Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-28 / 35. szám - Kovásznai G. György: Egy felemás könyv • könyvkritika • Harry Bloom: Epizód (Kossuth) (11. oldal) - Harsányi Iván: Hitetleneknek irgalom • vers (11. oldal) - Horváth Ferenc: Prága • kép (11. oldal) - Lutter Tibor: • könyvkritika • Dickens: Karácsonyi történetek (Magyar Helikon) (11. oldal)

Egy felemás könyv Harry Bloom : Epizód Tyrelstroom dél-afrikai vá-rá­roska néger negyedében lázadás tör ki, a lázadást a gyarmati rendőrség elfojtja, vezetőjét legyilkolja — íme az i.epizód”, amit Bloom raffinál­­tan szenvtelen stílusban a könyv lapjain elbeszél. A szerző előszava szerint Nelstroom a transvaali kisvá­rosok típusa, fiktív hely, írói kitalálás, lakói a képzelet szü­löttei, minden személyi hason­lóság a puszta véletlen műve, az ott kitört lázadás Dél-Afri­­kában bárhol kitörhetett volna stb., stb. A könyv olyan, mint ez az előszó. Egyszerre merész és óvatos. Merész, mert kiáll a rabszolga sorban tartott nége­rek ügye mellett és óvatos, mert nem nevezi nevén a dol­gokat, vagyis a nemzeti felsza­badulás és az osztályharc kap­csolatát nem hangsúlyozza elég világosan. Bloom felismeri, hogy a faji elnyomás a kapitalista kizsák­mányolással egyenlő, ám ez a felismerés nem vonul töretle­nül végig a regényen. Mert ami a dél-afrikai statisztika adatait illeti, Biokra hiteles le­het ha művének szereplőit el­sősorban bőrük színe és nem társadalmi helyzetük szerint differenciálja. Ám egy mű másfajta hitelességet követel. Nyilvánvaló, hogy Bloom job­ban és részletesebben ismeri az ottani viszonyokat, mint mi. De lehetséges, hogy éppen ez a közelállás bűvöli őt annyira, hogy a négerekre tekintve meginog és védtelenné válik a „közös sors, közös tragédia” misztikus szuggesztiójával szemben. A könyvben szereplő Ndi­­mandi, néger nagykereskedő esete — ami ugyanis a faji megkülönböztetés elsőbbségét példázza a társadalmi megkü­lönböztetéssel szemben — az életben elképzelhetően gyakori, ám a műben a végzet rangjá­ra emelkedik, s mint­­fordított előjelű fajmítosz, meghamisít­ja a valóságot. A regény fekete főszereplője egyébként nem Ndimandi, ha­nem Mabaso, s a benne kifeje­ződő írói szándékkal már in­kább egyet érthetünk. Mabaso messziről érkezett a városba s s felszabadulási mozgalomnak valószínűleg kommunista har­cosa. (Azért csak valószínűleg, mert az író ezt a szót az elbe­szélés folyamán egyszer se mondja ki.) Mabaso a telep földalatti vezére lesz; tapasz­talt és művelt konspirátor, aki fejjel magasodik a fehéreket provinciális szűklátókörűséggel gyűlölő társai fölé. Mabaso tehát nekiáll a klasszikus, kétfrontos harcot vívni egyrészt a külső ellen­ség, másrészt a belső türelmet­lenség ellen. Kétségbeejtő, hogy Bloom ezt az egyébként helyesen min­tázott figurát micsoda ár el­len úsztatja. Még legközelebbi harcostársai is (akik között egyetlen egy fehér sincs) csak jóindulatúan ügyefogyottak s a lázadás vezetését sem tudja voltaképpen kiragadni a tsosik (huligánok) kezéből. A lázadás így összefüggő terrorcselekmé­nyekké fajul, az izmos, tarka­­öltözékű és különös mosolyú tsosik megdicsőülnek a maguk gyújtogatásaiban, rombolásai­ban, s a fehér asszonynak a férje szeme láttára történő többszörös meggyalázásában. Mire Mabaso — mit is tehet­ne egyebet? — föladja magát a rendőrségen: ha már a megtor­lás úgyis kikerülhetetlen s a lázadást vérbefojtják, ne mond­hassa senki rá, hogy