Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-03 / 27. szám - Szabó György: Átfogni a mindenséget (3. oldal) - Megay Mária: Fej • kép (3. oldal) - Keszi Imre: Margitszigeti magány • tárca | Napló (3. oldal)

SZABÓ GYÖRGY: Átfogni a m A szocialista realizmusról ez év elején megjelent vita­indító tanulmány azért is ki­emelkedő produktuma a hazai marxista gondolkodás­inak, mert — tárgyához mél­tóan — nem a korábbról megszokott passzivitással, hanem alkotó módon tükrö­zi eredményeinket és gond­jainkat. Ezt bizonyítja, töb­bek között az, hogy sok he­lyen (a megnyugtatóan még föl nem tárt és meg nem ol­dott problémáknál) a kon­­frontálást választotta elsie­tett deklarálás helyett Nem­csak tartalmát, de módsze­rét tekintve is előre tudott lépni tehát: dialektikus jel­legéből következően az iro­dalom és a művészet kérdé­seire olyan új pontokról is sikerült rávilágítania, ahon­nét eddig elhanyagolt vagy alábecsült jelenségeket is kellő figyelemmel tudunk ezentúl vizsgálni (például a megismerő és kifejező funk­ció elválaszthatatlan egysé­ge a műalkotásban). Különö­sen irodalomtudományi és kritikai szakkörökben vető­dött fel már e dokumentum megjelenése előtt sok érde­kes, a szocialista realizmus változatos gazdagságát bizo­nyító történeti és esztétikai észrevétel, és imé, a Kultu­rális Elméleti Munkaközös­ség dolgozata szinte az élére vág ennek a kollektív töp­rengésnek, átveszi a kezde­ményezést, állásfoglalásra és további elmélyült, felelős vizsgálódásra késztet, kor­szerű gondolkodásra szorít, s ezzel egyidejűleg — már­­már népművelési funkciót teljesítve — demokratiku­san és anti­dogmatikusan a legszélesebb közösség segít­ségét is kéri a problémák megoldásához. Nem kell kü­lön hangsúlyozni, hogy ez utóbbi törekvésnek milyen nagy jelentősége van ná­lunk, ahol az esztétikai ne­velés területén még annyi a tennivaló , ahol igen gyü­mölcsöző lehet egy olyan magas színvonalú ideológiai vita­irat hatása, mely nem elkényelmesítő, merev nor­ma­rendszert, nem is durván elnagyolt sablont, hanem ál­talános és korszerű elvi tá­jékoztatót kíván a kultúra munkásainak kezébe adni. E szerencsés koncepció láttán csak az sajnálatos, hogy a dokumentumot — az általá­nos esztétikai vizsgálatoknál is — erős irodalom-centriz­­mus jellemzi és, hogy nem sikerült legalább benne sza­kítani már azzal a sokfelé elterjedt egyoldalú gyakor­lattal, mely — noha iroda­lomról és művészetről egy­szerre kíván szólni — jobbá­ra mégis csak az irodalom­ról beszél. A dokumentum, egészsé­ges vita­ szellemével kezde­ményező fogadtatásra szá­míthat. Természetes nyílt­sággal ösztönzött — előreha­ladásunk érdekében — az őszinte eszmecserére s a bi­zalom (régi szabály!) jó eredményeket, vértékes hoz­zászólásokat és ankétokat eredményezett már eddig is, sajnos inkább csak az iro­dalomtudomány területein. Azt az utóbbi hónapok ál­talános tapasztalata már po­zitívan tanúsíthatja, hogy a szocialista realizmusról szóló dokumentum félre­érthetetlen (és félremagya­­rázhatatlan) irányvonala le­hetetlenné teszi a nagyobb divergenciákat az értelme­zésekben , éppen fent emlí­tett szembesítéses metódu­sának volt okos szerepe ab­ban, hogy az eszmecsere ne kanyarodjon vissza — se a lapok