Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-07-04 / 27. szám - Szerkesztőség: A „népi” írók mozgalmáról (3. oldal)
A „NÉPI" ÍRÓK MOZGALMÁRÓL Az irodalmi és politikai közvélemény tisztulását segíti elő az a mélyreható elemzés, amelyet népi írók mozgalmáról tett közzé a a MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti bizottság, a Társadalmi Szemle most megjelent számában. Az I. fejezet elmondja, hogy a „népi” írók mozgalma jelentős szépirodalmi tevékenységet felmutató politikai mozgalom, amelynek alapvető eszmei jellemvonása egy erős nacionalizmussal telített harmadikutas koncepció: az imperializmus és szocializmus világméretű küzdelmében egy nemlétező harmadik útnak, a „külön magyar útnak” hamis illúziója. A „népieknek” jelentős történelmi érdeme a parasztság társadalmi kérdésének felszínen tartása a Horthyrendszer idején, amikor a szociáldemokrácia az opportunista vezetés árulása következtében lemondott a parasztság szervezéséről, a kommunista párt pedig csak illegalitásból és viszonylagos gyengeségből fakadó korlátok között dolgozhatott. Ez a „harmadikutas” jellegen mit sem változtat, és nem változtat azon a tényen sem, hogy a „harmadik út” lényegében polgári-kispolgári ideológia. A „népi” írók belpolitikai koncepciójának „ harmadikutas” jellege abban nyilvánul meg, hogy egyrészről látszólag elvetik a burzsoáza társadalmi vezető szerepét, más részről zonban a társadalmi fejlődés vezető erejének nem a burzsoáziával szembenálló proetariátust tekintik, hanem a középrétegeket, illetve értelmiséget, sa ártják a fejlődés tömegerejének.parasztságot Mit jelent a „harmadikutas” koncepció nacionalista jellege? Azt, hogy a „népiek” szerint Magyarországnak közbülső úton kell járni Nyugat és Kelet között, a szocialista Szovjetunió és a nyugati imperialista hatalmak között. Ezt a felfogásukat részben nacionalista-faji alapon magyarázzák („kis nép” vagyunk; a magyar nép rokontalan Európában), részben a magyar függetlenségi tradíciók nacionalista eltorzításával, részben a magyar nemzet történelmi szerepének nacionalista felnagyításával. A „népi” írók nacionalista szemlélete bonyolult: elsősorban abban fejeződik ki, hogy mind a társadalom belső problémái, mind a nemzetközi erők elemzésénél a „nemzeti-faji” tényezők hangoztatásával háttérbe szorítják a világos osztályszemléletet. Felvetődik a kérdés: milyen osztályok érdekeit, törekvéseit tükrözte objektíve a „népi” mozgalom? Igaz az, hogy a mozgalom egyes szakaszaiban (pl. Márciusi Front), más szakaszokban pedig egyes csoportjaiban (pl. Szabad Szó Köre, 1941—1944) szegényparaszti érdekek kifejezője is volt. De igaz az is, hogy más szakaszokban (pL Új Szellemi Front) s egyes tagjainál zsírosparaszti polgári osztályérdekeket is kifejezett (pl. a mozgalom jobbszárnya, a Magyar Élet köré csoportosult írók 1943—44- ben). Ebből azonban nem lehet sem azt a következtetést levonni, hogy a mozgalom osztályjellege szegényparaszti, sem azt, hogy zsíros paraszti-polgári. Ami a mozgalomban állandó, az a kispolgári jelleg. Ez magyarázza meg, hogyan lehetett ugyanaz a mozgalom egyszer a szegényparaszti, máskor a zsírosparaszti-polgári osztályérdekek kifejezője. S lényegileg a kispolgári jelleg érteti meg a mozgalom ellenzéki irányú erős ingadozását a proletárdiktatúra időszakában, és a „népiek” szerepét az ellenforradalom idején. A „népiek” „harmadikutasságának” lényegéhez tartozik, hogy mozgalmuk „antikapitalizmusa” romantikus antikapitalizmus, amelynek ködös