Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-08-28 / 35. szám - Kovásznai G. György: Egy felemás könyv • könyvkritika • Harry Bloom: Epizód (Kossuth) (11. oldal) - Harsányi Iván: Hitetleneknek irgalom • vers (11. oldal) - Horváth Ferenc: Prága • kép (11. oldal) - Lutter Tibor: • könyvkritika • Dickens: Karácsonyi történetek (Magyar Helikon) (11. oldal)
Egy felemás könyv Harry Bloom : Epizód Tyrelstroom dél-afrikai vá-rároska néger negyedében lázadás tör ki, a lázadást a gyarmati rendőrség elfojtja, vezetőjét legyilkolja — íme az i.epizód”, amit Bloom raffináltan szenvtelen stílusban a könyv lapjain elbeszél. A szerző előszava szerint Nelstroom a transvaali kisvárosok típusa, fiktív hely, írói kitalálás, lakói a képzelet szülöttei, minden személyi hasonlóság a puszta véletlen műve, az ott kitört lázadás Dél-Afrikában bárhol kitörhetett volna stb., stb. A könyv olyan, mint ez az előszó. Egyszerre merész és óvatos. Merész, mert kiáll a rabszolga sorban tartott négerek ügye mellett és óvatos, mert nem nevezi nevén a dolgokat, vagyis a nemzeti felszabadulás és az osztályharc kapcsolatát nem hangsúlyozza elég világosan. Bloom felismeri, hogy a faji elnyomás a kapitalista kizsákmányolással egyenlő, ám ez a felismerés nem vonul töretlenül végig a regényen. Mert ami a dél-afrikai statisztika adatait illeti, Biokra hiteles lehet ha művének szereplőit elsősorban bőrük színe és nem társadalmi helyzetük szerint differenciálja. Ám egy mű másfajta hitelességet követel. Nyilvánvaló, hogy Bloom jobban és részletesebben ismeri az ottani viszonyokat, mint mi. De lehetséges, hogy éppen ez a közelállás bűvöli őt annyira, hogy a négerekre tekintve meginog és védtelenné válik a „közös sors, közös tragédia” misztikus szuggesztiójával szemben. A könyvben szereplő Ndimandi, néger nagykereskedő esete — ami ugyanis a faji megkülönböztetés elsőbbségét példázza a társadalmi megkülönböztetéssel szemben — az életben elképzelhetően gyakori, ám a műben a végzet rangjára emelkedik, s mintfordított előjelű fajmítosz, meghamisítja a valóságot. A regény fekete főszereplője egyébként nem Ndimandi, hanem Mabaso, s a benne kifejeződő írói szándékkal már inkább egyet érthetünk. Mabaso messziről érkezett a városba s s felszabadulási mozgalomnak valószínűleg kommunista harcosa. (Azért csak valószínűleg, mert az író ezt a szót az elbeszélés folyamán egyszer se mondja ki.) Mabaso a telep földalatti vezére lesz; tapasztalt és művelt konspirátor, aki fejjel magasodik a fehéreket provinciális szűklátókörűséggel gyűlölő társai fölé. Mabaso tehát nekiáll a klasszikus, kétfrontos harcot vívni egyrészt a külső ellenség, másrészt a belső türelmetlenség ellen. Kétségbeejtő, hogy Bloom ezt az egyébként helyesen mintázott figurát micsoda ár ellen úsztatja. Még legközelebbi harcostársai is (akik között egyetlen egy fehér sincs) csak jóindulatúan ügyefogyottak s a lázadás vezetését sem tudja voltaképpen kiragadni a tsosik (huligánok) kezéből. A lázadás így összefüggő terrorcselekményekké fajul, az izmos, tarkaöltözékű és különös mosolyú tsosik megdicsőülnek a maguk gyújtogatásaiban, rombolásaiban, s a fehér asszonynak a férje szeme láttára történő többszörös meggyalázásában. Mire Mabaso — mit is tehetne egyebet? — föladja magát a rendőrségen: ha már a megtorlás úgyis kikerülhetetlen s a lázadást vérbefojtják, ne mondhassa senki rá, hogy