Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-12-24 / 51-52. szám - Horváth Zsigmond: Modern líránk kezdetei • könyvkritika • Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig (20. oldal)
MODERN LÍRÁNK KEZDETEI (Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig) Komlós Aladár nevét a huszas évektől kezdve számon tartotta az irodalmi közvélemény: az 1919 után fellépő új kritikusnemzedék tekintélyes tagja volt. Már akkor különös megbecsülést vívott le magának bátor, haladó szellemű kritikáival. A Nyugat kötetei őrzik ilynemű írásainak legjavát. Közben fanyar, érdekes verseket ír, majd nagysikerű regényt is — a tudományos munkával viszonylag későn, 1945 után jegyezte el magát. Viszszanyúlt régebbi, 1929-ben megjelent könyvének (Az új magyar líra) anyagához, az Ady fellépése előtti magyar költészethez, a modern líra kezdeteihez, s alig tíz év alatt úttörő irodalomtörténeti tanulmányok egész sorát jelentette meg. Ahhoz a tudóstípushoz számíthatjuk, amelyiknek figyelme egyetlen korszakra összpontosul, amelyiket valamilyen szubjektív emberi érdek egyetlen terep tudományos meghódítására és kimerítésére ösztönöz. Régebbi sokoldalú tevékenységének minden vívmányát hasznosítani tudja: a kritikai józanságot, a nyomozó szenvedélyt, a finom és gazdag verskultúrát. Igazi, nem titkolt szívügye a magyar vers, jelesül a líra. Abban, hogy a századvég reprezentáns költői végre minden fokon az őket megillető helyre kerültek marxista irodalomtörténetünkben, Komlós Aladárnak jelentős szerepe van. Az ő kutató munkája révén, monográfiáiban és résztanulmányaiban alakult ki a kiegyezés körüli magyar költészet hiteles képe. Horváth János, Schöpflin Aladár Németh László előmunkálataira támaszkodva, azokat hasznosítva és felülbírálva, közben hatalmas el••illyedt anyagot tárva fel ír, meg költészetünk fójgyágy-,, és útjának (1850—1906) körnetét. Jelen könyve nem a göbbiek puszta összekapcsosa, hanem a sokoldalú kutas végeredményeként átyújtott szintézis. E nemben eddig egyedülálló teljesítmény az övé, mindenképpen úttörő jelentőségű: elsőként vállalkozott marxista irodalomtörténészeink közül egy egész történelmi korszak lírájának monografikus feldolgozására. Ennek jelentőségét akkor mérhetjük csak fel igazán, ha számba vesszük költészeti kritikánknak a versesztétikai módszereknek kiforratlanságát; ha szembenézünk a történeti és az esztétikai magyarázat gyakori reménytelen egymásra sóvárgásainak okaival. Komlós Aladár azért írhatott emlékezetes könyvet a „történelmi légüres tér” lírájáról, mert a magyar verskultúra szempontjából is vallatóra fogja anyagát. A szabatos és mozgalmas társadalmi kép felvázolása közben nem feledkezik meg a modern versépítésnek, az újszerű költői technikának, a „modern” ember lelkiállapotainak fürkészéséről sem. A vizsgált költők emberi útjának irányát, az ebből születő lelkiállapotokat, majd a formábaszökkenés egyéni jegyeit természetes egységükben vizsgálja. Éppen a módszerbeli frisseség, a szenvedélyesen felsorakoztatott érvek, ugyanakkor ítéleteinek higgadtsága révén válik Komlós könyve módszertani szempontból is tanulságossá. Petőfi után, Ady előtt... A századforduló táján kiadott képes magyar irodalomtörténetek kötetvégi arcképcsarnoka elevenedik meg e könyvben, az utolsó szakállas-bajuszos költőnemzedék — a „népnemzeti” sáppadt árnyalakjai s az „újak” réveteg, fénybe-homályba néző pillantása. Azok a nemzedékek, amelyek már a Nyugat bűvkörében nőttek fel, ébredő verskultuszuk idején gyakorta érezhettek tétova lelkiismeretfurdalást rájuk gondolván — végigböngészésükre