Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1961-07-01 / 26. szám - Katkó István: Szülőfalumban, Jászjákóhalmán (2. oldal) - Bencze László: rajzai (2. oldal) • kép
Salvatore Quasimodo látogatása az írószövetségben Nyolcnapos magyarországi tartózkodása során Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költő hétfőn délelőtt látogatást tett az írószövetségben. A kedves vendéget és barátot Dobozy Imre főtitkár üdvözölte, majd Quasimodo beszélt művész elveiről, a humanista hagyományokból táplálkozó realista költészetről általában. Mint elmondotta, célja nem az élet egyszerű másolása, hajszálpontos lefényképezése, hanem egyéni élményből fakadó, művészi alkotás. A költő sohasem szakadhat el korától és nem zárkózhat el a közösség problémái elől. Fejtegetései után Egressy István és Mikes Lilla néhány Quasimodo-verset olvasott fel Képes Géza fordításában és Mikes Lilla a vendég tiszteletére olaszul mondta el Petőfi egyik költeményét. Quasimodo viszont felolvasta édesanyjához intézett költői levelét. Utána kérdésekre válaszolt, Tolnai Gábor kérte, mondjon valamit magyarországi benyomásairól. Quasimodo hangsúlyozta, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet egy országot megismerni, vagy véleményt alkotni róla. Nyilván közhelyként hat, ha azt mondja, hogy a Duna szélesebb és nagyobb folyó, mint gondolta, vagy azt, hogy szerinte hazáján kívül Magyarországon élnek a legszebb nők. Ezért inkább arról beszél, hogy most hallotta először magyarul a verseit és noha sokan keménynek tartják a magyar nyelvet, neki nagyon tetszett a magyar szavak sajátos lejtése, dallama. Ami a Petőfivers olasz fordítását illeti, az filológiailag lehet pontos és hű, de hiányzott belőle a költészet. Bizonyára különb képet kapna a nagy magyar költő művészetéről, ha magyarul hallgatná a verseit, annak ellenére, hogy egyetlen szót sem beszél ezen a nyelven. Bóka László, Passuth László, Képes Géza, Rónai Mihály András és mások kérdéseire válaszolva vendégünk elmondta, hogy a mai olasz költészetben a szimbolizmus és polgári dekadencia híveit ugyanúgy megtaláljuk, mint az angolszász behatásra felSalvatore Quasimodo kedden Balatonfüredre látogatott. A lakosok és az ott üdülő dolgozók kérésére, a kirándulás emlékére, Rabindranath Tagore terebélyessé nőtt emlékfája mellé — néhány lépésnyi távolságban — egy kis hársat ültetett. A fához készített felirat így szól: Örömteli szívvel ültetem el e facsemetét a Balaton hullámaitól mosott part peremén. Lombjai túlélik majd az én átszaladó földi életemet, gyökerei mélyen fúródnak majd be az oly büszke és örök magyar földbe, mely hosszú története során annyi gyötrelmet szenvedett el. Minden lomb köszöntse azokat a kedves vándorokat, akik itt járva, a poézist szomjúhozzák, azt a költészetet, mely gyöngédségéiel és az igazság forró szeretetével árasztja el valamennyi nemzet fiát, fődő intellektuális, ún. értekező lírát, vagy az egzisztencialista törekvéseket, továbbá a haladó, humanista irányzatot. Ami a regényirodalmat illeti, Olaszországnak ma nincsen kiemelkedő prózaíró nagysága, de sok a jó író. Arra a közbevetett kérdésre, hogy kiadója miért nem jelentette meg összes műveit, amelyek a verseken kívül tanulmányait és cikkeit is magukban foglalják, azt felelte, hogy ez összefügg az írói szabadság kérdésével. Bármilyen kedvező is a mai olasz irodalmi élet légköre, az író mégis gyakran ütközik korlátokba, akadályokba, összegyűjtött verseinek kiadásával ugyan nem volt semmi baj és a példányok napok alatt elfogytak, de tanulmányainak lektora, aki Croce filozófiájának híve, nehézségeket támasztott, s ezért kénytelen volt prózai írásait más kiadóhoz vinni. A kritikusokkal általában az a baj, hogy