kispolgári-paraszti ideológia az elméleti alapja. Éppen ezért ez az ingatag alapú antikapitalizmus a sorsdöntő történelmi fordulatokban soha sem volt elegendő ahhoz, hogy legyőzze a „népiek” fenntartásait a szocializmussal, a Szovjetunióval szemben, viszont éppen ingatagsága, romanticizmusa miatt alkalmas volt arra, hogy a „népiek” körében kaput nyisson fasiszta nézeteknek is s a nacionalizmussal együtt a következetes marxista állásponttal szemben frontot alkosson. A „népi mozgalom marxista értékelése eddig lényegében Révai József elvtársnak 1938-ban írott könyvére támaszkodott. Ez a tanulmány főleg a „népi” mozgalom radikalizálódásának, a Márciust. Front időszakának elemzésén alapszik. Révai József tanulmánya helyesen mutatott rá a „népi” mozgalom akkor jellemző vonásaira, pozitívumaira és problémáira. Helyesen védelmezte meg a „népieket” a liberális és polgári radikális oldalról jövő támadásokkal szemben. Ugyanakkor, bár látta a mozgalom fasizálódásának veszélyeit, túl nagy reményeket fűzött a mozgalom antifeudális törekvéseihez, nem emelte ki eléggé ennek „harmadikutas” jellegét. Egyes „népi” írókat a fordulat éve után szépirodalmi műveik és közéleti szereplésük alapján „irodalmi elvtársakká” nyilvánítottak, s ezzel mintegy igazolódni látszott Révai József 1938-as fejtegetésének optimizmusa. Súlyos hibák forrása lett, hogy nem elemeztük behatóan a széles közvélemény előtt a „népi” írók útját 1938 után, s hogy 1945 után a marxisták részéről szórványosan meginduló ideológiai harc a „népi” írók nézeteivel szemben, 1949 után szinte teljesen elhalt. Az elemzés II. fejezete a mozgalom történelmi hátterével foglalkozik. Elmondja, hogy a népi írók politikai hatásának alapja a végig nem vitt polgári forradalom és a feudális nagybirtokrendszer fennmaradása. A mozgalom kibontakozásának és növekedésének okait öt pontban foglalja össze. t - A Tanácsköztársaság bukása, amelyet az értelmiség úgy értelmezett, hogy a munkásság, a forradalmi munkásmozgalom eljátszotta történelmi szerepét. t. A proletárdiktatúrának a parasztkérdésben elkövetett hibái. Az ellenforradalom demagóg politikája, amely a falut, a parasztságot igyekezett szembeállítani a várossal, a munkássággal, s nacionalizmussal igyekezett kendőzni a társadalom osztályokra bomlását, aminek következményeképpen a parasztság egyes rétegeiben is elterjedtek a nacionalista eszmék. A trianoni békeszerződés, amely a nem soviniszta nemzeti érzéseket is megsebezte, s amely elleni tiltakozás tartós nacionalista jelleget és főleg bizonyos értelmiségi tömegbázist adott a „népiek’-nek. A baloldali erők szétszórtsága s viszonylagos gyengesége az ellenforradalom első évtizedében; a Peyer-féle áruló szociáldemokrata pártvezetés lemondása a parasztság közötti szervezkedésről. Az elemzés a továbbiakban a népiek mozgalmának eszmei eredetét kutatja és megállapítja, hogy a magyar irodalomban Szabó Dezső tekinthető a népi irodalom és ezzel kapcsolatos társadalmi mozgalom szellemi ősének. Közvetlenül Szabó Dezső jelentette a legerősebb szellemi lökést a „harmadikutas” ideológia kialakításához. Szabó Dezsőtől kapták a „népiek” eggyégyúrva Nietzsche irracionalizmusát, Barrés aktív „gyökeres” nacionalizmusát, s főleg Szabó Dezső nacionalizmusának súlyosan torzító hatású prizmáján keresztül érkezett el hozzájuk Ady hatása is. Az elsodort falu 1919. május elsején jelent meg, s Németh László már a megjelenés idejétől inspirálva dicsőíti antikommunista éllel a regényt: „A regény a kommunizmus