Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-07-17 / 29. szám - Murányi-Kovács Endre: A Magyar Tanácsköztársaság plakátjai • könyvkritika (10. oldal) - Hincz Gyula: Florica Cordescu kiállításához • képzőművészet-kritika • Kultúrkapcsolatok Intézete (10. oldal) - Csathó Kálmán: Caruso Budapesten (10. oldal)
A Magyar Tanácsköztársaság plakátjai A Tanácsköztársaság 40. évfordulójának méltó megünneplésére az MSZMP Központi Bizottságának Párttörténeti Intézete és a Kossuth Kiadó gondozásában rendkívül értékes, szép és tanuilságos album jelent meg. A 48 egykori plakátot eredeti színekben, redukált nagyságban, önálló lapokban prezentáló kiadvány elsősorban természetesen jelentős dokumentum. Növeli jelentőségét Pór Bertalan előszava, mely magvas beszámoló a Tanácsköztársaság képzőművészeti kérdéseiről, az akkori Művészeti Direktórium tevékenységéről, de egyben a legilletékesebb művész, e nagy kommunista festőművész tollából vallomás is saját útjáról, nemcsak a Tanácsköztársaság idején alkotott plakátkompozícióival és egyéb műveivel kapcsolatban, de a felszabadulás után, művészetünk, a megvalósult második magyar proletárdiktatúra művészete tekintetében is. A Tanácsköztársaság alatt megjelent plakátok közvetlen erejű, művészi kifejezői az első magyar proletárdiktatúra alkotásainak és harcainak. Látjuk, hogy az alkotó művészek tudatosan állították képességeiket, egész tevékenységüket a társadalmi küzdelem, a forradalom, a szocialista átalakulás szolgálatába. S e tekintetben kiváló tanulságot nyújt ez a művészet: a különböző temperamentumé, különböző stílusirányzatokhoz tartozó, különböző hagyományokhoz forduló alkotók, akár a valóságábrázolás bizonyos formájú konvencióihoz ragaszkodtak, akár szabadon szárnyaló képzeletük stilizáló erejével újítottak —, valamennyien megtalálták azt a formát, hogy akcióra buzdító mondanivalójukat a leghatásosabban közöljék a tömegekkel. A Tanácsköztársaság plakátművészetének egészében egységet teremt a mondanivaló, a művészi tartalom eszmei egysége, de összhangra találnak a különböző stílusirányzattal kísérletező, vagy azokat kibontó alkotó erők is: éppen a dolgozó-harcoló forradalmi tömegekkel való együttérzés következtében. A különböző formaelemek hol szintézist keresve, hol nyílt és nyers közvetlenséggel is úgy hangolódnak össze tárgyukkal, hogy az eredmény a kétségtelenül szuggesztív hatás. E szuggesztív hatásnak a foka természetesen a művészi kifejező és megjelenítő erőtől, a művész indulati hevét rögzítő szerkesztés, vonaljáték, szín- és foltelhelyezés erejétől függ. S hogy akár a különböző művészegyéniségek stíluseredményei is, mily jól megférnek emellett, ha a mondanivaló, s a művészi kifejezés az egyes művekben megfelel egymásnak, arra a legjellemzőbb, ha a legismertebb, és mondjuk meg: egyúttal művészileg is legmagasabb rendű plakátokat egymással összevetve vizsgáljuk meg. Vegyük mindjárt a talán legismertebb plakátokat! Uitz Béla „Vöröskatona előre! ’ című plakátja, meg Berény Róbert „Fegyverbe! Fegyverbe”! felkiáltást hordozó, szinte a Tanácsköztársaság emblémájává lett matrózalakját. S ha ezekhez, az összehasonlítás érvényének kiszélesítése céljából hozzávesszük Pór Bertalan kompozícióját („Feleségeitekért, Gyermekeitekért, Előre”), mely az Uitzéval teljesen azonos tárgyú, akkor kétségtelenül bizonyossá válik, hogy ez a három egyéni úton járó, egyéni elképzelés alapján alkotó művész a különböző kompozíciós és formaelemek felhasználásával, hasonló művészi kvalitású, s hasonlóan mozgósító erejű alkotással járult hozzá a proletárforradalom harcához. Csak felületes ítélettel mondhatnék, hogy Berény Róbert vöröskendőt lobogtató, egyalakos — sőt félalakos —, matrózplakátja fejezi ki a mondanivalót a legtömörebben, és már az arányok miatt is a legmonumentálisabb alkotás. Ha figyelembe vesszük a térkihasználásnak és a rendelkezésre álló tér betöltésének hagyományosan rendkívüli fontosságát, akkor Berény nagy fehér foltjával szemben Uitz alakjainak tömörítésével, az elrendezés szinte zsúfoltnak ható nyomatékéval nyilvánvalóan előnyhöz jut. Berény felkiáltásának fekete betűivel szemben, Uitz szövegének vörös betűi is kétségtelenül izzóbb, lendületesebb hatást keltenek. E különbségek természetesen nem döntők végleges értékítéletünk szempontjából, csupán elemzéssel könnyítik meg azt. Hiszen mindkét plakátot Pór Bertalannak másik, „Világ proletárjai egyesüljetek!” felírású, rohanó lendületű, vörös zászlókat lengető kétalakos kompozíciója és Biró Mihály vörös kalapácsos „1919 május 1”-jével egyetemben a Tanácsköztársaság legklasszikusabb és legmagasabb igényű, leghatásosabb plakátjának ismerjük. Térjünk azonban vissza az azonos témájú plakátok összehasonlításához! Uitz is, Berény is modern egyszerűsítésű, a szöveg felkiáltásával azonos jellegű plakátot alkotott; mindkét művész egyetlen indulat felkeltését, egyetlen elhatározás létrejöttét célozta — és eredményezte is. Pór Bertalan azonos témájú plakátja hasonló modern egyszerűsítésű alakjaival — sokkal összetettebb művészem. A felírás: „Feleségeitekért Gyermekeitekért Előre” nem vastag nyomtatott betűkkel, hanem nem is egészen szabályos ritmikájú, s elhelyezésű fekete kézírással szól a nézőhöz: szinte jelképezi a megszólaló proletárfeleség némileg gyakorlatlan írásának jellegét. És a proletárfeleséget ott találjuk a képen, karjában csecsemőjével, mint az új világ, a szocializmus világának Madonnája lebeg a menetelő vöröskatonák által felvert porfelhőben, a vörös zászló ideges vonalú, boltozatos dekorációja alatt. A régi festmények, a reneszánsz-alkotások nagyon is reális isteni-emberi asszonyára üt vissza, bármennyire is modern vonalú a megformálása. Az egész plakát szerkezete is a nagy táblaképek szerkezetére mutat. Ha még e három nagyszerű plakát mellett megnézünk egy negyediket is — mely, ha nem is azonos, de részben hasonló tárgyú, hasonló elgondolásé, és művészi kifejező erőben sem marad el az előbbiek mögött —, akkor látjuk csak valóban, mily sokhúrú hangszer volt a Tanácsköztársaság művészei kezében a mozgósító plakát, és menynyire nagyhatású is. Vértes Marcell emlékezetes „Velem vagy ellenem” plakátjára gondolunk, a fiatal vöröskatona nyugodt alakjára a lampionos, vörös rózsás, színes szalagos vörös zászló dekorációjában. A művész a maga elegánsnak mondható virtuozitásával, a grafika hagyományos formaelemeit használta fel. Vöröskatonája alakjában nem a lendület, hanem a figyelő nyugodtság ereje a legszuggesztívebb. Mondanivalóját e nyugalomban, s a majdnem naturalista konvenciókra emlékeztető grafikai megoldásban is félreérthetetlen bizakodással fejezte ki. Ezért oly figyelemre méltó e pompás képességű, tudatos művész alkotása. Az összehasonlításra került négy plakát példája talán minden felsorolásnál, tárgyi, tematika, rendszerezésnél jobban megvilágította, mily gazdag gyűjtemény „A magyar Tanácsköztársaság plakátjai” albuma. Természetesen a megjelölt, kiemelkedő művészeké mellett más ígéretes vagy szerényebb képességű, ismeretlenebb, sőt teljességgel ismeretlennek maradt művészek alkotásait is tartalmazza. MURÁNYI-KOVÁCS ENDRE AZ a nagy közönségsiker, é, amely a Caruso-filmet kísérte, mintha elégtétel akarna lenni azért a bukásért, amely nálunk a nagy olasz művészt ötvenkét esztendővel ezelőtt érte. Megemlékszik erről egyik magyar lexikon is, ezzel toldva meg Caruso személyi adatainak