túlnyomó többségükben az idősebb évjárathoz tartoznak és konzervatívak. Annál meglepőbb volt számára, hogy egyik ajánlója a Nobel-díjra világnézeti ellenfele, a katolikus Carlo Bo egyetemi tanár volt. Különben a kritikusok részéről sok támadás érte a Nobel-díj odaítélése után és csak legutóbb békültek össze, amikor vacsorán ünnepelték a kiváló olasz lírikust abból az alkalomból, hogy elnyerte Róma városának Tor Margana nevű irodalmi díját. Ezután a vendég érdeklődésére Tolnai Gábor vázolta a mai magyar irodalom helyzetét. Elmondta, hogy sok a fiatal, reményekre jogosító költőnk, a prózairodalomban pedig, akárcsak külföldön, egyre jobban fejlődik a kisregény műfaja. Végül újra Dobozy Imre emelkedett szólásra. Megköszönte Salvatore Quasimodónak a látogatást és az érdekes előadást. Mint mondotta, a megjelentek nagy száma is bizonyítja az olasz irodalom népszerűségét hazánkban. Arra kérte az illusztris vendéget, hogy otthon vegye pártfogásába a magyar irodalmat, annak népszerűsítését. Quasimodo kijelentette, hogy a magyar irodalom felkérés nélkül is mindig számíthat támogatására. Utána beírta nevét az írószövetség vendégkönyvébe. Baráti hangú bejegyzésében azt kívánta a Magyar Írók Szövetségének, hogy valósítsa meg azt a kulturális egységet, amely nélkül nem lehet a kortársi ember szabadság- és igazságigényét eredményesen szolgálni. Emlékfa Balatonfüreden A kétszerkettő védelmében (Folytatás az I. oldalról.) ta. Munkáját vázlatnak nevezi, bizonyára azért, mert nem tartja magát következetesen a maga rendezőelvéhez. A József Attilához és Radnótihoz fűződő rokonság feltárása további fontos kutatások ösztönzője lehet. A jegyzetek legfőbb érdeme, hogy tájékoztatnak a korábbi közlésekről. A magyarázó rész azonban következetlen, honye munka. Megmagyarázza Apollót, Kanti Sándort, Gallért Oszkárt, a nimfát és a pepazust stb., de nem magyarázza pl. Mikes Lajost. Csak elvétve közli a szövegben szereplő művek adatait, csak elvétve magyarázza a nagyon fontos átadásokat és idegen kifejezéseket. A névmutató nem terjed ki a jegyzetekben szereplő nevekre, így haszna nagyon részleges. Végül nincs a könyvnek betűrendes címmutatója pedig valószínű, hogy tudományos szándékkal, vagy az olvasás öröméért egyes darabjait többször is kell majd keresnünk. Kiss Ferenc A gyermekkorból mindenki őrizget magában töredékes emlékeket, egy-egy épület elmosódott körvonalát, feledésbe merült arcokat, utcákat, színeket és illatokat. Amikor a MÁVAUT-busz szülőfalum határához ért és a tábláról elolvashattam a feliratot: Jászjákóhalma, eszembe jutott a francia határőr értetlen, furcsálló arca, aki az útlevélvizsgálat során, sehogy sem tudta megérteni és noteszébe írni ennek a jászsági falunak a nevét. (Megjegyzem Párizsban már egyszerűbben ment a dolog: a szállodás teketória nélkül Budapestet jelölte meg születési helyként. Azt ismerte. Nagyanyám ötéves koromban hozott fel a fővárosba, és több mint három évtizede nem vetődtem ide. Pedig a község alig kilencven kilométerre fekszik Budapesttől, és utazni is sokat utaztam az ország más vidékein. Talán azért késlekedett ez a találkozás, mert közvetlen rokonaim szerteszéledtek, az idősebbek pedig meghaltak. Azt mondák, hogy aki a régmúlttal akar találkozni, fel kell készülnie a csalódásra. Hiszen a gyermeki emlékezet mindent felnagyít. A szülőfalumban azonban nem így történt. Amikor bebarangoltam a község utcáit, szemügyre vettem a látnivalókat, nem tartottam falusi rátartiságnak a jákóhalmaiak vélekedését: „a mi falunk nagyon szép lett, mi magunk sem ismerünk rá”. A főutcán virágos sétány fogadott, betonjárda, az iskola új, egyemeletes épülete, ezüstösen csillogó víztorony, modern mozi és eszpresszó