Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-20 / 47. szám - Garami László: A filmesztétikai nevelésről (9. oldal) - Picasso: békeplakátja • kép • A Nemzetközi Plakátkiállítás anyagából. (9. oldal)

A filmesztétikai nevelésről egy kis statisztika: 1957- ben hazánk lakosságának szórakozásra költött forint­jaiból 6 százalék vándorolt a sportpályák pénztáraiba, 8 százalék színház-, opera- és hangversenyjegyre, 25 szá­zalékot fordítottunk könyvvá­sárlásra, s ennél is többet, 28 százalékot mozijegyre! És még néhány beszélő szám: 1935- ben 22 millió, 1957-ben 135 millió mozilátogatót tart nyilván a statisztika. S vé­gül: 1957-ben egy-egy magyar állampolgár (beleszámítva a csecsemőket és az aggastyá­nokat is) 14 filmet látott! Igen, a film, ha nem is szorította ki a többi művésze­tet, a drámát, az irodalmat, a költészetet, a muzsikát, a képzőművészeteket, de mind­ezeket szerencsésen ötvözi, mindezek szintézise (termé­szetesen csak akkor, ha jó!), a legnagyobb tömegekhez el­jut, a legidőállóbb, igazi népi művészet, a legnépszerűbb és legközért­hetőbb, ezért is hallatlanul fontos művészeti ág. A Nemzeti Színház előadá­sa, a Műcsarnok tárlata, az Állami Operaház balettje so­ha nem tud eljutni a tanyák népéhez, de még a kisebb vá­rosok lakóihoz sem. A film pedig megeleveníti a vetítő­­vásznon a Moszkvai Nagy Színház remekbe készült elő­adását épp úgy, mint a Tre­tyakov Képtár műkincseit, vagy Lawrence Olivier Ham­­let-alakítását. A film termé­szetesen nem pótolja a többi művészetet, de felkelti az ér­deklődést, kiműveli az ízlést azoknak a körében is, akik egyébként sohasem vágytak operába, színházba, kiállítás­ra. És mégis: egyetlen művé­szet és a művészetet kedvelő közönség ízlése között sincs olyan ellentmondás, mint ép­pen a filmművészet és a mo­zilátogatók ízlése között. Mintha kora ifjúságukban elhunytak neveit sorolnánk, úgy idézhetjük a jobb sorsra méltó bukott filmek címeit; azoknak a filmeknek a listá­ját, amelyek nagyszerű mon­danivalójuk, művészi színvo­naluk ellenére nem kapták meg azt a közönségsikert, amelyet méltán megérdemel­tek volna. Még keserűbb, ha számba vesszük azokat a fil­meket, amelyek telt házzal futottak és futnak. Az ellentmondásra köny­­nyű magyarázatot találni. Szinte tételszerűen sorolható: a két világháború közötti időben az amerikai és a ma­gyar filmek, de a többi is, ami eljutott hozzánk, kom­­merszfilm volt, rontották, se­­kélyesítették az ízlést. Másod­szor: sokan még mindig vi­tatják, hogy a film művé­szet-e, vagy csupán szórakoz­tató eszköz. És végül: az el­lentmondás oka — a közön­ség esztétikai, sőt, film-esz­tétikai képzetlensége. Valamikor, a némafilm hőskorában rákényszerült a néző, hogy megfejtse a film addig ismeretlen nyelvezetét. A némafilmben csak a ké­pek „szóltak”, a képsorok né­ma beszédéből kellett a néző­nek kihámoznia a Patyomkin­­páncélos, Az anya, az Intole­rance, az Aranyláz, a Szent­pétervár végnapjai stb. mon­danivalóját. Azóta a hangos­film elkényeztette és elké­­nyelmesítette a nézőt éppen úgy, mint a forgatókönyvírót, a rendezőt vagy az operatőrt. Kevesen keresték a kép, a hang, a muzsika művészi öt­vözetének receptjét; egyre in­kább a hang dominált, a kép­soroknak — kis