Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-21 / 34. szám - Molnár Gál Péter: Nagyabonyban csak két torony látszik • filmkritika • Háry János. Rendező: Szinetár Miklós (8. oldal) - Rónay László: Irodalom a levegőben? (8. oldal) - Frank János: Vass Elemér műtermében • interjú (8. oldal)

Nagyabonyban csak két torony látszik : «« 1«« Elkészült a második mozi- Hary. Az elsőt 1941-ben ren­dezte Bán Frigyes, Páger An­tallal, Dayka Margittal és Bárcza Katóval a főszerep­ben. Az újat, a mostanit, Színe­tár Miklós rendezte, s ha elsősorban Melás Györ­gyöt, Mátyás Máriát, Sán­dor Juditot, Réti Józsefet említjük főszereplőként, ez nem­ azt jelenti, hogy Szirtes Ádám elkínzott öreg Háry­­ja és fényesre visszaálmodott nyalka ifjú Háry­ja nem jó alakítás, vagy hogy Medgye­­si Mária örzseként és Tor­­day Teri Mária Lujza-ként nem felelt volna meg szere­pének. Hanem azt, hogy ez a Háry elsősorban zenés film. Pontosabban: az operafilm és a filmopera határán moz­gó alkotás. A Háry János, mint dal­játék, nemzeti kincs, mint Erkel Bálik bánja, Kacsóh János vitéze. Féltő kegyelet óvja őket fiatal koruk óta. A Háry iránti kegyeletesség megnyilvánulása az is, hogy Kodály Zoltán manapig nem engedélyezte a régi librettó átdolgozását, pedig a Harsá­ny­ Zsolt—Paulini Béla szö­vegkönyve ugyancsak átfor­málást kíván, 2 .. Szinetár Miklós színpadi rendezései illúziórombolásra rendezkedtek be. A leg­­émelyg­ősebb közhelyeket, a konvenciókat támadta. Ope­rettrendezéseiben a leglíraib­ban szörcsögő kettős köze­pén megjelent egy kaján ef­fektus, és elrontotta a hiva­tásos álomkaringók édes han­gulatát. Volt is elég baja közönség­gel is, kritikákkal is. Szemé­re hányták ötleteit. (Mintha érdem, volna az ötlettelen­ség!) És nem akarták észre­venni, hogy ötletei nem csu­pasz ötletek, hanem egy kö­vetkezetes szemlélet kifeje­zései. Ez a szemlélet: a tisztelet­­len újrafogalmazásé. A más­­képp látásé. Az elérzékenyül­­ni nem akarásé. A hamis ér­tékek feletti gúnyolódásé. Az 1954-ben rendezett Csárdáskirálynő zord kriti­kákat kapott. Megvádolták azzal, hogy persziflálta az operettet. Így is volt. (Csak ami akkor még gúny volt, az mára már mézzé édesedett.) Szép Helénája és János vi­téze ellen is tiltakozott a kri­tika, a hagyományok védel­mének jegyében. Ugyanez történt a Délibáb minden mennyiségben című filmnél, első mozimunkájánál is. So­kak által aláírt levelek til­takoztak a film színvonalat­­lansága ellen, és hetekig bot­ránykő volt a szatíra; a rossz magyar film fogalma máig is a Délibáb­bal azonos. A film nem volt remekmű. Mégis, elgondolkoztató, miért lett a közönség egy része hirtelen­jében ilyen formaérzékeny, miért sértette őket az expo­zíció elnagyoltsága, a vég­kifejlet következetlensége, a gépállások közhelyszerűsége? Nem árvalányhajszaggató, oltykétlenítő és ezüsttükrös kávéház-ellenes hajlandósága okozott közsérek­etet inkább? Háry János szerencsés ta­­álkozás Szinetár rendezői pályáján. Stíluselemeiben hordozott rendezői mondani­valója itt alkalmat találha­tott arra, hogy a mű anya­iból erőszaktétel nélkül ki­­oholhassa a maga világát Nem igaz, de jól van ki­találva! — ez lehetne Háry nagyotmondásainak mottója. Szépen hazudik és van miért hazudnia, annyira keserű volt az élete. A film kulcs­­l és csúcs-­­pontja az, amikor a pirosnadrágos kapitányt, vitéz Johannes Háryt a por­ban, feltört lábbal látjuk menetelni a talpasak között, amikor a marstól görcsbe­­rogyottan hever és rázkódik a zokogástól, mert hazavá­gják, mert nyugalmat s bé­kességet vágyik. S menten átalakítja emlékezete az el­beszélést mesévé, sújtásos­­pitykés délceg múlttá, shaj­­tyuhajos, gyöngyöletes