Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-23 / 47. szám - Komlós János: Hitler élete • filmkritika • Hitler élete. Paul Rotha dokumentumfilmje (9. oldal) - Vészi Endre: November Visegrádon • vers (9. oldal) - Lukácsy András: Szembesítések - a rádióban • rádiókritika (9. oldal) - Lengyel József: TV-rejtvény • televíziókritika (9. oldal) - András László: Dráma García Lorcáról. Budapesti beszélgetés José Marian Camps mexikói drámaíróval • interjú • José Maria Camps (9. oldal)
KOMLÓS JÁNOS FILMLEVELE: H Hittler élete A címe rossz. A Hitler élete című nyugatnémet dokumentumfilm, amelyet Paul Rotha angol publicista állított össze amatőr és titkos felvételekből, nem Hitler életéről szól. A Führert egyszer sem látjuk papucsban, Éva Braun is csak egy pillanatra jelenik meg fürdőruhában, hogy aztán gyorsan átadja helyét Göringnek, Göbbelsnek és az állig begombolt rohamosztagosoknak. A hitleri intimitások közül egyetlen új dolgot tudtam csak meg, amit eddig nem ismertem, mégpedig azt, hogy a náci vezér nemcsak a wagneri zene tobzódó romantikáját, egerföldet megrázó és kulisszahasogató, zseniális és monumentális kavargását imádta megbűvölten, volt még egy nagy zenei élménye. Ha Wotan végképp elbúcsúzott, komoran és fennségesen, akkor ez következett. Aztán megint Wotan, majd ismét ez. Egy cini kis dalocskáról van szó, amelyet Walt Disney híres rajzfilmjében a törpék énekelnek: „Nem félünk a farkastól.” Jellemző és sokatmondó adalék a kispolgár természetrajzához. Hogyan fér meg lelkében és ízlésében az együgyűség minden formája. És a törpék dalától Wotan búcsújáig — kitűnő publicisztikai téma, hatásos, kézenfekvő. Annyira kínálja magát publicisztikának, hogy aki ráharap, az biztosan nem publicista. Paul Rotha viszont az. Mert ezt a „Nem félünk a farkastól” dolgot épp csak hogy megemlíti mértéktartóan és szemérmesen és máris megy tovább, nem aknázza ki. Egyébként is a film legnagyobb ereje, hogy rossz a címe. Ezért jó a film. Vagyis, hogy nem Hitler személyes dolgaiba feledkezik bele, hanem a nácizmus történetét mutatja be kronologikus sorrendben, azokat az eseményeket, amelyeknek Hitler nem az intimitásai révén, hanem politikai tettei és gaztettei által történelmi szereplője. A Hitler élete tisztességes film. Politikailag, erkölcsileg és történelmileg is tisztességes. Nem követi azokat a manapság Nyugat- Németországban és általában nyugaton dívó visszaemlékezéseket, amelyek úgy foglalkoznak és azért foglalkoznak Hitler személyével, hogy vele eltakarják a történelmet. Ezekben a memoárokban olyan túlzott hangsúlyt kap mindaz, ami a náci vezérben patologikus, torz és különös volt, hogy a közönség számára önként adódik a hamis következtetés: a fasizmus nem más, mint egy őrült ember gazsága, mint egyetlen ember bűne, tehát egyedi, beteges és véletlen. Ezekben a visszaemlékezésekben a vezér személye elfedi a világpolitikát, egy ember bűne a tömeges felelősséget, az egyediség az új fasizmus veszélyét, a különösség a történelmi törvényszerűséget és a társadalmi összefüggéseket. Paul Rotha filmjéből viszont kiderül, hogy ez a patológia csakis azért válhatott históriai és világpolitikai tényezővé, ez a kelekótya és népámító demagógia csakis azáltal lehetett társadalmi erővé, mert kellett. A néptömegek ellen, a forradalom ellen, a szocializmus ellen életbevágó szüksége volt rá a monopoltőkének. A fasizmusban