túlzással — csak mellékszerep jutott. A vászonról elhangzó hosszú deklamációkban elmondották a szereplők mindazt, amit csak elmondhattak, sokszorta töb­bet a kelleténél, hogy „meg­fogják” a nézőt, hogy „meg­könnyítsék” a mondanivaló és a mese megértését. És a ver­seny: Minél látványosabbat és minél „hallványosabbat” ad­ni a közönségnek! És ma már nem értjük a film sajátos beszédét... Az általános iskola hatodik osztályába járó tanuló, ha ál­mából ébresztik is, fújja, mi­lyen irodalmi eszközöket használ Arany János a Tol­­di­ban. A negyedik gimnazis­tának p pedig már van némi fogalma az impresszionista festészet sajátosságairól, is­meri a szecesszió építészetét. Végső soron az a fiatal, ak­i napjainkban érettségizik, megkapja útravalóját az iro­dalomból, a költészetből, a zenetörténetből és elméletből, de még az építő- és képző­művészetekből is, és ez egé­szen természetes. A filmművészet története, esztétikája, formanyelvének tanítása azonban, mint liszt a rostán, kihullt a tantervek összeállí­tóinak, a tankönyvek­ írói­nak, az iskolák tanrendjeinek látószöge^/'--*'' * A nagy rendezők, filmszí­nészek, esztéták neve ma már szinte közismert. Pudovkin és Chaplin, Balázs Béla és Spen­cer Tracy neve: fogalom. Pontosan úgy, mint ahogyan fémjelzett Ady Endre és Shaw, Gorkij és Picasso ne­ve. De vajon tesznek-e vala­mit az iskolák, a művelődési házak, tesz-e valamit a TIT, hogy a filmművészet nagy­jainak ne csak a nevét, de a művészetét is megértse if­júságunk és egész népünk? Az­ élet és nemcsak a sta­tisztika bizonyítja: egyik mű­vészetnek sincs olyan hatal­mas tábora, mint éppen a filmnek. Hát nem kellene va­lami esztétikai ábécét adni ennek a mindennél nagyobb közönségnek a kezébe? Vala­mit, amit a könyvolvasó, a színházlátogató, a verskedve­lő, a tárlatnéző, a koncert­­hallgató megkap, megkap már az iskolában, és azután vagy az iskolát pótolandó hozzá­jut az ismeretterjesztő elő­adások, népszerű szakkönyvek révén?! Tévedés ne essék! Nem azért nem foglalkoznak a filmmel, történetével, esztéti­kájával az iskolák és a mű­velődési intézmények, mert nincs kidolgozott anyag erre a célra. Mint a Színház- és Filmtudományi Intézet igaz­gatója, Berkesi András közli, az intézet akár ma kiadhatná például népszerűen írt film­évkönyvét , ha akadna rá kiadóvállalat. Akár ma el­kezdhetnék a középiskolák oktatóinak ez irányú képzé­sét (1960 őszéig megteremt­hetnék a filmtörténetet és filmesztétikát tanító pedagó­gus gárdát), ha kiadnák azt a tankönyvet, amelynek anya­ga ugyancsak a Színház- és Filmtudományi Intézet egyik asztalfiókjában pihen. És ez a tankönyv nemcsak az isme­retanyagot tartalmazná, ha­nem azoknak a filmszemel­vényeknek a listáját is, ame­lyekből a tanulók — nemcsak elméletben, hanem látva, a gyakorlatban is — megis­mernék a fény, a hang, a muzsika filmben ötvöződő harmóniáját, a film különle­ges kifejezési eszközeit és technikai alapfogalmait. Véleményem szerint nem­csak itt az ideje, de már rég itt lett­ volna az ideje, hogy a filmművészetnek helyet szorítsanak akár az irodal­mi, akár a művészettörténeti (vagy ami még jobb: önálló) tankönyvben; itt az ideje hogy oktatásügyünk végre , művészetnek ismerje el — ne csak szavakban, de