Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-06-24 / 25. szám - Dienes András: Van-e még ismeretlen Petőfi vers? • reflexió • Válasz Páll József cikkére, ÉS, május 5. (11. oldal) - Horváth György: Egy szabálytalan művész. Alfonso előadóestje • színikritika (11. oldal) - Borsos Miklós: rajza • kép (11. oldal) - Csoóri Sándor: Találkozás a szoborral • Ferenczy Béni Petőfi szobra (11. oldal)
Van-e még ismeretlen VÁLASZ PÁLL JÓZSEF CIKKÉRE Az Élet és Irodalom május 5-i számában fenti cím alatt jelent meg egy nagy érdeklődést kiváltó hír egy kéziratról, melyben Jókai a Nemzeti Múzeum figyelmét hívja fel egy könyvecskére, mondván, hogy ez ..Petőfi öszszes költeményeit tartalmazza gyorsírói jegyzetekben”. A cikk mellett ott látjuk Jókai kéziratának fénymását, melynek eredetijéről azt közli a cikkíró, hogy azt Jókai Mór „.újságtárcának szánta” és dr. Bányai Béla mintegy hatvan éve őrzi. Lehetséges, mert a kézirat 71 éves. Ezt onnan tudom, mert Jókai nem csupán újságtárcának „szánta”, hanem a tárca meg is jelent a Pesti Hírlapban. 1892. február 14- én a címe is ugyanaz, amit Páll József közöl a kéziratból: Petőfi könyve. Nem minden elfogódottság nélkül jelentem, hogy a Jókai által említett könyvecske megvan — ma is megvan, de ez a gyorsírásos kis könyv sohasem volt Petőfié, a benne lévő Petőfi-verseket nem a költő jegyezte fel a könyvben Ennek a különös verseskönyvnek irodalma van: nagy tudósunk, a mindnyájunk által tisztelt Kelemen Lajos, aki Kolozsvárott él, több mint fél évszázaddal ezelőtt ismertette ezt a gyorsírásos kis könyvet, melyet Jókai Mór Petőfi tulajdonának vélt. Kelemen Lajos cikke az Erdélyi Múzeum elnevezésű folyóiratban, az 1906. évfolyam XXIII. kötetében „Petőfi stenogramja” címmel (61—62. 1.) számol be a kolozsvári Erdélyi Múzeum könyvtára által megvásárolt gyorsírásos versgyűjteményről — arról a könyvecskéről, melyet Jókai 1892- ben a Nemzeti Múzeum, Páll József pedig most az én figyelmembe ajánlott. „Jókai a P. Hírlapban — közölte 1906-ban Kelemen Lajos az ' Erdélyi.'. Mú szinnten ■— 1892 elején napp örvendezve adta hírül, hogy Petőfinek egy ismeretlen kézirata került elő, egyenesen a segesvári csatatérről, mely verseinek gyorsírással készült gyűjteményét foglalja magában. A folyóírással írt címekben és kezdősorokban határozottan fölismerte Petőfi kezevonását...” A továbbiakban elmondja, hogy „a M. Nemzeti Múzeum Jókai illúzióját szerte fújta", megállapítva, hogy a kötet nem Petőfi kezeírása, sem a benne lévő folyóírás, sem a gyorsírás. De érthető, ha ehhez a Petőfi-legendához — mert ez az — mereven ragaszkodott a tulajdonos, a meg nem nevezett közös hadseregbeli tiszt, aki „ezzel a legendával, a Jókai tekintélyével díszített k kéziratot az Erdélyi Nemzeti Múzeum könyvtárának a minap fölajánlotta ...” — írta Kelemen Lajos. Persze nem ingyen ajánlotta föl. A gyorsírási emléket a múzeum megvásárolta, bár bizonyosan tudta, hogy az nem Petőfitől ered. Kétségtelen, hogy Petőfi ismerte a gyorsírást, mármint a gyorsírásnak azt a kezdetleges magyar változatát, mely Taylor és Nowak rendszerében terjedt el hazánkban és már 1840-ben az országgyűlésen használták. Ez nem lehetett ismeretlen Petőfi előtt, különben nem írt volna neki Arany néhány szót gyorsírással. De azt a gyorsírást, mellyel a Jókai által említett és a kolozsvári múzeum által megvásárolt könyvecske verseit írták, Petőfi nem ismerhette, mert ez a Gabelsbergerféle gyorsírás magyar változata — ezt határozottan közli Kelemen Lajos cikkében. A Gabelsberger-rendszert csaknem másfél évtizeddel Petőfi halála után, 1863-ban ültette át magyarra Markovits Iván. Egyébként a Nemzeti