Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-07-01 / 26. szám - Katkó István: Szülőfalumban, Jászjákóhalmán (2. oldal) - Bencze László: rajzai (2. oldal) • kép

Salvatore Quasimodo látogatása az írószövetségben Nyolcnapos magyarországi tartózkodása során Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költő hétfőn délelőtt látoga­tást tett az írószövetségben. A kedves vendéget és barátot Dobozy Imre főtitkár üdvö­zölte, majd Quasimodo be­szélt művész elveiről, a hu­manista hagyományokból táp­lálkozó realista költészetről általában. Mint elmondotta, célja nem az élet egyszerű másolása, hajszálpontos le­fényképezése, hanem egyéni élményből fakadó, művészi alkotás. A költő sohasem sza­kadhat el korától és nem zár­kózhat el a közösség problé­mái elől. Fejtegetései után Egressy István és Mikes Lilla néhány Quasimodo-verset olvasott fel Képes Géza fordításában és Mikes Lilla a vendég tisztele­tére olaszul mondta el Petőfi egyik költeményét. Quasimo­do viszont felolvasta édes­anyjához intézett költői leve­lét. Utána kérdésekre vála­szolt, Tolnai Gábor kérte, mond­jon valamit magyarországi benyomásairól. Quasimodo hangsúlyozta, hogy ilyen rö­vid idő alatt nem lehet egy országot megismerni, vagy vé­leményt alkotni róla. Nyilván közhelyként hat, ha azt mond­ja, hogy a Duna szélesebb és nagyobb folyó, mint gondolta, vagy azt, hogy szerinte ha­záján kívül Magyarországon élnek a legszebb nők. Ezért inkább arról beszél, hogy most hallotta először magyarul a verseit és noha sokan ke­ménynek tartják a magyar nyelvet, neki nagyon tetszett a magyar szavak sajátos lej­tése, dallama. Ami a Petőfi­­vers olasz fordítását illeti, az filológiailag lehet pontos és hű, de hiányzott belőle a köl­tészet. Bizonyára különb ké­pet kapna a nagy magyar költő művészetéről, ha ma­gyarul hallgatná a verseit, annak ellenére, hogy egyetlen szót sem beszél ezen a nyel­ven. Bóka László, Passuth Lász­ló, Képes Géza, Rónai Mi­hály András és mások kérdé­seire válaszolva vendégünk elmondta, hogy a mai olasz költészetben a szimbolizmus és polgári dekadencia híveit ugyanúgy megtaláljuk, mint az angolszász behatásra fel­Salvatore Quasimodo ked­den Balatonfüredre látogatott. A lakosok és az ott üdülő dolgozók kérésére, a kirán­dulás emlékére, Rabindra­nath Tagore terebélyessé nőtt emlékfája mellé — néhány lépésnyi távolságban — egy kis hársat ültetett. A fához készített felirat így szól: Örömteli szívvel ültetem el e facsemetét a Balaton hul­lámaitól mosott part peremén. Lombjai túlélik majd az én átszaladó földi életemet, gyökerei mélyen fúródnak majd be az oly büszke és örök magyar földbe, mely hosszú tör­ténete során annyi gyötrelmet szenvedett el. Minden lomb köszöntse azokat a kedves vándorokat, akik itt járva, a poézist szomjúhozzák, azt a költészetet, mely gyöngédségé­­i­el és az igazság forró szeretetével árasztja el valamennyi nemzet fiát, fődő intellektuális, ún. érte­kező lírát, vagy az egziszten­cialista törekvéseket, továb­bá a haladó, humanista irány­zatot. Ami a regényirodalmat illeti, Olaszországnak ma nin­csen kiemelkedő prózaíró nagysága, de sok a jó író. Arra a közbevetett