Élet és Irodalom, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-21 / 34. szám - Molnár Gál Péter: Nagyabonyban csak két torony látszik • filmkritika • Háry János. Rendező: Szinetár Miklós (8. oldal) - Rónay László: Irodalom a levegőben? (8. oldal) - Frank János: Vass Elemér műtermében • interjú (8. oldal)
Nagyabonyban csak két torony látszik : «« 1«« Elkészült a második mozi- Hary. Az elsőt 1941-ben rendezte Bán Frigyes, Páger Antallal, Dayka Margittal és Bárcza Katóval a főszerepben. Az újat, a mostanit, Színetár Miklós rendezte, s ha elsősorban Melás Györgyöt, Mátyás Máriát, Sándor Juditot, Réti Józsefet említjük főszereplőként, ez nem azt jelenti, hogy Szirtes Ádám elkínzott öreg Háryja és fényesre visszaálmodott nyalka ifjú Háryja nem jó alakítás, vagy hogy Medgyesi Mária örzseként és Torday Teri Mária Lujza-ként nem felelt volna meg szerepének. Hanem azt, hogy ez a Háry elsősorban zenés film. Pontosabban: az operafilm és a filmopera határán mozgó alkotás. A Háry János, mint daljáték, nemzeti kincs, mint Erkel Bálik bánja, Kacsóh János vitéze. Féltő kegyelet óvja őket fiatal koruk óta. A Háry iránti kegyeletesség megnyilvánulása az is, hogy Kodály Zoltán manapig nem engedélyezte a régi librettó átdolgozását, pedig a Harsány Zsolt—Paulini Béla szövegkönyve ugyancsak átformálást kíván, 2 .. Szinetár Miklós színpadi rendezései illúziórombolásra rendezkedtek be. A legémelygősebb közhelyeket, a konvenciókat támadta. Operettrendezéseiben a leglíraibban szörcsögő kettős közepén megjelent egy kaján effektus, és elrontotta a hivatásos álomkaringók édes hangulatát. Volt is elég baja közönséggel is, kritikákkal is. Szemére hányták ötleteit. (Mintha érdem, volna az ötlettelenség!) És nem akarták észrevenni, hogy ötletei nem csupasz ötletek, hanem egy következetes szemlélet kifejezései. Ez a szemlélet: a tiszteletlen újrafogalmazásé. A másképp látásé. Az elérzékenyülni nem akarásé. A hamis értékek feletti gúnyolódásé. Az 1954-ben rendezett Csárdáskirálynő zord kritikákat kapott. Megvádolták azzal, hogy persziflálta az operettet. Így is volt. (Csak ami akkor még gúny volt, az mára már mézzé édesedett.) Szép Helénája és János vitéze ellen is tiltakozott a kritika, a hagyományok védelmének jegyében. Ugyanez történt a Délibáb minden mennyiségben című filmnél, első mozimunkájánál is. Sokak által aláírt levelek tiltakoztak a film színvonalatlansága ellen, és hetekig botránykő volt a szatíra; a rossz magyar film fogalma máig is a Délibábbal azonos. A film nem volt remekmű. Mégis, elgondolkoztató, miért lett a közönség egy része hirtelenjében ilyen formaérzékeny, miért sértette őket az expozíció elnagyoltsága, a végkifejlet következetlensége, a gépállások közhelyszerűsége? Nem árvalányhajszaggató, oltykétlenítő és ezüsttükrös kávéház-ellenes hajlandósága okozott közséreketet inkább? Háry János szerencsés taálkozás Szinetár rendezői pályáján. Stíluselemeiben hordozott rendezői mondanivalója itt alkalmat találhatott arra, hogy a mű anyaiból erőszaktétel nélkül kioholhassa a maga világát Nem igaz, de jól van kitalálva! — ez lehetne Háry nagyotmondásainak mottója. Szépen hazudik és van miért hazudnia, annyira keserű volt az élete. A film kulcsl és csúcs-pontja az, amikor a pirosnadrágos kapitányt, vitéz Johannes Háryt a porban, feltört lábbal látjuk menetelni a talpasak között, amikor a marstól görcsberogyottan hever és rázkódik a zokogástól, mert hazavágják, mert nyugalmat s békességet vágyik. S menten átalakítja emlékezete az elbeszélést mesévé, sújtásospitykés délceg múlttá, shajtyuhajos, gyöngyöletes