellemi ősének. Közvetlenül Szabó Dezső jelentette a leg­erősebb szellemi lökést a „harmadikutas” ideológia kialakításához. Szabó Dezsőtől kap­ták a „népiek” eggyégyúrva Nietzsche irra­cionalizmusát, Barrés aktív „gyökeres” na­cionalizmusát, s főleg Szabó Dezső nacio­nalizmusának súlyosan torzító hatású prizmá­ján keresztül érkezett el hozzájuk Ady ha­tása is. Az elsodort falu 1919. május elsején jelent meg, s Németh László már a meg­jelenés idejétől inspirálva dicsőíti antikom­­munista éllel a regényt: „A regény a kom­munizmus derekán jelent meg, s ha semmi, ez az egyetlen tény is bizonyítja szerzője erkölcsi bátorságát, imponáló félemlíthetet­­lenségét.” (1928.) A „népi” mozgalom ideoló­giája nem azonos a Szabó Dezsőével. De az egyik jelentős eszmei forrása mégiscsak Sza­bó Dezső volt, aki mindvégig éreztette a ma­ga negatív hatását. Az elemzés III. fejezete a népi írók mozgalmának szervezeti fejlődésével foglal­kozik. Sorra veszi azokat a „tűzhelyeket”, amelyeknél a „népi” gondolat ideológiává kezd átmelegedni, s a gondolat hívei mozga­lomba tömörülnek. A 30-as évek elején szerveződnek táborrá a „népiek”. 1932-ben indul Németh László folyóirata, a Tanú. Ebben a szakaszban válik a mozgalom ideológusává Németh László. Gondolatait első­sorban szépirodalmi anyagon munkálja ki, de a Tanú jellege már alapvetően ideológiai-poli­tikai. Németh ideológiájának fő forrásai a modern irracionalista filozófia (Spengler, Or­tega); a renegát szocialistának, Hendrik De Mannak tanai, a német kispolgári — később a fasizmushoz csapódó — anarchista láza­dók (Ferdinand Fried) és a fasiszta „ellen­zék” (Tat-Kreis) világnézete; a magyar kis­polgári nacionalista hagyomány (Szabó De­zső). Ez az ideológiai kezdés a következő tézisekben forrja ki magát: a XIX. század racionalista kultúrája megbukott. Mind a kapitalizmus, mind a szocializmus ennek szülöttje volt. Új korszak jött el: a teljes ember megvalósításának korszaka, amelyben felszabadulnak az emberi élet és a kultúra irracionális mélyei. A fasizmus szakított ugyan a XIX. századi racionalizmussal, de barbár, híján van a minőségnek. A har­madik oldal: a minőségi szocializmus, amely a „társadalmat tömeggé” süllyesztő kapita­lizmussal és a barbár fasizmussal szemben a szellem uralmát jelenti a tömegen, az anyag forradalma helyett a lelkek forradal­mát, a kiválóak morális példamutatását. Szel­lemi-morális erőkkel összetartott új gazda­sági egységeket, szövetkezeteket, „telepeket”­­kell létrehozni. Se hitlerizmus, sem bolseviz­­mus, hanem „harmadik út”, „magyar út” kell — sugárzik Németh László fejtegetéseiből: — telepes Magyarország kell, amely magához vonzaná a közép-európai kis népeket. Ez az ideológia mélyen nacionalista, antikapitaliz­­musa romantikus, filozófiai alapja irracio­nalista. Németh László egyik fő gondolata, a „szocializmus marxizmus nélkül”, ekkor alakul ki világosan, s ekkortól fogva lesz — mindmáig — a „népies” ideológia egyik fő alkotóelemévé. A második világháború éveiben a „népi“ mozgalom erősen differenciá­lódik: a „népi“ írók baloldala szoros szövetségre lép a kommunista párt­tal, igen nagy azok száma, akik a leg­szélsőségesebb fasizmus, a nyilaske­resztesek szolgálatába szegődnek. A felszabadulás okozta történelmi vál­tozás kétségtelenül bizonyos tisztu­lást hozott a népi mozgalomba. Élesebb határvonalak rajzolódnak az egyes csoportok közé. Erdélyi József és Matolcsy Mátyás háborús bűnösként került a nép bírósága elé. A moz­galom szélsőjobboldalának képviselői, Féja, Sinka, Kodolányi stb. nem ismerték el morá­lis felelősségüket e tragikus eseményekért, nem voltak képesek szembenézni saját hibá­ikkal, sőt néhányan — mint