kérdés­re, hogy kiadója miért nem jelentette meg összes műveit, amelyek a verseken kívül ta­nulmányait és cikkeit is ma­gukban foglalják, azt felelte, hogy ez összefügg az írói sza­badság kérdésével. Bármilyen kedvező is a mai olasz iro­dalmi élet légköre, az író mégis gyakran ütközik kor­látokba, akadályokba, össze­gyűjtött verseinek kiadásá­val ugyan nem volt semmi baj és a példányok napok alatt elfogytak, de tanulmá­nyainak lektora, aki Croce filozófiájának híve, nehézsé­geket támasztott, s ezért kénytelen volt prózai írásait más kiadóhoz vinni. A kriti­kusokkal általában az a baj, hogy túlnyomó többségükben az idősebb évjárathoz tartoz­nak és konzervatívak. Annál meglepőbb volt számára, hogy egyik ajánlója a Nobel-díjra világnézeti ellenfele, a kato­likus Carlo Bo egyetemi ta­nár volt. Különben a kriti­kusok részéről sok támadás érte a Nobel-díj odaítélése után és csak legutóbb bé­­kültek össze, amikor vacsorán ünnepelték a kiváló olasz lí­rikust abból az alkalomból, hogy elnyerte Róma városá­nak Tor Margana nevű iro­dalmi díját. Ezután a vendég érdeklődé­sére Tolnai Gábor vázolta a mai magyar irodalom helyze­tét. Elmondta, hogy sok a fiatal, reményekre jogosító költőnk, a prózairodalomban pedig, akárcsak külföldön, egyre jobban fejlődik a kis­regény műfaja. Végül újra Dobozy Imre emelkedett szólásra. Megkö­szönte Salvatore Quasimodó­­nak­ a látogatást és az érde­­­kes előadást. Mint mondotta, a megjelentek nagy száma is bizonyítja az olasz irodalom népszerűségét hazánkban. Ar­ra kérte az illusztris vendé­get, hogy otthon vegye párt­fogásába a magyar irodal­mat, annak népszerűsítését. Quasimodo kijelentette, hogy a magyar irodalom fel­kérés nélkül is mindig szá­míthat támogatására. Utána beírta nevét az írószövetség vendégkönyvébe. Baráti han­gú bejegyzésében azt kívánta a Magyar Írók Szövetségé­nek, hogy valósítsa meg azt a kulturális egységet, amely nélkül nem lehet a kortársi ember szabadság- és igazság­igényét eredményesen szol­gálni. Emlékfa Balatonfü­reden A kétszerkettő védelmében (Folytatás az I. oldalról.) ta. Munká­ját vázlatnak ne­vezi, bizonyára azért, mert nem tartja magá­t következete­sen a maga rendezőelvéhez. A József Attilához és Radnótihoz fűződő rokonság feltárása to­vábbi fontos kutatások ösz­tönzője lehet. A jegyzetek legfőbb érdeme, hogy tájé­koztatnak a korábbi közlé­sekről. A magyarázó rész azonban következetlen, honye munka. Megmagyarázza Apol­lót, Kanti Sándort, Gallért Oszkárt, a nimfát és a pepa­­zust stb., de nem magyarázza pl. Mikes Lajost. Csak elvét­ve közli a szövegben szereplő művek­ adatait, csak elvétve magyarázza a nagyon fontos átadásokat és idegen kifejezé­seket. A névmutató nem ter­jed ki a jegyzetekben szerep­lő nevekre, így haszna nagyon részleges. Végül nincs a könyvnek betűrendes cím­mutatója pedig valószínű, hogy tudományos szándékkal, vagy az olvasás öröméért egyes darabjait többször is kell majd keresnünk. Kiss Ferenc A gyermekkorból mindenki őrizget magában töredékes em­lékeket, egy-egy épület elmo­sódott körvonalát, feledésbe merült arcokat, utcákat, színe­ket és illatokat. Amikor a MÁVAUT-busz szülőfalum ha­­tárához ért és a tábláról elol­vashattam a feliratot: Jászjá­­kóhalma, eszembe jutott a francia határőr értetlen, fur­­csálló arca, aki az útlevélvizs­gálat során, sehogy sem tudta megérteni és noteszébe írni en­nek a jászsági falunak a nevét. (Megjegyzem Párizsban már egyszerűbben ment a dolog: a szállodás teketória nélkül Bu­dapestet jelölte meg születési helyként. Azt ismerte.