Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-16 / 11. szám - Illés Béla: Lengyel József • köszöntő • Az Irodalmi Kossuth-díjasok köszöntése (1. oldal) - Vas István: Illés Endre • köszöntő • Az Irodalmi Kossuth-díjasok köszöntése (1. oldal) - Kardos László: Benedek Marcell • köszöntő • Az Irodalmi Kossuth-díjasok köszöntése (1. oldal) - Gyulai Líviusz: rajzai • kép (1. oldal)
VII. ÉVFOLYAM 11. SZÁM A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1963. MÁRCIUS 16. KARDOS LÁSZLÓ.Bm, Warcel Benedek Marcell munkás, termékeny élete egybeesik a haladó magyar értelmiség félszázados, küzdelmes történetével. Ifjú korában részt vett a Thália Színház kísérleteiben; mint tanár megszervezte a radikális magyar tanárok szövetségét; munkatársa volt a Nyugatnak és a Huszadik Századnak; egyetemme1 tanár vott az 1919-es proletárdiktatúra hónapjaiban; a két világháború közt bátran és becsülettel segített, szinte minden haladó szellemű mozgalmat. Lassankint a magyar nép egyik tanítómesterévé emelkedett. Igazi nagy alkotása voltaképpen maga az új magyar irodalmi kultúra, amelynek számos vonását éppen ő véste, formálta ki. Azt hiszem, kisebb-nagyobb mértékben minden magyar író és minden rangosabb olvasó az ő tanítványa. Akik türelemmel tudnak elmélyedni egy-egy könyvben, akik higgadt és egyensúlyos irodalmi ítéletre törekszenek, akik fegyelmezetten hárítanak akik higgadt divatos furcsállkodást és rikító túlzásokat, akik hűségesen kitartanak a nemes hagyományok mellett, de zárt szívvel fogadják a nemes újat is, akik „kritika” címén nem támadnak és nem tömjéneznek, hanem igaz mérleget vonnak, azok tudva vagy öntudatlanul, de az ő nyomait követik. Nem marxista. A polgári radikalizmus ideológiáját érzi magához közel, de anélkül, hogy szembefordulna a szocialista építés módszereivel vagy céljaival. Úgy munkálja a nép mai, egyetemes céljait, hogy nem válik meg a maga ifjúi elgondolásaitól és úgy hűséges ifjúsága radikalizmusához, hogy példát tud adni a szocializmus útján járóknak is. Szelíden kemény következetessége, nyíltsága és tisztasága lefegyverző. Lefegyverző a műveltsége, munkaereje, tehetsége, stílusa is. Tudósi biztonsággal és otthonossággal mozog a magyar irodalom egész területén. Irodalmunk történetét több ízben, különböző formákban is feldolgozta. Ezek a művek nem a kisfilológia felfedezéseivel hivalkodnak, hanem egy önálló elme harmonikus koncepcióit mutatják, s egy nagyon finom esztétikai fogékonyság értékrendjét fogadtatják el az olvasóval. Olyan mester művei ezek a könyvek, aki az irodalom történetét nemcsak tanulta, hanem élte is. Többször feldolgozta a világirodalom történetét is. Látóhatára példamutatóan széles. Világirodalmi ítéleteiben úgy egyéni, hogy távol marad minden eredetieskedéstől, s úgy hagyománytisztelő, hogy nem fogad el régi ítéletet a személyes tapasztalás kontrollja nélkül. De nemcsak összefoglaló, egyetemes művekben győz meg átfogó, lényegileg szinte hézagtalan tudásáról. Victor Hugóról, Shakespeare-ről, a francia regényről, Romain Rollandról, Shaw-ról írt kisebb vagy nagyobb méretű monográfiái méltán hatottak és hatnak irodalmi közműveltségünkre. Világirodalmi kultúránkat gazdagították magas szintű műfordításai is: prózát és verset egyforma biztonsággal tolmácsol. S az irodalom esztétikájába, az olvasás művészetébe s a magyar verstan titkaiba bevezető könyvei arról tesznek bizonyságot, hogy nemcsak ,a konkrét mű és a konkrét művek