köz­­irigyeltséggé. Háry egy nem­zeti slean­l, aki elmulasztott és elporlasztott lehetőségeit népdalokban álmodja dia­dalmassá. (Utólag persze.) „Felszántom a császár ud­varát” — énekli. De nem szántja fel és nem panaszol­ja fel magyarság keserveit. Egyáltalán, semmit sem tesz. Csak utólag. Csak képzelet­beli korrekcióként. Komikuma és tragikuma — e kettő egyremegy, mert ami tragikus benne, az ko­mikus is és viszont — abban áll, hogy csak vágyálmaiban létezett. Mennyi minden lett volna, ha lehetett volna! És mennyi minden lehetett vol­na, ha lett volna! De nem volt, de nem lehetett. Hős le­hetett volna, ha hős lett vol­na. Csatákban diadalmasko­dott volna, de soha, egyetlen csatát sem nyert meg. Nem volt rá példa, hogy egyetlen csatát megnyerjen. Csak ál­maiban győzött, amikor már elvesztette a csatát és ráadá­sul mindenét vele. Kárpótlá­sul nyeret önmagával via­dalt. Kárpótlásul: az álmai­ban. S Háry, aki csatát csatára veszít, cserébe egy birodal­mat ny­er, álmai birodalmát. Ez az álom, ez az illúzió: Magyarország, e tejjel és mézzel folyó Kánaán. Mell­dagasztó büszkeséggel kár­pótolja önmagát: kis nép va­gyunk, de nagy nép büszke­ségével. » «« Háry nagyabonyi kocsmája, igen közel esik a nagykörúti kávéházakhoz. Koránt sincs tőlük oly távol, mint hin­nénk. A nagyabonyi háry­­jánosság és a körúti kávé­­házi­ konrádság rokonok. Egy tőről fakad politikai tevé­kenységük és hatásuk is. A pánabonyiság eszméje — (amely mindent a kocsmasa­rok szemszögéből ítél meg, s aki nem abonyi, nem hord bajuszt és nem kedveli a bort, azt lenézi s az összes bajuszos nagyabonyiakat egy táborba szeretné verbuválni, aki bajszos, velünk tart! kiáltással) — és a kávéházi márványasztal ,mellől politi­kai koncepciót alakító nagy­városi provincializmus a kí­vül rekedtek és megtaposot­­tak, s lenézettek és a szelle­mi-anyagi kizsebeltek, az ideológiai szegénylegények mentsvára. A két utolsó szomszédvár, ahol már nem lehet tenni semmit, csak megszépítőt hazudni és ki­szabályozni a múltat, eset­leg: szabályozottra álmodni a soha be nem következő jö­vőt. Molnár Gál Péter Irodalom a levegőben? Lassan mindenütt véget érnek a felvételi vizsgák. Az összbenyomás a legtöbb he­lyen kedvező. A fiatalok egyre inkább alkalmazkod­nak a korhoz. Gondolkodá­suk a nagy törvényszerűsé­geket tartja szem előtt, íté­letei határozottak, a fizikai­­gyakorlati igényüket jól megalapozott tudás táplálja. Mindenütt látják a nagy összefüggéseket, csak éppen az irodalomban, a művésze­tekben nem. A felvételi vizs­gákon nem egyszer elképed­ve figyeltek fel a bizottsá­gok tagjai, hogy a vizsgázó adattudása szinte kifogásta­lan, ám amikor az irodalmi, művészeti tényeket a kor összefüggéseiben kellene meg­mutatni, „megáll a tudo­mány”. Évről-évre visszaté­rő jelenség ez, s esztendőről esztendőre olvashatjuk a ta­nulságokat elemző cikkek­ben, hogy a tanárok is hi­básak. De valóban abban hibásak, amiben elmarasz­talják őket? Nincs valami hiba az oktatás egész rend­szerében? Nem vagyunk mi is hibásak abban, hogy az irodalomra és a művészetre nevelő tantárgyak kedvelt­­sége és hatósugara egyre kisebbedik? Sokszor vissza­tér a vitázók emlékezetében történelmünknek az az idő­szaka, amikor az irodalom és az irodalomtanítás „ug­rott” a fejlődés élére, a nem­zet érdeklődésének közép­pontjába, ízlésnevelő, sőt irányító szereppel. És most? — Vajon végképpen elveszí­tette központi szerepét? Vagy mégis elképzelhető a művészetek komplex­ tanítá­sának valami sajátos mód­szere? Amely nem a tan­­könyvek sokszor meglehető­sen balgatag „A kor” vagy „A korszak jellemzése’” cí­mű fejezeteire támaszkodik, hanem úgy próbálja meg visszaidézni az