­ Nagyanyám ötéves korom­ban hozott fel a fővárosba, és több mint három évtizede nem vetődtem ide. Pedig a község alig kilencven kilométerre fek­szik Budapesttől, és utazni is sokat utaztam az ország más vidékein. Talán azért késleke­dett ez a találkozás, mert köz­vetlen rokonaim szerte­széled­­tek, az idősebbek pedig meg­haltak. Azt mondák, hogy aki a rég­múlttal akar találkozni, fel kell készülnie a csalódásra. Hiszen a gyermeki emlékezet min­dent felnagyít. A szülőfalumban azonban nem így történt. Amikor bebarangoltam a község utcáit, szemügyre vet­tem a látnivalókat, nem tartot­tam falusi rátartiságnak a já­­kóhalmaiak vélekedését: „a mi falunk nagyon szép lett, mi magunk sem ismerünk rá”. A főutcán virágos sétány foga­dott, betonjárda, az iskola új, egyemeletes épülete, ezüstösen csillogó víztorony, modern mozi és eszpresszó krémkávé­val. Pedig én úgy emlékszem, hogy annak idején Jászjákó­­halma poros és szürke alföldi falu volt, s minden bizonnyal hatott az ösztönökben és szo­kásokban élő rendérzékre az elmúlt évtizedben a községi tanács által szorgalmazott csi­nosítás, a közösen végzett jár­­dázás, parkosítás. Azt mondták nekem, hogy Jákóhalma gazdag község A tanácselnök, Pugner István (Szolnokon volt ipari munkás) beszélgetésünk elején már di­csekedett azzal, hogy autója van itt két kisiparosnak, egy pedagógusnak és az állatorvos­nak. Motorkerékpár szám sze­rint kétszáz darab „furikázik” a falu utcáin. Az már nem új­donság, hiszen ha kiszámítjuk, minden negyedik családnak van Pannónia-motorja a négy­ezer lakosú Jákóhalmán. A föld erre­felé bőhozamú, de mégsem ebből ered a falu jómódja. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy jelenleg is több mint nyolcvan asztalos­­mester dolgozik. Aztán el­mondták, hogy vásárra dolgoz­nak hagyományosan a jákó­­halmi bútorkészítők. Az Al­föld, a Tiszántúl északi részé­ben a paraszti házakban jákó­­halmi bútor található. Most meg különösen nagy a keres­let. „Az ipari városokban, vagy Pesten már senki sem vesz régimódi hálógarnitúrát" — mondta mosolyogva távoli ro­konom, egy fiatal asztalosipa­ros. De faluhelyen a paraszt megvásárolja a tizennégyéves lányának is „stafirangként” a bútort, amit megőriznek a la­kodalomig a tisztaszobában. Ha elgondolkozunk ezen, ki­derül, hogy mégis csak a föld­ből származik a jómód. A pa­raszti életmód megjavulása, a bőkezűbb vásárlás az alapja az itteni asztalosok jövedelmé­nek. Asztalos nagybátyám (aki most Pesten él és nyugdíjas) emlékszik rá, hogy milyen nagy üzlet volt azelőtt, ha a vásáron régen elkelt egy-egy garnitúra, az is megesett, hogy három-négy faluba kellett szál­lítani a bútorokat, míg végre gazdájuk akadt. Most meg egy Török neve­zetű asztalos volt az első a