gyáva. A rendőrök tárgyalás nélkül le­gyilkolják. A fehér főszereplőkről sem­mi jót se mondhatunk. Bloom erkölcsi ítélőszéke előtt a fe­hérek egytől egyig feketék lesznek. Swanepoel hadnagy fasiszta, rajta nem nehéz eligazodnunk, de még egy olyan szubjektíve becsületes ember, mint Du Tait, a telep főnöke is össze­roppan a vérszomjas hangulat feszültségében s aláírja — mintegy „örök” sorsuk ismé­telt megpecsételéseképpen — a négereket rágalmazó jegyző­könyvet. És így ér kietlen és nyo­masztó véget ez az egyszerre bátor és gyáva könyv, nagy kérdőjelet hagyván olvasója lelkében: mért futamodott meg egy író saját következtetései elöl? Ha Á-t mondott, miért nem mondott B-t is? (Kossuth Könyvkiadó.) KOVÁSZNAI G. GYÖRGY Horváth Ferenc csehszlovákiai útirajzaiból: Prága hajtömeg. Ovális arca márványfehér, zöld szeme úgy pislog bele a tompa neonfénybe, mint a macskáé. Blúza is átázott. Didereg. Nem volt más hely a csöppnyi presszóban, így került az asztalomhoz, őt is az esti vi­har verte be ide. Ázott cigarettája kialszik. Dühösen bele­nyomja a hamutartóba. Előveszem az aktatáskámból a Bécsi Hí­­rek­et (az antifesztivál-lap magyar kiadását) s olvasni kezdem. — Rendeljen nekem valamit — szól rám parancsolóan magyarul. Leszoktam már a meglepődésről, mégis meghökkenek kissé a saját hangom termé­szetességétől . — Mit óhajt? — Egy gint — és egy cigarettát! Nyújtom neki. — Angol, vagy amerikai nincs? — Nincs. Elvesz egy harmóniát. Nézegeti. — Maga otthon él? — Fontos ez? — térek ki a válasz elől. — Fontos. Kissé tanácstalan vagyok, de utálom a bo­nyodalmakat idegenben. — Otthon — feleltem hát neki némi habo­zás után. A pincérnő odateszi elébe a gint. Egy haj­tásra kiissza. — Akkor jó — sóhajt egy nagyot. — Ak­kor ma este én itt magának kipakolok. Biz­tos van odahaza valami újságíró ismerőse. — Akad. — írassa meg, amit elmondok. Megígéri? — Ha egy módom lesz rá ... — A nevemet ne kérdezze... — Eddig se kérdeztem semmit. — Helyes. Mert ha kitudódna, akkor me­hetek a Dunának... azt hiszi viccelek, vagy megjátszom magamat? — Nem. Nem úgy néz ki. — Ronda vagyok, mi? Elhasznált, kifa­csart rongy. Az is vagyok — mind a huszon­két évemmel... Tudja kik azok a Szóbel testvérek, meg ki a Palotás Árpád? — Soha nem hallottam a nevüket. — „Menedzserek”, „balettszervezők” — mondja fintorogva. — Nem az új eresztés­­ből valók, még 56 előtt jöttek ki jóval. — Cigarettát! Adom neki. — Én is az egyik „táncosnőjük” vagyok. Csak eddig sikerült itt ragadnom, nem küld­tek turnéra, mert jó a beszélőkészségem és rá tudok könnyen venni más lányokat... az egyik ma délután halt meg kezeim között, ön­gyilkos lett a Puzics Vali... Feketét!... És írja, amit mondok, mert elfelejti... Szóval semmi balett, semmi artistáskodás , lány­kereskedés, ezt csinálják évek óta a Szóbe­­lék, meg a Palotás is. És a Szóbelék annyit kerestek már össze, hogy Kaliforniában néz­nek telek után ... oda húzódnak vissza... lesz szép házuk, fürdőmedence, teniszpálya, kocsi, narancsfák, jó meleg napfény... mi meg csak itt döglünk meg, vagy Isztambul­ban, vagy Iszpahanban, vagy Teheránban, vagy a bejruthi Kit­kat bárban, vagy Cip­ruson, vagy Egyiptomban, de az is lehet, hogy Caracasban, vagy Rióban ... cigaret­tát!... olyan szerződéseket íratnak alá, hogy azokból nincs kiút... Két-három évre kötik a nőt és ha netán az aláírás után hepciás­­kodna, „megszelídítik” jófajta kenderkötéllel, vagy pofonokkal... Azt