fölsorolását. Budapesten is föllépett 1907-ben, de itt indiszpozíciója következtében nem volt sikere. Jelen voltam ennél a nevezetes sikertelenségnél, pontosan emlékezem rá, és minthogy azóta az operaházi szájhagyomány egész legendává dagasztotta az esetet, talán nem árt, ha igazságot szolgáltatunk a nagy énekes emlékének. Caruso akkor már jó néhány éve a New York-i Metropolitan-opera tagja volt, ahol évi negyven köteles, azaz biztosított fellépéséért fellépésenként tízezer svájci frankot kapott. Hogy ez mekkora összeg volt abban az időben, arról fogalmat adhat az, hogy ugyanekkor a budapesti Operaház egy esti maximális bevétele körülbelül ötezer svájci frank volt. Az Operaház rendes helyárak mellett nem tudta volna megfizetni Caruso fellépti díját — 12 000 frankot — ezért azt találták ki, hogy jótékony céllal kössék össze a vendégfellépést, lekötve a tíz-tizenötszörösére emelt helyárakból befolyó tiszta haszon egy részét a Tüdőbeteg Szanatórium Egyesület javára. Abban az időben a közoktatásügyi minisztériumban a színházi ügyek referense voltam. Állandó hivatalos helyem volt a két állami színházban. De Apponyi miniszter a jótékony célra való tekintettel letiltotta, hogy ezt a helyet aznap este ingyen igénybe vegyem. Ő maga ugyanis megfizette hivatalos páholyáért az 500 koronát. Az én helyem száz koronába került volna, telefonáltam hát a színházba, hogy adják el a jótékony cél javára, de egy óra múlva már a színházból telefonáltak, hogy okvetlen menjek el az előadásra, mert üres a színház, meg kell tölteni. Rendes helyemet eladták ugyan, de küldtek egyet helyette a tizedik sorba. Jób Dániel ült mellettem, szintén ingyen. Ő akkor a Vígszínház rendezője vett, de Operába nem járt, mert nem volt egy cseppet sem muzikális — ingyen azonban hajlandó volt megnézni és meghallgatni a nagyszerű világhírességet, akiről a lapok egy része már jóval előbb éles reklámcikkeket közölt. Ilyenek sokan voltak aznap este az Operában. Caruso egyetlen fellépésére— elég szerencsétlenül — Rhadamest választották Verdi Aidájában. Aidát Vasquez Itália Molina grófnénak, az Operaház akkori sztárjának kellett volna énekelnie. Ő próbált a vendéggel, délután azonban rekedtségére hivatkozva lemondott, ezt azonban csak közvetlenül az előadás előtt közölték Carusóval. A legenda szerint Caruso a próbán egy túlságosan bizalmas gesztussal fejezte ki tetszését a grófnőnek, aki állítólag ezért mondott volna le, s Caruso emiatt való bosszúságában nem volt állítólag diszponálva, s ez lett volna oka a siker elmaradásának. MiMindez persze nem igaz. MJ Hegy Caruso a próbán ci- Inderrel fején és sétabottal kezében jelent meg, amit rossznéven vettek tőle, és hogy nem énekelt, csak markírozott, az való. Az is, hogy a tempóra és egyebekre nézve utasításokat adott és megállapodott a karmesterrel és a partnerekkel, s a többi azonban utólagos mese. Vasqueznénak nem kellett külön sértődés, hogy lemondjon. Megírták róla, hogy a lemondást, ezt a keresztényi erényt, nagy előszeretettel gyakorolja: hetenként átlag kétszer mond le, s már közel jár hozzá, hogy századik lemondása jubileumát megülje. A bizalmas gesztus legendája pedig Caruso valamely amerikai, állatkerti, állítólagos botránya emlékének a felelevenítéséből ered, és természetesen szintén nem igaz. Igaz ellenben, hogy Carusónál valóban nem volt sikere. Legalább is nem olyan, amilyet megérdemelt volna, de ennek nem indiszpozíciója volt az oka, hanem egészen más. Indiszpozíciót csak zenekritikusaink egy része emlegetett udvariasságból, a sikertelenség magyarázatául, de nem a vendég művész, hanem a közönséggel szemben való udvariasságból, mert Caruso —, ha kellemetlenül érintette is, hogy olyan partnerrel (— a Vasquezné helyett beugró Ney Herminnel —) kellett játszania, akit addig nem is látott — gyönyörűen énekelt és kedvetlensége — ha ugyan volt? — egyáltalán nem befolyásolta sem játékát, sem bámulatos énekkultúráját és csodálatos hangját sem. Azt a tökéletesen iskolázott, kristálytiszta, tüneményes hangot, amely olyan lágy és sima volt, mint a legpuhább bársony, és mégis kifejező, amelynek nem volt a világon semmi érdessége, de hajlékony volt és érzékeltetni tudta a legfinomabb árnyalatokat is. Mindez olyan előadás mellett, amelyben nem volt semmi hatásvadászat, semmi színfalhasogatás. Caruso nem produkált nagy fortissimokat, hanem olyan egyenletes és plasztikus éneket, amely nem dinamikájával hatott, hanem finomságaival — azokra persze, akik értették és értékelni tudták. Ilisének azonban akkor este, 1907. október 2-án csak elernyoszó szamúan nallgatták az Aida előadását: az Operaház zeneértő törzsközönségét a mértéktelenül fölemelt helyárak kiszorították a színházból, a színházat egyharmadrészéiben gazdagok vagy legalább is jómódúak töltötték meg, amely tulajdonságok tudvalevőleg nem okvetlenül járnak együtt a zeneértéssel. A közönség másik kétharmadrésze a szedett-vedett ingyenpublikumból telt ki, amelyet a színház külső képének megmentése végett csődítettek be az utolsó órákban, s ezek közt is csak kevés volt az igazi zeneértő. Caruso tehát nem a művelt és jófülű zenekedvelő közönség előtt lépett föl Budapesten, hanem egy olyan gyülekezet előtt, amely túlnyomó részben hozzánemértőkből, zenei analfabétákból állott. Olyanok előtt, akik az énekhangtól azt várják, hogy harsogjon és egyetlen hangot hihetetlen hosszan kitartson. A közönség a nagy reklámozás után azt várta, hogy valamely csodálatos hangfenomént fog hallani. Ehelyett Caruso a Celesta Aidát pariando kezdte, mezzo voce folytatta. A legideálisabb tisztasággal jelentek meg ajkán a frázison pompás fokozásával a kifejező erőnek — ez azonban, ez a maga nemében tökéletes produkció csalódást keltett a hozzá nem értő közönségben és a taps elmaradt. A Nílus-parti jelenetben aztán erős dinamikai hatáshoz folyamodott a művész, mintha azt mondta volna: Nesztek, ha ez kell nektek, tudok én így is! Meg is volt a hatása, nyolcszor vagy tízszer hívták a függöny elé. Ugyanilyen hatása volt a földalatti jelenetnek is, de közben a szeptettben, ahol Rhadames szerepe hálátlan is, egy cseppet sem igyekezett érvényesülni, hanem nyugodtan tűrte, hogy az Amonasarot éneklő, kitűnő Takács Mihály, meg a Ramzest éneklő Erdős lebrillírozzák, azaz leénekeljék, amit a rosszkor hazafias öntudatra ébredt közönség nem egészen ízléses módon „nemzeti” tüntetéssé fajuló ünnepléssel jutalmazott. Dióhéjba szorítva körülbelül ez a híres Caruso-bukás hiteles története. Ez világlik ki a komoly zenekritikusok cikkeiből is, akik a vendégszereplésről beszámoltak. A legendát akkor nem hallottam senkitől, pedig a színházi referens lévén — mind az Operaház vezetőségével, mind az énekesekkel állandóan érintkeztem. Csak most, nemrégiben egy jóval fiatalabb operaházi tagtól értesültem a Vasquezné megsértődésének arról a magyarázatáról, amely az egész bajnak a kiindulópontja volna, ha igaz volna. De nem igaz. Nem Caruso bukott meg Budapesten, hanem az üzleti spekuláció, amely mohóságában meg nem értők bírálatának tetteki a legkitűnőbb énekest. CSATBÓ KÁLMÁN @anisfr (Bud - 11 - FLORICA CORDESCU KIÁLLÍTÁSÁHOZ Azt, hogy egy művész, korunk művésze igaz művész, az határozza meg, hogy miképpen áll korunk legégetőbb, legjellemzőbb, valóban nagy kérdései mellé — felismeri-e és bekapcsolódik-e azoknak a gondolatoknak az áramába, melyek az egész emberiség közös gondolatai: az új, a