Múzeum szakértői megállapították, hogy ki a könyvecske tulajdonosa: Nagy Béla, a Gabelsbergergyorsírás egyik nagyérdemű magyar úttörője, akinek neve a könyvecskében eredetileg is ott szerepelt, de 1906- ban — mint ezt Kelemen Lajos közli — a nevet tartalmazó lap már kiszakadt . .. Jókai azt írja, hogy „az a cserkesz, aki Petőfit a segesvári csata után megöl Ifi”, elrabolta tőle a könyvecskét, átadta egy segesvári, serfőzőnek, így maradt meg. Merő képzelődés és ellenőrizhetetlen monda. A költőt Segesvárnál nem vad cserkeszek, hanem egy balti arisztokrata, Breveni báró elit-alakulatának lovasai, a Nassaui hercegről elnevezett cári ulánusok szúrták le, a rajta és nála volt tárgyai sehol, senkinél fel nem bukkantak. Ez a könyvecske már csak azért sem lehetett Petőfié, mert nem a költőnél megszokott, időrendi felsorolása a verseinek, hanem egészen rendszertelen feljegyzés, amolyan, a 60-as években divatos, „nótás- és verseskönyv”, a Nemzeti dallal kezdődik és Petőfi 1847-ben írt egyik humoros versével, a Híres szépséggel végződik. Szó sincs arról, hogy Petőfi összes verseit tartalmazná. A könyvecske különben ma is megvan. Kolozsvárott őrzik az Egyetemi Könyvtár kézirattárában. 397 számozott és 4 számozatlan lapja van, fedele nem fekete, hanem barna — Jókai erre is rosszul emlékezett. Ennyi, amit mondani tudok_ «Tői. Van-e még ismeretlen Petőfi-vers? Bizonyosan van, de abban a könyvecskében, melynek megkeresésére Páll József és cikke nyomán többen, telefonon, levélben szólítottak fel, bizonyosan nincsen. Dienes András Az írószövetség hírei A Magyar Írók Szövetsége klubjában június 14-én Péter János, a külügyminiszter első helyettese külpolitikai tájékoztatót tartott. A nagy érdeklődéssel hallgatott előadás után Péter János az írók által felvetett kérdésekre válaszolt. Az olasz irodalmi ügynökség képviselője, Michela Bucci június 14-én az írószövetségbe látogatott, ahol Dobozy Imre főtitikárval és Mesterházi Lajossal elbeszélgetett a magyar irodalom olaszországi jobb megismertetésének lehetőségeiről. Hu-Khö drámáira, a Kínai írószövetség elnökségének és a kínai drámaírószövetség elnökségének tagja, valamint Juan Po költő, a Kínai írószövetség kuomingi csoportjának elnöke, a kínai irodalmi és művészeti szövetség választmányának tagja a Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Magyar Írók Szövetsége vendégeként néhány hétre hazánkba érkezett. A Magyar Írók Szövetsége június 29-én választmányi ülést tart, s ezen Irodalom és valóság címen Dobozy Imre főtitkár mond vitaindítót. - II - EGY SZABÁLYTALAN MŰVÉSZ Alfonso előadóestje Vannak művészek, akikben viszonylag későn bontakozik ki személyes mondanivaló, érik meg a tehetség. S ha népszerűséget is szereztek, előítéletek bojtorjánja tapad hozzájuk: mulattató csupán, nem igazi művész. S közben észre sem veszik az olimpozi gőg magasából lemosolygók, hogy szinte észrevétlenül, rendhagyó úton, mégis művészet keletkezett az élet tapasztalataiból és fájdalmából. (Ne feledjük: Chaplin is groteszk kalandok kacagtató hőseként indult...) Íme a példa előttünk: az egykori cirkuszi „Untermann”, az inkább mesterember-számba menő volt emelő-artista hetedszer ismétli meg önálló előadóestjét. Nem akarok alakja köré mítoszt formálni. De nem is véletlenül hivatkoztam Chaplinre: nem csupán a pantomimikus eszköztár külső hasonlatossága ösztönzött erre. Belső, lényegi kapcsolatot is érzek: a kisember érzelemvilágának, apró bajainak, a tárgyak gonoszságával vívott küzdelmének kifejezését, szeretetreméltó egyszerűséget és humanizmust. S a párhuzam véget is ér itt. Alfonsónak nincsenek chaplini dimenziói, őt nem vegyül a változtatni