Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-04-28 / 17. szám - Várkonyi Nagy Béla: Egyszerű varázslat • vers (6. oldal) - Jankovich Ferenc: Nézelődés Perkátán (6. oldal) - Kürthy Sándor: rajza • kép (6. oldal) - Molnár Géza: A hasznos és sokoldalú vita végén • vita • Az ifjúság erkölcse (6. oldal)
: VÁRKONYI NAGY BÉLA: Egyszerű varázslat Lármás diákcsapat törtetett föl a hegynek, fürgén, mint a gyorslábú szarvasok, szemükben az életkedv friss rügyei harmatoztak. Atléta-termetű férfi haladt a csoport közepén, fejhosszal magasabb a többieknél, halántéka körül derűs hajfürtök árulkodtak: " Tanáruk lehet! — gondoltam — s egyenként apja mindegyiknek csüngtek rajta kétoldalt a fiúk ! (életrekelt, mozgó gyümölcsöskosarak), "" áhitattal lesték minden szavát, mintha ezüstpénzeket hullatna markukba ... S hogy birja az iramot föl a hegynek! Egyetlen verejtékcsepp sincs a homlokán! —s Ámulra nézem, s szinte tapsolok, amint egy új kapaszkodóhoz érve könnyedén lépést vált, hogy egyszerre emelje lábát a fiatalokkal.» Később az erdő fái közt bolyongva megint az iménti varázslat! Friss erdőirtás közepén a telt homlokú vén tölgy dacol az idővel, testvérek között lehet vagy száz esztendős, szellős levélközeiből aranykortyokat csorgat a nap; podvás tüskök s fiatal hajtások között úgy áll a táj dombokká dagadt mellén, • a gerincére fonódott évgyűrűkkel, időtlen-zöld lomb mosolyával, mintha mesét mondana a térdét csiklandó fiatal csemetéknek. 3. * Egyszerű varázslat.' — mondom csendes belső monológban: Addig vagy fiatal, amíg túllátsz a tűnő évek romházain, s a múló percek bontási anyagából új hajlékot emelsz a jövőnek, amíg fülednek hangérzékeny csigakürtjét nem tompítják el az emlékezés cserepei, örülni tudsz a felcsattant rügyeknek, nevetni a fiatalok kamaszos tréfáin, s úgy lépsz a zaklatott szemű tavaszi tájban, hogy csodákat neszelsz minden dombhajlat mögött, földís esténként, ha, fellobognak az ég neonfényei, a szemed, mint a kalácsra éhes gyermek szája, vágyakozva harap a csillagokba. 1961. április . 0 . ) Délelőtt indultunk a fővárosból, de csak másnap, hajnalban értünk vissza, elég későn kezdődött és soká is húzódott el a különben jól sikerült irodalmi est... Hazajőve, kapom a kis kéziseprőt, kefét ragadok, leverem magamról a perkátai port. Utak, udvarok, istállók, tájak porát. Kalapomon még beivódva a malacnevelde pókhálója (egy ötletesen és szinte a semmiből rögtönzött karámosólé), ahogy beakadt a szalmafedélről a kalapom szélébe, mikor a szopósmalacokat néztük. Zsíros nyomot hagyott, alig akarja kihozni a kefe. Láttunk szép lovakat, tehenészetet, birkászatot, baromfitenyészetet is. Úgy néztem, a fiatalabb közület szükségistállói levegősebbek, kismalacai fürgébbek, elevenebbek, mint odaát, a régi urasági istállókban, ólakban az apró állatok. Irodalmi estre hívtak, s előzőleg jutott rá időnk, hogy futólagos tekintetet vessünk a perkátai határgazdálkodásra, ami bennünket különben nagyon érdekelt. Egy hétezerholdas, tízéves és egy ezerszázholdas, egyéves termelőszövetkezet közössége teszi ma Perkáta határgazdálkodását: előbbi a Május 1. Tsz, utóbbi a Kossuth Tsz — Paksi, illetve Kaszás elnökök vezetésével. Benyomásom