gyáva. A rendőrök tárgyalás nélkül legyilkolják. A fehér főszereplőkről semmi jót se mondhatunk. Bloom erkölcsi ítélőszéke előtt a fehérek egytől egyig feketék lesznek. Swanepoel hadnagy fasiszta, rajta nem nehéz eligazodnunk, de még egy olyan szubjektíve becsületes ember, mint Du Tait, a telep főnöke is összeroppan a vérszomjas hangulat feszültségében s aláírja — mintegy „örök” sorsuk ismételt megpecsételéseképpen — a négereket rágalmazó jegyzőkönyvet. És így ér kietlen és nyomasztó véget ez az egyszerre bátor és gyáva könyv, nagy kérdőjelet hagyván olvasója lelkében: mért futamodott meg egy író saját következtetései elöl? Ha Á-t mondott, miért nem mondott B-t is? (Kossuth Könyvkiadó.) KOVÁSZNAI G. GYÖRGY Horváth Ferenc csehszlovákiai útirajzaiból: Prága hajtömeg. Ovális arca márványfehér, zöld szeme úgy pislog bele a tompa neonfénybe, mint a macskáé. Blúza is átázott. Didereg. Nem volt más hely a csöppnyi presszóban, így került az asztalomhoz, őt is az esti vihar verte be ide. Ázott cigarettája kialszik. Dühösen belenyomja a hamutartóba. Előveszem az aktatáskámból a Bécsi Híreket (az antifesztivál-lap magyar kiadását) s olvasni kezdem. — Rendeljen nekem valamit — szól rám parancsolóan magyarul. Leszoktam már a meglepődésről, mégis meghökkenek kissé a saját hangom természetességétől . — Mit óhajt? — Egy gint — és egy cigarettát! Nyújtom neki. — Angol, vagy amerikai nincs? — Nincs. Elvesz egy harmóniát. Nézegeti. — Maga otthon él? — Fontos ez? — térek ki a válasz elől. — Fontos. Kissé tanácstalan vagyok, de utálom a bonyodalmakat idegenben. — Otthon — feleltem hát neki némi habozás után. A pincérnő odateszi elébe a gint. Egy hajtásra kiissza. — Akkor jó — sóhajt egy nagyot. — Akkor ma este én itt magának kipakolok. Biztos van odahaza valami újságíró ismerőse. — Akad. — írassa meg, amit elmondok. Megígéri? — Ha egy módom lesz rá ... — A nevemet ne kérdezze... — Eddig se kérdeztem semmit. — Helyes. Mert ha kitudódna, akkor mehetek a Dunának... azt hiszi viccelek, vagy megjátszom magamat? — Nem. Nem úgy néz ki. — Ronda vagyok, mi? Elhasznált, kifacsart rongy. Az is vagyok — mind a huszonkét évemmel... Tudja kik azok a Szóbel testvérek, meg ki a Palotás Árpád? — Soha nem hallottam a nevüket. — „Menedzserek”, „balettszervezők” — mondja fintorogva. — Nem az új eresztésből valók, még 56 előtt jöttek ki jóval. — Cigarettát! Adom neki. — Én is az egyik „táncosnőjük” vagyok. Csak eddig sikerült itt ragadnom, nem küldtek turnéra, mert jó a beszélőkészségem és rá tudok könnyen venni más lányokat... az egyik ma délután halt meg kezeim között, öngyilkos lett a Puzics Vali... Feketét!... És írja, amit mondok, mert elfelejti... Szóval semmi balett, semmi artistáskodás , lánykereskedés, ezt csinálják évek óta a Szóbelék, meg a Palotás is. És a Szóbelék annyit kerestek már össze, hogy Kaliforniában néznek telek után ... oda húzódnak vissza... lesz szép házuk, fürdőmedence, teniszpálya, kocsi, narancsfák, jó meleg napfény... mi meg csak itt döglünk meg, vagy Isztambulban, vagy Iszpahanban, vagy Teheránban, vagy a bejruthi Kitkat bárban, vagy Cipruson, vagy Egyiptomban, de az is lehet, hogy Caracasban, vagy Rióban ... cigarettát!... olyan szerződéseket íratnak alá, hogy azokból nincs kiút... Két-három évre kötik a nőt és ha netán az aláírás után hepciáskodna, „megszelídítik” jófajta kenderkötéllel, vagy pofonokkal... Azt