hivata­­­­losan, cselekvő módon is — a filmművészetet! De nemcsak a jövőre, a je­lenre is gondolnunk kell. Nem mondhatunk le a fel­nőttek filmesztétikai képzésé­ről sem. A Színház- és Film­tudományi Intézet terve: megalakítani a Magyar Filmklubok Szövetségét. A szövetség három szekcióból állana: a filmmúzeumszerű vetítések közönségéből, a filmtörténeti és esztétikai ta­gozatból és végül az amatőr űlmezőkből. Az első csoport nemcsak archív filmeket kapna, és nem válogatás nélküli filme­ket. A filmfőigazgatóság, a KISZ, a SZOT, a TIT átvizs­gálja az archív állományt, és közülük, valamint az örök­értékű új fim­ek közül kivá­logatja azt az anyagot, ame­lyet havi két előadásban le­vetítenek a filmklubok kö­zönsége előtt. A vetítések előtt előadás ismertetné, mit nézzen és mit lásson a néző a filmben; az új filmek be­mutató előtti vetítésén pe­dig részt vennének az alko­tók, és a vetítést vita követ­né. A filmtörténeti és esztéti­kai szekció tagjai 1960-ban a többi között a következő elő­adásokat­­ kapják: Filmművé­szeti alapfogalmak, A kame­ra, A képkompozíció stb. Szép tervek, hasznos tervek (talán már nem is tervek, hanem megvalósulófélben le­vő tények), de ez mind ke­vés. Az is kevés, hogy az in­tézet kiadja a „Filmbarát” című lapot a filmklubok tag­jainak, mert ez a füzet nem fogy (pedig jó!), és nem lesz kelendő a Filmkultúra sem, amit 1960-tól kéthavonta meg­jelentetnek majd. Energiku­­sabbnak kellene lenniük az intézet vezetőinek, nemcsak kiadniuk kellene ezeket a fo­lyóiratokat, hanem ajánla­niuk, propagálniuk is, sőt, esetleg a filmklubok tagsági díjait úgy megállapítani, hogy ezeknek a lapoknak elő­fizetési ára a tagdíjban benne legyen. Érdemes érvelni és vitáz­ni az értetlenség, a lebecsü­lés, a közömbösség ellen. A közönség nevelése nemcsak hozzáértőbb mozilátogatókat, műveltebb embereket adna, de szebb, jobb filmeket is. Balázs Béla írta: „A film minden más művé­szetnél szorosabban függ össze a társadalommal. Bizonyos szempontból a közönség te­remti a filmet. Minden más művészi alkotást a művész tehetsége, ízlése határoz meg. A filmnél a közönség tehet­sége és ízlése a döntő... Egy új, hatalmas, korlátlan lehe­tőségeket rejtő művészet sor­sát tartjátok a keretekben. Ahhoz, hogy jó filmeket kap­hassatok, meg kell tanulno­tok érteni valamit a film mű­vészetéhez. Tanuljátok meg észrevenni a filmművészet szépségeit, hogy megszülethes­senek ezek a szépségek. És amikor megértjük majd a filmművészet lényegét, akkor mi, a filmek közönsége fog­juk igényeinkkel­­ átformálni, újraalkotni a filmet.” GARAMI LÁSZLÓ­ ­ -­­ IP- ’ V 13 ■ Picasso békepla­kátja. (A Nemzetközi Plakátkiálítás anyagából) Pár lépés a határ Ús magyar film: MESTERHÁZI LAJOS K.-,j regényéből r­.’’ij.C,— ''.'V filmre írtar'i:; fi­­nVuMV Mix HUBAY MIKLÓS u • Zene: RÁNKI GYÖRGY Operatőr: HEGYI BARNABÁS Rendező: KELETI MÁRTON Főszereplők: SZIRTES ÁDÁM SZABÓ GYULA VÁRKONYI ZOLTÁN KISS FERENC Bemutató november 26-án. Széles változatban is. kétikus arcát, kicsit hajlott orrát, szokatla­nul dús szemöldökét mintha kicserélné a nevetés. Ártatlannak látszó, nyájas férfi de­ríti Bojthárt: — Ne haragudjon, főhadnagy úr, és ne értsen félre, de nem kerestem önt. Én még ma reggel is abban a