fájdalmával, látva nevetésünk megrendüléssel s akarás keserű Humora szublimálja bosszúságainkat, de nem felháborodásunkat. De mégis: oly annyira elmélyed az ábrázolt jelenségekben, hogy már típusok, magatartások lényegéről lebbenti fel a fátylat. S ezáltal nevetésünk is rangot kap. Mindamellett nem veszélytelen, amit művel. A bohócmúlt vásári beidegzéseivel folytatott küzdelemben, emberileg-erkölcsileg folytonos érésben küzdötte ki magának sajátos műformáját, amelyet a címben szabálytalannak neveztem. Estje mintegy fejlődéstörténeti bemutató volt. Az első részben némajátékokat láttunk. A megformálás elszakadt a clowni külsőségektől (egyszersmind annak magasabb, barrault-i, marceau-i alakjától). A személytelen, festett arc helyébe meztelen emberarc lép, s szinte a puszta idegek játékában tükröződő groteszk esendőség csalja elő a nevetést. Nem fiziológiai reakciót, a felismerés örömével átitatott nevetést. S az utolsó produkciók ajtaján már a szó kopogtat: a cirkuszi és balettparódiákban szöveget mond, s bár nem értjük, mű mégis érezzük, a némaság itt véget ér, meg kell szólalni. A második rész, a beszélő, éneklő művész produkciója még nem ajándékozott meg a beteljesüléssel. A gesztus tökélye már továbbfejleszthetetlen, a szó még dadog (olykor az olcsóság kísértéseinek enged), kiütközik a mélyebb mondanivaló hiánya, s így a nevetés ősforrása nem tetőződik intellektuális élményben. A művész maga igényelte a kritikát bevezetőjében, azért hadd mondjuk meg, mit várunk tőle. Ne legyen művészetfilozófussá, hagyja ezt másokra, de a megfigyelések heroikus alaposságát, a naponta jobbra törekvést őrizze magában, igyekezzék szakadatlanul mélyebbre szállni az apró cselekedetekben magát, akaratlanul leleplező emberi lélek kútjába, s így fejlessze minél tökéletesebbé az önmagára ismerő nevetésnek ama nagyon emberi, s egyre inkább művészi hangszerét, „melyet” így ismerünk: Alfonso... HORVÁTH GYÖRGY Borsos Miklós rajza Mikor először láttam Ferenczy Béni Petőfi szobrát, magam is meghökkentem. Ott állt a kiállítási terem múzeumi csendjében, kicsit idegenül, de kamaszos hetykeségében is fenségesen. Kirítt környezetéből. Nem illett hozzá a falak szelíd geometriája, sem a szűrt világosság; nem illettek hozzá a fölaggatott képek, csak egy-egy növény messzebbről odavilágító zöldje tette számára, valamennyire otthonossá a világot. Talán még saját anyaga ellen is tiltakozott a mű. A mészfehér gipsz meghalványította s a halottak emlékezetét idézte föl a belső lángolással egyidőben. Közömbösen már akkor se nézhette senki. Voltak, akik nevettek rajta, akik megbotránkoztak és szívesen odaállítottak volna mellé egy óriási madárijesztőt, forduljanak el tőle a szemek s nézzék csak továbbra is azt a Petőfi-szobrot, mely a Duna-parton, embertelen magasságban, megtermetten és göndören, öklét emelgeti a viharokban. Méghozzá olyan regényesen és szépfiúsan, hogy azt képzelheti az ember, az egekből néha kölnivíz is csurgadozik mellére. Persze sokan voltak olyanok is, akik az első pillanatban megértették, hogy Ady, Illyés és mások után most egy merész szobrász tapossa szét a cifra koszorúk karjait s az időrágta szalagokat, melyek úgy körülkígyózták már Petőfit, hogy csak időnként lehetett tőlük látni. Nagy László költő — Ferenczy szobrának első méltatója — nem csupán gyönyörűen és elvont rajongással írt öt évvel ezelőtt a műről, de melegében sürgette, hogy öntsék bronzba és állítsák föl valahol, mert bűn lenne, ha arcra bukva porosodna meg valamelyik raktárban, a homály rongyaival letakarva. -Ij's íme most Gyula egyik terén ott áll a Hj szobor, fák, bokrok karéjában, cementmezőben, alacsony