közirigyeltséggé. Háry egy nemzeti sleanl, aki elmulasztott és elporlasztott lehetőségeit népdalokban álmodja diadalmassá. (Utólag persze.) „Felszántom a császár udvarát” — énekli. De nem szántja fel és nem panaszolja fel magyarság keserveit. Egyáltalán, semmit sem tesz. Csak utólag. Csak képzeletbeli korrekcióként. Komikuma és tragikuma — e kettő egyremegy, mert ami tragikus benne, az komikus is és viszont — abban áll, hogy csak vágyálmaiban létezett. Mennyi minden lett volna, ha lehetett volna! És mennyi minden lehetett volna, ha lett volna! De nem volt, de nem lehetett. Hős lehetett volna, ha hős lett volna. Csatákban diadalmaskodott volna, de soha, egyetlen csatát sem nyert meg. Nem volt rá példa, hogy egyetlen csatát megnyerjen. Csak álmaiban győzött, amikor már elvesztette a csatát és ráadásul mindenét vele. Kárpótlásul nyeret önmagával viadalt. Kárpótlásul: az álmaiban. S Háry, aki csatát csatára veszít, cserébe egy birodalmat nyer, álmai birodalmát. Ez az álom, ez az illúzió: Magyarország, e tejjel és mézzel folyó Kánaán. Melldagasztó büszkeséggel kárpótolja önmagát: kis nép vagyunk, de nagy nép büszkeségével. » «« Háry nagyabonyi kocsmája, igen közel esik a nagykörúti kávéházakhoz. Koránt sincs tőlük oly távol, mint hinnénk. A nagyabonyi háryjánosság és a körúti kávéházi konrádság rokonok. Egy tőről fakad politikai tevékenységük és hatásuk is. A pánabonyiság eszméje — (amely mindent a kocsmasarok szemszögéből ítél meg, s aki nem abonyi, nem hord bajuszt és nem kedveli a bort, azt lenézi s az összes bajuszos nagyabonyiakat egy táborba szeretné verbuválni, aki bajszos, velünk tart! kiáltással) — és a kávéházi márványasztal ,mellől politikai koncepciót alakító nagyvárosi provincializmus a kívül rekedtek és megtaposottak, s lenézettek és a szellemi-anyagi kizsebeltek, az ideológiai szegénylegények mentsvára. A két utolsó szomszédvár, ahol már nem lehet tenni semmit, csak megszépítőt hazudni és kiszabályozni a múltat, esetleg: szabályozottra álmodni a soha be nem következő jövőt. Molnár Gál Péter Irodalom a levegőben? Lassan mindenütt véget érnek a felvételi vizsgák. Az összbenyomás a legtöbb helyen kedvező. A fiatalok egyre inkább alkalmazkodnak a korhoz. Gondolkodásuk a nagy törvényszerűségeket tartja szem előtt, ítéletei határozottak, a fizikaigyakorlati igényüket jól megalapozott tudás táplálja. Mindenütt látják a nagy összefüggéseket, csak éppen az irodalomban, a művészetekben nem. A felvételi vizsgákon nem egyszer elképedve figyeltek fel a bizottságok tagjai, hogy a vizsgázó adattudása szinte kifogástalan, ám amikor az irodalmi, művészeti tényeket a kor összefüggéseiben kellene megmutatni, „megáll a tudomány”. Évről-évre visszatérő jelenség ez, s esztendőről esztendőre olvashatjuk a tanulságokat elemző cikkekben, hogy a tanárok is hibásak. De valóban abban hibásak, amiben elmarasztalják őket? Nincs valami hiba az oktatás egész rendszerében? Nem vagyunk mi is hibásak abban, hogy az irodalomra és a művészetre nevelő tantárgyak kedveltsége és hatósugara egyre kisebbedik? Sokszor visszatér a vitázók emlékezetében történelmünknek az az időszaka, amikor az irodalom és az irodalomtanítás „ugrott” a fejlődés élére, a nemzet érdeklődésének középpontjába, ízlésnevelő, sőt irányító szereppel. És most? — Vajon végképpen elveszítette központi szerepét? Vagy mégis elképzelhető a művészetek komplex tanításának valami sajátos módszere? Amely nem a tankönyvek sokszor meglehetősen balgatag „A kor” vagy „A korszak jellemzése’” című fejezeteire támaszkodik, hanem úgy próbálja meg visszaidézni az