hitben voltam, hogy ön már régen külföldön van. Hisz tudja, nagyjából ismerem az ügyét, és természetes­nek tartottam volna, hogy meg sem áll Bé­­csig, amíg biztonságban nem érzi magát. — Én magyar ember vagyok, Szolnoki Flóris, nem hagyom el a hazámat. Hiába vá­doltak hűtlenséggel, én nem voltam és nem vagyok és nem leszek hűtlen a hazához! Értem?! — Hogyne, főhadnagy úr! — szeppen meg erre Szolnoki Flóris. — Én csak a kommunistákhoz voltam és vagyok és leszek hűtlen, amíg élek! Ehhez meg jogom van! — Természetesen, főhadnagy úr! — Vissza akarom fizetni, amit kaptam! Érti?! Kamatostól! — oly szenvedély uralko­dik el Bojtháron, hogy Szolnoki Flóris né­hány lépést hátrál tőle. — Maradtam, hogy visszafizethessek a vörösöknek! Megnyugta­tom, nagyon drága leszek nekik! Olyan drá­ga, hogy beledöglenek! — ezt már kiabálja. — Ön tudja, főhadnagy .... — De folytassa csak, hogyan talált rám? — Nem bírtam Pesten maradni, főhad­nagy úr. Bizonytalansági érzeteim voltak. Nem ismertem ki magamat. Meg rettenete­sen idegesített az a többnapos aszfalt csete­paté, a civilek között. Hogy a mennykőbe lehet úgy harcolni, hogy százszor inkább el­találhatok egy civilt, mint magát az ellen­séget. Nem komoly embernek való az ilyes­mi, én mondom! — Ha az ember tudja, mit akar, a civilek között is disztingválhat! — mondja Bojthár nyomatékkal. _ A főhadnagy úrnak nagyobb a tapasz­talata, de hol vagyok én öntől? Más iskolá­ba jártam én! — Az igaz. Szolnoki Flóris, maga más is­kolába járt! A vörösökébe, nem tagadhatja! Sőt tanárkodott is nekik, igaz? Tanította őket, hogyan lehet, milyen módszerekkel, elnyomni és rettegésbe tartani a magyar né­pet? Szolnoki Flórisban egy világ omlik össze. Ijedtség szorítja a torkát, és csak tátog, tá­­tog, nem tud válaszolni. De kegyetlen ember ez a Bojthár! Mindent számon tart... — Kár, hogy nem volt okosabb. Nemcsak csúffá tenni kellett őket ami magának sike­rült, ügyesen csinálta, hanem ha már beju­tott közéjük, rothasztani kellett volna őket, értem?! Ellenkezőjét annak, amit maga csi­nált, és amiért ki is tüntették, viselje egész­séggel! Ha magát nem buktatják le az elv­társai, Szolnoki Flóris, akkor maga ma el­lenem harcolna, tudja-e? — Most értem, főhadnagy úr — világoso­dik a másikban, és némileg megkönnyeb­bülten mosolyint Bojthárra. — Na, folytassa, hogyan talált rám, de rövidebben! — és ez szinte utasításnak hang­zik, ha nem parancsnak. — Igyekszem, főhadnagy úr!... Nem tu­dom, emlékszik-e a kis Baranyira? Arra a kétméteres, másfél mázsás mackósra? Becé­­zésből hívták kis Baranyinak . .. Hát együtt szabadultunk kihozott ide Újtelepre, mert hová mehettem volna? Nem volt lakásom. A forradalmi tanácsnál a nevemre íratta a társbérletét , meg szétnézett egy kicsit, megszedte magát pénzzel, ruhával, elcsakli­­zott egy autót, aztán lekarikázott egy nővel Szabadkára. Én nem akartam vele menni. Nem szeretem a nálamnál erősebb embere­ket... Nekem is az volt először a titkos tervem, hogy összeszedek egy kis szajrét és elpucolok külföldre De aztán meggondol­tam magamat. Civilként nem tanácsos ilyen vállalkozásba fogni és a fejemmel játszani. Elmentem hát a kapitányságra, beöltözni. Van rendőrségi gyakorlatom. Beöltözni, mert egyenruhában