Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-13 / 7. szám - Köpeczi Béla: Egy év mérlete (1. oldal) - Fodor József: Jóslat • vers (1. oldal) - Bessenyei György: Vázlat egy arcképhez. Móra Ferenc 1879-1934. (1. oldal)

III. évfolyam 7. szám Főszerkesztő BÖLÖNI GYÖRGY ^ Felelős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS EGY ÉV MÉRLEGE írta: KÖPECZI BÉLA A magyar irodalom 1958-as mérlegeről van szó. Nem az egész irodalmi termést vesszük számba, hanem csak azokat a műveket, amelyeket könyvkiadásunk a múlt év folyamán megjelentetett. Az irodalmi termésnek ez a része önmagában is jelentős s lehetővé teszi általánosabb következtetések levonását. EH Először nézzük a számokat. Megjelent 47 versikötet csaknem 120 000 példányban, 111 szépprózai mű (regény és novelláskötet) 830 000 példányban, 11 színmű 42 000 példányban. Csak ezekben a műfajokban tehát összesen 169 mai magyar irodalmi alkotás látott napvilágot, majdnem 1 millió példányban. (Más műfajokban a statisztikai adatok még nem állnak rendelkezésünkre.) Ezek az adatok hírt adnak a magyar irodalom egészségi állapotáról, hírt adnak arról, hogy az írók dolgoznak. 1957- ben sem volt igaz az „írók hallgatásáról" terjesztett legenda, de abban az évben kétségtelenül sok régi művet jelentettünk meg új kiadásban. 1958-ban a 100 mű közül már csak 34 volt, utánnyomás vagy régebbi munka új kiadása. Ez az év tehát az új írások tömeges megjelentetésének esztendeje volt. A második fontos jellemvonása a múlt évi termésnek, hogy a megjelenő művek többsége tárgyát a jelenből vagy a közelmúltból, egyes esetekben a magyar munkásmozgalom történetéből vette. Illés Béla, Madarász Emil, Lengyel József, Urbán Ernő, Goda Gábor, Mesterházi Lajos, Móricz Virág, Tatay Sándor, Erdős László, Molnár Géza és mások prózai írásai s a legtöbb verseskötet a mi életünk kérdéseit, a mi koraink emberének érzéseit s gondolatait elevenítik meg. Sok írás jelent meg ebben az évben az ellenforradalomról, ami azt bizonyítja, hogy ennek az időszaknak az élményei mélyen megrendítették íróinkat s ők szükségét érezték annak, hogy művészi formában ki is fejezzék nemcsak a megrázkódtatást, hanem azt a katharzist is, amelyet ez az esemény végső fokon kiváltott. Az irodalomkritika feladata megállapítani az egyes művek értékét, mindenesetre a tartalmi és sokszor formai kísérletezés újdonságát nem lehet elvitatni ezektől az írásoktól. S azt sem lehet elvitatni, hogy az olvasóközönség nagy érdeklődéssel fogadta az új műveket, mert saját kérdéseire is választ keresett bennük, s választ is talált: a szocializmus híveinek válaszát. □ 1958-ban új nemzedék jelentkezett a magyar irodalomban. Fiatalok ilyen tömeges jelentkezésével csak a felszabadulás után találkoztunk. Különösen a költészetben sok az új hang, új vonás, új szín. Elég a Tűztánc című antológiára, vagy Győre Imre, Hárs György, Demény Ottó, Garai Gábor versesköteteire utalni. De a prózában is új nevek tűntek fel: Fejes Endre, Gerencsér Miklós, Szabó Magda, Galabárdi Zoltán és mások írásai érdekes kísérletek. Különböző elméleteket hall az ember arról, hogy egyes írói csoportok válsága miatt valamiféle vacuum keletkezett az irodalmi életben, hogy a fiatalok ezt az űrt töltik be, s éppen ezért nem ütközik akadályba jelentkezésük. Tény, hogy a fiataloknak nem volt olyan tehertételük, mint egyes idősebb íróknak, s tény az is, hogy éppen ezért hamarabb meg tudták találni a kapcsolatot a való élettel, hamarabb megértették azt a történelmi folyamatot, ami nálunk 1956 óta végbemegy. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy legtöbbjüknek volt bátorsága saját lábára állni s nem hajoltak meg egyes irodalmi tekintélyek hamis illúziói előtt. Kezdeményezéseiket támogatták, de azt nem lehet mondani, hogy a kritika ajnározta őket: szeretettel s a kellő tapintattal rámutatott hibáikra, gyengeségge**és a eszmei és művészi sziÄonal emelésére buzdította el” . A válságba került írók vagy írói csoportok helyzete — amint ezt a könyvkiadás adatai bizonyítják — különbözőképpen alakult. A „népi“ írókkal határozott és nyílt ideológiai vitát folytattunk, írásaikat viszont megjelentettük. Szabó Pál, Kodolányi János, Féja Géza új könyvekkel jelentkeztek, Németh Lászlónak, Tamási Áronnak régebbi műveit, Illyés Gyula kínai műfordításait adtuk ki. 1959-ben már Németh László, Tamási Áron, Veres Péter új művekkel lépnek az olvasóközönség elé. Sokan nem értik, hogyha szembenállunk a „népi írók" bizonyos nézeteivel, miért adjuk ki írásaikat. Ez új módszer művelődéspolitikánkban és az egyetlen helyes módszer; csak ilyen légkörben biztosíthatjuk a vitákban a mi világnézetünk fölényét. A „népi" íróktól és másoktól természetesen olyan műveket adunk, amelyek — ha vitathatók is — nem támadják a népi demokráciát, nem veszélyeztetik népünk jelenét és jövőjét. Ez egyébként minden kiadás alapvető kritériuma. A volt párttagírók közül többen készítik elő újabb köteteiket. Kiadóink — a párt művelődéspolitikájának irányelveit követve — a türelem, de ugyanakkor az elvi határozottság álláspontját foglalják el, segítve ezeknek az íróknak abban, hogy a szocializmus mai konkrét magyarországi építésének kérdéseit megértsék s a szocializmust ne csak elvontan vállalják. Könyvkiadásunk teret adott más irányzatok képviselőinek is, s ez helyes volt. Kevésbé lehet helyeselni azonban, hogy ezeknek az irányzatoknak elvi kérdéseit a kritika és a könyvkiadás nem vitatta meg, így azután olyan helyzet alakult ki, hogy olyan írók és irányzatok könnyebben jutottak megjelenési lehetőséghez, akik vagy amelyek az elmúlt évek politikai és irodalmi harcaiban nem vettek részt. Az is elég általános jelenség, hogy szürke vagy régi írások elég nagy számban látnak napvilágot azzal a ki nem mondott indoklással, hogy semmiféle különleges problémát nem vetnek fel. Könyvkiadásunk nemcsak a különböző régi polgári irányzatok bírálatában vagy inkább nem bírálatában követ el hibákat, hanem az egyes, egyébként szocialista tendenciájú művek megítélésében is jelentek meg olyan munkák, amelyek eltorzítva ábrázolják az 1956 előtti helyzetet, amelyekben a szerzők nem vonták le az ellenforradalom történeti tanulságát. Kétségtelen, hogy napjaink élete bonyolult: sok még a belső ellentmondás a mi társadalmunkban s ezek ábrázolása nagy feladatok elérja az írót. Világnézeti biztonságot követel meg tőle s a munkáját támogató kiadótól is. Nagyon káros volna, ha a munka nehézségei elriasztanák az írót és a kiadót az új témától, de az is helytelen volna, ha a kiadó és a kritika nem bírálnék az új témájú műveket eszmei és művészi szempontból egyaránt. Ebben a vonatkozásban is csak a nyílt vita segítheti elő irodalmunk fejlődését. Tapasztalni lehet valamiféle elzárkózást a bírálattól íróknál és kiadóknál egyaránt. Sokan