eseményeket, ahogy azok időben egymás mellett jelentkeztek? A tankönyvek konvencionális bevezető fejezetei helyett milyen érdekes lenne például egy Petőfivel foglalkozó órára bevinni a lemezjátszót, feltenni egy-két, a korból származó népdalt, s utána bemutatni id. Markó Károly Alföldi táját. Mindenki — legyen iskolás vagy gimnazista — rádöbben majd, hogy a költő s a művészetek egyszerre fedezték fel a népet, sőt a nép művészete lett egy időre a közízlés irányítója. (S ezt az egyszerre három irányba kötődő tényt senki sem felejti el, nem úgy, mint az évszámokat vagy a helységek nevét.) Arany János hatalmas eposzainak szomszédságában ott éltek a korban Erkel operái — szintén a múlt jelenné emelésének igényével — és Székely Bertalan hatalmas festményei. A technika jóvoltából nem kell egy képtárba ballagni a képet megnézendő, s az operáknak is kitűnő hanglemezfelvételeink vannak ... Csak éppen minden iskolának be kellene szereznie a magyar festészet nélkülözhetetlen kézikönyveit, meg azt a pár szükséges lemezt. S persze konnektorokat is tervezni kell a tantermekbe, nem úgy mint némelyik iskolában szokás, hogy van lemezjátszó, csak éppen nem tudnak mit kezdeni vele. Németh László sajátos pedagógiai módszereiről és szemléletéről nagyon sokat vitatkozunk egymás között. De az bizonyos, hogy a „minőség forradalmát” csak a tudományok, művészetek komplex adagolásával lehet ma már megvalósítani. Mennyivel élőbbé válik Vajda János önmarcangoló keserűsége s a hagyományokhoz való hűsége Liszt Ferenc utolsó műveinek tőszomszédságában vagy Munkácsy festményeinek tükrében! S a századvég, a milleneumi környékének magyarkodása mennyivel közelebb kerül a tanulókhoz, ha minden egyéb magyarázat előtt bemutatjuk nekik Benczúr Gyula Budavár visszavétele című képét vagy lejátszunk egy tételt a fiatal, pályakereső Bartók Kossuth szimfóniájából! Egy-két lappal arrább pedig ott sötétlik Révész Imre Panem! feliratú festménye, s a képet benépesítő parasztarcokról ugyanaz az indulat sugárzik, mint Ady forradalmasító hatalmas verseiben. „Dózsa György unokái” ezek az alakok, akik már a holnapot tartják kezükben. S ugyanakkor, amikor Ady megírja a Magyar jakobinus dalát, Bartók Romániában gyűjt népdalokat, s Busitiának küldve Ady egyik verseskötetét, meg is jelöli azokat a verseket, melyekben azt mondja a költő, „hogy a magyaroknak, románoknak, szlovákoknak össze kell tartaniok ebben az országban, mert hiszen mindannyian testvérek az elnyomatásban”. S ha e Bartóktól származó sorokat olvassuk el előbb, s utána Ady verseit, egyszeriben világos, érthető lesz az internacionalizmus nagyon fontos fogalma. A fogalmak ugyanis a korral együtt veszítenek tartalmukból. Egy mai gyereknek vajmi keveset mond József Attila versei után a magyarázó szövegben ez a kitétel: a proletársors krónikája ez a mű. Egy mai 10—■ 15 éves gyermeknek nem eleven jelentésű fogalom már a proletársors. József Attila hatalmas gondolati költeményei mellett azonban ott emelkednek a magyar festészet nagyszerű remekei: Derkovits Gyula képei. A látvány, a kivégzés néma lázadása vagy az Anya portréja egyszeriben kulcsot adhat a költőtárs verseihez. Vagy amikor Bartók Cantata profanájában csodálatos koloratúron felcsendül a „csak tiszta forrásból” elv, s utána József Attila megfogalmazásában ugyanez „hörpintek valódi világot — Habzó éggel a tetején” — élettel telítődhetik a múlt, s mindenki számára eleven erővel ható valóság lesz az a tanult részlet, mely szerint a „nagy magyar alkotók hívek maradtak a forradalom szelleméhez, s megőrizték tisztaságukat a fasizmus poklában”. A