derekán jelent meg, s ha semmi, ez az egyetlen tény is bizonyítja szerzője erkölcsi bátorságát, imponáló félemlíthetetlenségét.” (1928.) A „népi” mozgalom ideológiája nem azonos a Szabó Dezsőével. De az egyik jelentős eszmei forrása mégiscsak Szabó Dezső volt, aki mindvégig éreztette a maga negatív hatását. Az elemzés III. fejezete a népi írók mozgalmának szervezeti fejlődésével foglalkozik. Sorra veszi azokat a „tűzhelyeket”, amelyeknél a „népi” gondolat ideológiává kezd átmelegedni, s a gondolat hívei mozgalomba tömörülnek. A 30-as évek elején szerveződnek táborrá a „népiek”. 1932-ben indul Németh László folyóirata, a Tanú. Ebben a szakaszban válik a mozgalom ideológusává Németh László. Gondolatait elsősorban szépirodalmi anyagon munkálja ki, de a Tanú jellege már alapvetően ideológiai-politikai. Németh ideológiájának fő forrásai a modern irracionalista filozófia (Spengler, Ortega); a renegát szocialistának, Hendrik De Mannak tanai, a német kispolgári — később a fasizmushoz csapódó — anarchista lázadók (Ferdinand Fried) és a fasiszta „ellenzék” (Tat-Kreis) világnézete; a magyar kispolgári nacionalista hagyomány (Szabó Dezső). Ez az ideológiai kezdés a következő tézisekben forrja ki magát: a XIX. század racionalista kultúrája megbukott. Mind a kapitalizmus, mind a szocializmus ennek szülöttje volt. Új korszak jött el: a teljes ember megvalósításának korszaka, amelyben felszabadulnak az emberi élet és a kultúra irracionális mélyei. A fasizmus szakított ugyan a XIX. századi racionalizmussal, de barbár, híján van a minőségnek. A harmadik oldal: a minőségi szocializmus, amely a „társadalmat tömeggé” süllyesztő kapitalizmussal és a barbár fasizmussal szemben a szellem uralmát jelenti a tömegen, az anyag forradalma helyett a lelkek forradalmát, a kiválóak morális példamutatását. Szellemi-morális erőkkel összetartott új gazdasági egységeket, szövetkezeteket, „telepeket”kell létrehozni. Se hitlerizmus, sem bolsevizmus, hanem „harmadik út”, „magyar út” kell — sugárzik Németh László fejtegetéseiből: — telepes Magyarország kell, amely magához vonzaná a közép-európai kis népeket. Ez az ideológia mélyen nacionalista, antikapitalizmusa romantikus, filozófiai alapja irracionalista. Németh László egyik fő gondolata, a „szocializmus marxizmus nélkül”, ekkor alakul ki világosan, s ekkortól fogva lesz — mindmáig — a „népies” ideológia egyik fő alkotóelemévé. A második világháború éveiben a „népi“ mozgalom erősen differenciálódik: a „népi“ írók baloldala szoros szövetségre lép a kommunista párttal, igen nagy azok száma, akik a legszélsőségesebb fasizmus, a nyilaskeresztesek szolgálatába szegődnek. A felszabadulás okozta történelmi változás kétségtelenül bizonyos tisztulást hozott a népi mozgalomba. Élesebb határvonalak rajzolódnak az egyes csoportok közé. Erdélyi József és Matolcsy Mátyás háborús bűnösként került a nép bírósága elé. A mozgalom szélsőjobboldalának képviselői, Féja, Sinka, Kodolányi stb. nem ismerték el morális felelősségüket e tragikus eseményekért, nem voltak képesek szembenézni saját hibáikkal, sőt néhányan — mint például Kodolányi is — a fiatal magyar demokráciát támadó írásokkal jelentkeztek a sajtóban. Súlyos hibát követtünk el, amikor ezeknek a tényeknek ismeretében szótlanul tűrtük, hogy újrajelentkezésüket ideológiai rehabilitációnak tüntesse fel a jobboldal (1956). A „népi” írók többé-kevésbé tisztán maradt, sőt antifasiszta magatartásával érdemeket szerzett tábora a Nemzeti Parasztpárt zászlója alá gyülekezett. Jelentős részt vállalt a földosztás körüli politikai harcban és a földosztás lebonyolításában. A „népi“ írók megpezsdülő tevékenysége és bizakodása 1945—48 között akkori szépirodalmi munkáikban is tükröződik (Illyés: Egy év, Honfoglalók mindörökké, majd: közt. Szabó Pál: Most és Isten malmai, s filmje, a Talpalatnyi föld; a kommunista párttal együtt dolgozó Darvas József könyve: Város az ingoványon). 