Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-03 / 27. szám - Szabó György: Átfogni a mindenséget (3. oldal) - Megay Mária: Fej • kép (3. oldal) - Keszi Imre: Margitszigeti magány • tárca | Napló (3. oldal)
SZABÓ GYÖRGY: Átfogni a m A szocialista realizmusról ez év elején megjelent vitaindító tanulmány azért is kiemelkedő produktuma a hazai marxista gondolkodásinak, mert — tárgyához méltóan — nem a korábbról megszokott passzivitással, hanem alkotó módon tükrözi eredményeinket és gondjainkat. Ezt bizonyítja, többek között az, hogy sok helyen (a megnyugtatóan még föl nem tárt és meg nem oldott problémáknál) a konfrontálást választotta elsietett deklarálás helyett Nemcsak tartalmát, de módszerét tekintve is előre tudott lépni tehát: dialektikus jellegéből következően az irodalom és a művészet kérdéseire olyan új pontokról is sikerült rávilágítania, ahonnét eddig elhanyagolt vagy alábecsült jelenségeket is kellő figyelemmel tudunk ezentúl vizsgálni (például a megismerő és kifejező funkció elválaszthatatlan egysége a műalkotásban). Különösen irodalomtudományi és kritikai szakkörökben vetődött fel már e dokumentum megjelenése előtt sok érdekes, a szocialista realizmus változatos gazdagságát bizonyító történeti és esztétikai észrevétel, és imé, a Kulturális Elméleti Munkaközösség dolgozata szinte az élére vág ennek a kollektív töprengésnek, átveszi a kezdeményezést, állásfoglalásra és további elmélyült, felelős vizsgálódásra késztet, korszerű gondolkodásra szorít, s ezzel egyidejűleg — mármár népművelési funkciót teljesítve — demokratikusan és antidogmatikusan a legszélesebb közösség segítségét is kéri a problémák megoldásához. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy ez utóbbi törekvésnek milyen nagy jelentősége van nálunk, ahol az esztétikai nevelés területén még annyi a tennivaló , ahol igen gyümölcsöző lehet egy olyan magas színvonalú ideológiai vitairat hatása, mely nem elkényelmesítő, merev normarendszert, nem is durván elnagyolt sablont, hanem általános és korszerű elvi tájékoztatót kíván a kultúra munkásainak kezébe adni. E szerencsés koncepció láttán csak az sajnálatos, hogy a dokumentumot — az általános esztétikai vizsgálatoknál is — erős irodalom-centrizmus jellemzi és, hogy nem sikerült legalább benne szakítani már azzal a sokfelé elterjedt egyoldalú gyakorlattal, mely — noha irodalomról és művészetről egyszerre kíván szólni — jobbára mégis csak az irodalomról beszél. A dokumentum, egészséges vita szellemével kezdeményező fogadtatásra számíthat. Természetes nyíltsággal ösztönzött — előrehaladásunk érdekében — az őszinte eszmecserére s a bizalom (régi szabály!) jó eredményeket, vértékes hozzászólásokat és ankétokat eredményezett már eddig is, sajnos inkább csak az irodalomtudomány területein. Azt az utóbbi hónapok általános tapasztalata már pozitívan tanúsíthatja, hogy a szocialista realizmusról szóló dokumentum félreérthetetlen (és félremagyarázhatatlan) irányvonala lehetetlenné teszi a nagyobb divergenciákat az értelmezésekben , éppen fent említett szembesítéses metódusának volt okos szerepe abban, hogy az eszmecsere ne kanyarodjon vissza — se a lapok hasábjain, se a különféle konferenciákon — egy korábbi stádiumba. És hogy (például) a központi, legfontosabb kategória, a szocialista realizmus (mint két szóval jelölt egyetlen fogalom) helyére ne a sokféleképpen interpretált realizmus kerüljön. A Társadalmi Szemlében megjelent vitaindító tanulmány — igen helyesen — foglalkozik persze a nálunk, úgy látszik, kimeríthetetlen témát és véget nem érő polémiát kínáló realizmus problematikájával is; mégpedig minden korábbi ilyen természetű vizsgálódásnál bővebben és objektívabban foglalkozik vele. És színesebben: a dokumentum egyik legkiemelkedőbb része, s a legizgalmasabb is az, amely a különféle realizmus-felfogásokat ismerteti és értékeli. De történelmi józansággal nem áll meg ezeknél, nem vész el bennük, hanem már előre