szerint utóbbi a frissebb levegőjű közösség, amott még jobban kiverődnek a küzdelmek nyomai, a múlt bizonyos csökevényeivel. A régiből valahogy mindig nehezebben és több erőlködéssel bújnak elő az újítások, mint ha valahol teljesen élőből, vadonatújjal kezdik. Ahol sok még a régi törmelék, ott nehézkesebb a belendülés. Itt is csak azt kell mondanom, mint a Balaton vidékére: igazán jót úgy érhetni el nem toldozgatással-foldozgatással, hanem ahol megkísérlik a vadonatúj elképzeléseket és megoldásokat a félbemaradt régi helyén. Ezek jobban , hamarabb fognak virágozni és gyümölcsözni, mint ahol még jelen vannak a régi cselédlakások és urasági istállók, melyeket szüntelenül korszerűsíteni, átépíteni, tágítani kell. S folyton romlanak Május 1, nagy területén, sok ágú, gondos tervezéssel és mindenre kiterjedő figyelemmel dolgozik. S ha lassúbb sodrú is, de eredményei biztosak, lehetőségei pedig a tíz év alatti befektetésekkel és az utóbbi évek újításaival és terveivel, óriásiak. De az adott körülmények között, lépésrőllépésre, erőt megfeszítve, meg kell még verejtékezniök mindenért, a teljes belendítésig. Még egy-két év s némi lélekszám-növelés, gépesítés útján átcsaphatnak a virágzás és gazdasági gyüttölcsözés korába. Pénz híján, előre kell sokszorozva befektetni a munkaerőt, s ez bizony nem kis áldozatokat követel. Azt szeretném látni (velük együtt), mikor lebonthatták a régi, rossz és rozoga cselédházakat a kicsurgó és szagló istállók töveinél és felköltözhetik a nép a szellős, szép dombhajlatokra, szép egészséges, világos, levegős üveges házakba, és felcserélődnek a régi, poros-saras, gidres-gördrös, történelmi utak újabbakkal, az új házakhoz s élethez méltóbbakkal, amelyeken ki-ki a saját járművén szaladhat, fel szabadidejében egy félóra alatt Pestre vagy ahová tetszik, hogy megnézhessek valami színházi vagy zenei, vagy képtári vagy irodalmi eseményt, bemutatót, igazi részvétellel, eredetiben. Mert (az irodalmi est tanulsága is ez, bizonyíthatják a szín-*tén velem volt Jobbágy Károly vagy Takács Imre is), nagy a kulturális érdeklődés az emberekben. Most már jobban ráérnek majd erre is. Van mozi, kultúrház, ötezer könyvre gyarapodott könyvtár, van sok rádió és a világűrből befutó képhírek iránti érdeklődést jelzik sokfelé a televíziós antennák a házak tetején Szép, szép ... Hanem eredetiben azért, mégis csak más minden, mint a televízión. S itt álljunk meg, kukkantsunk ki a televíziós kameraablakon, lessük meg a jövőt. A televíziónál még a rádió is életszerűbb műfaj. Az ott csak az újságokkal „rivalizálhat” igazán s ha tább fejlődik, sejthetőleg át is fogja venni a zsurnalizmus ma már papíron egyre nehézkesebb szerepét: maga a televízió jelenti majd a zsurnalizmust, annyi különbséggel, hogy aztán mindenki szemével látja, ellenőrzi, miről és mit beszél a tudósító. Félrebeszéd nincs... A televízió, mint az ablaküveg a tájat, tárgyilagosan közvetíti a tárgyi világot és eseményeket, s ahol fa látható, ott nem szükséges egy külön tudósító, hogy felhívja a nézők figyelmét, hogy micsoda is az Az a meggyőzőbb az emberekre, amit saját szemükkel tapasztalnak ... Jó Volt az egész kirándulás, egy csomó újabb, futólagos benyomásra