Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-10-16 / 42. szám - Tamás Aladár: Kései csokor. Bölöni György emlékének szánva (9. oldal) - Kardos László: • könyvkritika • Nevető magyar dekameron, Abody Béla válogatása (Szépirodalmi) (9. oldal) - Balogh László: • könyvkritika • Furulyaszó. Lengyel népdalok (Európa) (9. oldal) - Simor András: • könyvkritika • Palacio Valdés regénye: A kis nővér (Európa) (9. oldal)
Először Karikás Frigyes beszélt nekem Bölön Györgyről, kristálytiszta emberségéről, megrendithetetlen hitéről. A szegedi Csillagbörtön borongós, nehéz árnyékok, kar teli folyosóján. Egymás mellett ültünk a keskeny fapadon és fontok sásból s szatyrokat. 1934-et írtunk. — Aljósa — mondta (mindig így nevezett) — ha Párizsba kerülsz, elsőnek őt kérése meg. És ne tágítsatok egymás mellől egy tapodtat sem. Ebben a keserves világban nekünk nagyon össze kell tartanunk. Egy kicsit el is mosolyodtunk mind a ketten. Nehéz volt elképzelni ebben a „mély börtönben” (ahogyan Karikás nevezte), hogy valamikor napsugaras helyeken, Párizsban vagy egyebütt, majd még szabad emberként sétálhatunk. Mégis, alig három esztendő múltán, 1937 tavaszán, szemben ültem Bölöni Györgygyel Párizsban és idézgettem számára Karikás régen elhangzott szavait. Bölöni mosolygott. — No a Virág elvtárs (ez volt Karikás neve franciaországi tartózkodási idejében) is ott van már az ő szeretett Moszkvájában. Aztán három nehéz párizsi év következett. Nem tágítottam Bölöni Györgytől, sem akkor, sem a későbbi években, és így lesz a még elkövetkezendőkben, amikor már nem láthatom fizikai arcát soha többé. A háború előtti súlyos, megpróbáltató időket éltük. A franciaországi magyarság jobb része a „Békét és szabadságot védő bizottságok”-ban szervezkedett. Kétségbeesett harc folyt a közeledő rettenet, a háború apokaliptikus réme ellen. Bölöni Györgyre mindig lehetett számítani, nem maradt ki félig sem semmiből. Múló hónapok, évek tengernyi gondjában, apró örömeiben, így ismertem meg ezt az egész embert. Nem volt könnyű dolog pedig a maga igaz valójában látni azt a férfit, akit sohasem tudtam elválasztani Ady vakító fényétől, sorsa rettentő tragédiájától. Felesége, Itóka, szinte varázslatos bájjal és mégis az élet legvalóbb színeivel kísérte. — Sándor, Sándor, miért népi dolgozol, miért nem írsz? — kérdezgette Bölöni tréfálkozó komolysággal-Itókát. (Móka írói neve Kémeri Sándor volt). Itóka ilyenkor huncutkodva mosolygott „Gyurkicájára”. Gyurka, Itóka és a kis kopott Giorgio! (Giorgio volt a neve apró olasz autójuknak.) Amikor a közeledő orkán előszele egyre több embert sodort ki Magyarországról, megalakítottuk a Párizsi Magyar Írók és Művészek Egyesületét. Elnöke Bölöni György lett. Most már majdnem minden nap találkoztunk. Heti összejöveteleinken pedig vitattuk az irodalom, művészet és élet bennünk visszhangzó nagy kérdéseit. Ezek a heti összejövetelek a Boulevard St. Michel és a Montparnasse kávéházaiban zajlottak le. A légelső a Closerie de Lilas-ban, Ady kávéházában, amelynek kopott márványasztalait nem cserélték ki Ady ideje óta. Aztán, amint a kávéházak tulajdonosai sokallották a vitáinkat és kevesellték fogyasztásunkat, úgy vándoroltunk kávéházról kávéházra. Bölöni sohasem mondta szóval, de mindig az Ady látogatott a kávéházak felé terelt bennünket. Keveset volt mindig is Ady