mennyit készülődtek az új felfedezésekre szomjas olvasók! Valóban a századvég sereg kezdeménye, sejtelmes ködlovagjai szüntelen vonzották a reménykedőket. Korlátlan alkalom a túlértékelésekre és a gúnyos kisebbítésekre! Mára elcsitultak a felfedező szenvedély kiáltásai: ki vitatná, hogy Vajda füstölgő indulatai Ady dühét is szították; ki ne látná Komjáthy fényfejű szollipszizmusában egy új...költői alkat jelentkezését,s ugyanakkor megbékültünk Szabolcskával is, aki a maga korában is anakronizmus volt, vagy akár Pósával — a diszharmóniákba bolydult modern líra előtérbe nyomulása idején jámbor, ostoba összhangba, émelyítő idillbe felejtkezőkkel... Velük már igazán nagylelkűek és tárgyilagosak lehetünk. Mi hát a probléma, amely e korszakot illetően a mát is érdekelheti? Legfőképpen az a folyamat, amelynek során líránk megkezdte a nyugateurópai lírával szembeni elmaradottságának lefaragását. Gondoljuk meg: Baudelaire 1867-ben már halott, s a kilencvenes években ejtik el a tollat olyan legenda övezte költők, mint Rimbaud, Mallarmé, Verlaine és Leconte de Lisle. És hol van már Gautier, Nerval, Laforgue — hogy csak a franciákat említsük! A századvég magyar modernjei az ő kortársaik. De a századvég legjobb magyar lírikusainak az a tragédiája, hogy egy hőskor nélküli polgárság és az egyre butuló feudális rétegek nyomása alatt kellett élniük, egyetemes mértékkel nézve szellemi kamaszkorba rekedten, a növekedés vágyától űzve silány talajban. Komlós Aladár helyesen mutatott rá, hogy épp a magyar költészet gondolati tartalmának gyarapodásában kell e kezdeti modernség legfontosabb jegyét látnunk. S ezen a ponton érdemes megállnunk. A hetvenes években — Komlós termékeny megfigyelése ez — a tudományosság előretörésétől kezdték félteni a költészetet, ráadásul még a „filozófiától” is el akarták szigetelni, mondván: a költészet a szív teremtménye, az érzelmekből buggyan elő. A tudományosság alatt bizonyos utilitárius józanságot, a valóságot lecsupaszító ridegséget értettek. Igaz, a pozitivista tudományosság, valamint az akkor divatos elvont idealizmus nem termékenyíthette meg a költészetet. De Komlós figyelmeztetett arra is, hogy épp Vajda és Komjáthy sejtik meg a jövő feladatát: a filozófikus tartalmú, a tudományosság ihlető erejét nem elutasító modern költészet megteremtését! A modern bennük éppen a humanista ember magányérzése a sivár magyar viszonyok közepette. Komlós többhelyütt érinti ezt a kérdést az új költői élményanyag elemzése sorára Megfigyelése szerint elsorvad az egyélű sorsnak és az objektív helyzetnek összefüggését nyomozó képesség és ez a versek jelentős részében látszólagos „tárgytalan” érzésként jelentkezik. A „modern” költő előszeretettel hallgatja el a tényleges élményt és mintegy az érzésnek, a maga személyiségének mítoszát teremti meg. Ennek legtisztább esete Komjáthy s azt hisszük, igaza van Komlós Aladárnak, mikor azt állítja, hogy a szellem forradalma mellett ez a tünemény is Ady felé mutat. Hiába, az igazi „modern” Ady — mellette Juhász Gyula, Tóth Árpád, Babits, Kosztolányi és , . Füst Milán! Hozzájuk mérten mennyire elsüllyedt költői világ, emberi tájék az artisztikus Ábrányi Emilé, az álmatag Rudnyánszky Gyuláé, a virtuóz és kereső Zempléni Árpádé, az érzelmes Szentessy Gyuláé, vagy akár a Palágyi Lajosé és ... Csizmadia Sándoré. De jó, ha tudjuk, hogy Ábrányi alkalmazza először az enjambement-t, hogy Vargha Gyula ismerkedik meg először a parnasszistákkal, sőt, Verlaine-nel, hogy „a hangsúlyos formát modernjeink túlságos csattogása miatt mellőzik”, hogy a „rímelésben , szeretik az ölelkező rímet.. . a zene elhalkítása, imbolygóvá, elfoszlóvá tevése” érdekében. A modernség fogalma azonban Komlós értelmezésében kissé egyoldalú. Nemcsak a lélek érvényessége, a titkok, a metafizika beszivárgása, az intellektus ziláltsága avat modernné, hanem a lázadó indulat, a feudalizmusellenes demokratikus érzület is. Ady például nem a borongó Vajdát szerette, hanem a rettenthetetlen és megvesztegethetetlen plebejus polgárt. Komjáthy nemcsak titánkodó individualizmusa okán modern, hanem politikai és társadalmi problémák iránti fogékonysága miatt is. Ugyanakkor túlzás őt szocialista költők között tárgyalni. Egyáltalán: modernné nemcsak érzület által válik régebbi költő, hanem felismerései, magatartása által is, nálunk kiváltképp a demokratikus forradalmi magatartás keresése és akár részleges megvalósítása által! Ez magyarázza például, hogy napjainkban miért sáppadt meg Reviczky emberi arca és — újbóli kiadatása ellenére — miért fogytak el szinte észrevétlenül olvasói... Szilágyi Géza esetében sem ártott volna hangsúlyoznia Komlós Aladárnak, hogy a „csók éhsége” nála kizárólagossá vált,, ezért hamisítatlan dekadenciát jelez, mégpedig egy egyoldalú Baudelaire-kép által inspiráltan. Komlós könyvének más természetű, igaz, csak szórványosan jelentkező gyengesége nem nézeteiből erednek. Az anyagból magából inkább. Hiába, soha nem élt annyi olvashatalan, mai szemmel mindenképp érdektelen költő, mint a kiegyezés körül ... s nem csodálható, hogy értelmezésük során Komlós is kedvetlenebb szürkébb portrékat nyújt olykor a tőle megszokottnál. A könyv anyagának egy része kizárólag irodalomtörténeti érdekű, mégis nehezen mellőzhető — innen magyarázható némi színvonalbeli egyenetlenség. Komlós Aladár könyvének azonban főleg az a rendeltetése, hogy a modern magyar vers további kutatásának kiindulópontja legyen. Problémái és eredményei, részben bizonyos hiányosságai által arra ösztönöz, hogy tegyük meg végre a következő lépést a verstantól, a technikai eszközök rendszerezésétől a korszerű versesztétika kidolgozásához. Ő példát adott a kezdeményezésekhez olyannyira szükséges okos szenvedélyességre, a vers féltő tiszteletére, a líra magyarázatának szellemes, komplex módszereire. Reménykedünk abban, hogy Komlós Aladár, aki tudományos munkásságának korszakos teljesítményéhez érkezett el, maga is tovább megy még a magatörte úton. Műve azt bizonyítja, hogy a líra irodalomtörténeti kutatása csak a mindenkori ember lelkének mély ismeretével s a versek finom szervezetének, a szövegnek, a zenének, a képkincsnek együttlátásával valósítható meg rangosan. E tekintetben Komlós Aladár nemcsak a fiatal tudósnemzedékek mestere, hanem az egyre gyarapodó versolvasó tábor avatott és ihletett kalauza is lehet líránk változatos tájain. HORVÁTH ZSIGMOND A VÖRÖS CSILLAG FILMSZÍNHÁZ karácsonykor nyitja meg — egyelőre csak a hátsó, Hársfa utcai kapuját, mivel a főbejáratot a Royal Szálloda építkezése miatt még nem lehet igénybe venni. Az ünnepélyes megnyitó műsor, a Jókai regényéből készült „Szegény gazdagok” című szélesvásznú színesfilm, Bán Frigyes rendezésében, Benkő Gyulával, Krencsey Mariannal és Bara Margittal a főszerepekben. TV Táncosnő. A Vietnami Képzőművészeti Kiállítás anyagából (Folytatás a 19. oldalról.) Glembay előadása idején nagy örömmel várták Pestre, s csalódást keltett, hogy látogatása akkor elmaradt. — Higgye meg, csak a betegségem volt az, ami akkor megakadályozott az utazásban — jegyezte meg Krlezsa —, de remélem, hogy hamarosan eljön az ideje, amikor ellátogathatok. S hogy ez