talapzaton. Bronza már patinát kapott, megsötétedett, de, sajnos, még így sem hódította meg a várost. Mióta felállították, a botrány útszéli múzsája röpköd körülötte. A helybeliek zöme úgy beszél róla, mint élő személyről, mint a város hivatalosan bejelentett polgáráról, aki azonban sokkal inkább egy sovány és hóbortos különcre hasonlít, mint a költőre. A gyalázkodás szavai éppúgy körüldongják, mint a megbocsátható humoré. A szülők állítólag azzal példálóznak gyerekeiknek, ha nem eszik meg a spenótot, olyan girhesek és kukoricaszáz lábúak maradnak, mint a szobor. A helybeliek fanyalgását gyakran megerősíti némely, fővárosból érkező személy véleménye, kik a tekintély és a hozzáértés maszkja mögül lenézően nyilatkoznak a műről. Mit lehet az ilyen értetlenségre felelni? Legyintsen az ember s nyugodjon bele, hogy mindig ez volt a remekművek sorsa? Hivatkozzunk az időre, mely a szem és az agy hétköznapi képességét évtizedek múltán majd hozzáidomítja a múzsákéhoz? Megrökönyödésem első perceiben valami ilyesfélével érveltem ismerőseimnek. Beszélgetésünk, sajnos, megszakadt s azt, amit ezek után szerettem volna még elmondani, nem mondhattam el. De nem bántam meg, mert egy átcsatangolt nap és egy átcsatangolt éjszaka után, ma már talán többet is tudok mondani. 4 szoborért rajongtam addig is, de szerezi apét immár állandó lakóhelyén, az időtlenség madártávlatából is figyelve, csak ezután a kalandos nap és éjszaka után értettem meg igazán. Jártam a Körös-parton, az iszapos zöld víz időnként felszínre dobta a hajdani szegények elmerült arcát, akik a partról, vagy otromba csónakjaikból kihajolva halásztak benne napkelte előtt, vagy alkonyat után. Volt idő, mikor úgy elszaporodott a hal, hogy hemzsegett tőle a víz, mert irtózatosan megfogyatkozott itt az ember. A török hódoltság idején elnéptelenedett a táj. Az egész Békés megyében mindössze háromezer lélek maradt életben. Vajon nem ezt a múltat élte meg magában Petőfi is? Emlékezete a nemzeté volt. Jártam aztán a várban. Az egyetlen, hírmondónak maradt alföldi várban. Rideg, tégla-látomás az egész. Szabályos, mint egy ketrec, vagy mint egy kőkoporsó. Nincs benne ötlet, építészeti lelemény. Érződik rajta, hogy a legriasztóbb és a legmeztelenebb szükség hozta létre. Bekóboroltam termeit is. Kongtak, de nem az ürességtől, hanem a történelem döbbenetétől. Az egyik mélyedésben halomnyi koponya, borda és lábszárcsont. Hány Hamlet kellett volna ide e hazába, hogy koponyával a kezükben, méltóan a balladás időkhöz, a nagy bukásokhoz, elmotyogják a lenni és nem lenni igéit? Gyula egyetlen város a sok közül, de ha fölhánytorgatnánk alatta az idő mélységeit, alig találnánk sima, és nyugodt rétegeket. A hazafoglalástól Világosig, sőt, tovább olyan e táj történelme is, mint azé az arcé, amelyet karddal, ostorral és késsel fölsebeztek. Elég kilépni a várból s néhány méterrel odébb menni; a föld, ahol megáll az ember, ismét gyásszal van elkeverve. 1849 augusztusában ezerháromszáz honvédtisztet hajtottak ide a cár dzsidásai, hogy átadják őket az osztrákoknak. A tisztek közt ott volt a tizenhárom aradi vértanú közül kilenc. Csodálkozzunk, hogy nem hasadt meg a föld? De menjünk tovább: az egyik házban Erkel született s amott apark legvénebb fája alatt írta a Bánk bánt, megidézve mellé Tiborcot is, vagyis magát a népet. Hallgathatod a szél szopránját s a tébolyét! S ott, abban a házban Jókai bujdosott a csatavesztés után, ama sárga épületben pedig maga a költő szónokolt még a csatavesztés előestéjén, a feljegyzések szerint utoljára... Így kószáltam én a városban és a történe-l lemben egyszerre. S hajnali ötkor fordultam rá