neve az ajkán. Bármennyire is szeretett róla beszélni, legritkább esetben volt a kezdeményező. ő volt a lelke mindennek, amikor Ady halálainak húsz éves évfordulójára nagy párizsi magyar előadóesténket rendeztük. Károlyi Mihály egyenesen Londonból jött el az ünnepségre. Pór Bertalan gyönyörű Ady-portrét rajzolt. Bölöni egyetlen szóval jellemezte a rajzot: igéretes — állapította meg. S ez többet mondott, mint oldalnyi ismertetések. Aztán a franciák részére is megrendeztük az Ady-emlékünnepélyt. A versek jelentős részét Itóka fordította le franciára. Kissé valamenynyien nehezteltünk, mikor a bevezető előadást tartó Sauvageot azt mondta, hogy a franciák sohasem fogják Adyt megérteni. Éreztük, hogy a végső megpróbáltatás ideje közeledik, megindítottuk , folyóiratunkat, az Üzenetet, hogy Magyarországra is eljusson szavunk. Alig-alig tudta valaki, hogy a lap mögött a Kommunisták Magyarországi Pártja állott. Bölöni György és Itóka tudta. Nem volt, amit el ne követtek volna a lapért. Nagy embernél a legszebb tulajdonságok a veszély közepette virulnak ki, vagy legalább is válnak láthatókká. München után, a Spanyol Köztársaság bukása után, egyre jobban fellegesedett a francia ég fölöttünk. Baljós szelek fújtak, nem sok jóval kecsegtetett a jövő. Bölöni György politikai és emberi magatartásában egyre jobban tündököltek legszebb erényei: rendíthetetlen hite és meggyőződése a kommunizmusban, sziklaszilárd elvhűsége, kristálytiszta emberiessége. Ezekben a dolgokban sohasem volt elnéző vagy megbocsátó. A köpönyegforgatókat, jellemnélkülieket, és karrieristákat nála senki sem vetette meg jobban. Hiába volt szelíd, mint a galamb, soha nem bírt ezekkel egy levegőt szívni és az ilyenek mindig gyűlölködve pillantottak rá. Akkor és később is. Nagy küzdelmek folytak a kis franciaországi magyar világban s jónéhányan, akik a napsütéses időben felénk fordultak, a közeledő vihar láttán egymásután hagytak ott bennünket, váltak ellenséggé. Bölöni felháborodottan mondta: — Gyönyörű, tiszta piros lobogós hajónkról inkább beugranak a szennyes hullámok közé, csakhogy mentsék apró, napi érdekeiket. A Bölöni-házaspár is tudta, érezte a nagy változásokat. Talán ezért is járták ebben az időben hajdani, felejthetetlen emlékeik színhelyeit: az Anatole France-ot visszaidéző árnyas Szajna parti képeket, Meudon-t, ahol Rodin barátságáról beszéltek az ósdi kőfalak, Ady párizsi tanyáit, tudták, érezték, hamarosan vihar fog összekavarni, felforgatni mindent és talán elmossa, a szívüktől elválaszthatatlan drága emökek varázsát. Ám nem csüggedtek, nem kétkedtek, nem alkudtak meg soha. Pedig bekövetkezett, amitől tartot-tunk. Fenyegető árnyékbel valóság lett a háború. A l‘Humanité-t betiltották, a francia kommunista párt illegalitásra szorult, a kommunisták élete az üldözött va Idénál is elviselhetetlenebb lett. De sokan tántorodtak meg, de sokan váltak labancokká. Fokozódott a gyűlölet, a provokáció, a denunciálás. Bölöni egy alkalommal fent járt egy francia hivatalos szervnél. Jónéhány gyászmagyar fészkelte be magát akkor már ottan. Egyikük fennhéjázóan szólította meg: — Na, itt mondja meg a véleményét a szovjet—német szerződésről. Bölöni szó nélkül hátat fordított és kiment. Nem kérte számon ezt a provokációt később sem, Magyarországon sem. Nem elnézésből, puhaságból, hanem mély megvetése