modern zene egyik legcsodálatosabb alkotása a halállal szembenéző, az elmúlással vívódó Bartók remeke, a III. zongoraverseny, s kivált annak Adagio religioso tétele. De vajon nem ugyanez a hang teszi feledhetetlen élménnyé Radnóti utolsó verseit, melyekben a régi bukolikus idill is viszszasejlik a vizet fodrozó apró pásztorleány képében? Vagy Kodály a népből megújhodó zenei formanyelve nem azt a költői forradalmat idézi, mely napjainkban is szinte újra felfedezi a népköltészet értékeit? És a példák sorát végtelen számban szaporíthatnók, hiszen a kor valósága is végtelen sok felszíni jelenségből rendeződik egységes képpé. A kép nagy arányait azonban mindig érzékelni lehet, s érzékeltetni kell azokkal is, akik meg akarják ismerni. A „humaniórák forradalmát” jelentené ez? Nem. Inkább az események újrarendezését és néhány elavult közhely eltűnését. Ezek közül a közhelyek közül talán az a legveszélyesebb, amely szerint „mindent megtettünk, hogy régi tekintélyébe helyezzük az irodalom, a történelem, a művészettörténet, az ének stb. tanítását”. Való igaz, hogy előre léptünk. Csak éppen a kelleténél kisebb lépéssel. Mellettünk pedig gyorsvonati sebességgel száguldanak el a kor igényének megfelelő módszerrel dolgozó, kísérletező, „bemutató” tantárgyak. Miként lehetne ezen változtatni? Hogyan állíthatnánk vissza az irodalom közmegbecsülését? Miképpen tehetnénk közüggyé — tehát iskolai, tanítási üggyé is — egy-egy új verset, új zeneművet? Talán az egyetemen kellene elkezdeni. Mert egy orvostanhallgató kevés felesleges dolgot tanul. Egy bölcsész viszont — annál többet. Nem tanul azonban művészettörténetet, zenetörténetet, mert az egyetem első évétől kezdve ráerőltetik a tudós álarcát. Pedig a többségből bizony tanár lesz, s hogy milyen tanár, az sokszor éppen attól függ, menynyire vette szívére a tudósságot. Manapság talán többet beszélünk a nevelésről, mint az oktatásról. S miben lenne nagyobb nevelőerő, mint az irodalomban, zenében, festészetben, az esztétikum hordozóiban? De ki tanulta meg, hogyan lehet kamatoztatni ezek nevelőerejét? Lehet, hogy a kor a fizikának és a matematikának jobban kedvez. Nem szabad azonban lemondanunk arról, hogy az emberi érdeklődést már az iskolában, az irodalmon és a művészeteken keresztül irányítsuk. Rónay László Inkább jelképes, hogy műteremnek nevezem Vass Elemér tihanyi szobácskáját, de nem is valótlan, mert itt dolgozott, itt festett. A Biológiai Intézettel szemben, a földszintes épületen emléktábla: VASS ELEMÉR (1887—1957). A szöveg felett Borsos Miklós bronzérem-portréja a művészről. Belátok. A szoba a festő képeiről jól ismert enteriőr, özvegy Vass Elemérné, született Jean Thompson fogad. Akcentussal beszél magyarul, s az örökös — belső — fordítás miatt tömörebben, őszintébben. Kérdezek. — Mióta él Tihanyban? — 1945 karácsonyán költöztünk ide. — Honnan? — Zebegényből. Körülbelül egy évtizedet töltöttünk ott, ha leszámítjuk a rövid budapesti tartózkodásokat. — És azelőtt? — Cagnes-sur-merben, ebben a kis délfrancia tengerparti faluban ismerkedtünk meg. Vass Elemér Budapesten született, Budán, abban a házban, ahol most nyílt meg a Semmelweis emlékmúzeum. Gyermekkorában is jól rajzolt, de nem mehetett azonnal művésznek. Jogot végzett, jogi doktor lett, de ezt a szerzett címet — mint a művészek általában — titkolta. Az oeuvre megmaradt része itt van a szoba falán, és egynéhány mappában. Olajfestmények, papíron. Papírra festett, mert az dicsőbb. Találok egy karton-deklire, dombormű-szerű vastagsággal festett Cagnes-i látképet: a táj, az éles déli napfény és a tér