fa­luban, aki „taxit” vett, ahogy a gépkocsit Jákóhalmán neve­zik. Az udvarban hátul ott áll a ..garázs” (azelőtt a Pannónia állt benne). Meggyújtja a lám­pákat, hogy a vendége előtt gyönyörködhessen a szépszínű Skodában. Hogy mire kell a kocsi? A nyáron Németország­ba szeretnének menni egy kis turisztikára, aztán Pestre ruc­cannak fel, hol színházba, hol csak körülnézni az üzletekben. Sörözgetés közben szétpillan­tok a házban. Tág szoba, nagy ablakokkal. (Legtöbb hely­en a régi kis ablakokat nagyobbra cserélték.) Az asszony elmond­ja hogy mosógépjük, modern rádiójuk is van, most frizsi­dert és televíziót szeretnének kultúrára költenek-e ? Kérdésemre az asszony kivesz a szekrényből egy tucat köny­vet. Útleírások. Egy ügynök adta el nekik. Meg aztán, ha a szolnoki Szigligeti Színház vendégszerepel, mindig vesz­nek jegyet. Persze, az első so­rokba, hiszen — úgymond —, a jákóhalmi asztalosok tulaj­donképpen a helyi értelmiség­hez tartoznak... Van ebben a tényben érde­kes is, meg elgondolkoztató is. A községi tanács jövedelmé­nek tekintélyes része a kis­iparosoktól beszedett adóból, községfejlesztési hozzájárulás­ból ered. Ez az összeg átmegy a beruházásokba, s gazdago­dik, fejlődik tőle a falu. Igen ám, de a magánszektor mégis csak konzerválja a kistőkés ábrándokat, a gondolkozás­módban, életszemléletben nyo­mon lehet kísérni hatását. A község vezetői a bútoripar „szocializálásán” törik a fejü­ket. Szó esett arról is, hogy helyi bútorgyárat létesítenek. Az asztalosok megértik, hogy a fejlődés előbb-utóbb ebbe az irányba tart, csakhogy vona­kodnak is, félnek is az újtól, akár a parasztok közül, sokan a szövetkezettől. Hazai látogatásom során is, ez a kettősség foglalkoztatott a legjobban. Itt van például a községi vízmű. Az ötven köbméteres, fénylő, gömbtartályos torony ma már a falu látképéhez tar­tozik. Ezt a szocializmus adta. És azt is, hogy a betoncsöveket társadalmi munkával fektetik le a másfél méter mély árok fenekén. A Hunyadi utcában az elmúlt hetekben nyolcvan ember dolgozott önként, még azok is, akik később kapnak vizet. A kis gépház kezelője, Balla Miklós is önálló iparos volt. Lakatos. Most , hogy sa­ját szavait idézzem: „beszegő­dött bojtárnak a tanácshoz”. A víznyomás ellenőrzését reggel hatkor kezdi, és este tízkor ballag utoljára oda a kis házba a műszerekhez. Ezideig ötven házba kötötték be a vízvezeté­ket. Megkérdeztem a gépészt, mi történik, ha elromlik a csap, apróbb javításra van szükség, hiszen a faluban ed­dig nem volt szükség vízveze­­tékszerelőre. „Azt én végzem el” — feleli. „Külön munká­ban.” Ha meggondoljuk, jól megtalálta a számítását, a köz­ségi fizetésért van elég dolga, a mellékest sem irigyeljük tőle. Csakhát itt is egymásba gabalyodik az egyéni és társa­dalmi érdek. Új és rejtett for­mában. A közösségi szellem hordozói — mint másutt az országban — itt is a volt­ agrárproletárok. Tizenegy esztendeje már, hogy néhány család megalakította a jákóhalmi Béke Tszt-t. „Szerencsés nevet választottunk" — mondja az egiük alapító tag, s barátságosan hunyorít hozzá. A szövetkezet állta az elmúlt évtized különböző vi­harait — „éppúgy, mint