és tanulságra megint, így legfőképp arra az észrevételre, hogy lelki erősítésre és még több anyagi segítségre van szüksége a falu népének, hogy a közeljövő évei, számára és mindannyiunknak, meghozzák remélt gyümölcseiket. JANKOVICH FERENC: NÉZELŐDÉS PERKÁTÁN HOZZÁSZÓLÁS AZ IFJÚSÁG ERKÖLCSÉHEZ A hasznos és sokoldalú vita végén Bementem a vn. kerületi KISZ-bizottságba, volt ott egy ismerősöm, akivel végigültem a Vágóhíd utcai galeri ítélethirdetését, s a bíró beszédét (az ítélethirdetés s az indokolás több óráig tartott) — utána együtt kimentünk a „Bungiba”, a galeri gaztetteinek színhelyére. Akkor baráti hoztunk össze, sőt kerestem most is, hogy az ifjúság erkölcséről az Élet és Irodalomban folytatott vita lezárása — mint a vitát elindító cikk írójára — rám nehezedett. Budapest egyik népes, plebejus kerületében dolgozik, a fiatalok sűrűjében, hallgassuk meg a véleményét. • Őt nem találtam, pártiskolára küldték, de mindjárt előzékenyen pártfogásba vett az ágit.-prop. titkár, neki mondtam el, mi járatban van•gyök. Némi töprengés után arra a gondolatra jutott, hogy meg kellene kérdeznünk a kerületi ifjúgárda-parancsnokot, mégiscsak ő foglalkozik a huligánokkal a legtöbbet. Éppen kocsival voltam, menjünk hát ki hozzá!. " A parancsnok — szerény, megfontolt, kevésbeszédű, céltudatos mozgású fiatalember — egy nagy építőanyag-telep raktárosa Rákospalotán, a Külső-Fóti út környékén, az isten háta mögött. Ő is készséges volt, s kezdeti elfogódottsága, hogy most a sajtónak tesz felelős nyilatkozatot, mihamar felengedett, barátságos, közvetlen beszélgetésbe bonyolódtunk. Azt mondja egyszer csak: „Tudja, nem nagyon tetszik nekem, hogy mostaniban a sajtó elbagatellizálja az egész huligán-ügyet. Úgy tesznek, mintha nem volna. Pedig van, létezik, s igenis, nagy ügy, fontos ügy.” Közbeszólt az ágit.prop. titkár: „Azért ezzel nem egészen értek egyet. Nem volt az jó, amikor a sajtó úgy ráment a huligán-problémára, hogy mindenütt csak ezt lehetett olvasni. Nincs igazuk, a magyar ifjúság egésze, többsége becsületes, rendes, dolgos fiatal, helytelen az általánosítás.” Itt én megjegyeztem: „Tudtommal a sajtóban nem általánosított senki. Nem állította egyetlen újságíró sem, hogy az ifjúság egésze, vagy akár többsége huligán, még azt sem, hogy ifjúságunk egészét fenyegeti a veszély... Olyanok ellenben szép számmal akadtak, akik megvédték az ifjúságot az el nem hangzott általánosításokkal szemben. .Ekkor az agit.prop. titkár valami nagyon figyelemre méltót mondott: „Igen, de a közönség általánosított. .. Egyébként én is jelentős ügynek, nagy ügynek érzem a huliganizmust, olyannak, aminek a túllövése is, az elhallgatása is hiba..." „Nézzék — szólaltam meg újra — nem az volt a baj, hogy a sajtó pellengérre állította a huligánokat. Hasznos volt, hogy rájuk terelődött a figyelem, lelepleződtek, reflektorfénybe kerültek, a közvélemény gyűlöletének kereszttűzébe. Az volt a baj — s máig is baj ez —, hogy ezzel egyidejűleg a lapok nem foglalkoztak eleget a fiatalság természetes jó tulajdonságaival, társadalmunkban sarjadt hősies nagy vállalkozásaival, valóban meglevő, jellemző, tipikus erényeivel, s így a közvélemény szemében, az arányok