és undora miatt. Mindig kerülte a piszkos jellemeket és ügyeket. Ebben az időben szakadt meg közel hároméves közös munkánk, harcunk és gondunk. Messze kerültem Párizstól, Franciaországtól. Hosszú éveken keresztül nem láttuk egymást. És most a fizikai messzeség és a rettenetes csapás kábultsága miatt, elkésve küldöm sírjára a visszaemlékezésnek e kusza csokrát. És arra gondolok, mennyi mindent most is elkésve kapott meg, és mennyi mindent talán soha. Mondtuk neki eleget, hogy mennyire szeretjük, hogy ki ő nekünk, pártunknak, országunknak? Óvtuk eléggé, vigyáztunk rá? Most már késő, késő. Ezüstös fejét nem látjuk többé, nem oszlatja többé gondjainkat. És most, hogy ő nincs többé, most élvam csak mélyen, megrendítően — nyolc esztendő után —, hogy Itóka is igazán elment. Hamiskás szeme nem mosolyog, nem fogja simogatóan kezünket. Növekvő és gyönyörű világban élünk. A magyar nép országa épül hazánkban. Ezeréves reménységek szökkennek világba. Én ebbenörökre úgy fogom érezni, hogy egy fénysugár valahol kimonyt. TAMÁS ALADÁR KÉSEI CSOKOR Bölöni Gyögy emlékének szánva gok magamon. Itt egy lüktető modern életforma van kialakulóban. Ezt kérdeztem az Új Élet szövetkezet nem éppen fiatal elnökétől: visszacserélné-e a tegnapot? — Ha azokat a földeket kapnám vissza, esetleg... Ebből az egy „esetleg” szóból messzemenő következtetéseket vonhatnék le jobbra is balra is. Meg kell ismerkedni az emberek életével, sorsával. Az elnök — tizenötholdas, igen ügyesen gazdálkodó egyéni paraszt volt még tegnap — azt mondja: esetleg, egy másik hasonló sorban volt középparaszt szerint „bolond az, aki visszakívánja”. És az elnök éjjel-nappal töri a fejét a tagsággal és a vezetőséggel együtt, hogy a lehető legjobb módon rátaláljanak a közös gazdálkodás számukra még sok ismeretlen lehetőségére. Tudatosan talán egyik sem gondolta még végig, hogy mi ez, de minden cselekedetükben benne van már a közösségért élő, cselekvő ember új, szocialista vonása. Visszahúz és kísért még a kistulajdonosi szemlélet? Igen, most is és még sokáig, ám az új alakuló életkörülmények között akaratlanul is a szocialista szemlélet alakul ki bennük. ... Az Új Élet szövetkezet vezetői rábeszéltek, menjek ki velük a falu szélén épülő tanyaközpontjukba. Nem mondták miért, csak odakint, amikor megálltunk egy hatalmas épület előtt, ott kérdezték: na mit szól ehhez? Száz férőhelyes modern istálló, közvetlenül a befejezés előtt. A szövetkezeti elnök, aki az imént még esetleg „vissza tudott volna állni a kisüzemre” most ezt mondta: „gondoltuk volna még a télen, hogy így lesz?’ és csak úgy mellékesen megjegyezte, egymillió forintba kerül ez az istálló. Büszkén vittek végig, mindent meg akartak mutatni m és ebben a pillanatban egyetlen érzésük sem motoszkált az elhagyott múlt körül... Szigetelt víztartály, önitatók, függő sínpályák, hideg-meleg víz. — Hát mikor álmodott a magunkfajta parasztember ilyen istállóról? És ezt tőlem kérdik. Bicegő, huncut szemű öregember akad velem szóba. Kezébe még oda is tudnám képzelni azt a híres bakonyi betyár-fokost. „Elvtársam, micsoda szépség volt az. A nyáron száz ember aratott egy bandában. Úgy ment a munka ott, mint a karikacsapás. Észre se vettem, hogy egész nap kötöztem, nem fáradtam el, pedig nem vagyok már mai gyerek, az erőm is fogytán, de ott új kurázsi jött belém ...” Ki ez az ember? Alig akarok htni a fülemnek. A felszabadulásig kétszáz holdas paraszt nemes volt. A kapott felvilágosítás után újra faggatom , mit keres itt? Egyáltalán mi újat, jobbat adhatott magának ez a szövetkezet? Körülnézett és félrehúzott. A hangja suttogóra halkult: — Mi már kimenőben vagyunk az életből. Mit mondjak, ez nekem nagyobb nyugalom, mint a háború előtti, birtok, a Rákosi időkről nem is beszélve ... — Miért szólított elvtársnak, talán maga kommunista? Meglepődött az öreg, majd nevetett: „fenét vagyok kommunista, én nem lehetek az, de az ember megszokta és mondja, lassan már a tiszteletes úrnak is azt mondom.” Keresem benne az osztályellenséget. Nevetséges, ő már kimenőben van az életből, saját maga mondta, és most valami apatikus vagy talán belenyugodott rezignációval pihen meg az új közösségi életben. — Ez, mármint a mi szövetkezetünk még mindig jobb, mint a másik, a kommunista szövetkezet. Ez lenne az 1949-ben alakult Szabadság szövetkezet. — És miért? — Itt az alvégi jobb emberek fogtak össze. Igaz azoknak (a Szabadság belieknek) többjük van, de lesz nekünk is... Olyanok vagyunk itt együtt, hogy be kell következni. Most már magamtól kérdezem, miután megérdeklődtem, hogyan dolgozik az öreg, ellensége hát mindennek és csak az élet kényszere hozta ide? Lehet. A nagy átalakulásokat nemcsak hősök és grállovagok csinálják. Ők — kiderült huszonegyen vanak ebben a szövetkezetben a régi nemesek közül — nem ásnak már a szekér elé kátyút. Felültek a szekérre és ha már rajta vannak dolgoznak is. Sodorja őket az ár és közben duzzasztják az új folyó erejét: akarják, nem akarják, egyre megy. Sokkal beszéltem közülük . A többség új életcélt kapott... Építkezni, fejleszteni olyan mértékben, mint sohase. Belekóstoltak a közösség ízébe és az is tény, hogy ez a volt tehetős birtokos réteg (talán mert már nagyon öreg, negyven évtől hetven évesek ők) fenntartás nélkül elfogadta a felszabadulás után kialakult kisbirtokos réteg vezetését. A „kommunista” szövetkezet tagsága között is találtam a régi „módosok” közül. Ott kevesebben vannak, mint az Új Életben. Ott van pártszervezet, az Új Életben nincs. A Szabadság körül kialakult egy forradalmi legenda. Az ellenforradalom alatt ezt a szövetkezetet nemcsak ötvenhat tagja védte, hanem tíz-tizenöt középparaszt is odaállt kaszával, vellával védeni a „téeszcsét”, és megmentették a feloszlástól, a rablásoktól. Ezek a parasztok, akkor talán csupán érzelmi okokból álltak a szövetkezetiek mellé. Visszasegítették a kölcsönkapott gépi munkát, a jó szót, Bors, Sándor és a többi szövetkezetben levő kommunista segítését, akiktől ha megszorultak nem tudtak olyat kérni, amit erejükhöz mérten meg ne csináltak volna nekik. — Mi negyvenkilenc óta hosszú távra politizáltunk — mondta Bors elvtárs a Szabadság párttitkára... A mi életünk, jóban, rosszban ezek előtt az emberek előtt zajlott. Látták honnét indultunk és azt is látták évről évre, hogyan jutunk előre, míg egyszer csak lehagytuk őket. • Az osztály nélküli társadalom csírái hajtanak itt elő az emberekből. Meséltek nekem sok mindent a múltról, a jelenről. Itt nincsenek titkok és az új életmód láthatalan szálakkal kezdi összefűzni őket. Vannak nazarénus szektások? Ott vannak közöttük a volt kulákok? Hát igen. A fejekben a táblák kiszögelésével még nem tisztult