hasábjain, se a külön­féle konferenciákon — egy korábbi stádiumba. És hogy (például) a központi, legfon­tosabb kategória, a szo­cialista realizmus (mint két szóval jelölt egyetlen foga­lom) helyére ne a sokféle­képpen interpretált realiz­mus kerüljön. A Társadalmi Szemlében megjelent vita­indító tanul­mány — igen helyesen — foglalkozik persze a nálunk, úgy látszik, kimeríthetetlen témát és véget nem érő po­lémiát kínáló realizmus problematikájával is; még­pedig minden korábbi ilyen természetű vizsgálódásnál bővebben és objektívabban foglalkozik vele. És színe­sebben: a dokumentum egyik legkiemelkedőbb ré­sze, s a legizgalmasabb is az, amely a különféle realiz­mus-felfogásokat ismerteti és értékeli. De történelmi józansággal nem áll meg ezeknél, nem vész el ben­nük, hanem már előre te­kint: a szocialista realiz­­mus korszakos szerepét, ha­tározott ideológiai jelenté­sét igyekszik megfogalmaz­ni, különösen azokban a fej­tegetésekben, melyek a kor­szerűségről és a pártosságról szólnak. E két (és lényegé­ben egyazon) kérdés felveté­se joggal válik szinte sarka­latos pontjává az egész ta­nulmánynak: innét kiindul­va tudjuk csak felszámolni elmaradottságunkat mind az esztétika, mind a művé­szi gyakorlat több terüle­tén. S innét tudjuk csak a lehető legjobban megköze­líteni a modernség fogalmát is. Századunk irodalmának és művészetének története igazán nagyszerű példákkal bizonyítja, hogy a szocialis­ta remekművek mindegyi­kén felismerhetők a kor­szerű világnézeti tudatos­ság és a forradalmi állásfog­lalás nyilvánvaló jelei; mégpedig nem is a felületen, vagy járulékos elemként, hanem szerves tartalom- és forma­teremtő módon, a műalkotás minden sejtjében, valamennyi összetevőjében és struktúrájának vala­mennyi szintjén. Bizonyít­ja, hogy a „művészi­­ igaz­ság”, minden valódi m­űal­­kotás alapvető kritériuma, soha nem kerül szembe; sőt, minden esetben egybeforr bennük az irányzatossággal; s hogy e határozott (és cá­­folhatatlanul baloldali) ten­­denciozitás nélkül szocialis­ta műalkotásról nem is be­szélhetünk. Miután pedig a művészet nem isteni, hanem emberi produktum, mégpe­dig a társadalm­i ember al­kotása, lényegében téves minden olyan feltételezés, mely el tudja képzelni, hogy az író, festő, szobrász, épí­tész, zeneszerző, filmrende­ző vagy bárki más egysze­rűen beavatkozás nélkül, mintegy „átfolyassa” ma­gán a valóságot (vagyis an­nak absztrakcióját) és meg tudja tenni a lehetetlent: saját személyiségének, tár­sadalmilag meghatározott lényének tökéletes kikap­csolását vagy „semlegesíté­sét” a világ esztétikai bir­tokbavételének folyamatá­ban. A műalkotás procesz­­szusa nem valamiféle külö­nös idea „materializációja” (melyben a művész szerepe a médium nevetséges foká­ra alacsonyodnék), hanem egyszerre megismerő és te­remtő aktus, melyben soha senki semmiféle módon nem lehet passzív. Bár­mennyi híve is van nálunk a romantikus ösztönösség­­nek s bármennyiszer­ hall­juk is (igen színvonalas cikkekből akár), hogy a mai korban a művésznek nem kell állást foglalnia (mert ez — állítólag — a maga nyer­seségében már az eleve ten­denciózus válás­ág megcson­kítását, sőt meghamisítását eredményezné a műalkotás­ban), vagy, hogy a mai kor­ban is