eseményeket, ahogy azok időben egymás mellett jelentkeztek? A tankönyvek konvencio­nális bevezető fejezetei he­lyett milyen érdekes lenne például egy Petőfivel foglal­kozó órára bevinni a lemez­játszót, feltenni egy-két, a korból származó népdalt, s utána bemutatni id. Markó Károly Alföldi táját. Min­denki — legyen iskolás vagy gimnazista — rádöbben majd, hogy a költő s a mű­vészetek egyszerre fedezték fel a népet, sőt a nép mű­vészete lett egy időre a köz­ízlés irányítója. (S ezt az egyszerre három irányba kö­tődő tényt senki sem felejti el, nem úgy, mint az évszá­mokat vagy a helységek ne­vét.) Arany János hatalmas eposzainak szomszédságában ott éltek a korban Erkel operái — szintén a múlt je­lenné emelésének igényével — és Székely Bertalan ha­talmas festményei. A techni­ka jóvoltából nem kell egy képtárba ballagni a képet megnézendő, s az operáknak is kitűnő hanglemezfelvéte­leink vannak ... Csak ép­pen minden iskolának be kellene szereznie a magyar festészet nélkülözhetetlen kézikönyveit, meg azt a pár szükséges lemezt. S persze konnektorokat is tervezni kell a tantermekbe, nem úgy mint némelyik iskolában szokás, hogy van lemezját­szó, csak éppen nem tudnak mit kezdeni vele. Németh László sajátos pedagógiai módszereiről és szemléletéről nagyon sokat vitatkozunk egymás között. De az bizonyos, hogy a „mi­nőség forradalmát” csak a tudományok, művészetek komplex adagolásával lehet ma már megvalósítani. Mennyivel élőbbé válik Vajda János önmarcangoló keserűsége s a hagyomá­nyokhoz való hűsége Liszt Ferenc utolsó műveinek tő­­szomszédságában vagy Mun­kácsy festményeinek tükré­ben! S a századvég, a mille­­neumi környékének magyar­kodása mennyivel közelebb kerül a tanulókhoz, ha min­den egyéb magyarázat előtt bemutatjuk nekik Benczúr Gyula Budavár visszavétele című képét vagy lejátszunk egy tételt a fiatal, pályake­reső Bartók Kossuth szimfó­niájából! Egy-két lappal arrább pe­dig ott sötétlik Révész Imre Panem! feliratú festménye, s a képet benépesítő paraszt­arcokról ugyanaz az indulat sugárzik, mint Ady forradal­masító hatalmas verseiben. „Dózsa György unokái” ezek az alakok, akik már a hol­napot tartják kezükben. S ugyanakkor, amikor Ady megírja a Magyar jakobinus dalát, Bartók Romániában gyűjt népdalokat, s Busitiá­­nak küldve Ady egyik ver­seskötetét, meg is jelöli azo­kat a verseket, melyekben azt mondja a költő, „hogy a magyaroknak, románoknak, szlovákoknak össze kell tar­­taniok ebben az országban, mert hiszen mindannyian testvérek az elnyomatásban”. S ha e Bartóktól származó sorokat olvassuk el előbb, s utána Ady verseit, egyszeri­ben világos, érthető lesz az internacionalizmus nagyon fontos fogalma. A fogalmak ugyanis a korral együtt veszítenek tar­talmukból. Egy mai gyerek­nek vajmi­­ keveset mond József Attila versei után a magyarázó szövegben ez a kitétel: a proletársors króni­kája ez a mű. Egy mai 10—■ 15 éves gyermeknek nem eleven jelentésű fogalom már a proletársors. József Attila hatalmas gondolati költeményei mellett azon­ban ott emelkednek a ma­gyar festészet nagyszerű re­mekei: Derkovits Gyula ké­pei. A látvány, a kivégzés néma lázadása vagy az Anya portréja egyszeriben kulcsot adhat a költőtárs verseihez. Vagy amikor Bartók Can­tata profanájában csodálatos koloratúron felcsendül a „csak tiszta forrásból” elv, s utá­na József Attila megfogal­mazásában ugyanez „hör­­pintek valódi világot — Habzó éggel a tetején” — élettel telítődhetik a múlt, s mindenki számára eleven erővel ható valóság lesz az a tanult részlet, mely sze­rint a „nagy magyar alko­tók hívek maradtak a forra­dalom szelleméhez, s meg­őrizték tisztaságukat a fasiz­mus poklában”. A