eltolódtak. Valljuk meg magunk között, egyik-másik újság nálunk meglehetősen unalmas. Tudják ezt az újságírók is, nem csoda, ha a kelleténél jobban ráharaptak a huligán-szenzációkra. . A beszélgetés során érdekes és fontos dolgokról tájékoztatott a két KISZ-vezető, a továbbiakban még visszatérek rájuk. Ami mármost a lapunkban folyó vitát, a sajtópolémiát illeti — ennek valóban végére értünk, helyes lesz néhány tanulságot összegezni. Azt hiszem, senki sem gondolja azonban, hogy ezzel az ifjúság erkölcsi problémáit is — ezt a sokágú, bonyolult, komplex kérdést — megoldottuk, s ennek egyik hajtását, a huliganizmust elintézettnek tekinthetjük. Amíg van kapitalista környezet, amíg itt van saját társadalmi múltunk öröksége, a nemzedékeken át örökölt kizsákmányoló erkölcs, az individualizmus, az egoizmus, a törtetés, a karrierizmus, ha csökkenőben és fogyóban is, ha csak nyomokban is, de fellelhető a feudalizmus erkölcse a családban, amíg mindez a levegőben van, százezrek szokásaiban és gyakorlatában, amíg van munkakerülés, részegeskedés, lopás, csalás, nemi erőszak és prostitúció — addig mindennek hatása is van, addig mindez fertőz,, s újra és újra felveti az ifjúság, a felnövő tapasztalatlan, az élet iskolájában még járatlan, az élet konfliktusaival szemben nem eléggé felkészített fiatal nemzedékek nevelési, etikai és erkölcsi problémáit. (Szeretnék itt emlékeztetni a szovjet sajtó — például az Izvesztyija — munkájára, amely nagy figyelmet fordít a huliganizmusra és a bűnözésre, s amely erre irányuló munkájában arra hívja fel a figyelmet hogy az ifjúság poblémáit nem lehet levenni napirendről, lankadatlanul foglalkozni kell velük, mert az élet maga újra és újra felveti őket. Volt ennek vitának valami olyasfajta kísérőjelensége, mintha egyesek bizonyos idegességgel és türelmetlenséggel fogadták volna a Vágóhíd utcai galeri gaztettei nyomán kelt cikkemet a huliganizmusról. Távolról sem tartom magam az ifjúsági kérdések szakértőjének, még kevésbé csalhatatlan ítéletmondónak, magától értetődően tévedhetek egy sor kérdésben. Bizonyos vagyok azonban abban, hogy annak a cikknek, a kérdés lényegét tekintve, igaza volt. Nem szeretném itt a teret kevésbé fontos részproblémákra igénybe venni, de meg kell mondanom Pintér István „Ne általánosítsunk — beszéljünk reálisan” című cikkével szemben, hogy nem „csak a Vágóhíd utcai galeri” érdekel, s nem tartom „csak rendőri ügynek“ a huliganizmust —, ilyesmit soha és sehol nem írtam, ha kell meg is esküszöm rá. Lehet, hogy vitapartnereinknek kellemesebb lenne, ha mondtam volna — de nem mondtam, tessék a cikket újra elolvasni. Pintér közismert klasszikus idézetekkel megtámogatott írásának egyébként az az alaphangja, hogy az ifjúság egészére nem a huliganizmus, hanem az áldozatkészség tízezernyi szép példája a jellemző. Ebben teljesen igaza van, csakhogy ennek az ellenkezőjét tudtommal senki nem állította. Az ifjúság pozitívumainak a hangsúlyozásával, ismertetésével és méltatásával a maga helyén nagyon egyetértek. Nem azért, hogy tíz százalék pozitívum után a kilencven százalék negatívumot felhánytorgathassam, hanem azért, mert a mi ifjúságunk kvalitásait magam is vallom és hiszem. Elmondták néhányan