tekint: a szocialista realizmus korszakos szerepét, határozott ideológiai jelentését igyekszik megfogalmazni, különösen azokban a fejtegetésekben, melyek a korszerűségről és a pártosságról szólnak. E két (és lényegében egyazon) kérdés felvetése joggal válik szinte sarkalatos pontjává az egész tanulmánynak: innét kiindulva tudjuk csak felszámolni elmaradottságunkat mind az esztétika, mind a művészi gyakorlat több területén. S innét tudjuk csak a lehető legjobban megközelíteni a modernség fogalmát is. Századunk irodalmának és művészetének története igazán nagyszerű példákkal bizonyítja, hogy a szocialista remekművek mindegyikén felismerhetők a korszerű világnézeti tudatosság és a forradalmi állásfoglalás nyilvánvaló jelei; mégpedig nem is a felületen, vagy járulékos elemként, hanem szerves tartalom- és formateremtő módon, a műalkotás minden sejtjében, valamennyi összetevőjében és struktúrájának valamennyi szintjén. Bizonyítja, hogy a „művészi igazság”, minden valódi műalkotás alapvető kritériuma, soha nem kerül szembe; sőt, minden esetben egybeforr bennük az irányzatossággal; s hogy e határozott (és cáfolhatatlanul baloldali) tendenciozitás nélkül szocialista műalkotásról nem is beszélhetünk. Miután pedig a művészet nem isteni, hanem emberi produktum, mégpedig a társadalmi ember alkotása, lényegében téves minden olyan feltételezés, mely el tudja képzelni, hogy az író, festő, szobrász, építész, zeneszerző, filmrendező vagy bárki más egyszerűen beavatkozás nélkül, mintegy „átfolyassa” magán a valóságot (vagyis annak absztrakcióját) és meg tudja tenni a lehetetlent: saját személyiségének, társadalmilag meghatározott lényének tökéletes kikapcsolását vagy „semlegesítését” a világ esztétikai birtokbavételének folyamatában. A műalkotás proceszszusa nem valamiféle különös idea „materializációja” (melyben a művész szerepe a médium nevetséges fokára alacsonyodnék), hanem egyszerre megismerő és teremtő aktus, melyben soha senki semmiféle módon nem lehet passzív. Bármennyi híve is van nálunk a romantikus ösztönösségnek s bármennyiszer halljuk is (igen színvonalas cikkekből akár), hogy a mai korban a művésznek nem kell állást foglalnia (mert ez — állítólag — a maga nyerseségében már az eleve tendenciózus váláság megcsonkítását, sőt meghamisítását eredményezné a műalkotásban), vagy, hogy a mai korban is változatlanul érvényes a Balzac-i példakép — az emberi gyakorlat törvényei alapján e javaslatoknak nem hihetünk. Különösen nem akkor, ha a szocialista realizmusról van szó. Hogyan választhatnánk hozzá olyan alkotói modellt, melyből éppen a legfontosabb sajátosság, a színeslélekkel vállalt és elsajátított korszerű marxista világnézet hiányzik? Ez esetben elveszne belőle az „érted haragszom, nem ellened” József Attila-i hűsége, tisztasága, igazmondása, erkölcsi hevülete is. Azt gondolom, jócskán meglevő provincializmusunkból könnyebben kilépünk, ha tudomásul vesszük végre, hogy az igazán nagy irodalomhoz és művészethez a kor követelményeinek megfelelő és teljességre törekvő világnézet kell (jobb szó híján írom ezt a kifejezést: egyszerre jelentsen világszemléletet és világérzést, valamint emberi-művészi világképet is); olyan háló, amellyel a mindenséget foghatjuk át és szerezhetjük meg magunknak. Marxizmus nélkül pedig ez ma egyszerűen elképzelhetetlen. Nemcsak nálunk, bárhol a világon, mindenütt, ahol a művészet nem mítoszok teremtője többé, hanem helyünk és szerepünk felismerésének gyönyörű eszköze már. Megay Mária: Fej MARGITSZIGETI MAGÁNY A szigeti ember mindig egy kicsit Robinson. Még akkor is, ha nincs ráutalva, hogy két száraz fa összedörzsölésével gyújtott tüzénél maga süsse meg magának a nyíllal elejtett vadmadár kissé inas húsát. A körülvevő víz tudata elég a magány érzéséhez. Ilyen helyen az emberi világ mintha elölről kezdődnék, újból lerakjuk civilizációnk alapjait és megkezdjük az őskommunizmust önmagunkkal. Ez nem megy olyan zavartalanul, mint az