konkrét története nyílik meg előtte bámulatos teljességgel, hanem tolla nyomán az irodalom elvi, elméleti kérdései is megvilágosodnak. (Regényeit viszont máig sem méltányolták valódi érdemük szerint!) Benedek Marcell, a tudós, az íróművész és a pedagógus kivételesen szerencsés keveréke. A szerénység és a nyugodt önbizalom ritka kellemmel párosul műveiben is, emberi magatartásában is. Valami derűs mérséklet bölcs varázsa árad írásaiból, személyéből. Tudósnak, írónak, pedagógusnak mondottuk, s ez a hármassága minden, megnyilatkozásában jelen van. Tudományos munkássága egyfelől a művészi rangú alkotásokkal érintkezik, másfelől a legnemesebb értelemben vett, magasrendű ismeretterjesztést is szolgálja. Egyetlen könyve sem készült a szűk szakmaiság jegyében, mindegyik az olvasók széles tömegeihez szól, s azokat hódítja meg, de mindegyikben gazdag sorát találjuk finoman eredeti tudósi indításoknak, s mindegyik megragad tudományos jellegű koncepciójával. Aki, bár csak egyetlen előadását, hallotta egyetemi katedráról vagy irodalmi esték dobogójáról, annak meg kellett éreznie azt a háromszoros delejt, amelyre céloztunk. írott és mondott szónak ez a mestere egyszerre szól szakemberhez és laikushoz, egyszerre, egyazon mondatban, de úgy, hogy a szakembernek is érték, amit tőle hall, a laikusnak is. Benedek Marcellnek nincs kétféle szintje. Nem „ereszkedik” le a kevésbé műveltekhez, és nem „emelkedik föl” a nagyon is tanultakhoz. Mindenkinek mestere, mindenkinek művészi kellemű tanítója. Nem lehet tőle nem tanulni, nem lehet tőle ízlésben nem nemesedni. Ez a tudós és szép szavú humanista lassan-lassan immár nyolcvanadik éve felé közeledik. Ezt azonban csak a lexikonok adataiból tudjuk. Akik olvassuk vagy hallgatjuk őt, a változatlan, ronthatatlan fiatalságot érezzük benne. Nyilván a tiszta múlt tudata, a becsülettel végzett, nagy munka, az emberiség legkristályosabb szellemeivel való szüntelen társalkodói konzerválja ily tökéletesen. S az a hálás és tisztelő szeretet is, amely ifjabb és idősebb tanítványainak egyre növekvő táborából áramlik feléje — ma, Kossuth-díjjal történt kitüntetése napján — bizonyára kettőzött erővel... ÁRA: 1,50 Ft A TARTALOMRÓL: Hruscsov és Iljicsov a művészetről (Beszámoló a szovjet pártvezetők, írók és művészek találkozójáról) Tamási Áron elbeszélése Hevesi Gyula vitacikke Demény Ottó, Erdélyi József, Győre Imre, Keszthelyi Zoltán, Mátyás Ferenc, Nyerges András, Simor András verse • • • • AZ IRODALMI KOSSUTH-DÍJASOK KÖSZÖNTÉSE ILLÉS BÉLA: VAS ISTVÁN: cJmerujtjel József Háromféleképpen is kezdhetjük az őt bemutató portrét, a háromféle mondat második fele mindig ugyanaz lesz. Kezdhetnénk így: A magyar irodalomnak — vagy így: A magyar szocialista irodalomnak — esetleg ilyeténképpen: A szocialista világirodalomnak — a befejezés mindhárom esetben ugyanaz: Lengyel József egyik kimagasló, maradandó jelentőségű alkotója. Különös, de így van: ha írásairól beszélünk vele, ő arra büszke, hogy keveset írt. Nem tartozik azoknak az íróknak népes családjába, akik meggyőződéssel és fennen hirdetik önmagukról, hogy koruk legnagyobbjai, illetőleg egyesszámban, hogy korunk legnagyobbja. Lengyel József kritikusan, szigorú önkritikával nézi alkotói munkáját, de amikor büszkén vallja, hogy keveset írt, bizonyosan arra gondol, hogy mindig csak olyankor vett tollat a kezébe, amikor igazi mondanivalója volt, és a tollat csak akkor tette le, amikor gondolatainak