krémkávéval. Pedig én úgy emlékszem, hogy annak idején Jászjákóhalma poros és szürke alföldi falu volt, s minden bizonnyal hatott az ösztönökben és szokásokban élő rendérzékre az elmúlt évtizedben a községi tanács által szorgalmazott csinosítás, a közösen végzett járdázás, parkosítás. Azt mondták nekem, hogy Jákóhalma gazdag község A tanácselnök, Pugner István (Szolnokon volt ipari munkás) beszélgetésünk elején már dicsekedett azzal, hogy autója van itt két kisiparosnak, egy pedagógusnak és az állatorvosnak. Motorkerékpár szám szerint kétszáz darab „furikázik” a falu utcáin. Az már nem újdonság, hiszen ha kiszámítjuk, minden negyedik családnak van Pannónia-motorja a négyezer lakosú Jákóhalmán. A föld errefelé bőhozamú, de mégsem ebből ered a falu jómódja. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy jelenleg is több mint nyolcvan asztalosmester dolgozik. Aztán elmondták, hogy vásárra dolgoznak hagyományosan a jákóhalmi bútorkészítők. Az Alföld, a Tiszántúl északi részében a paraszti házakban jákóhalmi bútor található. Most meg különösen nagy a kereslet. „Az ipari városokban, vagy Pesten már senki sem vesz régimódi hálógarnitúrát" — mondta mosolyogva távoli rokonom, egy fiatal asztalosiparos. De faluhelyen a paraszt megvásárolja a tizennégyéves lányának is „stafirangként” a bútort, amit megőriznek a lakodalomig a tisztaszobában. Ha elgondolkozunk ezen, kiderül, hogy mégis csak a földből származik a jómód. A paraszti életmód megjavulása, a bőkezűbb vásárlás az alapja az itteni asztalosok jövedelmének. Asztalos nagybátyám (aki most Pesten él és nyugdíjas) emlékszik rá, hogy milyen nagy üzlet volt azelőtt, ha a vásáron régen elkelt egy-egy garnitúra, az is megesett, hogy három-négy faluba kellett szállítani a bútorokat, míg végre gazdájuk akadt. Most meg egy Török nevezetű asztalos volt az első a faluban, aki „taxit” vett, ahogy a gépkocsit Jákóhalmán nevezik. Az udvarban hátul ott áll a ..garázs” (azelőtt a Pannónia állt benne). Meggyújtja a lámpákat, hogy a vendége előtt gyönyörködhessen a szépszínű Skodában. Hogy mire kell a kocsi? A nyáron Németországba szeretnének menni egy kis turisztikára, aztán Pestre ruccannak fel, hol színházba, hol csak körülnézni az üzletekben. Sörözgetés közben szétpillantok a házban. Tág szoba, nagy ablakokkal. (Legtöbb helyen a régi kis ablakokat nagyobbra cserélték.) Az asszony elmondja hogy mosógépjük, modern rádiójuk is van, most frizsidert és televíziót szeretnének kultúrára költenek-e ? Kérdésemre az asszony kivesz a szekrényből egy tucat könyvet. Útleírások. Egy ügynök adta el nekik. Meg aztán, ha a szolnoki Szigligeti Színház vendégszerepel, mindig vesznek jegyet. Persze, az első sorokba, hiszen — úgymond —, a jákóhalmi asztalosok tulajdonképpen a helyi értelmiséghez tartoznak... Van ebben a tényben érdekes is, meg elgondolkoztató is. A községi tanács jövedelmének tekintélyes része a kisiparosoktól beszedett adóból, községfejlesztési hozzájárulásból ered. Ez az összeg átmegy a beruházásokba, s gazdagodik, fejlődik tőle a falu. Igen ám, de a magánszektor mégis csak konzerválja a kistőkés ábrándokat, a gondolkozásmódban, életszemléletben nyomon lehet kísérni hatását. A község vezetői a bútoripar „szocializálásán” törik a fejüket. Szó esett arról is, hogy helyi bútorgyárat létesítenek. Az asztalosok megértik, hogy a fejlődés előbb-utóbb ebbe az irányba tart, csakhogy vonakodnak is, félnek is az újtól, akár a parasztok közül, sokan a szövetkezettől. Hazai látogatásom során is, ez a kettősség foglalkoztatott a legjobban. Itt van például a községi vízmű. Az ötven köbméteres, fénylő, gömbtartályos torony ma már a falu látképéhez tartozik. Ezt a szocializmus adta. És azt