ember gondolná. Az ember, aki főz és az ember, aki eszik, nem ugyanaz, egyik hajtja a másikat, másik szidja az egyiket, megindul a társadalmi fejlődés, az ember még magában is elégedetlen. De aztán eljön az ebéd után. Az égen magasan áll a nap, csak tükörképe rezzen a hullámok hegyén, talán azért, hogy legyen min lemérni a mozdulatlanságot. Az ember jóllakott, és a fejlődés dialektikáját, mint ama bizonyos bibliai hárfát, felfüggeszti a legközelebb található parti tűzre. Ez az igazi Sziget, a délutáni napfény verésében, a boldogok szigete, az üdvözölt tétlenség örök otthona. Aztán jön az alkony, az éhség, új küzdelem a jóllakásért, újra fejlődni muszáj. Az ember űzi önmagát: ez elől a magány sem ad menekvést ,de azért az igazán előkelő vagy nagypénzű külföldieket mégis a Margitszigeti Nagyszállóba irányítják. Amennyi a magányból a szigeten, amennyi a mitikus sziget jellegből a Margitszigeten megmaradt, annyi még mindig elég hozzá, hogy Budapest közepén, a Duna két karcsú ágától körítve még mindig itt foglaljon helyet a nagyváros relatív paradicsoma." Rózsakertek, tölgyek, platánok között, só- s deres utakon halkan csikorgó lépések neszében, madárdal hajnali idilljében ébred itt az idegen, ó, joga van hozzá, ki- : érdemelte vagy megvásárolta, devizát ad !" és édenkertet kap, másodlagos és nagyiparosított mítosz ez, de az igazinak rendelt helyén. Nem lehet, hogy a sziget ne legyen sziget. Hiába kötjük karokkal és hidakkal a városhoz, hiába teszünk rá táblát: „Lám, ez itt a sziget!” — az ember tudomásul veszi, de még ez sem akadályozza meg benne, hogy a szigeten érezze magát. Fejét felveti, figyeli a vadmadár röptét, állatbőrös Robinsonként áll szemben az Újpesti Rakparttal, övé a világ. Margit királykisasszony Ady Endre szerint lármás kora, kérői, a „hajrázó, vad, bozontos férfiak” elől menekült a Nyulak szigetére. Akár így volt, akár nem, bizonyos, hogy klastromnak alkalmasabb hely aligha akadt országszerte. Gondolom, a sziget valamivel nagyobb lehetett akkor, szélei kevésbé körülírtak, posványosak, kelet felé lapos, reménytelen homoksivataggal nézett szembe, nyugatról, a mainál jóval szélesebb folyóágyhoz közelebb húzódtak az erdős, alacsony hegyek, a királyi vadászatra rendeltetett erdők. Intim rejtőzésre mindennél alkalmasabb, buja növényzettel borított, illatos és árnyas földdarabkát ölelt magába a Duna két nagy karja. Jobban hasonlított az Aranyember Senki Szigetéhez, mint a mai Margitszigethez. Arany János —Margittól Arany Jánosig, jellemző módon, semmit sem tudok a sziget történetéről, legfeljebb azt, hogy a 18. század közepe óta a Habsburgok személyi birtoka volt és az öreg József főherceg telepítette első parkjait)ános, Arany János már kavicsos utakon, rendezett virágágyak közt sétált, híres tölgyfái már jól gondozott kert részeként borították a fáradt, öreg költőre az árnyékot. A Margithíd avatásának énekese még nem a hídon jött pihenésre szigetére — a leágazást csak halála után húsz esztendővel építették meg — hanem füstös, zsúfolt kis gőzhajón. Talán ezért is érezte magát olyan távol mindentől a tölgyek alatt, „hová el nem hal város zaja semmi”. Felhők szemének rebbenését figyelte, (éppen ebbe a gyönyörű és megdöbbentően modern képbe kötöttek bele egyes csekélyebb értelmű fiatalok, mint értelmetlen ósdiságba!) és hallgatta gyermekkora fáinak lombzúgását előrehulló ősz feje fölött. Nem akarom megírni a sziget szerepét művelődésünk történetében, nem is tudnám hirtelenjében felsorolni mindazoknak névsorát, akik a régi kisszállóban vagy az új, modern nagyszállóban kerestek rövidebb-hosszabb nyugalmat. A kötelezettség nélküli, társas magány létformája az ilyen helyekhez kötődik: itt úgy van az ember egyedül, hogy sokadmagával van, de kapcsolatuk laza, mint gyér sóderozású kerti utakon a ritkás kavicsoké. Együtt vannak, de nincs közük egymáshoz, nem súrolják egymást, létük párhuzamos és nem alá- vagy fölérendelt, társadalmi és gazdasági