nem konvencionális kifogás volt, azt később, már az ebédnél, felesége, Bella asszony is megerősítette, (egyébként a zágrábi Nemzeti Színház kitűnő művésznője) megjegyezvén, hogy ha jönnek, valószínűleg kettesben és autón jönnek majd, mert őt is régi, kedves emlékek fűzik Budapesthez. Másnap autón jött értem el Krlezsa, hogy bemutassa Zágráb környékénak azokat a helyeit, amelyek a Petrica Keremputh-balladákban szerepelnek: Szuszedgrádot, (Szomszédvár), Mokricét, Szanobort, egyébként Gubec Mátyás parasztlázadásának emlékezetes tájait is. Borongós őszi idő volt s Krlezsa, szinte szabadkozott, hogy a ,,zágrábi Mecsek” tájai nem olyan derűsek, mint egyébként s most komolyabb arcot mutatnak a messziről jött látogatónak. De megnyugtattam, hogy a táj így még inkább magán hordozza a balladák igazi és legmélyebb hangulatát. Végül én is előhozakodtam Ma a mai magyar műfordító gondjaival, azzal, hogy a mi munkánk is simábbá és könnyebbé válna, ha jugoszláv oldalon is jobban fölengedne a mai, élő magyar irodalommal szemben a tartózkodás és a mai magyar valóság írói is az eddiginél nagyobb helyet kapnának a jugoszláv könyvkiadásban. Mert az utóbbi években elsősorban Zilahy Lajos bestseller regényeit adták ki, hogy Harsányi Zsolt és egyéb hozzá hasonló írók műveiről ne is szóljunk, a mai magyar valóságot képviselő művek azonban alig találnak kiadóra. (Olvasóra biztosan találnának.) Zágrábban ugyan most készítik elő Illyés Gyula Petőfi c. művét (a Petőfi versidézeteket Krklec Gusztáv és A. Ceszarics fordították, Illyés szövegét Bikar Fedora), Szonya Petrovics lefordította Németh László Iszony c. regényét, de még nem jelent meg. Kaffka: Színek és évek c. művét a cetinjei Narodna Knjiga elfogadta kiadásra, de még nem jelent meg. Szonya Petrovics fordításában elkészült Németh László Galilei c. műve, de még nem adták elő. Két év előtt Szarajevóban megjelent Karinthy Ferenc Budapesti tavasz c. műve, jó pár év előtt Mikszáth: Beszterce ostroma, még régebben Kosztolányi Pacsirtáin, de ezzel csaknem ki is merítettük a fordítások sorát. Mai magyar írók műveit kellene szerbhorvátra fordítani, hogy a jugoszláv olvasó a mai valóságot is megismerje. Krlezsa figyelmesen végighallgatott, aztán így szólt: — Sok igazság van abban, amit mond. Én, a magam részéről, barátilag egyet tudok megígérni: válasszanak ki négy-öt jó magyar regényalkotást, esetleg egy-két mai magyar drámát is, küldjék el nekem s én időt fogok találni arra, hogy elolvassam őket, de nemcsak hogy elolvassam, hanem a fordítók és kiadók figyelmét is felhívjam rájuk. A válogatást önökre bízom. S aztán hozzátette: — Mindenesetre adja át üdvözletemet Illés Bélának, akivel először a huszas években találkoztam Moszkvában, aztán 1947-ben Budapesten küldessék el nekem az ő műveiből esetleg a Kárpáti Rapszódiát vagy az Ég a Tisza c. regényét. A véletlen úgy akarta, hogy míg Zágrábban az élő horvát irodalom vezető férfiénak, Krlezsának a Petrica Kerempuh-balladák magyar kiadását adhattam át a Magyar Helikon bibliofil kiadásában, addig Belgrádban a mai szerb irodalom elismerten legnagyobb regényírójának, Ivó Andricsnak, azzal a hírrel kedveskedhettem, hogy „Elátkozott udvar” c. kisregénye (egyébként immár harmadik magyarra fordított műve) az Olcsó Könyvtár sorozatában látott napvilágot, éspedig 25 000 példányban, három forintos áron. S nyugodt lélekkel leírhatom: amilyen nagy feltűnést és tetszést aratott Krlezsa és a horvát írók előtt az Éjtszakának virrasztója, gondos és ízléses kiállításával, épp olyan nagy elismerést keltett Belgrádban az Elátkozott udvar