hiszi szédítem? ... kérdezze csak meg a Vajda Évit... maga pesti?... Rábólintok. — Az Évi is. Az is végezni akart magával, de itt maradt... hogy lesz-e még belőle ember, azt nem tudom... pedig ő is most múlt csak huszonhárom ... persze ötvenhatban úgy arattak Szóbelék, ahogy akartak ... jött a sok marha tyúk az álmaival... Még szerencsések voltak, akik kimentek strichre a tizennégy-tizenöt évükkel, itt Bécsben és lebuktak ... azok egy-két évig ültek, aztán kiadták nekik a bárcát... de akikre az én gazdáim rátették a kezüket?!... legújabban a Fehérvári Zsuzsa sztorijával szédítik Szóbelék a lányokat... Gyönyörű lány volt a Zsuzsa ... igazán, akár valami szobor és Beyruthban tényleg beleesett egy arab olajmágnás és kiváltotta a szerződésből... tudja mit keresnek egy ilyen kiváltáson a Szóbelék? ... Egy kis vagyont... Szóval kiváltotta őt a pali, hazavitte feleségnek... de alig telt bele két hónap, jött egy másik feleség, aztán még egy s a Zsuzsa ma közönséges cseléd ... megvett cseléd ... Karrier? Gazdagság? — nyavalyát! Átok ... mert aki nem olyan „szerencsés” mint ő, az ma is „aniimálja” valahol a vendéget... itatja ... eteti... mert ezután kap százalékot, meg főleg ha rákapatja a palit a kokainra, vagy a heroinra ... az egész jó üzlet neki... közben persze maga is iszik, meg kokós lesz... úgy hullanak el ezek a magyar lányok világszerte, mint a legyek... a Szóbelék, meg a Palotás zsebe meg egyre dagadtabb lesz... Hogy tenni ellenük?... Ne nevettesse ki magát ... nincs az a földi hatalom ... azazhogy — s rám mutat — maguktól félnek, azért akarnak áthúzódni Amerikába és én is azért mondtam el magának, amit mondtam... most kicsit könnyebb vagyok... Hogy hazamenni? — dühöset villan a szeme — nehogy engem sajnálni kezdjen, hallja, mert a képibe loccsantom ezt a pohár vizet! Felállt és már el is tűnt a szemem elől. Az autó meg a pattogatott kukorica Csillognak a bécsi kirakatok. Roskadoznak minden széptől-jótól. Van, ami nagyon olcsó. Például a kávé, a csokoládé, a banán, a szardínia, a pl.asztiík-cikkek meg a használt kocsi. Egy ismerősöm a sok eladó kocsi láttán azt mondta, hogy itt úgy árulják a kocsit, mint nálunk a pattogatott kukoricát ...” Hát aránylag valóban olcsó, meg sok is van belőle, die... az a jó pár ezer sebükig mégse cseng mindenki zsebében, ami egy kocsihoz kell. Jójó. Egy kisebb összeget kifizet — a többit ráér részletekben. Ez az: részletekben. Az egész nyugati világ lüktető életének alapja a hitel, a részlet. Úgyszólván az egész életüket leelőlegezik odaát a honpolgárok. Aztán ha „valami közbejön”, akkor ... Az egyik este teázom a belvárosi Neuer Markt-on. Halványkék neon-felirat hirdeti: Hertha-espresso. Elegáns, nyúlánk, szőke hölgy szolgál ki. Ő a tulaj. Nincs sok vendég. A mellettem ülő asztalnál testes, ötvenes férfi ül. Türelmetlenül forgatja a cinranós poharát. — Nagyságos asszonyom — szól oda magyarul a tulajnőnek — kérem, ne várasson tovább. A szőke hölgy odalép hozzá. — Kár a sürgetésért. Megmondtam magának, ha hozza a vőlegényem az ezer dollárt, akkor megkapja, ha nem, nem. — De az nem úgy van, kérem. Ha én azt a pénzt ma nem kapom meg, holnap elviszik az egész irodaberendezésemet, mert nem tudom kifizetni a részletet. Meg viszik a kocsit is. — Mindenki a maga életét éli, uram és magának fuserálja el... — válaszolja a kedves arcú hölgy és letöröl egy kalácsmorzsát