azt is, hogy a Vágóhíd utcai galeri ügye nem tipikus, igaz ugyan, hogy bosszantó, de ilyen egy évben csak egy van, stb. Hadd jegyezzem itt meg, hogy ha a sajtó ennek a galerinek a bíróságon tárgyalt összes gazságait, elfajult, bestiális szekszuális erőszakosságait, brutalitásait nyilvánosságra hozta volna, a galeritagokat sokkal súlyosabb megvilágításban látta volna a közvélemény. A sajtó tartózkodó és szemérmes volt. Ilkei ,Csaba „Huligánkodás — nálunk és más országokban” című cikkével már vitatkoztak lapunk hasábjain, Gergely Mihály és mások is. Mint ismeretes, Ilkei különböző statisztikai adatokkal bizonyította, hogy „mondvacsinált társadalmi probléma a huliganizmus”, s igazi, valóságos gonddá csak a ..„hozzá nem értő szenzációhajhászás” teheti. Ilkei Csaba szemlélete ellen több olvasónk is levélben tiltakozott. Egyikük, Darányi István pedagógus írja: „Elkeserítette bennem az ifjúság ügyét figyelő pedagógust, az apát és a társadalmunkban élő embert, amikor visszautasító, oktatgató gondolatmenetét emészthettem. .. Szokványos eset, hogy a sajtóban, értekezleteken, tanácskozásokon felemelkedik (nem feláll) egy-egy született fővédő. . “ Ha érthető is ez a szenvedélyes hangú elutasítás, azt gondolom. Ilkei Csaba és Pintér István cikkeit nem szabad félre tenni, mindketten mondtak tévedéseikkel, s nyilván a jó ügy szolgálatából származó túlbuzgalmukkal is megszívlelendő, s tanulságos felhasználandó igazságokat is. Nem lehet minden vonatkozásban ugyanezt állítani két másik megnyilvánulásról, amely a Népszabadságban kapott teret Urbán Ernő jegyzetére gondolok és egy karikatúrára. Urbán is lehetetlenül eltúlzottnak tartja a huligánokról közölt cikkeket, mondván, úgy írnak róluk, mintha számuk legalább is légiónyi lenne. Mivel hivatalos felmérések adatai nem állnak rendelkezésünkre, (s csak úgy nagy általánosságban könnyű cálfolgatni), hadd idézzek Pintér István cikkéből, aki rendőrségi, bírósági ügyeket szakavatottan ismerő újságíró. Ő azt írja: „Az országban néhány ezer fiatal tagja a különböző galeriknak és néhány ezer követett el bűncselekményeket.” Szeretném még ehhez hozzátenni, hogy a Duna-parti, Práter utcai, Dankó utcai stb. galerik élén, vagy hangadóik között ellenforradalmi cselekményekben résztvett, büntetett stb. elemek álltak. Mit szóljon az ember ahhoz a karikatúrához, amelynek „Folyik a kiképzés” a címe, s amelyen három kamasz a lapokat böngészve vigyorogva jegyzi meg. ..Na srácok, ha szorgalmasan tanulmányozzuk az újságokat tavaszra belevaló huligánok leszünk”. (Mészáros András rajza.) A nevetés él, a vicc, mint a fegyver, gyilkos erejű. Ha szándéka szerint komolynak vesszük Mészáros karikatúráját, akkor azt kell gondolnunk, hogy ne írjon a sajtó a lopásokról sem, mert tolvajokat képez ki. Ne trión a sikkasztókról, mert sikkasztókat képez ki. Ne trjon a gyilkosságról, mert. . (Avagy ha mértékkel ír, akkor mértékkel képezi ki a bűnözőket?! Micsoda fordított logikai A Vágóhíd utcai galeri tagjai állágát nem olvasó, könyvet kézbe nem vevő primitív, műveletlen emberek voltak s a rendőrség tapasztalatai szerint ilyen a legtöbb huligán. Nem, nem akarjuk mi mai társadalmunk központi kérdésévé tenni, legfőbb prob