a bé­keharc”, teszi hozzá moso­lyogva. „Szőrmotorral” — ahogy a biciklit Jákóhalmán nevezik — járjuk be a határt az elnök­kel és a főagronómussal. Késő estig nyomjuk a pedált, s mire este újból a szövetkezet irodá­jában ülünk, hogy néhány számadattal kiegészítsem az élményeimet — többet tudok róluk, mintha csak a szokásos kérdezés-felelgetés útján pró­báltam volna megismerni őket. Az elnök borostásképű, szá­raz, hallgatag ember. Egész délután alig szól, az emberek viselkedéséből észrevehettem, hogy bizonyos idegenkedéssel fogadják Szarka Lajost. Negyvenkilencben jött ha­za hadifogságból, ötvenben szövetkezetet alapít Öcsödön, majd másfél évig mezőgazda­­sági akadémián tanul, innen kerül a Szolnok megyei Ta­nácshoz, az állattenyésztési ügyek előadójának, aztán 1953 áprilisától a kunhegyesi járás mezőgazdasági osztályának ve­zetője, 1955-ben Öcsödre tér vissza, ott községi párttitkár, 1956 májusától­­­árom eszten­dőn át a mesterszállási Úttörő Tsz agronómusa, s másfél éve a jákóhalmi Béke­szövetkezet elnöke. Nekem nem mondta, a láto­gatás végeztével mástól tud­tam meg, hogy a közelmúltban lemondott az elnökségről, de nem engedték el izgalmas és érdekes téma: máshonnan jött emberek be­illeszkedése. Évenként sok ezer ember „vonul” az ország egyik részéből a másikba, így van ez az ipari építkezéseknél is. Az ember hajlamos megérteni a helybeliek kívánságát: „ide­ valósi elnök kéne”, — de azért az idegenkedés, bizalmatlanko­dás olyan közeg, amelyben néha a legjobb törekvésű, és kitűnő képességű ember is lég­szomjat kaphat. Szarka pedig szemmel látha­­tóan makacs ember. Nem könnyen melegedik fel, s mo­gorvasággal válaszol az ide­genkedésre. Nehéz és bonyo­lult helyzet. Hiszen volt már helybeli el­nök a Békében. Szám szerint hét vezetője volt Szarka Lajos előtt a szövetkezetnek nyolc év alatt. Ez éppúgy káros, mint amikor valaki túl gyak­ran váltogatja a munkahelyét. Persze, könnyű ezt így leírni. Ha sorra vesszük az elmúlt év­tized eseményeit, rögtön reáli­sabban látjuk a helyzetet. Ma már 3346 katasztrális hold te­rülettel rendelkezik a szövet­kezet és állatállományuk is gazdag. Az évek során több ki­sebb tsz olvadt be hozzájuk, a földhöz képest a taglétszám így is alacsony: 367 tagjuk van. A félnapos kerékpározás során láthattam az új gazdasági épü­leteket, egymástól elég nagy távolságban, kinn a határban. Nagy a pénzügyi felelősség is, az államtól jelentős összegeket kaptak az építkezésekre, több­ségük rövidlejáratú hites öreg harcos, az előző elnök. Sóspataki István, aki az ellen­­forradalom utáni években megragadta a gyeplőt, már hatvanegy éves. Vitte, amíg tudta az ügyek intézését, de mivel rokkant is, meg fáradé­kony, jelenleg az egyik anyag­raktárban dolgozik. Ő kért a járástól fiatalabb, agilis elnököt. A főagronómus, Galger Kál­mán azonban „stabil” ember. Nyolc éve irányítja a mező­­gazdasági munkákat. Szarka ellentéteként beszédes, móká­ra hajlamos férfi. Ért az embe­rek nyelvén, sokat viccelődik, s büszke arra, hogy „pedagó­giával” tudja vezetni a tago­kat. Ő régi szakember, valami­kor uradalmi gazdatiszt volt. A mi világunk átalakította, de azért