is, hogy a betoncsöveket társadalmi munkával fektetik le a másfél méter mély árok fenekén. A Hunyadi utcában az elmúlt hetekben nyolcvan ember dolgozott önként, még azok is, akik később kapnak vizet. A kis gépház kezelője, Balla Miklós is önálló iparos volt. Lakatos. Most , hogy saját szavait idézzem: „beszegődött bojtárnak a tanácshoz”. A víznyomás ellenőrzését reggel hatkor kezdi, és este tízkor ballag utoljára oda a kis házba a műszerekhez. Ezideig ötven házba kötötték be a vízvezetéket. Megkérdeztem a gépészt, mi történik, ha elromlik a csap, apróbb javításra van szükség, hiszen a faluban eddig nem volt szükség vízvezetékszerelőre. „Azt én végzem el” — feleli. „Külön munkában.” Ha meggondoljuk, jól megtalálta a számítását, a községi fizetésért van elég dolga, a mellékest sem irigyeljük tőle. Csakhát itt is egymásba gabalyodik az egyéni és társadalmi érdek. Új és rejtett formában. A közösségi szellem hordozói — mint másutt az országban — itt is a volt agrárproletárok. Tizenegy esztendeje már, hogy néhány család megalakította a jákóhalmi Béke Tszt-t. „Szerencsés nevet választottunk" — mondja az egiük alapító tag, s barátságosan hunyorít hozzá. A szövetkezet állta az elmúlt évtized különböző viharait — „éppúgy, mint a békeharc”, teszi hozzá mosolyogva. „Szőrmotorral” — ahogy a biciklit Jákóhalmán nevezik — járjuk be a határt az elnökkel és a főagronómussal. Késő estig nyomjuk a pedált, s mire este újból a szövetkezet irodájában ülünk, hogy néhány számadattal kiegészítsem az élményeimet — többet tudok róluk, mintha csak a szokásos kérdezés-felelgetés útján próbáltam volna megismerni őket. Az elnök borostásképű, száraz, hallgatag ember. Egész délután alig szól, az emberek viselkedéséből észrevehettem, hogy bizonyos idegenkedéssel fogadják Szarka Lajost. Negyvenkilencben jött haza hadifogságból, ötvenben szövetkezetet alapít Öcsödön, majd másfél évig mezőgazdasági akadémián tanul, innen kerül a Szolnok megyei Tanácshoz, az állattenyésztési ügyek előadójának, aztán 1953 áprilisától a kunhegyesi járás mezőgazdasági osztályának vezetője, 1955-ben Öcsödre tér vissza, ott községi párttitkár, 1956 májusátólárom esztendőn át a mesterszállási Úttörő Tsz agronómusa, s másfél éve a jákóhalmi Békeszövetkezet elnöke. Nekem nem mondta, a látogatás végeztével mástól tudtam meg, hogy a közelmúltban lemondott az elnökségről, de nem engedték el izgalmas és érdekes téma: máshonnan jött emberek beilleszkedése. Évenként sok ezer ember „vonul” az ország egyik részéből a másikba, így van ez az ipari építkezéseknél is. Az ember hajlamos megérteni a helybeliek kívánságát: „ide valósi elnök kéne”, — de azért az idegenkedés, bizalmatlankodás olyan közeg, amelyben néha a legjobb törekvésű, és kitűnő képességű ember is légszomjat kaphat. Szarka pedig szemmel láthatóan makacs ember. Nem könnyen melegedik fel, s mogorvasággal válaszol az idegenkedésre. Nehéz és bonyolult helyzet. Hiszen volt már helybeli elnök a Békében. Szám szerint hét vezetője volt Szarka Lajos előtt a szövetkezetnek nyolc év alatt. Ez éppúgy káros, mint amikor valaki túl gyakran váltogatja a munkahelyét. Persze, könnyű ezt így leírni. Ha sorra vesszük az elmúlt évtized eseményeit, rögtön reálisabban látjuk a helyzetet. Ma már 3346 katasztrális hold területtel rendelkezik a szövetkezet és állatállományuk is gazdag. Az évek során több kisebb tsz olvadt be hozzájuk, a földhöz képest a taglétszám így is alacsony: 367 tagjuk van. A félnapos kerékpározás során láthattam az új gazdasági épületeket, egymástól elég nagy távolságban, kinn a határban. Nagy a pénzügyi felelősség is, az államtól jelentős összegeket kaptak az építkezésekre, többségük rövidlejáratú hites öreg