és érzéseinek tömör, befejezett formát adott. Kevés híján fél százada vagyunk barátok, de még sohasem hallottam tőle egy szót sem a tartalom és forma egységéről. Viszont minden írásában megtalálhatjuk ezt az egységet. Ifjúkori — szinte gyerekkori — zsengés hitvallások a proletárforradalom, a szocializmus mellett. És talán azért maradt mindmáig fiatal, merész, lendületes, mert ma is ugyanazok az érzések fűtik, amelyek 47—48 esztendő előtt írásra kényszerítették. Azért lett költő és publicista, mert úgy érezte, hogy az eszmének tollal használhat a legtöbbet, tollal tudja a legtöbb embert mozgósítani, tettre lelkesíteni. S mivel ez volt a tudatos célja: harcba vinni, a cél meghatározta, megszabta a nyelvét és a stílusát — közérthetőséget, egyértelműséget, teljes világosságot követelve. Így adta meg a tudatos célkitűzés, a tartalom és a forma tökéletes egységét. Első olyan műve, amely valóban nagy tömegekre hatott és hat ma is (és hatni fog holnap és holnapután is), a Magyar Kommunista Párt megalakulásának krónikája, nagyméretű riportnak készült. De olyan riport ez a könyv, ahol a literátor nem tanulmányozta az eseményeket és az események szereplőinek tetteit, hanem ott állott maga is a hősök között, nemigen gondolva arra, hogy másfél évtized múltán majd könyvet ír arról, amit átélt, hanem egyre azt latolgatva, hogyan lehet, hogyan kell a legtöbbet tenni a proletárforradalom győzelméért Ha igaz az, amit Lengyel oly gyakran hangoztat, hogy ő keveset írt, itt mégsem lehet lépésről lépésre követni alkotó útját. Látszólag nagyon messze van a Visegrádi utcától az a regény, amelynek egy kalandor a hőse, a valóságban a két mű szervesen összefügg. Prenn Ferencet, a kalandort, amikor az eszme bűvkörébe kerül, a szocializmus nagy igazsága megtisztítja, emberi rangra emeli, hogy amikor kikerül az eszme bűvköréből, ismét a semmibe, vagy ami még rosszabb, a mocsokba hulljon. Egy szót sem ejt ebben a könyvében Lengyel a hűségről, de a hűségre képtelen, gyenge emberről szólván, az eszméhez való hűségnek emel maradandó szobrot. Novelláinak hősei térben és időben nagyon messze vannak egymástól, de valamennyien egyazon kor gyermekei, valamennyien az em(Folytatás a 2. oldalon) 31. Végre! — mondtuk jó néhányan, amikor a Kossuth-díjáról hallottunk. De ez csak a baráti öröm felkiáltása, semmiképp sem irodalomtörténeti értékítéleté. Hiszen magunknak sem kevés időbe tellett, amíg a barátságon, elismerésen, tiszteleten túl ráébredtünk művészetének igazi értékére. Nem is volt könnyűfolyamat. Hogy irodalmi életünkben lépten-nyomon legendákba, hamis legendákba és félreismerésekbe ütközünk — tudvalevő. De talán senki körül sem alakult ki olyan konok és félrevezető legenda, mint körülötte. Legalábbis nem ennyire hátrányos hiedelem. E célszerűtlen képzetek kialakulásához ő maga is hozzájárult életvitelének és írásainak némely külsőségével. Magatartásának látszólagos higgadtsága, tartózkodása, a prófétaság és az énkedés teljes hiánya, bizonyos választékosság az öltözködésében, modorában, stílusában — nem ezek azok a tulajdonságok, amelyeket mi szívesen kapcsolunk össze a nagy művészi formátum fogalmával, és bizonyára mind külön-külön is megerősítette azt a „finom”, sőt „finom tollú” jelzőst, amely annyiszor hangzott el vele kapcsolatban. Aminthogy csakugyan, ülés Endre stílustörekvése, különösen régebben, nem kívánta a természetességet, a kézbeszédet, feszesre húzta a mondatokat, s prózában, a tanulmányban, a novellában, a színdarabban, a dialógusban is sokszor a költőiség, vagy legalábbis artisztikum igényével választotta meg hasonlatait, jelzőit, néha még igéit is. Ez a stiusigény olykor feltűnő díszként hatott, s elterelte a figyelmet Illés Endre lényegibb tulajdonságairól. Olyan ez, mintha a három testőr valamelyikének — Athosnak, mondjuk, vagy Aramisnak — csak a fodros gallérjára és kézelőjére figyeltek volna s kesztyűje bő csipkeszárára, s nem vették volna észre a félelmetes pengét, amelynek markolatára ez a csipke ráborult, amikor a kardkikardra sor került. Illés Endre művészetének is mindenkor fontosabb eleme volt az a hirtelen, lényegre törő lendület, amellyel novelláinak, drámáinak tömörségét elérte, az a keménység és élesség, amellyel témáinak nekivágott. Igaz, a kegyetlenségét is emlegették, sőt, olykor egymás mellett is előfordult a „finom” és a „kegyetlen” jelző. Ezt a jelzőt nyilván a régebbi Illés Endre meglehetősen egyéni szabású — mondhatnám, arisztokratikus — tökéletesség-eszménye sugallta. Eszményét mindössze egy-két hőse, vagy inkább hősnője töltötte be — márpedig Illés Endre, túl a jogosan éles és élesen okos társadalombírálaton, ennek a tökéletességnek az igényével nézte olyan könyörtelenül a világot. A kegyetlen helyett tehát a könyörtelen jelző találóbb lett volna. Nem önkényes hasonlatképpen említettem a kardot: Illés Endre szeretett vívni — ma is szeret — és kardját mindig az álságnak, a hazugságnak szögezte. Ezért volt izgalmas a dramaturgiája, döntő és lényegi a bírálata. Persze, idő kellett ahhoz is, amíg tudatára ébredtünk, hogy kortársai közül, az „esszéista nemzedékből”, talán egyedül ő volt vérbeli kritikus, csak az ő kritikájának érvénye élte túl — legalábbis részben, és már amennyire kinti(Folytatás a 2. oldalon) Gyulai Liviusz rajzai Az 1963. évi irodalmi és művészeti Kossuth-díjak A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány az Irodalomban és a művészetben kifejtett munkásságáért A KOSSUTH-DÍJ II. FOKOZATÁVAL tüntette ki LENGYEL JÓZSEF írót egész életművéért, különösen az Igéző című novelláskötetéért, ILLÉS ENDRE írói, kritikusi, szépírói és műfordítói tevékenységéért. DR. BENEDEK MARCELLT, az irodalomtudományok doktorát, nyugalmazott egyetemi tanárt, az irodalom népszerűsítése érdekében kifejtett sok évtizedes munkásságáért és műfordításaiért. GOUKA GÉZA keramikust, a Magyar Népköztársaság érdemes művészét több mint négy évtizedes művészi keramikus munkásságáért. LUKÁCS MARGITOT, a Nemzeti Színház tagját, a Magyar Népköztársaság érdemes művészét színészi munkájában elért művészi eredményeiért. JÁMBOR LÁSZLÓT, a Magyar Állami Operaház magánénekesét, a Magyar Népköztársaság érdemes művészét az opera- és oratóriuméneklésben elért művészi eredményeiért, KOMOR VILMOST, a Magyar Állami Operaház karnagyát, a Magyar Népköztársaság érdemes művészét több mint három évtizedes karmesteri tevékenységéért és a magyar zenei kultúra külföldi népszerűsítése terén végzett munkásságáért, KOVÁCS DÉNES hegedűművészt, a Zeneművészeti Főiskola tanárát a klasszikus és modern hegedűművek előadásában elért hazai és külföldi eredményeiért. A KOSSUTH-DÍJ III. FOKOZATÁVAL tüntette ki REICH KÁROLY grafikust grafikusi, különösen könyvillusztrátori munkásságáért, és KASSAI ILONÁT, az Állami Déryné Színház művésznőjét az Állami Déryné Színház együttesében végzett több mint 10 éves áldozatos művészi munkájáért.