változatlanul érvé­nyes a Balzac-i példakép — az emberi gyakorlat törvé­nyei alapján e javaslatok­nak nem hihetünk. Külö­nösen nem akkor, ha a szo­cialista realizmusról van szó. Hogyan választhatnánk hozzá olyan alkotói modellt, melyből éppen a legfonto­sabb sajátosság, a színes­­lélekkel vállalt és elsajátí­tott korszerű marxista vi­lágnézet hiányzik? Ez eset­ben elveszne belőle az „ér­ted haragszom, nem elle­ned” József Attila-i hűsége, tisztasága, igazmondása, er­kölcsi hevülete is. Azt gondolom, jócskán meglevő provincializmu­sunkból könnyebben kilé­pünk, ha tudomásul vesszük végre, hogy az igazán nagy irodalomhoz és művészet­hez a kor követelményeinek megfelelő és teljességre tö­rekvő világnézet kell (jobb szó híján írom ezt a kifeje­zést: egyszerre jelentsen világszemléletet és világér­zést, valamint emberi-mű­vészi világképet is); olyan háló, amellyel a mindensé­­get foghatjuk át és szerez­hetjük meg magunknak. Marxizmus nélkül pedig ez ma egyszerűen elképzelhe­tetlen. Nemcsak nálunk, bár­hol a világon, mindenütt, ahol a művészet nem mítoszok teremtője többé, hanem helyünk és szere­pünk felismerésének gyö­nyörű eszköze már. Megay Mária: Fej MARGITSZIGETI­­ MAGÁNY A szigeti ember mindig egy kicsit Ro­binson. Még akkor is, ha nincs rá­utalva, hogy két száraz fa összedörzsölé­­sével gyújtott tüzénél maga süsse meg magának a nyíllal elejtett vadmadár kis­sé inas húsát. A körülvevő víz tudata elég a magány érzéséhez. Ilyen helyen az emberi világ mintha elölről kezdődnék, újból lerakjuk civilizációnk alapjait és megkezdjük az őskommunizmust önma­gunkkal. Ez nem megy olyan zavartala­nul, mint az ember gondolná. Az ember, aki főz és az ember, aki eszik, nem ugyan­az, egyik hajtja a másikat, másik szidja az egyiket, megindul a társadalmi fejlő­dés, az ember még magában is elégedet­len. De aztán eljön az ebéd után. Az égen magasan áll a nap, csak tükörképe rez­zen a hullámok hegyén, talán azért, hogy legyen min lemérni a mozdulatlanságot. Az ember jóllakott, és a fejlődés dialekti­káját, mint ama bizonyos bibliai hárfát, felfüggeszti a legközelebb található parti tűzre. Ez az igazi Sziget, a délutáni nap­fény verésében, a boldogok szigete, az üd­vözölt tétlenség örök otthona. Aztán jön az alkony, az éhség, új küzdelem a jólla­­kásért, újra fejlődni muszáj. Az ember űzi önmagát: ez elől a magány sem ad menekvést ,de azért az igazán előkelő vagy nagy­pénzű külföldieket mégis a Margitszigeti Nagyszállóba irányítják. Amennyi a ma­gányból a szigeten, amennyi a mitikus sziget jellegből a Margitszigeten megma­radt, annyi még mindig elég hozzá, hogy Budapest közepén, a Duna két karcsú ágától körítve még mindig itt foglaljon­­ helyet a nagyváros relatív paradicsoma.­­" Rózsakertek, tölgyek, platánok között, só- s deres utakon halkan csikorgó lépések ne­szében, madárdal hajnali idilljében éb­­red itt az idegen, ó, joga van hozzá, ki- : érdemelte vagy megvásárolta, devizát ad !" és édenkertet kap, másodlagos és nagy­iparosított mítosz ez, de az igazinak ren­delt helyén. Nem lehet, hogy a sziget ne legyen sziget. Hiába kötjük karokkal és hidakkal a városhoz, hiába teszünk rá táblát: „Lám, ez itt a sziget!” — az ember tudomásul veszi, de még