érzékeltetésének örömét tükrözi. — Szőnyi István, Berényi Róbert és sok más festő társaságában éltünk Zebegényben — folytatja a művész felesége —, a festők belebeszéltek egymás munkájába. Vass Elemér tagja volt a Szinyei Társaságnak, s a Gresham-asztalnak. Zebegényi műveinek nagy részét elpusztította a háború. Tihanyban, az új élmények nyomán — de mindig otthon, a műteremben festett balatoni tájakat is. Már csak kevés maradt belőlük. Megfestette barátainak portréit, itt találom a mappában Szabó Lőrinc és Ferenczy Béni arcképeit. Legérettebb korszaka azonban utolsó éveire esik, amikor betegsége miatt nem mehetett ki a szobából. A képtárgy, a modell az volt, amit maga körül látott. Legfeljebb az ablakból tekinthetett ki, innen még a Balatonból is látható egy kis darab. De a téma a betegség korlátai miatt egyre szűkült. „Nem az a fontos, mit festek, hanem hogyan” — mondta akkor egy fiatal művésznek Vass Elemér. Csendéleteket fest. A szereplők: a kockás abrosz, kancsók, edények, könyvek, zöldpaprika. És természetességgel áll be a képelemek sorába az asztma-készülék — ezzel enyhítette légzési nehézségeit a művész — narancsvörös gumi-pumpája. Csendéleteit felülnézetből tekintette, ugyanazokat a tárgyakat festi meg számtalan változatban, a variációkban mindig új ötletekkel. Valamennyi alkotásában érett — és sürgős — festői mondanivalót közöl. Színei erősek, pirosat, sárgát, zöldet használ elsősorban. A betegség, a szobafogság fokozta érzékenységét — mint ahogyan a vak ember hallása élesedik — a színek, az árnyalatok közül eltalálja a legmegfelelőbbet. Oldottan fest, mégis határozottan szétválasztja a színfoltokat, de a kép végül teljes lesz: Vass Elemér-festmény. „Franciás” festészet ez, ami azért is jelentős, mert a magyar festészetben, a magyar posztimpresszionizmusban erősebb, gyakoribb a német hatás. Vass Elemér nem indított új irányzatot, de a magyar művészettörténetnek, a saját korának olyan jelentős, elmélyült festője, akit számon kell tartani, s akit nem ismernek eléggé. Ebből a tihanyi csendélet-anyagból — egy részét már megvásárolták — rendezték Vass Elemér nagy sikert aratott tárlatát, 1957-ben, a budapesti Csók Galériában. A súlyos beteg művész még kivárta gyűjteményes kiállítását. Akik láttuk, emlékezünk, amint ott ült a kiállítóteremben, szikáron, és egyre többet nyúlt a belélegző-készülékéhez. A kiállítás 1957. november 16- án zárult. A tihanyi mappában találtam egy festményt, amely nem szerepelt a kiállításon. — Ezt a tárlat után — a napra is emlékszem —, november 28-án festette — tájékoztat Vass Elemérné. — Én úgy nevezem: Utolsó kép. Csendélet ez h Dúsan, a rendetlenségig mienő gazdagságban töltik meg a tárgyak a képmezőt. A színek ereje némileg csökkent, de erősebb lett a rtr.d keresésének tendenciája. Olyan művész munkája ez, aki most kezd egy új festészeti szakaszt. A halálos beteg, elgyengült ember, mint festő, ereje teljében volt. Meglepő, de azt is mondhatnám erre a képre, hogy fiatalos. ☆ Ezt a cikket Vas Elemérné Remingtonján írom. Minduntalan mellé ütök, szokatlan a francia beosztású klaviatúra. De valahogyan mégis ismerős. Igen. Egyszer már írtam rajta, két év előtt. Egy kérvényt, a művész özvegyének nevében, hogy rendezzenek férje műveiből emlékkiállítást. — Hogy áll az emlékkiállítás ügye? — Jószándékban nincsen hiány, de a kiállításból nem lett semmi. A nyolc év előtti Vass Elemér tárlat megnyitóján mondta Borsos Miklós: „ ... könnyen válunk hűtlenné és hajlamosak vagyunk igazi értékeinkkel méltatlanul bánni." Reméljük, rém jóslat. Frank János Vass Elemér műtermében —S —