mégis biztonságosabb a por­tyázás ... A kapitányságon hallottam a fő­hadnagy úr nevét említeni. Mandrókat uta­sítottak, hogy jelentkezzenek önnél a Nyári Parkban, így indultam el én is! Ha a fő­hadnagy úrnak megéri a kockázat, hogy itt maradjon, akkor nekem is megéri. Ha sza­kad a kötél, még mindig lehet ugrani, nem igaz? Nincs nekem se macskám, se kutyám, könnyen mozgok. Olyan bál van itt, hogy so­káig nem veszik észre, ha valaki megunja a táncot... Bojt­árnak nem nagyon tetszik ez a ma­gyarázkodás. Érződik is a hangsúlyán: — És most mit akar csinálni. Szolnoki Flóris? — Amit a főhadnagy úr parancsol! Én még ma is keveredett vagyok, de abban biz­tos, hogy amit ön akar, az nekem is jó! — Ennyire bízik bennem. Szolnoki Flóris? — Igen! Pedig a főhadnagy úr sosem bí­zott bennem... — Honnan tudja ezt? — állítja meg Bojt­hár meglepődve, és már arra gondol, kinek beszélhetett ő Szolnoki Flórisról, aki visz­­szamondhatta a véleményét?... — Volt rá időm, tapasztalni. A főhadnagy úr néha barátságtalanabb volt, mint a bör­tönőrök. — Azért ne túlozzon, hallja-e?! És ne ha­ragudjon! — Ha haragudnék, nem jöttem volna föl­keresni és jelentkezni. Bojthár már fölmérte magában a beszél­getés során, hogy Szolnoki Flórissal mit nyerhet. Vakmerőségben, ügyességben, ta­lálékonyságban a nagyon kevesek közé tar­tozik. Ki kell használni. Miért ne? Ha ter­hes lesz, engedetlen, vagy külön utakon jár, hát... rovott múltával szemben nem lehet probléma. — Szóval, szolgálatra jelentkezik, Szol­noki Flóris? — Parancsára, főhadnagy úr! Kérem a be­osztásomat! Mi a teendőm? — Hát akkor figyeljen! Nincs kegyelem a ruszkiknak, értem?! — Értem! — Nincs kegyelem a komcsiknak, különö­sen ha csahosok voltak valahol, vagy alapító tagok, értem?! — Ezt is értem, főhadnagy úr. Ismerem őket! Ajjaj, de mennyire! — Szolgálati beosztásáról majd a parancs­nokságon tájékoztatom részletesebben. Az utca nem alkalmas erre. — Kérem ... — Azt tudja-e, hogy én vagyok Újtelep katonai biztosa? — Tudom! Maléter megbízásából. Épp azért jöttem, főhadnagy úr! — Akkor rendben! — Én azonnal rendelkezésére állok! — Egy dologra azért még figyelmeztetem magát, Szolnoki Flóris! , — Parancsára !... — Én nem fogok ám magában csalódni... — Reméljük, főhadnagy úr! Mindent elkö­vetek, hogy... — Várjon, nem fejeztem be, amit mondani akarok. — Tessék parancsolni! — Én nem fogok magában csalódni, mert arra nem lesz ideje! Értem?! Ezt a fenyegetést már Szolnoki Flóris is sokalja. Törmelék az önérzete, de összeszedi: — Kérem, főhadnagy úr, valamit én is tu­dok, törleszteni valóm nekem is van! Tisz­telje az én szándékomat is! Bojt­ár először meglepődik ezen a fordu­laton, majd elneveti magát és vállon vere­geti Szolnoki Flórist: — Éles esze van magának!... Akar had­nagy úr lenni? Ez volt a rangja! Jól hang­zana, hogy hadnagy bajtárs!... Szolnoki Flóris pillanatokig gondolkozik, s mert összemérte magát Bojthárral, a vá­lasza egyszerű és megfontolt: — Nem akarok sem hadnagy úr, sem had­nagy baj­társ lenni! — Ez tetszik nekem. Szolnoki Flóris. Okos ember maga, és ügyes diplomata — és Bojb­­ár most nem hazudik. Egymás tenyerébe csapnak, mint a meg­egyezett alkuszok, és elindulnak a Nyári Park felé... - 9 -

Next