ki minden gondolat. S ha bárki azt kérdezi tőlem: mit hoztam magammal ebből a bakonyi faluból? Tiszta szívvel csak azt mondhatom: a parasztok hitét, bizakodását és kételyeit az új életből, amit egyszóval szocializmusnak nevezünk ... És még valamit, sok sok kedves emberarcot, akiknek portréját már nem rajzolhatom ide, de magamban megőrzöm Csarmasz bácsi, a csupa lelkesedés fiatal agronómus Kosztecki József, Bakos elvtárs, Tamás Géza, Vogl bácsi, Sándor elnök és a többiek, az újlal küszködő, merészen előretörni akaró közösség emlékét. team? Jószent. NEVETŐ MAGYAR DEKAMERON Abody Béla válogatása szerencsés is, nagyvonalú is. Szerencsés, mert a kötet szerkesztőjének sikerült egész sor kis remekművet kitapogatni prózairodalmunk töméntelenjéből és nagyvonalú is, mert a „humor” fogalmát tágan fogta fel, tágabban, mint hasonló gyűjtemények válogatói szokták. S ez a nagyvonalúság, a humor értelmének ez a bátor tágítása ad kivételes jelentőséget a vaskos, csaknem hatszáz oldalra rúgó kötetnek. Ha valaki a humor esztétikáját akarná megírni, gazdag tárházát találná itt a változatoknak. A hagyományosan kikerekedő, pointba futó anekdotikus humoreszk, a látás nyugtalanítóan groteszk eredetisége, a dialógus frissen mulatságos penge-villogása, a gondolatoknak filozofikusan bűvészkedő akrobatikája vagy a felületen szemérmesen átvillódzó, humorral enyhített lirizmus éppúgy megtalálja itt a maga illusztratív példáit, mint a nyelv mechanizmusával felszínesen játszadozó aszfalthumor és a tudatosan elevenbe vágó társadalmi szatíra. Nagy skálájú, becses példatárat forgatunk. Azt is javára írjuk a válogatónak, hogy régi és új írókkal egyaránt találkozunk a kötet lapjain, s hogy régi és új életünket egyaránt tükrözik a kiválasztott darabok. Élő íróink közül Füst Milán, Doda Gábor, Illés Béla, Karinthy Ferenc, Grandpierre Emil, Rideg Sándor, Sándor Kálmán, Szabó Pál, Tamási Áron, Tersánszky Jenő és Urbán Ernő kaptak helyet a gyűjteményben. Tűnődhetni rajta, nem hozott volna-e további új színeket néhány fiatal „professzionátus” humoristánk egy-egy karcolata? (Szépirodalmi Kiadó.) KARDOS LÁSZLÓ itt is a kedves udvarát, sóhajtozik a szerelemre vágyó vagy pártáját hullajtott leány és egymásra találnak a hűséges szívek. De ugyanakkor a személyek és az érzések mögött kirajzolódik a változatos lengyel táj, roppant távolságaival, szántóföldjeivel, gyorsan futó patakjaival, zöldelő hegyi legelőivel és felejthetetlen fenyveseivel. Mennyi nagyszerű lehetőség a népköltészet számára, hogy mindezeknek megragadóan szép és olykor meghökkentő finom képeivel és számunkra újszerű, ám mégis érthető jelképeivel közölje a sok százados emberi érzéseket! Milyen testvéri, tiszta öröm: dalai révén felfedezni egy népet! Hálásak lehetünk érte Pákozdy Ferencnek, aki érezhető kedvvel, pontosan és amagyar népköltészet motívumait sikeresen felhasználva fordította ezeket a népdalokat. (Európa Könyvkiadó.) : BALOGH LÁSZLÓ FURULYASZÓ Lengyel népdalok Régvárt találkozások örömével fogadtuk ezt az ízléses, nekünk való kis gyűjteményt, hiszen oly régtől fogva ismerős vágyak, keservek, feliidulások, képek és ritmusok áradnak ezekből a dalokból. Igen, témáik nagyrészt azonosak a mi népdalainkéval, mint ahogyan közös volt az elmúlt zivataros századokban is a népek sorsa. S nyomban elbünk tűnnek a népköltészetek