1948 a fordulat éve a magyar társadalom fejlődésében. Fordulópont ez a „népi“ mozgalom történetében is. A proletárdiktatúra kivívása, a szocializmus építésének megkezdése a történelem tényeinek erejével bizonyította be, hogy a magyar nemzet számára a társadalmi fejlődés egyetlen lehetséges útja a szocializmus építése, mégpedig a kommunista párt, a munkásosztály vezetésével, testvéri szövetségében a Szovjetunióval. A proletárdiktatúra megteremtése, a szocializmus építésének megkezdése a „népiek” „harmadikutas“, nacionalista elképzeléseinek teljes csődjét, katasztrofális vereségét jelentette. Ebben a helyzetben a „népi“ íróknak is el kellett dönteni: milyen magatartást tanúsítsanak az épülő szocialista forradalom iránt? Együtt haladni a parasztság, a munkásosztály és az értelmiség milliós tömegeivel, részt vállalni a nemzet történelmi felemelkedésének, a szocializmus építésének nagy munkájában, csak a „népiek” „harmadikutas“, nacionalista ideológiájának leküzdése árán lehetett. A „harmadikutas“, nacionalista ideológiának megőrzése ilyen körülmények között azt jelentette, hogy ennek az ideológiának a hívei elszakadnak azoktól a paraszti tömegektől, amelyeknek képviseletében léptek fel a felszabadulás előtt, amelyeknek felemelkedése most már elválaszthatatlanul egybeforrt a népi demokrácia sorsával. Ugyanakkor a „harmadikutas“, nacionalista ideológia szembefordulást jelentett a szocializmussal és alkalmas volt arra, hogy maga köré gyűjtse a szocializmussal elégedetlen, azzal ellenségesen szembenálló polgári és kispolgári elemeket.” tés 1948 után a hatalom ereje, a szocialista éppnagy eredményei, a szövetkezeti mozgalom bíztató kezdetei a gondolatok és érzelmek nagy erjedési folyamatát indították meg a „népekhez“ tartozó írókban. Fenntartás nélkül vállalták az új rendet, lényegileg kommunistákká fejlődtek: Darvas József és Erdei Ferenc. Eljutottak a kommunista pártig a parasztpárt köré csoportosult egyes fiatal írók, mint Erdei Sándor, Fekete Gyula, Kónya Lajos, Örvös Lajos, Sarkadi Imre, Sipos Gyula, Szeberényi Lehel. Aggályaik fenntartása mellett is szövetséges volt Veres Péter és Szabó Pál. Az ingadozás, fenntartás és vonzódás jellemezte Illyés Gyulát. Az ellenzékiség mutatkozott meg Németh László, Tamási Áron, Féja Géza félrehúzódásában, de ez az ellenzékiség megfelelő eszmei viták útján feloldható lett volna. Görcsösebb, ellenforradalmi színezetű volt Sinka István és Kodolányi János belső emigrációja. De a „harmadik út“ és a nacionalizmus istrángjai újra és újra visszarántják ezeket az írókat az ellenzéki pozícióba. Illyés Gyula írókongresszusi felszólalása (1951), Veres Péter megnyilatkozásai azt bizonyítják, hogy gondolataikban tovább él a régi ideológia. Fenntartásaik a szocializmussal szemben, az irodalom pártirányításával szemben, a szövetkezeti mozgalom irányával szemben, alapvetően nem azért fogalmazódtak meg, mert e téren súlyos hibák fordultak elő, hanem mert ezeket a fenntartásokat már másfél évtizede beléjük oltotta a „harmadikutas“ ideológia, s ennek az oltásnak az erejét nem