ez sem akadá­lyozza meg benne, hogy a szigeten érezze magát. Fejét felveti, figyeli a vadmadár röptét, állatbőrös Robinsonként áll szem­ben az Újpesti Rakparttal, övé a világ. Margit királykisasszony Ady Endre sze­rint lármás kora, kérői, a „hajrázó, vad, bozontos férfiak” elől menekült a Nyulak szigetére. Akár így volt, akár nem, bizonyos, hogy klastromnak alkal­masabb hely aligha akadt országszerte. Gondolom, a sziget valamivel nagyobb le­hetett akkor, szélei kevésbé körülírtak, posványosak, kelet felé lapos, reményte­len homoksivataggal nézett szembe, nyu­gatról, a mainál jóval szélesebb folyóágy­hoz közelebb húzódtak az erdős, alacsony hegyek, a királyi vadászatra rendeltetett erdők. Intim rejtőzésre mindennél alkal­masabb, buja növényzettel borított, illa­tos és árnyas földdarabkát ölelt magába a Duna két nagy karja. Jobban hasonlí­tott az Aranyember Senki Szigetéhez, mint a mai Margitszigethez. Arany János —­­Margittól Arany Jánosig, jellemző módon, semmit sem tudok a sziget törté­netéről, legfeljebb azt, hogy a 18. század közepe óta a Habsburgok személyi birto­ka volt és az öreg József főherceg telepí­tette első parkjait)­á­nos, Arany János már kavicsos utakon, rendezett virág­ágyak közt sétált, híres tölgyfái már jól gondozott kert részeként borították a fá­radt, öreg költőre az árnyékot. A Margit­­híd avatásának énekese még nem a hídon jött pihenésre szigetére — a leágazást csak halála után húsz esztendővel építet­ték meg — hanem füstös, zsúfolt kis gőz­hajón. Talán ezért is érezte magát olyan távol mindentől a tölgyek alatt, „hová el nem hal város zaja semmi”. Felhők sze­mének rebbenését figyelte, (éppen ebbe a gyönyörű és megdöbbentően modern kép­be kötöttek bele egyes csekélyebb értelmű fiatalok, mint értelmetlen ósdiságba!) és hallgatta gyermekkora fáinak lombzúgá­sát előrehulló ősz feje fölött. Nem akarom megírni a sziget szerepét művelődésünk történetében, nem is tudnám hirtelenjében felsorolni mind­azoknak névsorát, akik a régi kisszálló­­ban vagy az új, modern nagyszállóban ke­restek rövidebb-hosszabb nyugalmat. A kötelezettség nélküli, társas magány lét­formája az ilyen helyekhez kötődik: itt úgy van az ember egyedül, hogy sokad­magával van, de kapcsolatuk laza, mint gyér sóderozású kerti utakon a ritkás ka­vicsoké. Együtt vannak, de nincs közük egymáshoz, nem súrolják egymást, létük párhuzamos és nem alá- vagy fölérendelt, társadalmi és gazdasági viszonyok kötelé­kei nem fűzik őket egymáshoz, nem egy­másnak termelnek és nem egymás elől fogyasztanak, ugyanaz a konyha látja el őket ugyanazért a pénzért. Vannak, egy­más mellett és egymás nélkül. A Duna jobb és bal partján szemük egymáséba mered, tenyerük ökölbe szorul, itt, mint egykor a Nyulak szigetén, Isten békéje honol közöttük, Treuga Dei, író és kriti­kus, szerző és rendező, művész és műke­reskedő között. — De hiszen egészen ren­des ember ez! — fedezik fel egymásról ámulva, — emberi nyelven beszél, fején nem ékeskednek ördögszarvacskák, és­ uramisten, nevetni is tud! — Néha össze­­tegeződnek, hogy jövő héten odaát az Athenaeum-lapok szerkesztőségében vagy az Otthon-körben ezentúl tegezve veséz­­zék egymást. Nem tudom, ki mindenki la­kott a szigeten, Szigliget