például Kodolá­nyi is — a fiatal magyar demokráciát táma­dó írásokkal jelentkeztek a sajtóban. Súlyos hibát követtünk el, amikor ezeknek a tények­nek ismeretében szótlanul tűrtük, hogy újra­­jelentkezésüket ideológiai rehabilitációnak tüntesse fel a jobboldal (1956). A „népi” írók többé-kevésbé tisztán maradt, sőt antifasisz­ta magatartásával érdemeket szerzett tábora a Nemzeti Parasztpárt zászlója alá gyüleke­zett. Jelentős részt vállalt a földosztás körüli politikai harcban és a földosztás lebonyolítá­sában. A „népi“ írók megpezsdülő tevékenysége és bizakodása 1945—48 között akkori szépiro­dalmi munkáikban is tükröződik (Illyés: Egy év, Honfoglalók mindörökké, majd: közt. Szabó Pál: Most és Isten malmai, s filmje, a Talpalatnyi föld; a kommunista párttal együtt dolgozó Darvas József könyve: Város az ingoványon). 1948 a fordulat éve a magyar társada­lom fejlődésében. Fordulópont ez a „népi“ mozgalom történetében is. A proletárdiktatú­ra kivívása, a szocializmus építésének meg­kezdése a történelem tényeinek erejével bi­zonyította be, hogy a magyar nemzet számára a társadalmi fejlődés egyetlen lehetséges út­ja a szocializmus építése, mégpedig a kom­munista párt, a munkásosztály vezetésével, testvéri szövetségében a Szovjetunióval. A pro­letárdiktatúra megteremtése, a szocializmus építésének megkezdése a „népiek” „harma­dikutas“, nacionalista elképzeléseinek teljes csődjét, katasztrofális vereségét jelentette. Ebben a helyzetben a „népi“ íróknak is el kellett dönteni: milyen magatartást tanúsít­sanak az épülő szocialista forradalom iránt? Együtt haladni a parasztság, a munkásosztály és az értelmiség milliós tömegeivel, részt vál­lalni a nemzet történelmi felemelkedésének, a szocializmus építésének nagy munkájában, csak a „népiek” „harmadikutas“, nacionalis­ta ideológiájának leküzdése árán lehetett. A „harmadikutas“, nacionalista ideológiának megőrzése ilyen körülmények között azt je­lentette, hogy ennek az ideológiának a hívei elszakadnak azoktól a paraszti tömegektől, amelyeknek képviseletében léptek fel a fel­­szabadulás előtt, amelyeknek felemelkedése most már elválaszthatatlanul egybeforrt a né­pi demokrácia sorsával. Ugyanakkor a „har­madikutas“, nacionalista ideológia szembefor­dulást jelentett a szocializmussal és alkalmas volt arra, hogy maga köré gyűjtse a szocia­lizmussal elégedetlen, azzal ellenségesen szembenálló polgári és kispolgári elemeket.” tés 1948 után a hatalom ereje, a szocialista épp­nagy eredményei, a szövetkezeti mozga­lom bíztató kezdetei a gondolatok és érzel­mek nagy erjedési folyamatát indították meg a „népekhez“ tartozó írókban. Fenntartás­­ nélkül vállalták az új rendet, lényegileg kommunistákká fejlődtek: Darvas József és Erdei Ferenc. Eljutottak a kommunista pár­tig a parasztpárt köré csoportosult egyes fia­tal írók, mint Erdei Sándor, Fekete Gyula, Kónya Lajos, Örvös Lajos, Sarkadi Imre, Si­pos Gyula, Szeberényi Lehel. Aggályaik fenn­tartása mellett is szövetséges volt Veres Pé­ter és Szabó Pál. Az ingadozás, fenntartás és vonzódás jellemezte Illyés Gyulát. Az ellen­zékiség mutatkozott meg Németh László, Ta­mási Áron, Féja Géza félrehúzódásában, de ez az ellenzékiség megfelelő eszmei viták út­ján feloldható lett volna. Görcsösebb, ellen­­forradalmi színezetű volt Sinka István és Ko­dolányi János belső emigrációja. De a „harmadik út“ és a nacionalizmus ist­rángjai újra és újra visszarántják ezeket az írókat az ellenzéki pozícióba. Illyés Gyula írókongresszusi felszólalása (1951), Veres Pé­ter megnyilatkozásai azt bizonyítják, hogy gondolataikban tovább él a régi ideológia. Fenntartásaik a szocializmussal szemben, az irodalom pártirányításával szemben, a