attól tartanak, hogy a bírálatot betiltó vagy más adminisztratív intézkedések követik. Hozzá kell szokni végre ahhoz, hogy a bírálat nem jelenti az író kizárását az irodalmi életből. GD A könyvkiadás jövő évi tervei további fejlődést ígérnek az új magyar irodalomban is. A művek száma előreláthatólag növekedni fog s különösen emelkedik az új művek száma. A mai téma továbbra is íróik és kiadók érdeklődésének előterében áll. A könyvkiadás a maiga eszközeivel továbbra is támogatni fogja a fiatalok munkáját s idősebb íróink figyelmét is arra hívja fel, hogy a mához szóljanak. A mércét mind eszmeileg, mind művészileg magasabbra fogjuk emelni. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a középszerűség, a szürkeség ne árassza el a magyar könyvpiacot. Nincsenek persze olyan illúzióink, hogy 1959-ben csak remekművek születnek, de semmiféle számszerűségi szemléletet sem akarunk követni. Államunk jelentős összegeket áldoz arra, hogy a magyar írók művei méltó köntösben s viszonylag alacsony áron az olvasóközönség kezébe kerüljenek. Gondosan meg kell azonban vizsgálni, milyen művek érdemlik meg ezt a támogatást. Nem akarjuk, hogy valamiféle helytelen gazdaságossági szemlélet érvényesüljön, de azt szükségesnek tartjuk, hogy az irodalmi célkitűzéseket az anyagi lehetőségek szempontjából is mérlegeljék kiadóink. Felül kell vizsgálni a példányszámpolitikát s az utánnyomások kérdését is. A sikeres műveket nagyobb példányszámban kell kiadni, s ha szükséges, utánnyomásokat is meg kell jelentetni az új művekből. Fontosnak tartjuk azt is, hogy megjavuljon a magyar irodalom propagandája s ebben az írók nagyobb részt vállaljanak. Nem kevés a gondunk, de meg vagyok győződve arról, hogy az 1959. év könyvtermése is arról fog tanúskodni: könyvkiadásunk ismét előbbre jutott a népért élő, a népet nevelő irodalom szolgálatában. 1959. febr. 13. Ára: 1,50 K FODOR JÓZSEF Jóslat A népek közeledjenek, s a kontinensek, Nem álom Az egyetértés. Látom az angolt, a németet, franciát, S a szovjet fiát, s a többit, szoros közelben. Miközben acél pántokat fon a világ köré Az Eszme! Oh Eszme, világ új képe, előkészítője, Add, hogy láncod a dúlt népeket egybe szője! Oh, belátás, jöjj immár, s lássa az Ember: Nem élhet Nemzet s a nemzet Egymás ellen fondorkodva többé, nincs út más. Mert csak háborút, vészt hoz minden külön cél, számítás, Oh, Eszmény, te, örök: népek testvérisége, Hass át Hogy túl fajon, színen, régi viszályon, Keljen a felnőtt Ember s a lét ne fájjon! Oh, lebegj fönnen Szocializmus! Ki tetté váltsz minden régi álmot a jobban S minden valaha volt építő hév, hit. Fogj össze ebben: szív, elme, kar s dicső Találmány! S míg büszke szárnyunk a csillagba fölvet. Testvériség, egy cél s tett fogja egybe a földet. Negyedszázada Vázlat egy arcképhez (Móra Ferenc 1879—1934) } halt meg Móra Ferenc, de nekünk , a szinte közelmúltban újra fel kellett fedezni, j Nem az idő, hanem az értetlen j közöny szőtte be í vastag j alakját, feledéssel Ez a szőttes azonban egyre nagyobb darabokban hasadozik. Művei gyors j ütemben s napvilágot, látnak s ! mai olvasó nem- a j csak megismerjkedhet vele, haj nem tisztán és villúgosan, a maga ! igazi nagyságában ! láthatja meg alakját. Láthatja, hogy ! itt nem valami ! mesélő, „ami eszét bejut” leíró, ga tyás A na tőle France vagy szalonka! bátos Göre Gábor, valami ! mindent megbocsátó, könnyes ! humorú „jólélek” oldja szét í mosolygásba a világ dolgait, hanem az akkori magyar élet számos jelenségét vakmerően bíráló harcos ember, aki végtől végig a „szentlélek lovagija volt, becsületes újságíró”. „ ... Nem nyerhettem diadalt, mert nem harcoltam, csak nézelődtem” — mondatja mintegy magáról is az Aranykoporsó egyik alakjával — de ne higgyünk mindenben neki. Nem nehéz dolog itt megcáfolni Mórát, és szerénysége ködéből kibontani a század egyik legkitűnőbb íróját, s legharcosabb publicistáját, ígaz, nem volt barikádharcos, polgárnak nevezte, és nem azonosította magát mindig, mindenben a forradalmak tüzének i legbátrabb szítóival, a proletárokkal. Ez a távolmaradás azonban — és itt se higgyünk neki — nem elsősorban a polgári értelmiségi ember néptől elszakadt, tömegmegvető arisztokratizmusa volt. Sokkal inkább a másoknak új subát varró, de mindig ócskában járó, jó napokat csak véletlenül látó paraszt és paraszti módra élő kisiparos szegénység jót hozó változásban nem hivő, újtól félő, a hatalmasoknak addig mindig bekövetkezett Dózsa-égetésétől tartó, sokszor póruljárt ember óvakodása munkált benne. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a forradalom alatt, ha ódzkodva is, de elvállalja a ráeső részt, s ha nem is jut el a legkövetkezetesebb forradalmiságig, szíve, lelke, hite ott marad elejétől végig, ahol volt: a népnél. És a forradalom bukása után sem az üldözések az üldözésnél százszor veszedelmesebb, hízelgő ajánlgatások sem ingatják meg. Hiába kínálják kormányfőtanácsossággal, egy sort nem ír le mellettük. Annál többet ellenük. Hogy Mórát oly sokan és oly sokáig félreismerték, annak oka elsősorban sajátos stílusában rejlett. Szerencsés lelet volt ez a stílus. Ezek a reflexív, „pipaszó mellől” mondott megállapítgatások, egyéni hangon elmondott, egyszerinek feltüntetett, jelentéktelenség látszatába burkolt (sokszor — Mikszáth-hoz hasonlóan — zárójelbe tett) megjegyzések nem vonták magukra a cenzorok éber, de ostoba figyelmét. Akik értettek volna belőle, azokhoz nem jutott el. Akik olvasták, akiknek módjuk volt erre, azok nem látták, vagy nem is akarták látni a virágcsokorba bújtatott gyilkot, a kicsi és jelentéktelennek látszó történetek véres igazságát. [/ 3 StíluS édesgyermeke Móra „nézelődő” magatartásának» Annak a nézelődésnek, mely mindig a problémák velejébe tekint, mely nem nagy tüzérségi előkészítéssel, nagy harsonával támad, hanem csendes, szinte észrevétlenül bedobott szóval helyezi el a mindig kellő időben robbanó aknát. Egyedülálló , bár nem hagyomány nélküli stílus ez, mint ahogy egyedülálló jelenség volt e korban Móra is. Nem tartozott semmiféle csoportosuláshoz. Kevesen szerették és látták úgy a parasztot, mint ő, és mégsem tartozott a népiekhez. Kevés olyan kulturált fő találtatott az akkori zsurnaliszták között. A polgári radikális Világ, majd folytatója, a Magyar Hírlap főmunkatársa és évekig vezércikkírója volt. Magánosságának, sehova se tartozásának csak nagyon kis részben oka, hogy nem lakott Pesten, az akkori sajtócentrumban. Mert Móra nem volt regionalista, parlagi, provinciális író. Kívülről látta a parasztot, de ez nem az elszakadás távolsága, hanem a felülemelkedésé. Ez a parasztábrázolás azonban messze esik az egzotikumtól, és még messzebb a különböző reakciós indítású, fajmítoszos parasztimádattól. A mindenkitől elhagyott, el(Folytatás a 2. oldalon)