nem a patológia az elsőrendűen titokzatos és „érdekes”, hanem, hogy a kapitalizmus olyan korszakba lépett, amikor bizonyos osztályerők már csak a patológia felhasználása és szisztematikus terjesztése, alkalmazása által tarthatják fenn magukat. Ez a fasizmus, Hitler és a XX. századi történelem igazi nagy titka. A Hitler élete ezt a titkot mondja ki korrekt módon, egyszerűen és becsületesen. Nyugat-Németországban mondja ki, ez benne az új. De minthogy Nyugat-Németországban mondja ki, ezért csak ez benne az új. Ennél az egyszerű megállapításnál többet, mélyebbet, ezen a puszta megállapításon belül részletesebbet a fasizmus és a német nagytőke, a nácik és a nyugati monopóliumok, politikai boszorkánykonyhák, titkos diplomácia kapcsolatairól ez a film akkor sem tárhatott volna fel, ha akart volna. Nehéz megállapítani, hogy szubjektív világnézeti korlátokról vagy objektív politikai korlátozottságról van-e szó. Tény, hogy a Hitler élete megmaradt a becsületes, haladó polgári humanizmus és antifasizmus keretei között, de úgy, hogy elment a határig, ennek az álláspontnak a maximumáig. Amit mond, igaz, csak kevés. Sokkal kevesebb, mint amennyit a marxista tudomány fel tud és fel mer tárni a történelmi igazságból. Mélységében, összefüggéseiben, politikai, társadalmi anyagában, ideológiai mondanivalójában, tanulságában a mi igényeinkhez képest kevés. Tízért érezzük soknak, is némileg hosszadalmasnak a vége felé. Ezekkel a történelmi dokumentumokkal úgy van az ember, mint a pénztárkönyvvel, ahol többlet mutatkozik, ott biztos, hogy hiányzik valami. Törvényszéki tárgyaláson akkor szokás szembesíteni, ha a terhelt valamit tud, de nem akarja tudomásul venni, elismerni, vállalni. A rádió világnézeti és ízlésnevelő célzatú műsoraiban jól hasznosítja ezt a törvénykezési szokást: „tudott” dolgokat, kétségtelen tényeket közvetít, hogy közönségének valamely rétegét vagy csoportját — szemléletbeli, felfogásbeli, vagy ízlésbeli fogyatékosságainak beismerésére késztesse. S noha a törvénykezési szabályokat itt rádiószerű és művészi eszközök helyettesítik, ha jól csinálják, az eljárás éppoly célravezető, frappáns és eredményes lehet, mint a bírósági teremben. Mondhatjuk úgy is, a terhelt itt önmagával találkozik szembe, tükröt tartanak neki: lásd be, ilyen vagy, és vond le magad a következtetéseket. A módszert és a gyakorlatot helyeseljük. Az elmúlt hét három „szembesítésére” szeretnénk kitérni most, amelyek — megvalósult példájául a rádióműsor sokat követelt differenciáltságának — három különböző réteghez szólnak, s ezért nemcsak témájuk, de színvonaluk és feldolgozási módjuk is merőben más, így nem lehet élni!... Abban a szociografikus ihletésű dokumentumjáték-sorozatban, amelyben nemrég Szakonyi Károly elsivárult életű tanyai kislányról szóló játékát dicsértük meg, most Mándy Ivánnal kell hasonlóképpen tennünk, cigányokról beszélő műsora hallatán. A műsor összefoglaló eíme, amelyben Borvető Béla szerkesztő ezeket a játékokat közreadja — Családi körben —, arra utal, hogy széles rétegekhez, főként a falusi hallgatók tömegeihez kíván szólni, és valóban, a sokak tudatában lappangó társadalmi, sőt faji előélet-maradványokat felmutatni, és tarthatatlanságukat leleplezni, ez még napjainkban is elsőrendű feladat. „Így nem lehet élni!”, ez a visszatérő refrénje annak a vallomásnak, amelyet egy felszínre törni vágyó, ám mindenütt visszautasított cigányember magnetofonra mondott, és amelynek első mondatai a játék bevezetőjeként el is hangzanak, hogy aztán helyet adjanak Mándy szövegének, amely azonban nem más, mint ennek a 40 perces segélykiáltásnak művészi parafrázisa. És — a műsor lelkiismeret-mozgósító célját tekintve — épp az a remek, hogy a szerző intenzív élményt nyújtott anélkül, hogy a legnaturálisabb valóságtól el kellett volna távolodnia. Az emberi élet után vágyó, de kitörési kísérleteivel — a körülötte élők közönye és előítéletei miatt — mindig kudarcot valló cigányember életútjának megrajzolásában még így is elért olyan művészi csúcsokat, mint a rátarti parasztgazda megnyerése, ez a kiváló lélektani miniatűr, vagy az új ruhájának helyet nem találó, a putri üres falát rögeszmésen tapogató cigány jelképi erejű látomásos rajza. Ennek a szembesítésnek sok terheltje van: hivatali emberek és munkatársak, tsz-vezetők és a falusi társadalom előítéletes rétegei: a játék nagyerejű, megindító, és éppen ezért hasznos és talán eredményes is volt Még nagyobb koncentrációban még eredményesebb lett volna szerintünk, hogy ezt az aránylag terjedelmes antidramatikus szöveget mégis elfogadtuk, abban a szerzőn kívül nagy része volt Sinkovits Imre színészi beleélő készségének, aki annyira cigány volt, amennyire csak lehetséges, anélkül, hogy arról a pluszról le kellett, volna mondania, amit az intellektuális szerepértelmezés adhat. És kiváló alakítás volt Bánhidi László parasztgazdája is. Könnyű múzsa a múzsán A gondolatiság volt az erénye Vargha Balázs „zenés kultúrpolitikai csipkelődésének” is, amely már valamelyest szűkebb rétegnek szólt: inkább városiaknak, inkább az intelligenciának. Vitatható intézkedések, káros társadalmi tendenciák, hibás kultúrpolitikai gyakorlat — ezek voltak témái, és szatírájának fölényes intellektualizmusával csak csírájában fellelhető jelenségek ad abszurdum vitelével hatott különösen a hallgatóra. Nyilván a rutin hiányából adódóan azonban nem találta el mindig a leginkább rádiószerű formát, és ez némelykor jó szövegének erejéből is elvett. Ez a negatívum már előző műsorában (A giccs a főveszély) is feltűnt; az irodalomtörténészszerzőnek tovább kellene kísérleteznie, ha a műfaj valóban izgatja. „Tudományos giccselemzései” meg a lottóőrületet célba vevő „Pénteki istennő-tisztelet” már a jó utat mutatják. E műsorból a belétermett Ráday Imrét kell kiemelni, mert intellektuális erővel éppúgy győzte, mint a szerző. Beszélgetés az egzisztencializmusról A Glóbusz legutóbbi száma azoknak szólt, akik a korunk művészi mozgalmai mögött rejlő világnézeti eredőket keresik. Hermann István és Sipos Tamás azzal a számtalan legendával szembesítették itt válogatottabb hallgatóságukat, melyek az egzisztencializmusról mint filozófiai irányzatról terjengenek. Az egzisztencializmusról mindenki többet gondol, mint amennyit tud. A vitázók szilárd elvi alapról, de sokoldalúan és belülről: saját el■~’W ‚**#*¦$ .%*■* *&*. r, • lentroondásában igyekeztek megvilágítani az irányzatot, hogy korunk filozófiai áramlataiban a maga megfelelő helyére tegyék. Tételeiket számos kiváló művészi idézettel támasztották alá. Honegger, Schönberg, Ezra Pound és Fellini művei után legnagyobb hatása Sartre A legyek című drámájának volt, amelyet Litinovits Zoltán, Várkonyi Zoltán és Bánky Zsuzsa közreműködésével hallottunk, és amely az egzisztencializmus kulcsdrámájának tekinthető. Mindhárom műsort Bozó László rendezte, akinek több szerencsés kísérletéről emlékeztünk már meg. Itt különösen azzal az eredményességgel tűnt ki, amellyel nem dramatikus, és kevésbé rádiószerű anyagokat élvezhetővé tett A Sartre-drámában pedig nagy hatást ért el az itt önként kínálkozó motívumnak, a monotóniának drámai eszközzé emelésével. LUKÁCSY ANDRÁS Szembesítések a rádióban VÉSZI ENDRE: November Visegrádon Mint zárt ököl úgy tartja fel a vijjogást a fészek, s az ágak is, az ágak is, fényes fekete lécek már elkerítik kertjeit a füstalakú égnek. Szemed kilátszó parazsát a sötétben is látom, az ezüst szélből érkezem, lombszagú a kabátom, jószagú füst, szó, zene, zaj, ez idebent a sátor. Illatozik a bükkhasáb, kint kutyák kóborolnak, a jegenye s a hegyvonal kékborzongású oldat, lepuffantotta a vadász a cukorbajos holdat s egyszerre nagy feketeség csobog az üvegen túl, az üvegen, az üvegen, a nehéz nagy hegyen túl, eső esik, két lámpafény félúton összekondul. Dráma Garcia Lorcáról Budapesti beszélgetés José Maria Camps mexikói drámaíróval A drámaíró Felesége a lágyan éneklő, édes dallamú mexikói spanyolt beszéli, maga José Maria Camps a keményen rugalmas, tisztán körvonalazott kasztíliait. Spanyolországban született, ott is élt 1951-ig. Fiatal újságíróként, a barcelonai L’Instant szerkesztőségében ismerte meg személyesen Federico Garcia Lorcát. Camps a spanyol polgárháború idején a köztársasági hadseregben szolgált, 1938- ban Puebla de Hijarnál esett Francóék fogságába. Több mint három évet töltött a burgosi és a barcelonai börtönben. Húsz napig volt halálraítélve. Ekkor tízen voltak a cellában, hárman maradtak életben. Camps halálos ítéletét 12 év és 1 nap börtönre változtatták, 1942- ben egy részleges amnesztia alkalmával szabadult ki. 1951-ben kivándorolt Mexikóba. Négy drámakötete jelent meg, több színdarabját mutatták be, Embervadászat című színművét a mexikói Színház Intézet nagydíjával jutalmazták. Ez év tavaszán a rostocki Népszínház óriási sikerrel mutatta be Camps Viznar — vagy a Költő halála című, García Lorca halálának körülményeiről szóló drámáját. A költő halála — Az a régi személyes találkozás García Lorcával nem múlt el bennem nyomtalanul. Aki ismerte, nehezen tudott szabadulni személyiségének varázsától — mondja Camps. — Halálának körülményei mindig foglalkoztattak, és szerencsére, sokat beszélgethettem róla Joaquin Romero Marube költővel, akit — ő maga is falangista lévén —, a falangista hatóságok megbíztak azzal, hogy a legnagyobb titokban derítse ki Garcia Lorca halálának részleteit. García Lorca 1936 nyarán Granadába készült. Sógora, Fernando de los Ríos, a volt köztársasági miniszter, kérte a költőt, ne utazzék Granadába, hiszen mindenki tudta, hogy valami készül. Luis Rosales, a falangista költő, Lorca gyerekkori jóbarátja, hívta: „Gyere nyugodtan, bármi történik, te itt vagy biztonságban Granadában, a tieid között.” Federico, mint minden évben, elutazott tehát, hogy nevenapját — július 18-át — családja körében töltse. Ezen a napon robbant ki a fasiszta felkelés Spanyolországban. Granada néhány nap múlva a falangisták kezére került. Lorcát már az első napokban keresték otthon, de nem tartóztatták még le, csak megfenyegették. Biztonságosabbnak látta, hogy a falangista Régi Gárdához tartozó Rosalesék házába költözzön, a Calle Angulo 1. szám