harcos, az előző elnök. Sóspataki István, aki az ellenforradalom utáni években megragadta a gyeplőt, már hatvanegy éves. Vitte, amíg tudta az ügyek intézését, de mivel rokkant is, meg fáradékony, jelenleg az egyik anyagraktárban dolgozik. Ő kért a járástól fiatalabb, agilis elnököt. A főagronómus, Galger Kálmán azonban „stabil” ember. Nyolc éve irányítja a mezőgazdasági munkákat. Szarka ellentéteként beszédes, mókára hajlamos férfi. Ért az emberek nyelvén, sokat viccelődik, s büszke arra, hogy „pedagógiával” tudja vezetni a tagokat. Ő régi szakember, valamikor uradalmi gazdatiszt volt. A mi világunk átalakította, de azért megfigyeltem, hogy az emberekkel való érintkezésében van valami régimódi, vállonveregető módszer. Mindenesetre kedéllyel jobban egyensúlyban tudja tartani napi munkáját, mint a közöny és a saját ridegségének vashéjával küszködő tsz-elnök. És a munka? Az őszi búzavetés szépen áll a földeken, jelenleg az ötven holdra tervezett paradicsom ültetése okoz nagy gondot. Szerződtek cukorrépára is, az egyelést elvégezték. Mivel a gyártól cukrot kapnak a munkáért , kevesebb a fárasztó munka után járó munkaegység. A vezetők azonban megmagyarázták az elégedetlenkedőknek, hogy a cukorral együtt jobban járnak. A lucernát most kaszálják és boglyázzák az állatok részére. Négyszázharminc darab szarvasmarhájuk van, és minden száz holdra öt anyakoca jut. A szövetkezet a saját fejlődését az állattenyésztés további fejlesztésében látja. Gondjuk, hogy az állatok nagy része növendék, tehát piacra bocsátani csak később tudják, a nagy jövedelem akkor lesz... Nem is volna semmi baj, csak a hitelt kell még ebben az évben nagyobbrészt visszafizetniük. Ami ezenkívül gond , az országos vonatkozású. Kevés a fiatal tag a szövetkezetben. Szülőfalum fiataljai nagyobbrészt szétáramlanak az ország más vidékeire, városaiba. Új gond ez, a fejlődés velejárója, örülnünk kell annak, hogy az elmúlt öt év alatt innen, ebből a jászsági faluból mintegy huszonöten kerültek egyetemre, és naponta Jászberénybe, a gimnáziumba is harminc fiatal jár a MÁVAUT-busszal. Magának a szövetkezet párttitkárának nyolc gyermeke közül már csak egy él Jászjákóhalmán. (Az is csak azért, mivel most végzi a hatodik általánost.) Csipe László elvtárs családjának története is jellegzetesen a szocialista viszonyokkal függ össze. László, a legidősebb a járási állatforgalminál tisztségviselő, Erzsébet tanítónő Szolnokon, József a Zrínyi Akadémián gépkocsiszerelő, Rozália óvónő egy faluban, Sándor katonáskodik, Piroska közgazdasági technikumra jár, Imrét pedig felvették a gépipari technikumba. Azért akadnak iskolát végzett emberek, akiknek útjuk visszavisz a szülőfalujukba. Az iskolában három tanító is helybeli. Az öreg jákóhalmi orvos, dr. Borbély Olivér (aki egyébként most utazott Kínába, Koreába egy delegációval) fia szintén orvos lesz. Azt mondhatnánk átvehetné apja rendelőjét. ő azonban Szegeden kíván maradni a klinikán. Nem a múltat, hanem a jelent kerestem ezen a megkésett találkozáson szülőfalumban. Nyíltszavú, őszinte emberekkel beszélgettem, és ez megkönnyítette, hogy — akár néhány napra is — belepillantsak egy község és egy közösség életébe. Akadtak öregek is (mint a szövetkezet éjjeliőre, László Sándor, aki nagyapámat jól ismerte), kik felidézték gyermekkorom poros, szegény faluját Amikor az utcákon ittott egy-egy gyengefényű petróleumlámpát akasztottak, hogy a járókelő ne vesszen el a feneketlen sárban. Most meg strandfürdőt és helybeli múzeumot akarnak létesíteni. Ha itt is születtem, nem vagyok lokálpatrióta. Gondolom más faluban is ilyen biztató a helyzet. Ilyen örömök és gondok szegélyezik a falusi emberek útját. . Ratkó István Bencze László rajzai 2