tudták végképp legyűrni. Ugyanakkor kétségtelen az, hogy a szocialista építés torzulásai erősítették fenntartásaikat, fokozták kételyeiket. Ez időben hangoztatott legfőbb tételeik: a nép életét nem a politikus hanem az író vezeti, az irodalmat nem lehet világnézetileg befolyásolni. „Az irodalomnak, művészetnek nem lehet programot adni.. . Mi a szellem teljes szabadságát akarjuk... Az író még a népnek se, még a demokráciának se legyen szolgája” — írta Veres Péter 1948-ban, s ez a felfogás jellemezte lényegileg a rákövetkező években is. Az írói szabadságnak ez az éles szembeállítása a demokrácia szolgálatával, az adott körülmények között, kétségtelenül elvi szembefordulást jelentett a marxista irodalomfelfogással, nem pedig jogos kritikát az elkövetett hibákkal szemben. 1953 után a kritika már túlmegy bizonyos hibák bírálatán, egyetemessé válik, s újra megjelennek az „örök paraszti ideálok”, az idealizált falusi erkölcsök stb. Mindezzel párhuzamosan pedig megszaporodnak a népiesek írásaiban a „helyesen alkalmazkodó”, okosan kiválni tudó hősök. Ilyen hőssel találkozunk a Szegények szerelmében, ezt példázza Illyés magatartása, ez az erkölcsi és jellemideál hat egyre erősebben a népiesek felé forduló ifjúság köreiben is. Németh László Galilei című drámája is, amely a szerző objektív szándékát tekintve, közeledést jelentett a népi demokrácia rendszeréhez, objektíve, az adott történelmi helyzetben az „alkalmazkodás” morális és fizikai tragikumát példázta. Sokban az ő hatásukra is alakul ki az irodalmi életben és a közvéleményben a „becsület”-nek és az „erkölcs”-nek az a torz, a kommunistákat rágalmazó, reakciós értelmezése, amely csak a párttal, kommunistákkal szemben állókat, vagy passzív félrehúzódókat nevezte „becsületes”-nek. A párt politikájának a hibáit kihasználták egyes „népi” írók, s így az olvasóközönség egy részében visszhangot kelthettek a nemzeti érzést féltő írásaik, a szövetkezeti mozgalommal szemben táplált fenntartásaik, az írói magatartást megfogalmazó és példázó műveik (Petőfi Mezőberényben). A párt vezető politikusai a fordulat éve után nem elvi következetességgel, hanem taktikázó, udvarló gesztusokkal közeledtek a népiesekhez, csak az összekötő mozzanatokat hangsúlyozták és nem felejtették ki az elválasztó tényezőket. Csökkent a párttal szövetséges „népiek” tekintélye, s emelkedett az ifjúságon belül a belső emigrációban élő „népiek” személyének s főleg helytelen nézeteinek befolyása. A nem elvszerű taktikázás és az ideológiai tisztázás elmulasztása oda vezetett, hogy megerősödött a „népiek” egysége, egyre erősödő ellenzéki színezettel. Mi volt a „népi” írók magatartása 1953—56 között? Általában tartózkodtak a politikai vitáktól, háttérbe húzódtak s a kívülállók biztonságával és fölényével nézték a párton belüli harcokat. Visszahúzódásuk azonban nem jelentett passzivitást. Alkalmas helyzetekben, kellő időben mindig megszólaltak, s helytelen irányba befolyásolták az események menetét. Szabó Pál az írószövetség 1956 nyarán tartott kibővített vezetőségi üléséről így írt: „Olyanformán éreztem magam ezen a napon, mintha még mindig népi író volnék és folytatjuk ott, ahol 1948-ban abbahagytuk. Tisztára a mi régi hangunk! Belenevetek a tenyerembe, hiszen idő és forradalom, történelem bennünket igazolt.” (Új Hang, 1956 október.) Ha a felszabadulás ténye bizonyos tisztulással járt a népi írók mozgalmában 1945-ben, — kétségtelen, hogy az 1956-os ellenforradalom is sok mindent „tisztázott", bár tragikus