modern zene egyik legcsodálatosabb alkotása a halállal szembenéző,­ az el­múlással vívódó Bartók re­meke, a III. zongoraverseny, s kivált annak Adagio reli­gioso tétele. De vajon nem ugyanez a hang teszi feled­hetetlen élménnyé Radnóti utolsó verseit, melyekben a régi bukolikus idill is visz­­szasejlik a vizet fodrozó ap­ró pásztorleány képében? Vagy Kodály a népből meg­­újhodó zenei formanyelve nem azt a költői forradal­mat idézi, mely napjainkban is szinte újra felfedezi a népköltészet értékeit? És a példák sorát végtelen szám­ban szaporíthatnók, hiszen a kor valósága is végtelen sok felszíni jelenségből ren­deződik egységes képpé. A kép nagy arányait azon­ban mindig érzékelni lehet, s érzékeltetni kell azokkal is, akik meg akarják ismer­ni. A „humaniórák forradal­mát” jelentené ez? Nem. In­kább az események újraren­dezését és néhány elavult közhely eltűnését. Ezek kö­zül a közhelyek közül talán az a legveszélyesebb, amely szerint „mindent megtettünk, hogy régi tekintélyébe he­lyezzük az irodalom, a tör­ténelem, a művészettörténet, az ének stb. tanítását”. Való igaz, hogy előre léptünk. Csak éppen a kelleténél ki­sebb lépéssel. Mellettünk pe­dig gyorsvonati sebességgel száguldanak el a kor igényé­nek megfelelő módszerrel dolgozó, kísérletező,­ „bemu­tató” tantárgyak. Miként lehetne ezen vál­toztatni? Hogyan állíthat­nánk vissza az irodalom köz­­megbecsülését? Miképpen te­hetnénk közüggyé — tehát is­kolai, tanítási üggyé is — egy-egy új verset, új zene­művet? Talán az egyetemen kellene elkezdeni. Mert egy orvostanhallgató kevés fe­lesleges dolgot tanul. Egy bölcsész viszont — annál többet. Nem tanul azonban művészettörténetet, zenetör­ténetet, mert az egyetem el­ső évétől kezdve ráerőltetik a tudós álarcát. Pedig a többségből bizony tanár lesz, s hogy milyen tanár, az sok­szor éppen attól függ, meny­nyire vette szívére a tudós­­ságot. Manapság talán töb­bet beszélünk a nevelésről, mint az oktatásról. S miben lenne nagyobb nevelőerő, mint az irodalomban, zené­ben, festészetben, az esztéti­kum hordozóiban? De ki ta­nulta meg, hogyan lehet ka­matoztatni ezek nevelőere­jét? Lehet, hogy a kor a fizi­kának és a matematikának jobban kedvez. Nem szabad azonban lemondanunk arról, hogy az emberi érdeklődést már az iskolában, az irodal­mon és a művészeteken ke­resztül irányítsuk. Rónay László Inkább jelképes, hogy műteremnek nevezem Vass Elemér tihanyi szobácskáját, de nem is valótlan, mert itt dolgozott, itt festett. A Biológiai Intézettel szemben, a földszintes épüle­ten emléktábla: VASS ELE­MÉR (1887—1957). A szöveg felett Borsos Miklós bronz­érem-portréja a művészről. Belátok. A szoba a festő ké­peiről jól ismert enteriőr, öz­vegy Vass Elemérné, szüle­tett Jean Thompson fogad. Akcentussal beszél magya­rul, s az örökös — belső — fordítás miatt tömörebben, őszintébben. Kérdezek. — Mióta él Tihanyban? — 1945 karácsonyán köl­töztünk ide. — Honnan? — Zebegényből. Körülbe­lül egy évtizedet töltöttünk ott,­ ha leszámítjuk a rövid budapesti tartózkodásokat. — És azelőtt? — Cagnes-sur-merben, eb­ben a kis délfrancia tenger­parti faluban ismerkedtünk meg. Vass Elemér Budapes­ten született, Budán, abban a házban, ahol most nyílt meg a Semmelweis emlék­múzeum. Gyermekkorában is jól rajzolt, de nem me­hetett azonnal művésznek. Jogot végzett, jogi doktor lett, de ezt a szerzett címet — mint a művészek általá­ban — titkolta. Az oeuvre megmaradt ré­sze itt van a szoba falán, és egynéhány mappában. Olaj­­festmények, papíron. Papírra festett, mert az dicsőbb. Ta­lálok egy karton-deklire, dombormű-szerű vastagság­gal festett Cagnes-i látképet: a táj, az éles déli napfény és a tér