huszonötezres példányszáma és három forintos ára. A jugoszláv könyv ára amúgy is jelentékenyen magasabb a magyar könyveknél, tehát a magyar könyvhöz az olvasóközönség sokkal szélesebb rétegei juthatnak, a mi Olcsó Könyvtárunk ára pedig általános csodálkozást keltett. S az elismerés csak növekedett akkor, amikor elmondtam, hogy az Olcsó Könyvtár ezen az áron a legértékesebb klasszikus műveket adja a legszélesebb közönség kezébe, tehát valóban a dolgozók legszélesebb rétegei előtt nyitja meg az irodalom kapuit s a szocialista állam könyvkiadási politikája teljesen kiszorította a „ponyvát” a piacról. Ivo Andrics nem tud magyarul, még nem járt Magyarországon, bár évek óta készül hozzánk, s mint beszélgetés közben kijelentette, mihelyt kedvező alkalom nyílik, el is jön Budapestre, hogy személyesen megismerje azokat a magyar írókat, akiknek neveiről, műveiről az utolsó évtizedben sokat hallott. S anélkül, hogy a „viszonosság” szó ebben a beszélgetésünkben elhangzott volna, spontán kijelentette, hogy azoknál a Belgrádi kiadóknál, melyekkel kapcsolatban áll, már eddig is sürgette az élő magyar irodalom bemutatását s figyelemmel fogja kísérni, hogy a közeljövőben hogyan fejlődik a magyar művek szerb nyelvre való fordításának ügye. Andrics, minden mozdulata, minden gondosan megfogalmazott mondata, egész magatartása arról tanúskodik, hogy nagyon is meg tudja becsülni a két szomszédos nép szellemi értékeinek cseréjét, s hogy érzi kimondott szava súlyát. — Őszintén sajnálom, hogy nem tudok magyarul, de a magyar irodalomról sok jót hallottam, s örömmel várom, hogy az élő magyar irodalmat szerb nyelven megismerhessem — mondja búcsúzóul. Veljko Petrovicsot, a szerb líra- és prózairodalom doyenjét (Tavasz, temetés, c. elbeszélésgyűjteménye az idei év elején jelent meg Budapesten, az Európa kiadásában) hivatalában, a Nemzeti Múzeumban találom, amelynek igazgatója. Valamikor, a század elején „Croatia” címen folyóiratot szerkesztett Budapesten, itt végezte iskoláit s magyarul ma is tökéletesen, a bácskai magyar paraszt kiejtésével beszél, ő, aki a század első napjaitól kezdve a két szomszédos nép egymásra találásáért és közeledéséért küzdött, egész természetesnek találja, hogy a kölcsönös megismertetés munkáin minél inkái-brak,lombosodjék. Újvidék. A hatalmas iramban fejlődő vajdasági főváros egyik üveg és vasbeton palotájában, a lakásán beszélgetek Mladen Leszkovác egyetemi tanárral, a Letopisz főszerkesztőjével, Ady Endre verseinek szerb fordítójával. Leszkovác író és pedig a vérbeli írók közül való, a fiatalabb nemzedékhez tartozik, aki évtizedek óta rokonszenvvel kíséri a magyar irodalmat. Miközben kölcsönös fordításokról beszélünk, hatalmas köteg papírt vesz elő az íróasztala fiókjából, elém teszi és azt mondja: — Van tervem bőségesen, de tervekről nem érdemes beszélni, inkább csak arról, ami most valósul meg. A magyar líra antológiájának összeállításán és fordításán dolgozom, Petőfitől egészen Radnóti Miklósig, József Attiláig. Ez a kötet, amit itt lát, előreláthatólag ebben az évben készül el és jövőre jelenik meg a belgrádi Nolit kiadásában. Manojlovics Tódorral, Ady Endre hajdani váradi barátjával (akinek Adyhoz és Guilleaume Apollinairhez írt versét az idén közölte az Élet és Irodalom) ezúttal nem találkoztam, de tudom, hogy a belgrádi Knjizevne Novine még tavaly közölte fordításában Kassák két versét, melyeket az európai nagy mesterekhez írt. A magyar versek szerb nyelvű tolmácsolásában így hát biztosan számíthatunk még a nyolcvan esztendős költő szakavatott munkásságára is. CSUKA ZOLTÁN 20