következményekkel. Az ellenforradalom idején nyíltan megmutatkozott, hogy a „népiek” ideológiájának „harmadikutassága” és nacionalizmusa egyet jelent az ellenforradalom ideológiai igazolásával és szükségszerűen — a szubjektív szándékoktól függetlenül — elvezet az ellenforradalommal kötött polgári szövetségig. Megalakították a Petőfi Pártot, napi- és hetilapot indítottak. Eredeti elképzeléseinél azonban nem tudtak megállni, a reakciós tömeghangulat nyomására a Petőfi Párt vezetősége szinte óráról órára tolódott jobbfelé, nem fogadták el Erdei Ferencet, az eszmei vezetés a régtől jobboldali Bibó István kezébe került, mellette Farkas Ferenc játszott jelentős szerepet, Németh László mellett Féja Géza jelentkezett publicisztikai írásokkal. A „népiek’ alapgondolata az volt, hogy az elmúlt tíz évben volt társadalmi haladás Magyarországon, de nem volt nemzeti felszabadulás. A feladat tehát most nemzetileg szabaddá tenmi a magyart, nemzeti szemléletet állítani az osztályszemlélet helyére. Ennek a célkitűzésnek az adott helyzetben vitathatatlanul erős szovjetellenes éle volt. Tamási Áron november 1-i nyilatkozatában olvassuk: „Azt vallom, hogy a magyarság egysége legyen szellemi és erkölcsi törvény. Legyen gondunk arra, hogy se a politikai életben, se a szellemi életben ne térjenek vissza az osztályjellegű harcok.” Ezt Tamási Áron akkor jelentette ki, amikor az uralkodó osztályok képviselői polgári restaurációs céljaik elérésére a teljes nemzeti egység jelszavát adták ki, s közben irtóhadjáratot kezdtek a magyar nép legodaadóbb fiai, kommunista munkások, tsz-parasztok, értelmiségiek ellen. Németh, évtizedes gondolatainak megfelelően az „idegen” szocializmus helyett „magyar” szocializmust akar, s szerinte ez a vita „most eldőlt, eldöntötte a meg nem kérdezett nemzet”. „Németh László ebben a gondolatmenetben ismét feleleveníti a régebbi »szocializmus marxizmus nélkül« tételét, s ezt a marxizmustól megfosztott »szocializmust« szembeállítja az egyetlen létező szocializmussal, amely a Szovjetunióban már megvalósult, és amely a hibák ellenére az elmúlt 13 év alatt hazánkban is jelentős sikereket ért el. «Idegen« és »magyar« szocializmust nem egymással szembeállítani. Szocializmus lehet csak egyféle van a világ összes népe számára, amelyet a szocializmus útjára lépett népek egymással testvéri szövetségben, közös elvek, az egységes marxista—leninista ideológia alapján, a nemzeti sajátosságokat is figyelembe véve valósítanak meg. Ezt követelik meg a jól felfogott nemzeti érdekek is. Ennek a felismerésnek alapján lépett a magyar nép is a felszabadulás után a munkásosztály, a kommunista párt vezetésével a szocializmus építésének útjára. Németh László cikke a »harmadikutas«, nacionalista vonal felmelegítését jelentette az ellenforradalom körülményei között. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy Németh Lászlót emberi becsületessége arra késztette, hogy fellépjen november 2-án a polgári restaurációs tevékenység részét képező fasiszta terror ellen.” A „népiek” az ellenforradalom leverése után sem könnyítették meg a konszolidációt. Személyi tekintélyükkel, az írószövetségben elfoglalt vezető pozícióikból továbbra is éles ellenzéki álláspontot képviseltek. (Gond és hitvallás, Veres Péter szereplése az 1956. decemberi közgyűlésen.) Bár szórványos és erőtlen önkritikai kísérletek történtek részükről, (például Tamási Áron részéről, aki azonban csak jóhiszeműségét hangoztatja és nem ál 1* (Folytatás a 6. oldalon.) I