szö­vetkezeti mozgalom irányával szemben, alap­vetően nem azért fogalmazódtak meg, mert e téren súlyos hibák fordultak elő, hanem mert ezeket a fenntartásokat már másfél év­tizede beléjük oltotta a „harmadikutas“ ide­ológia, s ennek az oltásnak az erejét nem tudták végképp legyűrni. Ugyanakkor kétség­telen az, hogy a szocialista építés torzulásai erősítették fenntartásaikat, fokozták kételyei­ket. Ez időben hangoztatott legfőbb tételeik: a nép életét nem a politikus hanem az író ve­zeti, az irodalmat nem lehet világnézetileg befolyásolni. „Az irodalomnak, művészetnek nem lehet programot adni.. . Mi a szellem teljes szabadságát akarjuk... Az író még a népnek se, m­­ég a demokráciának se legyen szolgája” — írta Veres Péter 1948-ban, s ez a felfogás jellemezte lényegileg a rákövet­kező években is. Az írói szabadságnak ez az éles szembeállítása a demokrácia szolgálatá­val, az adott körülmények között, kétségtele­nül elvi szembefordulást jelentett a marxista irodalomfelfogással, nem pedig jogos kriti­kát az elkövetett hibákkal szemben. 1953 után a kritika már túlmegy bizo­nyos hibák bírálatán, egyetemessé válik, s újra megjelennek az „örök paraszti ideálok”, az idealizált falusi erkölcsök stb. Mindezzel párhuzamosan pedig megszaporodnak a né­piesek írásaiban a „helyesen alkalmazkodó”, okosan kiválni tudó hősök. Ilyen hőssel ta­lálkozunk a Szegények szerelmé­ben, ezt pél­dázza Illyés magatartása, ez az erkölcsi és jellemideál hat egyre erősebben a népiesek felé forduló ifjúság köreiben is. Németh László Galilei című drámája is, amely a szerző ob­jektív szándékát tekintve, közeledést jelentett a népi demokrácia rendszeréhez, objektíve, az adott történelmi helyzetben az „alkalmaz­kodás” morális és fizikai tragikumát példáz­ta. Sokban az ő hatásukra is alakul ki az irodalmi életben és a közvéleményben a „be­­csület”-nek és az „erkölcs”-nek az a torz, a kommunistákat rágalmazó, reakciós értelme­zése, amely csak a párttal, kommunistákkal szemben állókat, vagy passzív félrehúzódókat nevezte „becsületes”-nek. A párt politikájá­nak a hibáit kihasználták egyes „népi” írók, s így az olvasóközönség egy részében vissz­hangot kelthettek a nemzeti érzést féltő írá­saik, a szövetkezeti mozgalommal szemben táplált fenntartásaik, az írói magatartást megfogalmazó és példázó műveik (Petőfi Mezőberényben). A párt vezető politikusai a fordulat éve után nem elvi következetességgel, hanem tak­tikázó, udvarló gesztusokkal közeledtek a né­piesekhez, csak az összekötő mozzanatokat hangsúlyozták és nem felejtették ki az elvá­lasztó tényezőket. Csökkent a párttal szövet­séges „népiek” tekintélye, s emelkedett az ifjúságon belül a belső emigrációban élő „né­piek” személyének s főleg helytelen nézetei­nek befolyása. A nem elvszerű taktikázás és az ideológiai tisztázás elmulasztása oda veze­tett, hogy megerősödött a „népiek” egysége, egyre erősödő ellenzéki színezettel. Mi volt a „népi” írók magatartása 1953—56 között? Általában tartózkodtak a politikai vitáktól, háttérbe húzódtak s a kívülállók biztonságával és fölényével nézték a párton belüli harcokat. Visszahúzódásuk azonban nem jelentett passzivitást. Alkalmas helyze­tekben, kellő időben mindig megszólaltak, s helytelen irányba befolyásolták az esemé­nyek menetét. Szabó Pál az írószövetség 1956 nyarán tartott kibővített vezetőségi ülé­séről így írt: „Olyanformán éreztem magam ezen a napon, mintha még mindig népi író volnék és folytatjuk ott, ahol 1948-ban abba­hagytuk. Tisztára a mi régi hangunk! Bele­nevetek a tenyerembe, hiszen idő és forra­dalom, történelem bennünket igazolt.” (Új Hang, 1956 október.) Ha a felszabadulás ténye bizonyos tisztulással