hiszi szédítem? ... kérdezze csak meg a Vajda Évit... maga pesti?... Rábólintok. — Az Évi is. Az is végezni akart magával, de itt maradt... hogy lesz-e még belőle em­ber, azt nem tudom... pedig ő is most múlt csak huszonhárom ... persze ötvenhatban úgy arattak Szóbelék, ahogy akartak ... jött a sok marha tyúk az álmaival... Még sze­rencsések voltak, akik kimentek strichre a tizennégy-tizenöt évükkel, itt Bécsben és le­buktak ... azok egy-két évig ültek, aztán ki­adták nekik a bárcát... de akikre az én gaz­dáim rátették a kezüket?!... legújabban a Fehérvári Zsuzsa sztorijával szédítik Szóbe­lék a lányokat... Gyönyörű lány volt a Zsu­zsa ... igazán, akár valami szobor és Bey­­ruthban tényleg beleesett egy arab olajmág­nás és kiváltotta a szerződésből... tudja mit keresnek egy ilyen kiváltáson a Szóbe­lék? ... Egy kis vagyont... Szóval kiváltotta őt a pali, hazavitte feleségnek... de alig telt bele két hónap, jött egy másik feleség, az­tán még egy s a Zsuzsa ma közönséges cse­léd ... megvett cseléd ... Karrier? Gazdag­ság? — nyavalyát! Átok ... mert aki nem olyan „szerencsés” mint ő, az ma is „anii­­málja” valahol a vendéget... itatja ... ete­ti... mert ezután kap százalékot, meg főleg ha rákapatja a palit a kokainra, vagy a he­roinra ... az egész jó üzlet neki... közben persze maga is iszik, meg kokós lesz... úgy hullanak el ezek a magyar lányok világszer­te, mint a legyek... a Szóbelék, meg a Pa­lotás zsebe meg egyre dagadtabb lesz... Hogy tenni ellenük?... Ne nevettesse ki ma­gát ... nincs az a földi hatalom ... azazhogy — s rám mutat — maguktól félnek, azért akarnak áthúzódni Amerikába és én is azért mondtam el magának, amit mondtam... most kicsit könnyebb vagyok... Hogy haza­menni? — dühöset villan a szeme — ne­hogy engem sajnálni kezdjen, hallja, mert a képibe loccsantom ezt a pohár vizet! Felállt és már el is tűnt a szemem elől. Az autó meg a pattogatott kukorica Csillognak a bécsi kirakatok. Roskadoznak minden széptől-jótól. Van, ami nagyon ol­csó. Például a kávé, a csokoládé, a banán, a szardínia, a pl.asztiík-cikkek­­ meg a hasz­nált kocsi. Egy ismerősöm a sok eladó kocsi láttán azt mondta, hogy itt úgy árulják a kocsit, mint nálunk a pattogatott kukori­cát ...” Hát aránylag valóban olcsó, meg sok is van belőle, die... az a jó pár ezer sebükig mégse cseng mindenki zsebében, ami egy ko­csihoz kell. Jójó. Egy kisebb összeget kifi­zet — a többit ráér részletekben. Ez az: részletekben. Az egész nyugati világ lüktető életének alapja a hitel, a részlet. Úgyszólván az egész életüket leelőlegezik odaát a hon­polgárok. Aztán ha „valami közbejön”, ak­kor ... Az egyik este teázom a belvárosi Neuer Markt-on. Halványkék neon-felirat hirdeti: Hertha-espresso. Elegáns, nyúlánk, szőke hölgy szolgál ki. Ő a tulaj. Nincs sok ven­dég. A mellettem ülő asztalnál testes, ötve­nes férfi ül. Türelmetlenül forgatja a cin­­ranós poharát. — Nagyságos asszonyom — szól oda ma­gyarul a tulajnőnek — kérem, ne várasson tovább. A szőke hölgy odalép hozzá. — Kár a sürgetésért. Megmondtam magá­nak, ha hozza a vőlegényem az ezer dol­lárt, akkor megkapja, ha nem, nem. — De az nem úgy van, kérem. Ha én azt a pénzt ma nem kapom meg, holnap el­viszik az egész irodaberendezésemet, mert nem tudom kifizetni a részletet. Meg viszik a kocsit is. — Mindenki a maga életét éli, uram és magának fuserálja el... — válaszolja a ked­ves arcú hölgy és letöröl egy kalácsmorzsát