Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-04-08 / 14. szám - Végh András: Szendergő • kép (1. oldal) - Móricz Virág: Hárommilliárd ára gép • riport (1. oldal) - Mezei András: Vers, vers mindenütt (1. oldal)
Faragó Vilmos riportja: Ügyvédek (3. old.) Látogatóban Cseres Tibornál (16. old.) Hárommilliárd ára gép Győr szélén füstöl a salakrakodó, fekete kuszaság a város kapuja. Keskeny az út, nagy a forgalom. Itt a vén futballpálya. Az első jóképű háziparitanuló-intézet, a második a RÁBA Vagon- és Gépgyár. Férjem árnyékában érkeztem, mint valami tizenöt éve, amikor élüzemet avattak és kitüntetéseket osztottak a szerszámgyár nagy, fekete csarnokában. Fiatal, cérnavékony sztahanovista volt az üzem igazgatója. Emlékszem, hogy megbámultam a muskátlis, fehérrel terített ebédlőt és előterében a mosdó meleget fúvó kézszárítóját. Akkor ez még csodának számított. Azóta a szerszámgyár beleolvadt a RÁBÁ-ba, azóta a cingár fiú kötéllé erősödött, energikus vezérigazgató, lett Horváth Edéből. Sokszor találkoztunk a Parlamentben, s legutóbb hívott, nézzük meg a gyárat a hatalmas fordulat előtt, mert nemsokára úgy emlegethetjük majd mai állapotát, mint a régi időket. Nem értek a gépekhez. Csak anynyit mondhatok, amennyit két szakember előadásából felfogtam. A gyár nevében bennfoglaltatik, hogy vagont és gépet készít. Évente 530 személyszállító kocsit és számtalan gépet. 2 000 ember dolgozik a nappali műszakban, 3000 pedig éjjel elvégzi a szervizt. Reggelre tökéletes állapotban kell lennie mind az ezerkétszáz szerszámgépüknek. Magyarország 1970-ben és attól kezdve évente hétezer nagy autóbuszt akar gyártani. Most nálunk csak olyan motorcsalád készül, melynek legerősebb, hathengeres tagjai 180 lóerő teljesítőképességűek. Ez nem növelhető, pedig nagy szállítóeszközök hajtására kétszáz lóerő fölé kell emelkedni. A leggyorsabb és legegyszerűbb megoldás valamelyik világcégtől szabadalmat, komplett gyárral együtt venni. Körülnéztek a világban, hol volna kapható legelőnyösebben. Ez már nagy üzlet, a legnagyobb cégeket érdekli. Tárgyaltak a Mercedes, Sauer, Steyr és még egy sor vállalattal. Végül konzorcium állt össze (a francia Renault és a nyugatnémet MAN) a licenc és a gépi berendezés szállítására. Láttam három nagyalakú vastag kötetet, mely a szerződést tartalmazza. — 1969. április 20-án vesszük át a komplett gyárat, az ügyvitel gépesítésével együtt. Magyarország még ilyen komplett műszaki berendezést nem vett. Egy sor, egy egység — évente 13 000 négyhengeres, 230 lóerős nagymotort készít a hozzávaló alkatrészekkel. Kevesebbet gyártani nem gazdaságos, többet lehet, mert ennyi egy nyolcórás műszakkal számol. Hárommilliárdos beruházás. — Csúszás nincs, nem is lesz! A Renaultnál már az opcióra elkezdték a tervezést. Mi két hónap alatt felszabadítunk 23 000 négyzetméter területet, ahol el lehet kezdeni a munkát, amíg az új nagycsarnok felépül. Az élőmunka folyik, most is negyven francia technikus dolgozik nálunk. — Győri munkaerő? — Ötezer embert veszünk fel, rengeteg nőt, háromezret. Húszezren leszünk két év múlva. Már kezdjük a garnitúra összeállítását. Folyik a harc, mindenki az újba szeretne kerülni. — Ott jobb lesz a jövedelem? — Most is jó. Nálunk kétezer forint az átlagkereset, szerszámosok, szerszámlakatosok megkeresik legalább a háromezret. Hol az embereket, hol a gépeket dicsérik. A világ legjobb gépeit szedtük össze. Öt japán fusi gépünk is van, olcsó és jó. Vettünk egyet 55 000 dollárért a nyugatnémetektől és egy ugyanolyat hatezer dollárért a japánoktól. Ez utóbbi szinte jobb. — Ott olcsó a munkaerő. — És szorgalmasak, ötletesek. Most repülőgép-anyahajón csinálják a hidakat: mialatt a hajó a megrendelőhöz tart, elkészítik rajta. Vannak japán utazó textilgyárak is, a hajó csak anyagért megy haza. Ott nincs munkafegyelem- vagy túlóraprobléma. — