Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-04 / 27. szám - Sőtér István: Oslo után • beszámoló • PEN kongresszus, Oslo (3. oldal) - László Péter: Faültetők • kép (3. oldal)
SŐTÉR ISTVÁN: OSLO UTÁN Szent János éjszakája, mely köré a PM kongresszusának eseményei csoportosultak, nem a nyarat hozta el, nem a shakespeare-i álom holdfényét, nem a wágneri ünnep szentjánosbogarait, hanem az óceán szeleit és esőit. A sziklaszigeteken, a fjordok partján felállított máglyákat olajjal és petróleummal kellett táplálni ahhoz, hogy hajnalig loboghassanak. A fehér éjszakák azonban néha tiszta éggel köszöntöttek be a városra, a Kongresszus, mely a blindemi kertnegyed modern, egyetemi toronyépületének termeiben tanácskozott, végül is otthon érezhette magát az elvonuló eső nyomán lélegző erdők között, a tengerről érkező friss szélben, a sziklákon nyíló virágok illatában , és abban a hasonlíthatatlan, emberi környezetben, melyet Norvégia nyújtott számára. Négy évvel ezelőtt, Rio de Janeiróban tartotta utolsó kongresszusát a PEN és azóta mekkora változás a hangulatban, az eszmékben, emberek és népek egymás közti viszonyában! Ennek a nagymúltú világszervezetnek nem egy tagja, az utóbbi időben őszintén keresi azokat az eszméket, melyek különböző világnézetű nemzeteket a költészet, az irodalom, a humanizmus jegyében foghatnak össze. Ezt a törekvést néha megzavarhatják félreértések, viszályok, indulatok és nyugtalanságok is, de ezeken a kölcsönös jó szándék, a belátás, a megértés eddig még mindig felülkerekedett. Mi több, Oslóban ilyen indulatok nem is kerültek felszínre. Munch freskói alatt, az egyetem régi aulájában, s megnyitó ünnepség beszédei (különösen Van Vriesland elnöké, és André Chamson alelnöké) az egymás iránti elfogulatlan érdeklődés szükségét hangoztatták. Oslo légkörében nem volt tehát hálátlan feladat arról az új humanizmusról szólnom, mely a mi irodalmainkban — a magyarban épp úgy, mint a szovjetben, a lengyelben épp úgy, mint a jugoszlávban, és a többiben is, mindinkább — olyan friss erővel jelentkezik. Mit hoz ez az új humanizmus —, és miben lehet társa az a régi, mely a nyugati irodalmak egy részében is új megnyilatkozási módokat keres? Javaslatom, hogy a PEN ezt a kérdést valamelyik kerekasztal-konferenciájának témájául tűzze ki, meglepő visszhangra talált belgáknál és norvégeknél, franciáknál és angoloknál, dánoknál és hollandoknál. Kerekasztal-konferencia követte az oslói kongresszust is, mely az író és a szemantika témáját tűzte ki, és a szavak értelmének módosulásait, a fogalmak tiszta értelmét, az írói szóhasználat felelős pontosságát volt hivatott kutatni. Az elmélet, mely a vita alapjául szolgált, nemegyszer túlságosan elvonttá formálta át a szemantika fogalmát, s a francia felszólalások (különösen Marcel Arlande) jelentős szellemi erőt fordítottak arra, hogy az ingoványos terepről szilárdabb talajra vigyék át a vitát. Mert komoly feladatot jelentett a költészetet, az irodalmat éltető eszmék jelentésének, értelmének tisztázása is. A nyugati felfogás azt a hiedelmet tartja fönn, mintha valami mélyreható különbség volna a szabadságeszme „keleti” és „nyugati” értelmezése között. Felszólalásomban arra mutattam rá, hogy ez a felfogás felületes, és nem lehet külön-külön szemantikai értelmet tulajdonítani a „keleti”, illetőleg a „nyugati” szabadságeszméknek. Az emberiségnek egyetlen szabadságeszméje van — ezt az észrkét a történelem, a forradalmak, az osztály- és szabadságharcok alakították ki. De azt is hozzátettem, hogy a történelem teremtette helyzetekben a szabadságeszme nemzetenként másmás fajta konfliktusokba kerül, s emiatt más-más fajta funkcióval is bír. Másféleképp alakul ez az eszme egyegy osztálynál, s ugyancsak más-másféleképpen testesül meg ez az eszme aszerint, hogy a nemzeti függetlenség igényét kell-e hordoznia, vagy az egyéni, illetve a kereskedelmi élet szabadságát. Norvégek, magyarok, lengyelek történelmének példáival hivatkoztam arra, hogy a polgárosodás érdekében követelt nemzeti szabadság eszméje miként szorította időnként háttérbe a társadalmi problematikát. A szocializmus szabadságeszméjében ez az egyensúly jön ismét létre, mely a történelem folyamán, s különösen 1848 forradalmainak bukása után, oly tragikusan felbomlott. A szabadság, mint a nemzeti lét és a haladás feltétele, különféle módokon érvényesül tehát az egyes nemzetek történelmében, de, alapjelentése minden nemzetnél ugyanaz. Ezt az alapjelentést elhomályosítják a történelmi helyzetek, de színleg és átmenetileg csupán, mert a világ népei mindig ugyanazt értik rajta. A Kongresszus helyeslen és egyértelműleg fogadott el többek közt egy olyan indítványt is, mely bennünket közelről érdekel. Robert Goffin, a kitűnő belga költő hivatkozott arra a magyar nyelvű antológiára, melyet a mi Európa Könyvkiadónk készül kiadni a mai belga költészetről. Goffin javasolta, hogy ennek az antológiának mintájára, ennek tapasztalatai alapján készítse el a Nemzetközi PEN a mai világköltészet antológiáját Norvégiának szépsége éppúgy megkapott bennünket, mint a kényelme. Ebben az országban ismertem meg a kényelem fogalmának egy egészen sajátos értelmét. A szemantikánál maradva: kényelmen többnyire valamely lusta, elpuhult, ernyedt és tunya állapotot szokunk érteni, mintha a kényelem csupán a munkátlanság és az önzés folyománya lehetne. Norvégiában az öltözék és a lakás, a közlekedés és a hivatal, az irodalom és az üzletek egyaránt azt a kényelmet testesítik meg, mely a tevékenység okos és célszerű megszervezéséből, a szellemi és az anyagi eszközök bölcs, felelős felhasználásából születik meg. Ez a fajta kényelem: a munka gyümölcse és a munkát szolgálja, annak szintjét emeli, minőségét tökéletesíti, s ily módon szépíti meg, avatja értelmessé az életet. Oslo nem tartozik az építészeti remekműveket felmutató városok közé, de sehol sem találkoztam még a rendnek és a tisztaságnak olyan természetes és következetes példáival, mint Norvégiában. A norvég paraszt tanyáján, a munkások lakónegyedeiben, az egyetemi körzet kis faházaiban ugyanazt a lelkületet találom meg. A rend, az ápoltság itt nem a hatóságok ügye, hanem valóban személyes ügy, és éppen ezért nemzeti is, mindenkinek közös és természetes törekvése, s egy nagy, egyöntetű társadalmi munka eredménye. Talán Oslo az egyetlen az európai nagyvárosok közül, ahol nyomát sem leltem huliganizmusnak, s ahol az ifjúság sorsa, helyzete nem árulkodik nyugtalanító problémákról. Komolyság és mérték jellemzi ezt a népet: a jól szervezett és alaposan végzett munka elégtétele hatja át ennek az országnak mindennapjait, és a pihenés, a szórakozás óráit is. A sport itt nem látványosság s nem a mutatós eredményekért folyik , hanem a személyes élet ugyanolyan bensőséges tartozéka, mint a munka és az otthon. A természet nem kényeztette el ezt a népet; a hoszszú tél, a sziklás, lakatlan vidékek magánya, az óceán felé kitárt partvidék zord szépsége, a fjordok szigorúsága , megannyi nehéz feltétel, amelyekkel meg kell küzdeni, de amelyeknek nehézségeit a magunk hasznára is fordíthatjuk. Izgágasággal, könnyelműséggel, pazarlással elvész itt az ember — de erkölccsel, felelősségérzettel egyenletes és okosan megosztott munkával kis paradicsomokat teremthet magának. Ez a nép nem a hősi, a magányosan kiemelkedő tetteket állítja szembe a többség renyheségével, lazaságával, hanem az egész közösség rendezett erőfeszítésével kíván felemelkedni. Norvégiában nincsenek Toldi Miklósok — de a Pató Pálok is hiányoznak. A norvég irodalom Ibsen óta az élet és a magatartás szigorú erkölcsére neveli a nemzetet. Most tudom csak meg, hogy Peer Gyntöt Európa félreértette, mivel romantikus hőst látott benne. Grieg zenéje táplálta ezt a félreértést, s Ibsen ezzel a zenével nem is értett egyet A norvég köztudat Peer Gyntben a gyávaság, a felelőtlen menekülés, az olcsó ábrándozás terméketlen típusát látja. És CZ 3 nép komolyan vette legjobb költőinek tanításait: helyes arányt alakított ki életben és munkában, örömben és felelősségben, s ebből minél többet kellene tanulniuk más népeknek is. László Péter: Faültetők of literature also belongs to a wider context. The importance of meanings, of particular concepts, and of general ideas, has been recognised in our century more clearly than ever before, and not only in philosophy, but in literary criticism. „Kínálkozó példa van erre a PEN alapokmányában, folytatja a levél. Sok szó esik ott a szabadságról. Ezt azonban a különböző műveltségű és történelmű országokban különbözőképpen lehet értelmezni. Ezeknek a gyakran különböző eszméknek és szempontoknak tanulmányozása, hogy mint fejeződnek ki országuk irodalmában, nagy fontosságú lehet a Kelet és Nyugat közti tényleges kapcsolatok helyreállításában, hogy csak egy jelentős példát mondjunk.” A körlevél aztán közvetlenül az egyes országokban működő PEN-központokhoz fordul. Kiküldendő delegátusaitól azt kéri, számoljanak be arról — változatlanul a Kelet—Nyugat közeledésének érdekében —, hogy az ő műveltségi és történelmi hagyományuk milyen értelmet töltött az emberiség nagy eszméibe, így elsősorban a szabadság eszméjének fogalmába, és hogy a nyelvromlás, illetve nyelvrontás — sajátos tekintettel a hírlapírásra és a sajtóra — milyen mértékben s miképp torzított magukon a fogalmakon is. Külön vitapontként fogja tárgyalni a kongresszus a leíró, a tényközlő nyelvezet és az eszmeközlő, értelemkeltő nyelvhasználat közti ellentétet. Vagyis: The Two Cultures — language as information and description contrasted with language as feeling and imagination. Meddig kellene a szavak gyökérzetében lehatolnunk, hogy a gyümölcs a legfölső ágakon is ép és nemes legyen? Arra természetesen nem az én szómúzeumom felel. Az legfeljebb kedvet adhat — jó kedvet elsősorban — ehhez a vállalkozáshoz. Igen, a szabadság tartalma! Persze, hogy országonként más ízű, zamatú, szeszfokú, akárcsak a másképp teljesen „fajtaazonos” koré. De már az igazság is! — mi az igazság? Van nép, amely már a neki adott szóban a joggal azonosítja: iustitia. A mi nyelvünk mintha egy kicsit magasabbról nyilatkozna, amidőn az igazságot nem a jogra, tehát nem az erősebb akaratára alapozza, hanem arra, ami igaz; ami úgy van, amire a közértelem azt mondja: igen. A tájnyelv, amelyen a magyar anyanyelvem lett, az egyenest igényesnek ejtette. Gyermeki képzeletem ezt az igen-nel rokonította, nem törődve azzal, hogy ugyanez a tájnyelv az igen-t pedig egen-nel mondatta. Csavaros egy kicsit ez a vonal az igaz és egyenes közt, de ha valaki sokat megkapja előlegül a provincialis-t, illendő szinte, hogy legalább egy morzsa okot adjon rá, visszamenően. De az komoly s az tudósi eszmecserébe is beillik már, hogy nyelvünkben az egymással épp ellentétes átkozni és áldani szó egy tó, egy valamikor csak megbűvölést jelentő gyökérből. Egy tőből hajtott ki az ugyancsak más és más illatú trágya és drazsé szavunk is. Ehhez hasonló — ezeknél még badarabb — példa minden nyelvben százával található. Miből következően? Abból, hogy ilyenféle PEN- kongresszusok nem voltak évente s népekként már a kőkorszakban. Hogy szabadjára hagytuk szavainkat. A műveltség szó nem ok nélkül származik — kivétel nélkül minden nyelvben — a földmívelés szóból. A fogalmak és szavak, ha nem ápoljuk, ha nem kapáljuk nyessük és ritkítjuk őket, összenőnek, áthatolhatatlan bozóttá, illetőleg a dunántúli tájnyelv találóbb kifejezése szerint rebecce, mert abban a fán, s bokron kívül csalán és bürök is van iszalaggal benőve. Ilyenben pedig legdúsabban a nadragulya terem, s végül pusztán csak ő terem. Nemcsak az irodalom virágoskert. Minden emberiesítő szellemi tevékenység területe: gyümölcsöskert. Az emberiség egy kertté vált, egy kultúrává. Testi tápláléka nagyjából azonos; megszokás dolga, hogy amit itt megesznek, azt másutt is megeszik. Mert az ártalmast és mérgezőt minden nép külön-külön kiküszöbölte. Ez az emberiség egyik legnagyobb egyezménye. Magától értetődő, hogy szellemi táplálékainkkal is ez történjék. Annyi bolondgomba, e minősítésben, soha annyi nem fogyott, mint a XX. század folyamán. Soha annyi nem árusíttatott, tetszetős csomagolásban, nem hirdettetett, neves profeszszorok garancia-iratával, nem vettetett, illetve telepíttetett, gondos talaj munkálatok után. A kongresszus, amely a szokásos orvoskongresszusok nyomán — egy világméretű betegkongresszus újdonságával hathat, nyilván a panaszok — a sose tapasztalt gyomor- és elmezavarok — meghallgatásával fog indulni. Ha a nagy tekintélyű, s hitelű gyülekezet nem tesz mást, mint csak számba veszi és osztályozza a tüneteket, ezzel is óriási szolgálatot tesz. Utat nyit, őserdőbe, olyanba, mely szemünk előtt nyelt el virágzó városokat, szorgalmas népű országokat. Nemzedékek megálmodott — könyvbe írt, tehát már papírra vetett, tehát megvalósítható — édenkertjét. Ehhez aztán a mi közreműködésünket nem kell kétszer kérni. Mi nem feledtük el a szabadság tartamát, igényét, gyümölcsét Munka szabadsága, származásuk, arcszínük, anyanyelvük miatt megalázottak szabadsága! Nekünk ezek nem afféle emlékeztetőül ünnepiesen elültetett díszfák voltak. Mi ezeknek a termését öntöttük, ojtottuk, védtük az élősdiek, a magánönzés és a nemzeti önzés levéltetvei ellen. Mi a szavakat e téren is tapinthatóan érzékeltethetjük. Az olvasó most már nyilván látja, hogy naplót olvas. E műfaj fő ismertető jele, s egyben létjoga ugyanis, hogy kezdetén, ujja közt bár a toll, maga az író sem tudja sokkal jobban, mit is fog mondani, mint midőn váratlanul összetalálkozván a tóparton egy rég látott jóbarát kezét tartja kezében, körbe pillantgatva, hová lehetne letelepedni egy kis részletesebb hogy-vagy-hogy-vagyra. Szerény fogalom-múzeumom, illetve házi szópanoptikumom katalógusához csak egy-két lapnyi előszót terveztem, azt is, mint látnivaló, baráti használatra. Sejtelmem sem volt, hogy a négyszemköztinek szánt szavakból végül holmi emberiség-mentő kiáltvány kerekedik, nem alacsonyabb fórumhoz, mint a népek szelleméhez intézve. Dehát maga a világ telepedett mellém, s kérdezett, majd beszéltetett fokról fokra a gondjaimról; legbizalmasabban is ezt mondhattam. — 3