a testes úr asztaláról... Egyébként igaza van a bécsinek, ha kocsit vesz, mert a közlekedésük (villamos, busz) méregdrága és rossz. Úristen, mi lenne Pes­ten, ha annyit kéne várni a villamosra, mint Bécsben?! Viszont a kalauznőik sokkal ked­vesebbek, mint a mieink. Autóstop Herr B„ az Osztrák Anyasegélynél dol­gozik, de aznap egy kicsit kimaradt. Gondos férj lévén azonban kitelefonált a Bécs mel­letti kis helység rendőrségére, hog­y a legkö­zelebbi őrjárat szóljon be a feleségének: ne aggódjék, nincs semmi baj, majd autóstoppal hazajön. Szőke, mosolygós arcú fiú ez a Herr B. Huszonnyolc éves. Fal. Nagyon éhes. Nézi a Fesztivál jelvényemet. — Mit csinálnak maguk ezen a Fesztivá­lon? — Ismerkedünk, beszélgetünk, vitázunk, barátkozunk. — Rendezzünk mi ketten is most itt Fesz­tivált, jó? — Nagyon jó. — Fogadjunk, fele annyit nem élt át az életében, mint én. Pedig jóval idősebb. — Merész állítás. — Fogadjunk. — És máris mesél. — Ti­zenhat éves fejjel az idegenlégióba kerültem. Hogy miért? A szüleim szétmentek, én meg úgy maradtam, mint a kisujjam. Elmentem a légióba. Meséljek róla? Ugye ne? Közhely. Borzasztó. Meg is léptem. De nagy áron. A CIC tette rám a kezét. Nem tudom, tudja-e, mi folyik ott? Jobb, ha nem tudja. Szeren­csére Berlinben lebuktam. Ahogy hallja, sze­rencsére elkaptak az oroszok. Nem mintha nagyon lelkesednék értük, de ezerszer in­kább az NKVD, mint a CIC, így higgye, ahogy mondom. Ők aztán hazahoztak Bécsibe és szabadon engedték. Lehettem vagy tizen­kilenc éves. Megint egy szál magamban. Bele­estem egy nálam húsz évvel idősebb nőbe. Elvett, ő engem. Gyerek is lett. De persze napról napra nehezebben bírtam mellette. Pedig rendes nő volt. Csak borzasztóan félté­, kény. Csaltam is fűvel-fával, össze is szed­tem magamnak egy nett kis vérbajt, de any­­nyi becsület volt bennem, hogy őszintén el­mondtam neki. Erre kirúgott. Igaza volt. Könyvelő lettem egy nagykereskedőnél. Mert akkoriban már felfelé tartottunk. És a vélet­len összehozott egy lányanyával, ő a mos­tani feleségem. És ő tőle hallottam először az Anyasegélyről is. Addig ügyeskedtem, míg sikerült átevickélnem oda dolgozni. Szeret­ném kicsit jóvátenni bűneimet, meg a szü­leim bűnét is. De nagyon furcsa állat­om az ember, most is van szeretőm. Persze, megmondtam neki, hogy nős vagyok. Az asz­­szony előtt elhallgattam. Tapintatból. Mégis csak a nyolcadik hónapban van. Most oda­­ugrok a nőmhöz. Nem baj, ha kicsit elhúzó­dik ... autóstop mindig akad. A viszontlátás­ra, Herr Fesztivál! — és már ment is. HARSÁNYI IVÁN: Hitetlenedtek izgalom Egyszer majd ünnepet ülünk — ácsok, költők, s a többi szakma —, mind ott lesz, aki csak kitűnt, s nem a szomszédját küldte harcba. Nem fekszünk ágyba aznap este: iszunk egy jót a győzelemre. — Cudar pityókás társulat leszünk azon az ünnep estén. A régi forró napokat felemlegetjük sorba, hetykén. Elszomorodunk egy-egy névre: „Szegény... nagy kár, hogy meg nem érte!” Az ablakokon át mohó szemek motoznak majd meredten — akik nem hitték, ők azok. Lesik, amint a függöny lebben. (Szeretném, ha te nem lennél ott, és nem koldulnál maradékot.) - II - DICKENS KARÁCSONYI TÖRTÉNETEI Crlyle írja egy helyütt Dickensről: „Elmélete az életről teljesen hibás. Azt képzeli, hogy hízelegni kell az embereknek, a világot gyen­géddé és kényelmessé kell ten­ni számukra, hogy karácsony­kor minden embernek pulyká­satt kerülhessen az asztalára... Csakhogy