véletlenül arra az útra, mely ismét a szoborhoz vezetett. Már messziről észrevettem. Csöndes volt minden. A kövek, a tornyok, a fák, kiszolgáltatva a szánalomnélküli álomnak, még némák voltak. Csak az elpusztíthatatlan ég kezdett nyiladozni. Sehol egy kocsi, sehol egy autó, sehol egy ember. Megfosztva magam minden érzelgősségtől, ebben a furcsa csendben azt éreztem, valami nagy víz énekel s készül nekilódulni mellemnek. Mi volt ez? Érzékcsalódás? A fáradt idegek játéka, vagy mégiscsak öntudatlan póz? Vagy a rádöbbenés élménye, hogy élt egy költő és most itt áll előttem a szobra, oly megrendítő testközelben s olyannyira a földön, hogy kezet is foghatnék vele? Önmagában már ez is fölemelő. A nemzet nagyjai szinte kivétel nélkül oly magas talapzaton állnak, mintha az utókorra csupán fenségüket hagyták volna örökül, sőt, sokszor csak színészi pózaikat. Petőfi még ebben is forradalmár. Leszállt a földre, s ha nagyon esik az eső, csizmájára majdnem, hogy fölfröccsenhet a sár. A művész akarta így? Az ő érdeme ez? Annyiban feltétlen, hogy a százesztendős cifrálkodás és eszményesítés után, végre azonosulni tudott magával a költővel. És örülsétáltam a szobrot Hátterében már nemcsak fák, bokrok éledeztek — a történelem is! Odatartozott e különös háttérhez a sárga koponyahalom, a vár, a „Bánk bán fája", a víz mélységeiből előúszó jobbágyarcok, a száztizenkét évvel ezelőtt letaposott fő némasága. S mennyivel más volt így nézni a művet, mint gipszbeöntve ott a múzeumban! Itt, e komor díszletek közül emelkedett ki. Tenyérben is elférő kamaszos sziklafeje, láthatárt széthasító tekintete nem őrzött meg semmi lényegtelent. Teste megkövült láng már. A szenvedély legyőzte benne a húst; az anyag reménytelenségét legyőzte az értelem reménye, mely világszabadságról s a szellem napvilágáról beszélt. Kit zavarhat meg hát a „soványsága”, különösen, ha tudjuk róla, hogy ilyen volt? A kéz, a láb, a derék fenségét éppen ez a soványság és inasság adja. Vajon, hogy mutatott volna Barabás eszményített rózsaszagú Petőfije egy disznótorban, vagy a négyökrös szekéren? Kortársai közül sokan idealizálhatták. Ady szerint még az „ibolyaszemű” Jókai is rosszul látta. De ha ők megaranyozták is, követhetjük-e hamisításaikat? Maga a költő tiltakozna leginkább ellene. Nem akarom megrágalmazni őket, de bizonyára hiúságból hasonították magukhoz. Érezniük kellett, hogy köztük Petőfi a legemberibb csoda ... Ábrázolhatták-e természetesebben és egyszerűbben, mint önmagukat. Barabást saját stílusa is becsapta. Gondoljuk el, milyennek hatott volna a valóságos Petőfi-portré az arisztokratákról készített finomított rajzai és festményei között? Bizony, bizony félelmetes stílustörésnek. De mindez nem számít ma már, mikor készen van az egyetlen, Petőfihez méltó szobor s látható is Gyula egyik parányi terén. Lehet, hogy sokan csak a Véres napokról álmodom, a Nemzeti dal és a Szörnyű idő című versek költőjét ismerik fel a műben. A táj és a történelem felőli közeledésem ellenére, fölismerem benne azt is, aki disznótorokba járt és közben hamleti tudott lenni, aki betyárokról írt és huszonnégy évesen Goethéről nyilatkozott, meggondolkoztató elfogultsággal és érvénnyel. Mi írta a Tündérálmot s Szeptember végént is? Igen ő írta, ez a vézna, isteni fiú! Az út, melyen mostani helyéről végigtekintés hét, nemcsak jelképesen, de valóságosan is halálbavivő útja volt. Gondoljatok erre is barátaim s így talán jobban megértitek ezt a vékonydongájú, de csupa láng férfiút, és egy átcsavargott éjszaka után ti is találkoztok majd szobrával s szellemével, mint ahogy én találkoztam vele újra. Csoóri Sándor Találkozás a szoborral