rokon vonásai: a természeti kezdőképek, a párhuzamos vagy ellentétes szerkesztés, a madár- és virágjelképek, még a főként hat-, hét- és nyolcszótagos ütemek is oly megszokottan pendülnek. Ám, minél mélyebben hajolunk le ezekhez a régi, tiszta forrásokhoz, s minél nagyobb kedvvel kóstolgatjuk ezeket a rokon ízeket, annál hamarább megtapasztalhatjuk sajátosságaikat is. Parasztdalaik egy része például egy fokkal keményebb a mieinknél: nemcsak panaszkodik az urakra, hanem bátran akasztófát ígér az ispánnak, sáfárnak. Másutt hegyilakó gurálok dalolnak Jáncsikról, a betyárról, kinek „lova felszökkent”, de már „zöld fű borul rája”, ám „neve nem vész népünk ajkán, sem fent a csúcsokon, sem a völgyek alján”. Igen, a rokon témák felismerése után egyre önfeledtebben ráédesedünk e népdalok sajátos zamatára. Hiszen az csak természetes, hogy katonanótáikba beleszövődik a lengyel történelem is, mint ahogyan komor balladáiknak, vagy vidáman perdülő lakodalmasaiknak is a mieinktől eltérő színeket, fényeket villanásokat adnak az ismeretlen népi szokások, viseletek és a környezet. S a szerelmes dalok? Legény kerülgeti A KIS NOVER Palacio Valdés regénye Palacio Valdés, a századforduló egyik legnépszerűbb regényírója, akit a korabeli kritika a legnagyobbakkal egy sorba állított. Életműve azóta megfakult, egyes munkái azonban ma is kedvelt, élvezhető olvasmányok. Első magyar nyelven megjelent könyvében, A kisnővérben (eredeti címén La Hermana San Sulpicio), saját magát múlta felül, regénye a századvégi spanyol próza egyik legélvezetesebb, legszellemesebb alkotása. Palacio Valdés, a hagyományos szerelmi történetet csipkelődő humorral, a konzervatív spanyol szokások szatirikus ábrázolásával tette maradandóvá. Alakjai élő figurák, sikeresen győzte le a XIX. századi spanyol próza egyik legáltalánosabb betegségét, a színtelen, csupán az író szócsövéül használt szereplők túlburjánzását. Érdekesen alakítja a cselekményt, szereti és csúfolja hőseit. Anekdotázó hajlama Mikszáthra, saját magát sem komolyan vevő könnyedsége Heltaira emlékeztet. A kedélyes szerelmi bonyodalmak mögött azonban a társadalom egymással szembenálló erői húzódnak meg. Palacio Valdés kritikája gyengébb, mint kortársaié (érdemes egybevetni Pérez Galdós nemrég magyarul is megjelent Perfectajával), azonban művészi ábrázolásmódja magasabb szintű, mint az irodalomtörténet szerint nagyobbaknak elkönyvelt társaié. Asturiai lévén Sevillát kicsit a kívülálló szemével látja, talán ezért gúnyolódik mindenen annyira jóízűen. Hősnője San Sulpicio nővér, a táncos kedvű, végül is a szerelmet választó apácajelölt 400 oldalon át nevet és csúfolódik, a regény minden sorát elevenné teszi. Nem kevésbé telibetalált figura, Sanjurjo, a hősszerelmes sem, a mellékalakok is érdekesek. Kékessy Gábor fordítása és utószava igényes munka. Kár, hogy az eredeti tájnyelv visszaadására modorosan törekszik (pistul, pitvarol, fölhengerlődik stb.), ezek a megoldások néha bántóan idegenül hatnak a spanyol regényben. Azért is fel kell hívnunk erre a figyelmet, mert a tájnyelv ilyen felületes módon történő visszaadása nagyon elharapódzott fordítóink között. A borítólap, a kötésterv és az illusztráció Szabó Sándorné munkája, végig egyenletes és ízléses, bár a regényhez bátrabb karikatúrák illettek volna. (Európa Könyvkiadó.) SIMOR ANDRÁS- 9 -