az örök törvények nem így, hanem pont ellen­kezőleg működnek.” Thackeray viszont Dickens első karácsonyi történetét, a Karácsonyi éneket „nemzeti jótéteménynek” nevezi, s eb­ben tömören összegezi azt, amit egy másik kritikus úgy fejezett ki, hogy Dickens ez­zel az elbeszéléssel több jót tett azon az 1842-es karácso­nyon, „mint a keresztény vi­lág valamennyi papi pulpitusa és gyóntatószéke” együttvéve. Kinek volt igaza? Carlyle — Engels szerint a maga korában az egyetlen „respektábilis” angol író, aki fellépett a burzsoázia ellen,— helyesen ítélt, amikor úgy látta, hogy az „örök törvény” — a kapitalizmus törvénye — amíg csak megvan, „ellen­kezőleg működik” és Scrooge megtérésének története egyet­len kapitalista szívét sem fogja meglágyítani és egyet­len pulykasültet sem fog a szegények asztalára vará­zsolni. Mi mégis azt hisszük, hogy Thackeray-nak volt igaza, amikor a Karácsonyi éneket „nemzeti jótéteménynek” te­kintette és ma, egy évszázad távlatából, ezt az ítéletet sokkalta nagyobb érvénnyel a dickensi életmű egészére általánosíthatjuk. Dickens művészetében ui. nem az illúzió — szívjóság­gal, prédikációval, váratlan fordulatok deus ex machiná­­jával előállított hepiend — a lényeges elem, hanem a hely­zetek, jellemek és a légkör realizmusa, vagyis a dickensi ábrázolásmód epikai teljessé­ge. Ha ezt tartjuk szem előtt, egyes fogyatékosságai jelen­téktelenek. Igaz, hogy nem volt oly gondos stílművész, mint Thackeray; igaz, hogy a lélek legbensőbb titkaiba nem szállt alá oly mélyen, mint, mondjuk Emily Bron­­të; igaz, hogy mesefonalai gyakran kuszák és szerteága­zók — a XIX. század nagy angol realistái között mégis ő a legnagyobb, máig is a legolvasottabb. Dickens mű­vészete, a maga epikus tel­jességével többet mond a XIX. századi Angliáról, mint megannyi tudós értekezés. Karácsonyi történeteit is ebből a szempontból kell megítélnünk. Nem az a lénye­ges ezekben az elbeszélések­ben, hogy Dickens hisz a gaz­dag és szegény ellentétét ki­egyenlítő illúzióban, hanem az, hogy itt is — bár csak a „kis epika” módszerével — páratlanul gazdag képet ka­punk a kisember hétköznap­jairól — és szívének arról a hő, de soha meg nem való­sult vágyáról, vajha lenne csak egyszer egy évben igazi ünnepnap a világon, amikor béke honol a házban, vidám kacaj csendül szerte a város­ban és ünnepi jó falatok il­lata száll minden szegény ember asztaláról. A karácsonyi történeteket jól ismerik a magyar olva­sók, hiszen az öt elbeszélés régebbi gyűjteményes kiadá­sai mellett az egyes elbeszé­lések is sok fordításban meg­jelentek. Mégis, jól tette a Magyar Helikon, hogy új for­dításban, szép, modern kön­tösben újra kiadta mind az öt karácsonyi elbeszélést, hi­szen a régebbi kiadások hoz­záférhetetlenek és a régi for­dítások pótlására is megérett már az idő. Benedek Marcell három gyönyörű fordítással szerepel a kötetben (Karácso­nyi ének, Tücsök szól a tűz­helyen, Az élet csatája). Szin­­nai Tivadar és Geréb Béláné gondos, művészi munkáját di­cséri a Harangszó és a Kísér­­tet-látó ember fordítása. Kár, hogy a már régebben megjelent szép kötetet a kri­tika mindeddig nem méltatta figyelemre. Ez újabb bizonyí­téka annak, hogy kritikai iro­dalmunk ötletszerű, szerve­zetlen, és így gyakran meg­esik, hogy nagy súlyt és nyil­vánosságot adunk a rossznak, s közben egykedvűen, meg­jegyzés nélkül vesszük tudo­­­­másul a jót. (Magyar Helikon Könyv­kiadó.) LUTTER TIBOR

Next