a testes úr asztaláról... Egyébként igaza van a bécsinek, ha kocsit vesz, mert a közlekedésük (villamos, busz) méregdrága és rossz. Úristen, mi lenne Pesten, ha annyit kéne várni a villamosra, mint Bécsben?! Viszont a kalauznőik sokkal kedvesebbek, mint a mieink. Autóstop Herr B„ az Osztrák Anyasegélynél dolgozik, de aznap egy kicsit kimaradt. Gondos férj lévén azonban kitelefonált a Bécs melletti kis helység rendőrségére, hogy a legközelebbi őrjárat szóljon be a feleségének: ne aggódjék, nincs semmi baj, majd autóstoppal hazajön. Szőke, mosolygós arcú fiú ez a Herr B. Huszonnyolc éves. Fal. Nagyon éhes. Nézi a Fesztivál jelvényemet. — Mit csinálnak maguk ezen a Fesztiválon? — Ismerkedünk, beszélgetünk, vitázunk, barátkozunk. — Rendezzünk mi ketten is most itt Fesztivált, jó? — Nagyon jó. — Fogadjunk, fele annyit nem élt át az életében, mint én. Pedig jóval idősebb. — Merész állítás. — Fogadjunk. — És máris mesél. — Tizenhat éves fejjel az idegenlégióba kerültem. Hogy miért? A szüleim szétmentek, én meg úgy maradtam, mint a kisujjam. Elmentem a légióba. Meséljek róla? Ugye ne? Közhely. Borzasztó. Meg is léptem. De nagy áron. A CIC tette rám a kezét. Nem tudom, tudja-e, mi folyik ott? Jobb, ha nem tudja. Szerencsére Berlinben lebuktam. Ahogy hallja, szerencsére elkaptak az oroszok. Nem mintha nagyon lelkesednék értük, de ezerszer inkább az NKVD, mint a CIC, így higgye, ahogy mondom. Ők aztán hazahoztak Bécsibe és szabadon engedték. Lehettem vagy tizenkilenc éves. Megint egy szál magamban. Beleestem egy nálam húsz évvel idősebb nőbe. Elvett, ő engem. Gyerek is lett. De persze napról napra nehezebben bírtam mellette. Pedig rendes nő volt. Csak borzasztóan félté, kény. Csaltam is fűvel-fával, össze is szedtem magamnak egy nett kis vérbajt, de anynyi becsület volt bennem, hogy őszintén elmondtam neki. Erre kirúgott. Igaza volt. Könyvelő lettem egy nagykereskedőnél. Mert akkoriban már felfelé tartottunk. És a véletlen összehozott egy lányanyával, ő a mostani feleségem. És ő tőle hallottam először az Anyasegélyről is. Addig ügyeskedtem, míg sikerült átevickélnem oda dolgozni. Szeretném kicsit jóvátenni bűneimet, meg a szüleim bűnét is. De nagyon furcsa állatom az ember, most is van szeretőm. Persze, megmondtam neki, hogy nős vagyok. Az aszszony előtt elhallgattam. Tapintatból. Mégis csak a nyolcadik hónapban van. Most odaugrok a nőmhöz. Nem baj, ha kicsit elhúzódik ... autóstop mindig akad. A viszontlátásra, Herr Fesztivál! — és már ment is. HARSÁNYI IVÁN: Hitetlenedtek izgalom Egyszer majd ünnepet ülünk — ácsok, költők, s a többi szakma —, mind ott lesz, aki csak kitűnt, s nem a szomszédját küldte harcba. Nem fekszünk ágyba aznap este: iszunk egy jót a győzelemre. — Cudar pityókás társulat leszünk azon az ünnep estén. A régi forró napokat felemlegetjük sorba, hetykén. Elszomorodunk egy-egy névre: „Szegény... nagy kár, hogy meg nem érte!” Az ablakokon át mohó szemek motoznak majd meredten — akik nem hitték, ők azok. Lesik, amint a függöny lebben. (Szeretném, ha te nem lennél ott, és nem koldulnál maradékot.) - II - DICKENS KARÁCSONYI TÖRTÉNETEI Crlyle írja egy helyütt Dickensről: „Elmélete az életről teljesen hibás. Azt képzeli, hogy hízelegni kell az embereknek, a világot gyengéddé és kényelmessé kell tenni számukra, hogy karácsonykor minden embernek pulykásatt kerülhessen az asztalára... Csakhogy