szocializmus világa építésének és bővítésének, a világ alkotó békéjének gondolata. Kérdés tehát: az imperializmus elleni harc, a tőkés zsarnokság és az atomháborús téboly ellen folyó közös nagy küzdelemben részt vesz-e, s művészi-emberi szenvedélyével, alkotó készségével progresszív formálója-e ennek a küzdelemnek. Korunk igazi humanistája az, aki e nemes harcnak, a nemes szenvedélynek élenjáró harcosa. Ezek a szenvedélyteli, egész emberiséget érdeklő gondolatok legfőbb tartalma a ma igaz művészetének. E tartalom kovácsa az új formanyelv kiteljesedésének. Florica Cordescu korunk legégetőbb gondolatainak művészi kifejezője és aktív harcosa — így ő korunk igaz művésze. A Kultúrkapcsolatok Intézetében megnyílt kiállítása egy nagy művész harcos magatartásáról tesz tanúságot. Drámai erejű illusztrációiban tükröt tart az emberiség elé, szenvedélyesen, vádoló hangon ostorozva a tőkés társadalom, a fasizmus kegyetlenségeit — megrázó erővel tiltakozik az atom- és hidegháború ellen. Sodró erejű illusztrációinak egyik részében (Zaharia Stancu Mezítlábasok folytatásos regényének illusztrációi) nagyszerűen mutatta be népének s azoknak a hősöknek arculatát, akik szüntelenül „harcrakészen”, „félelem nélkül” küzdöttek népük felszabadításáért: a „legyőzhetetleneket” — a kommunistákat. Ezek a rajzok a román nép felszabadulás előtti időszakáról szólnak, az elmúlt történelmet idézik, megrázó erővel mutatják be a nép szenvedéseit , munkásokat, parasztokat, munkanélküliek tízezreit, éhező gyermekek tömegeit és kétségbeeső anyákat. Vádolóan bátor ecsetvonásokkal leplezi le a kizsákmányoló osztály arculatát, cinizmusát és kegyetlenségét. E lapokat drámai sűrítettség, monumentális egyszerűség, a mondanivaló tömör kifejezése jellemzi. Oly finom emberi melegséggel ábrázolja a nép hőseit, oly bátran, élesen rajzolja meg a tőkés társadalom igazi arculatát, amire csak igazán nagy és harcos művész képes. Igaz az, hogy e lapok az elmúlt történelmet idézik, de a múlt szelleme — sajnos — még él a szocializmust építő népek táborain kívül. Él a tőkés társadalom — nem is új formában, régi kegyetlen tartalommal: az új fasizmus formájában. Ma is emberek tízezreit börtönzik be s tömegmérgezéssel pusztítják el a népek legjobb fiait, a fasizmus gyalázatos módszereivel. Van úgy, hogy vérbíróság elé állítják , mint e napokban Manolis Glezost és hős harcostársait. Ezek a lapok éles tiltakozás az imperialista agresszió, a burkolt vagy nyílt gyarmati háború, az újfasizmus háborús készülődései, tömeggyilkosságai ellen. De a nép olyan, mint a haragos tenger; hullámai elsöprik a fasizmus szennyes történelmi maradékát. Milliók emelik fel az életet sugárzó napot és hatalmas várfallá egyesülnek, hogy megvédjék a békét, megvédjék az emberiséget az atomháború rémétől — ahogy nagyszerű képi szimbólumokba sűrített milliók tiltakozását Florica Cordescu, Eugen Jebeleanu Hirosima mosolya című költemény-illusztráció sorozatában — hogy ne pusztuljanak el ártatlan gyermekek és emberek tízezrei, hogy ne legyenek hamúvá vált anyát kereső gyermekek és anyák, kik hamúvá vált gyermekeikért kiáltanak. A költemény megrázó erejű címlapja élesen veti fel a kérdést: választani a pusztulás és az élet között. A nép, a világ minden becsületes embere választott az alkotó élet mellett, az elnyomás és a haláltechnika ellen. Florica Cordescu rajzai szinte szétfeszítik a grafikai műfaj kereteit és korunk problémáinak, harcának aktivizáló, történelmi nagy freskóivá válnak, éppen harcos gondolataik alapján — épp úgy, mint Goyának, Daumiernek és K. Kolvicz lapjai. Florica Cordescut korunk nagy művészét köszöntjük budapesti kiállítása alkalmából. HINCZ GYULA Florica Cordescu: Hordár