járt a népi írók moz­­galmában 1945-ben, — kétségtelen, hogy az 1956-os ellenforradalom is sok mindent „tisztázott", bár tragi­kus következményekkel. Az ellenforradalom idején nyíltan megmutatkozott, hogy a „népiek” ideológiájá­nak „harmadikutassága” és nacionalizmusa egyet jelent az ellenforradalom ideológiai igazolásával és szükségszerűen — a szubjek­tív szándékoktól függetlenül — elvezet az el­lenforradalommal kötött polgári szövetségig. Megalakították a Petőfi Pártot, napi- és heti­lapot indítottak. Eredeti elképzeléseinél azon­ban nem tudtak megállni, a reakciós tömeg­hangulat nyomására a Petőfi Párt vezetősége szinte óráról órára tolódott jobbfelé, nem fo­gadták el Erdei Ferencet, az eszmei vezetés a régtől jobboldali Bibó István kezébe került, mellette Farkas Ferenc játszott jelentős sze­repet, Németh László mellett Féja Géza je­­lentkezett publicisztik­ai írásokkal. A „népiek’­ alapgondolata az volt, hogy az elmúlt tíz év­ben volt társadalmi haladás Magyarországon, de nem volt nemzeti felszabadulás. A feladat tehát most nemzetileg szabaddá tenmi a ma­gyart, nemzeti szemléletet állítani az osztály­­szemlélet helyére. Ennek a célkitűzésnek az adott helyzetben vitathatatlanul erős szovjet­ellenes éle volt. Tamási Áron november 1-i nyilatkozatában olvassuk: „Azt vallom, hogy a magyarság egysége legyen szellemi és er­kölcsi törvény. Legyen gondunk arra, hogy se a politikai életben, se a szellemi életben ne tér­jenek vissza az osztályjellegű harcok.” Ezt Tamási Áron akkor jelentette ki, amikor az uralkodó osztályok képviselői polgári restau­­rációs céljaik elérésére a teljes nemzeti egy­ség jelszavát adták ki, s közben irtóhadjára­tot kezdtek a magyar nép legodaadóbb fiai, kommunista munkások, tsz-parasztok, értel­miségiek ellen. Németh, évtizedes gondolatai­nak megfelelően az „idegen” szocializmus helyett „magyar” szocializmust akar, s sze­rinte ez a vita „most eldőlt, eldöntötte a meg nem kérdezett nemzet”. „Németh László ebben a gondolatmenetben ismét feleleveníti a régebbi »szocializmus marxizmus nélkül« tételét, s ezt a marxiz­mustól megfosztott »szocializmust« szembe­állítja az egyetlen létező szocializmussal, amely a Szovjetunióban már megvalósult, és amely a hibák ellenére az elmúlt 13 év alatt hazánkban is jelentős sikereket ért el. «Ide­gen« és »magyar« szocializmust nem egymással szembeállítani. Szocializmus lehet csak egyféle van a világ összes népe számára, ame­lyet a szocializmus útjára lépett népek egy­mással testvéri szövetségben, közös elvek, az egységes marxista—leninista ideológia alap­ján, a nemzeti sajátosságokat is figyelembe véve valósítanak meg. Ezt követelik meg a jól felfogott nemzeti érdekek is. Ennek a fel­ismerésnek alapján lépett a magyar nép is a felszabadulás után a munkásosztály, a kom­munista párt vezetésével a szocializmus épí­tésének útjára. Németh László cikke a »har­madikutas«, nacionalista vonal felmelegítését jelentette az ellenforradalom körülményei kö­zött. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy Németh Lászlót emberi becsületessége arra késztette, hogy fellépjen november 2-án a pol­gári restaurációs tevékenység részét képező fasiszta terror ellen.” A „népiek” az ellenforradalom leverése után sem könnyítették meg a konszolidációt. Személyi tekintélyükkel, az írószövetségben elfoglalt vezető pozícióikból továbbra is éles ellenzéki álláspontot képviseltek. (Gond és hitvallás, Veres Péter szereplése az 1956. de­cemberi közgyűlésen.) Bár szórványos és erőt­len önkritikai kísérletek történtek részükről, (például Tamási Áron részéről, aki azonban csak jóhiszeműségét hangoztatja és nem ál 1* (Folytatás a 6. oldalon.) I

Next