az örök törvények nem így, hanem pont ellenkezőleg működnek.” Thackeray viszont Dickens első karácsonyi történetét, a Karácsonyi éneket „nemzeti jótéteménynek” nevezi, s ebben tömören összegezi azt, amit egy másik kritikus úgy fejezett ki, hogy Dickens ezzel az elbeszéléssel több jót tett azon az 1842-es karácsonyon, „mint a keresztény világ valamennyi papi pulpitusa és gyóntatószéke” együttvéve. Kinek volt igaza? Carlyle — Engels szerint a maga korában az egyetlen „respektábilis” angol író, aki fellépett a burzsoázia ellen,— helyesen ítélt, amikor úgy látta, hogy az „örök törvény” — a kapitalizmus törvénye — amíg csak megvan, „ellenkezőleg működik” és Scrooge megtérésének története egyetlen kapitalista szívét sem fogja meglágyítani és egyetlen pulykasültet sem fog a szegények asztalára varázsolni. Mi mégis azt hisszük, hogy Thackeray-nak volt igaza, amikor a Karácsonyi éneket „nemzeti jótéteménynek” tekintette és ma, egy évszázad távlatából, ezt az ítéletet sokkalta nagyobb érvénnyel a dickensi életmű egészére általánosíthatjuk. Dickens művészetében ui. nem az illúzió — szívjósággal, prédikációval, váratlan fordulatok deus ex machinájával előállított hepiend — a lényeges elem, hanem a helyzetek, jellemek és a légkör realizmusa, vagyis a dickensi ábrázolásmód epikai teljessége. Ha ezt tartjuk szem előtt, egyes fogyatékosságai jelentéktelenek. Igaz, hogy nem volt oly gondos stílművész, mint Thackeray; igaz, hogy a lélek legbensőbb titkaiba nem szállt alá oly mélyen, mint, mondjuk Emily Brontë; igaz, hogy mesefonalai gyakran kuszák és szerteágazók — a XIX. század nagy angol realistái között mégis ő a legnagyobb, máig is a legolvasottabb. Dickens művészete, a maga epikus teljességével többet mond a XIX. századi Angliáról, mint megannyi tudós értekezés. Karácsonyi történeteit is ebből a szempontból kell megítélnünk. Nem az a lényeges ezekben az elbeszélésekben, hogy Dickens hisz a gazdag és szegény ellentétét kiegyenlítő illúzióban, hanem az, hogy itt is — bár csak a „kis epika” módszerével — páratlanul gazdag képet kapunk a kisember hétköznapjairól — és szívének arról a hő, de soha meg nem valósult vágyáról, vajha lenne csak egyszer egy évben igazi ünnepnap a világon, amikor béke honol a házban, vidám kacaj csendül szerte a városban és ünnepi jó falatok illata száll minden szegény ember asztaláról. A karácsonyi történeteket jól ismerik a magyar olvasók, hiszen az öt elbeszélés régebbi gyűjteményes kiadásai mellett az egyes elbeszélések is sok fordításban megjelentek. Mégis, jól tette a Magyar Helikon, hogy új fordításban, szép, modern köntösben újra kiadta mind az öt karácsonyi elbeszélést, hiszen a régebbi kiadások hozzáférhetetlenek és a régi fordítások pótlására is megérett már az idő. Benedek Marcell három gyönyörű fordítással szerepel a kötetben (Karácsonyi ének, Tücsök szól a tűzhelyen, Az élet csatája). Szinnai Tivadar és Geréb Béláné gondos, művészi munkáját dicséri a Harangszó és a Kísértet-látó ember fordítása. Kár, hogy a már régebben megjelent szép kötetet a kritika mindeddig nem méltatta figyelemre. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy kritikai irodalmunk ötletszerű, szervezetlen, és így gyakran megesik, hogy nagy súlyt és nyilvánosságot adunk a rossznak, s közben egykedvűen, megjegyzés nélkül vesszük tudomásul a jót. (Magyar Helikon Könyvkiadó.) LUTTER TIBOR