megfigyeltem, hogy az emberekkel való érintkezésé­ben van valami régimódi, vál­lonveregető módszer. Min­denesetre kedéllyel jobban egyensúlyban tudja tartani napi munkáját, mint a közöny és a saját ridegségének vashé­jával küszködő tsz-elnök. És a munka? Az őszi búza­vetés szépen áll a földeken, jelenleg az ötven holdra ter­vezett paradicsom ültetése okoz nagy gondot. Szerződtek cukorrépára is, az egyelést el­végezték. Mivel a gyártól cuk­rot kapnak a munkáért , ke­vesebb a fárasztó munka után járó munkaegység. A vezetők azonban megmagyarázták az elégedetlenkedőknek, hogy a cukorral együtt jobban járnak. A lucernát most kaszálják és boglyázzák az állatok ré­szére. Négyszázharminc darab szarvasmarhájuk van, és min­den száz holdra öt anyakoca jut. A szövetkezet a saját fej­lődését az állattenyésztés to­vábbi fejlesztésében látja. Gondjuk, hogy az állatok nagy része növendék, tehát piacra bocsátani csak később tudják, a nagy jövedelem akkor lesz... Nem is volna semmi baj, csak a hitelt kell még ebben az évben nagyobbrészt visszafi­zetniük. Ami ezenkívül gond , az országos vonatkozású. Kevés a fiatal tag a szövetkezetben. Szülőfalum fiataljai nagyobbrészt szét­­áramlanak az ország más vidé­keire, városaiba. Új gond ez, a fejlődés velejárója, örülnünk kell annak, hogy az elmúlt öt év alatt innen, ebből a jászsági faluból mintegy huszonöten kerültek egyetemre, és napon­ta Jászberénybe, a gimná­ziumba is harminc fiatal jár a MÁVAUT-busszal. Magának a szövetkezet párt­titkárának nyolc gyermeke kö­zül már csak egy él Jászjákó­­halmán. (Az is csak azért, mi­vel most végzi a hatodik álta­lánost.) Csipe László elvtárs családjának története is jelleg­zetesen a szocialista viszonyok­kal függ össze. László, a leg­idősebb a járási állatforgalmi­nál tisztségviselő, Erzsébet ta­nítónő Szolnokon, József a Zrínyi Akadémián gépkocsi­szerelő, Rozália óvónő egy fa­luban, Sándor katonáskodik, Piroska közgazdasági techni­kumra jár, Imrét pedig felvet­ték a gépipari technikumba. Azért akadnak iskolát vég­zett emberek, akiknek útjuk visszavisz a szülőfalujukba. Az iskolában három tanító is hely­beli. Az öreg jákóhalmi orvos, dr. Borbély Olivér (aki egyéb­ként most utazott Kínába, Koreába egy delegációval) fia szintén orvos lesz. Azt mond­hatnánk átvehetné apja rende­lőjét. ő azonban Szegeden kí­ván maradni a klinikán. Nem a múltat, hanem a je­lent kerestem ezen a megké­sett találkozáson szülőfalum­ban. Nyíltszavú, őszinte embe­rekkel beszélgettem, és ez megkönnyítette, hogy — akár néhány napra is — belepillant­sak egy község és egy közösség életébe. Akadtak öregek is (mint a szövetkezet éjjeliőre, László Sándor, aki nagyapá­mat jól ismerte), kik felidézték gyermekkorom poros, szegény faluját Amikor az utcákon itt­­ott egy-egy gyengefényű pet­róleumlámpát akasztottak, hogy a járókelő ne vesszen el a feneketlen sárban. Most meg strandfürdőt és helybeli mú­zeumot akarnak létesíteni. Ha itt is születtem, nem va­gyok lokálpatrióta. Gondolom más faluban is ilyen biztató a helyzet. Ilyen örömök és gon­dok szegélyezik a falusi embe­rek útját. . Ratkó István Bencze László rajzai 2

Next