alá, ott nem fogják keresni. Ekkor letartóztatták Garcia Lorca apját, és a családot az apa kivégzésével fenyegették, ha nem mondják meg a költő rejtekhelyét. Federicót a család Rosaleséknél biztonságban és védve tudta, megmondták tehát a címet. Granada városparancsnoka ekkor egy bizonyos Vega nevű csendőr ezredes volt, ő írta alá az elfogatóparancsot. A letartóztatást egy falangista pribék, Alonso Ramos, a hír-, hedi Fekete-különítmény tagja hajtotta végre 1936. augusztus 18-án, amikor Rosalesék nem tartózkodtak otthon. Az egyik Rosales fivér éppen a frontvonalban volt, a köztársasági csapatok ostromgyűrűjét áttörni készülő falangista egységek parancsnokaként. Ezt a pillanatot választották ki a letartóztatásra. A letartóztatás és a kivégzések közt általában két-három nap szokott eltelni, Federico García Lorcát délután fogták el, és másnap, augusztus 19-én hajnalban, már ki is végezték. Mire Rosalest a frontról előkerítették, García Lorca már nem élt. A költő meggyilkolásának híre azonnal elterjedt a városban. Francóék nemzetközi botránytól féltek. Vega ezredest büntetésből a frontra küldték, Teradnél esett el. Federico García Lorca halálának körülményeire teljes csendfüggöny borult. A gyóntató páter nevét, aki az elfogatás körülményeit ismerte, még a helyi diocézis regisztereiből is kivakarták. Alonso Ramos, a közelmúltban halt meg. Súlyos üldözési mániában szenvedett. A dráma — Erről szól a dráma? — Erről is. Maga Federico nem szerepel a darabban. A másik oldalról, a falangisták oldaláról próbálom meg ábrázolni azokat a társadalmi, személyi és pszichológiai motívumokat, amelyek García Lorca letartóztatásához és kivégzéséhez vezettek. Viznarban, Granada egyik mellékvárosában volt a falangista városparancsnokság. Ott játszódik a dráma, három felvonásban, egy színen, hat férfi és két női szereplője van. 1960-ban, már mexikói útlevéllel, személyesen is jártam Granadában, több mint negyedszázaddal Federico halála után — az ő személyéről szóló darabbal is — a spanyol nép mai körülményeire szeretném felhívni a világ, az emberek figyelmét. ANDRÁS LÁSZLÓ TV-REJTVÉNY November 17-én hallgatni kezdtem a Balzac-kal, az Elveszett illúziókkal foglalkozó tv-adást. Megtudtam, hogy Balzac rekordidő alatt, havonként, sőt, egy esetben nyolc nap alatt írt egy-egy regényt. Ama első kérdést: miért maradt akkor aránylag ily kevés regénye? a bemondó tette fel. Node megtudtam: barátcsuhában írt, szinte megszakítás nélkül. Továbbá, hogy hónapokig ki se mozdult a szobájából, legfeljebb, ha a nyomdába ment korrektúra céljából. Megtudtam, hogy a nyomdászok nagyon haragudtak rá. Ugyanis annyi korrektúrát csinált és újra meg újra, hogy regényeit több ízben kellett egészen újra szedni a nyomdászoknak. És végül megtudtam, hogy bár rengeteget dolgozott, halála után csupán adósság, százezer frank maradt utána. De én megtaláltam a rejtvény, találós kérdés, sőt, rejtély megoldását: Balzac a „túlszedések” megtérítésére költötte minden pénzét, erre költekezett erején felül. Mert regényt ugyan tudott írni, de nem tudta: ,,Ha a korrektúra meghaladja a 10 százalékot, a többlet a szerzőt terheli". Ezt a rejtélyt megfejtettem, de utána valahogy kialudt nálam a tv. A hiba nem a készülékben volt, ezt a hibát a kezem követte el. De ha más nem tudta volna a rejtélyt megoldani, kérem az aranyos tv-t, küldjön nekem egy szép könyvet. lengyel József