érzékeltetésének örö­mét tükrözi. — Szőnyi István, Berényi Róbert és sok más festő tár­saságában éltünk Zebegény­­ben — folytatja a művész felesége —, a festők belebe­széltek egymás munkájába. Vass Elemér tagja volt a Szinyei Társaságnak, s a Gresham-asztalnak. Zebe­­gényi műveinek nagy részét elpusztította a háború. Tihanyban, az új élmé­nyek nyomán — de mindig otthon, a műteremben­­ festett balatoni tájakat is. Már csak kevés maradt be­lőlük. Megfestette barátai­nak portréit, itt találom a mappában Szabó Lőrinc és Ferenczy Béni arcképeit. Legérettebb korszaka azonban utolsó éveire esik, amikor betegsége miatt nem mehetett ki a szobából. A képtárgy, a modell az volt, amit maga körül látott. Leg­feljebb az ablakból tekinthe­tett ki, innen még a Bala­tonból is látható egy kis da­rab. De a téma a betegség korlátai miatt egyre szűkült. „Nem az a fontos, mit fes­tek, hanem hogyan” — mondta akkor egy fiatal mű­vésznek Vass Elemér. Csend­életeket fest. A szereplők: a kockás abrosz, kancsók, edé­nyek, könyvek, zöldpaprika. És természetességgel áll be a képelemek sorába az aszt­ma-készülék — ezzel enyhí­tette légzési nehézségeit a művész — narancsvörös gu­mi-pumpája. Csendéleteit felülnézetből tekintette, ugyanazokat a tárgyakat fes­ti meg számtalan változat­ban, a variációkban mindig új ötletekkel. Valamennyi alkotásában érett — és sür­gős — festői­ mondanivalót közöl. Színei erősek, pirosat, sárgát, zöldet használ első­sorban. A betegség, a szoba­fogság fokozta érzékenysé­gét — mint ahogyan a vak ember hallása élesedik — a színek, az árnyalatok közül eltalálja a legmegfelelőb­bet. Oldottan fest, mégis ha­tározottan szétválasztja a színfoltokat, de a kép végül teljes lesz: Vass Elemér-fest­mény. „Franciás” festészet ez, ami azért is jelentős, mert a magyar festészetben, a magyar posztimpresszio­nizmusban erősebb, gyako­ribb a német hatás. Vass Elemér nem indított új irányzatot, de a magyar mű­vészettörténetnek, a saját korának olyan jelentős, el­mélyült festője, akit számon kell tartani, s akit nem is­mernek eléggé. Ebből a tihanyi csendélet-anyagból — egy részét már megvásárolták — rendezték Vass Elemér nagy­ sikert aratott tárlatát, 1957-ben, a budapesti Csók Galériában. A súlyos beteg művész még kivárta gyűjte­ményes kiállítását. Akik lát­tuk, emlékezünk, amint ott ült a kiállítóteremben, szi­­káron, és egyre többet nyúlt a belélegző-készülékéhez. A kiállítás 1957. november 16- án zárult. A tihanyi mappában ta­láltam egy festményt, amely nem­ szerepelt a kiállításon. — Ezt a tárlat után — a napra is emlékszem —, no­vember 28-án festette — tá­jékoztat Vass Elemérné. — Én úgy nevezem: Utolsó kép. Csendélet ez h­ Dúsan, a rendetlenségig m­ienő gaz­dagságban töltik meg a tár­gyak a képmezőt. A színek ereje némileg csökkent, de erősebb lett a rtr.d keresé­sének tendenciája. Olyan művész munkája ez, aki most kezd egy új festészeti szakaszt. A halálos beteg, elgyengült ember, mint festő, ereje teljében volt. Meglepő, de azt is mondhatnám erre a képre, hogy fiatalos. ☆ Ezt a cikket Vas Ele­­mérné Remingtonján írom. Minduntalan mellé ütök, szokatlan a francia beosz­tású klaviatúra. De vala­hogyan mégis ismerős. Igen. Egyszer már írtam rajta, két év előtt. Egy kérvényt, a művész özvegyének nevé­ben, hogy rendezzenek férje műveiből emlékkiállítást. — Hogy áll az emlékkiál­lítás ügye?­­ — Jószándékban nincsen hiány, de a kiállításból nem lett semmi. A nyolc év előtti Vass Ele­mér tárlat megnyitóján mondta Borsos Miklós: „ ... könnyen válunk hűt­lenné és hajlamosak vagyunk igazi értékeinkkel méltatla­nul bánni." Reméljük, r­ém jóslat. Frank János Vass­ Elemér műtermében —­S —

Next