viszonyok kötelékei nem fűzik őket egymáshoz, nem egymásnak termelnek és nem egymás elől fogyasztanak, ugyanaz a konyha látja el őket ugyanazért a pénzért. Vannak, egymás mellett és egymás nélkül. A Duna jobb és bal partján szemük egymáséba mered, tenyerük ökölbe szorul, itt, mint egykor a Nyulak szigetén, Isten békéje honol közöttük, Treuga Dei, író és kritikus, szerző és rendező, művész és műkereskedő között. — De hiszen egészen rendes ember ez! — fedezik fel egymásról ámulva, — emberi nyelven beszél, fején nem ékeskednek ördögszarvacskák, és uramisten, nevetni is tud! — Néha összetegeződnek, hogy jövő héten odaát az Athenaeum-lapok szerkesztőségében vagy az Otthon-körben ezentúl tegezve vesézzék egymást. Nem tudom, ki mindenki lakott a szigeten, Szigliget e nyájas elődjén. Ady Endre, Krúdy Gyula, Szép Ernő neve összeforrott a Margitszigetével, Szomory Dezső ereszkedett le időnként Lajos utcai tornyából a Kisszállóba, Hunyadi Sándor tette át székhelyét ide, ha az idő megjavult, hiszen a szállodai szoba az csak szállodai szoba, a körúton és a szigeten egyaránt. Ne feledkezzünk meg Karinthy Frigyesről és Babits Mihályról se. „Veranda, zord nyár.. Pedig az az egykori nyár, a húszas évek közepén, aligha lehetett ilyen zord, mint az idei. A költemény fejüket csóváló mogorva fái lába alatt ezidén nem táncol a bajadér, selyemkendőben a ledér piros virág, az izgága vén tépett királyok saruja a vízbe lép, a táncosnő helyett saját képünket látják maguk alatt. A Nagyszállóból a partra szálltak az igényes külföldiek, Krúdynak és Sándorkának emléke bizonytalan vizek fölött lebeg, és vajon mit szólna Arany János a Rózsaliget közepén felfakadt buzgárhoz, szóhoz és fogalomhoz egyaránt? Az arisztokrácia sportklubjának, a MAC-nak kék-sárga mezes, előkelő versenyzői iszonyodva néznék pályájukat, melyet ellepett a sárga szennyeződést hozó folyam, és minden bizonnyal fél évig elkerülnék a terepet, amelynek visszamaradt durva iszapja kényes cipőjüket veszélyeztetné. A Duna úgy viselkedett, mint az öreg napszámosember, aki váratlanul beállít a gavallér szalonjába és fumigálva a csevegő, cigarettázó, tömény italokban tobzódó úri és ledér vendégséget, egyszerűen így beszél: — No, gyermekem, itt vónék. Adj egy éjszakára szállást szülőapádnak. .— És már dobálja is szanaszét a gönceit. Régi világból vett,, némiképp időtlen és időszerűtlen hasonlat ez, de stílusában talán nem ellenkezik a sziget stílusával. A sziget fogalma mindig hordoz magában valami állandóságot. A folyam elfolyik körülötte, az ár lassan levonul, a hátrahagyott sár és iszap is beivódik az örök talajba. Munkások jönnek, rendbehozzák a feldúlt utakat, a romantikus padokat is megtisztogatják a hulladéktól, üledéktől. A hídlejárókat elhagyják a kedves segédrendőrök, újra megtelnek a társas remetebarlangok luxusberendezésű appartmanjai, újra kezdődik a szervezett szervezetenkívüliség élete. Szeretlek, Margitsziget! Bevallom, ifjúkorom kedves, páros élményei engem inkább a Gellérthegy sziklás lejtőihez fűznek, a Városligethez, a Hármashatárhegy ösvényeihez. Te megmaradtál számomra a távoli magány rejtélyes fészkének, Budapest titokzatos zugának, csak ritkán és egyedül látogatható paradicsomának. Ne haragudj, hogy letagadom Rólad szabadtéri színpadjaid zűrzavarát. Örökös kívülállóság a város középpontjában, te csak maradj az, ami voltál, ami vagy, a természet jóvoltából: menedékhely, pihenő. Bocsásd meg szülődnek, a Dunának tapintatlanságát; őtilyennek nevelték. De Te, ha az lettél, ami vagy, mégis neki köszönheted. A karoknak, melyek lehet, kissé póriasan szorongattak meg ez utóbbi hetekben. A nap most újra süt és a forró délben újra megáll fejed fölött, rövidesen megint csak tükörképe rezzen majd a visszahúzódott hullámok hegyén, talán azért, hogy legyen min lemérni a mozdulatlanságot, őrizd magadat, és látogatóid számára tartsd örökös készenlétben a magány csalóka, gyöngéd és törékeny pillanatát. "Lvw*M