e nyájas elődjén. Ady Endre, Krúdy Gyula, Szép Ernő neve összeforrott a Margitszigetével, Szomory Dezső ereszkedett le időnként Lajos utcai tornyából a Kisszállóba, Hunyadi Sándor tette át székhelyét ide, ha az idő megja­vult, hiszen a szállodai szoba az csak szál­lodai szoba, a körúton és a szigeten egy­aránt. Ne feledkezzünk meg Karinthy Fri­gyesről és Babits Mihályról se. „Veranda, zord nyár.. Pedig az az egykori nyár, a húszas évek közepén, aligha lehetett ilyen zord, mint az idei. A költemény fejüket csóváló mogorva fái lába alatt ezidén nem tán­col a bajadér, selyem­kendőben a ledér piros virág, az izgága vén tépett királyok saruja a vízbe lép, a táncosnő helyett sa­ját képünket látják maguk alatt. A Nagy­szállóból a partra szálltak az igényes kül­földiek, Krúdynak és Sándorkának emlé­ke bizonytalan vizek fölött lebeg, és va­jon mit szólna Arany János a Rózsaliget közepén felfakadt buzgárhoz, szóhoz és fogalomhoz egyaránt? Az arisztokrácia sportklubjának, a MAC-nak kék-sárga mezes, előkelő versenyzői iszonyodva néz­nék pályájukat, melyet ellepett a sárga szennyeződést hozó folyam, és minden bizonnyal fél évig elkerülnék a terepet, amelynek visszamaradt durva iszapja ké­nyes cipőjüket veszélyeztetné. A Duna úgy viselkedett, mint az öreg napszámos­ember, aki váratlanul beállít a gavallér szalonjába és fumigálva a csevegő, ciga­rettázó, tömény italokban tobzódó úri és ledér vendégséget, egyszerűen így beszél: — No, gyermekem, itt vónék. Adj egy éj­szakára szállást szülőapádnak. .— És már dobálja is szanaszét a gönceit. Régi világból vett,, némiképp időtlen és időszerűtlen hasonlat ez, de stílu­sában talán nem ellenkezik a sziget stílu­sával. A sziget fogalma mindig hordoz magában valami állandóságot. A folyam elfolyik körülötte, az ár lassan levonul, a hátrahagyott sár és iszap is beivódik az örök talajba. Munkások jönnek, rendbe­hozzák a feldúlt utakat, a romantikus pa­dokat is megtisztogatják a hulladéktól, üledéktől. A hídlejárókat elhagyják a kedves segédrendőrök, újra megtelnek a társas remetebarlangok luxusberendezésű appartmanjai, újra kezdődik a szervezett szervezeten­kívüliség élete. Szeretlek, Margitsziget! Bevallom, ifjúkorom ked­ves, páros élményei engem inkább a Gel­lérthegy sziklás lejtőihez fűznek, a Város­ligethez, a Hármashatárhegy ösvényeihez. Te megmaradtál számomra a távoli ma­gány rejtélyes fészkének, Budapest titok­zatos zugának, csak ritkán és egyedül lá­togatható paradicsomának. Ne haragudj, hogy letagadom Rólad szabadtéri színpad­jaid zűrzavarát. Örökös kívülállóság a város középpontjában, te csak maradj az, ami voltál, ami vagy, a természet jóvol­tából: menedékhely, pihenő. Bocsásd meg szülődnek, a Dunának tapintatlanságát; őt­­ilyennek nevelték. De Te, ha az let­tél, ami vagy, mégis neki köszönheted. A karoknak, melyek lehet, kissé póriasan szorongattak meg ez utóbbi hetekben. A nap most újra süt és a forró délben újra megáll fejed fölött, rövidesen megint csak tükörképe rezzen majd a visszahúzódott hullámok hegyén, talán azért, hogy legyen min lemérni a mozdulatlanságot, őrizd magadat, és látogatóid számára tartsd örökös készenlétben a magány csalóka, gyöngéd és törékeny pillanatát. "Lvw*M

Next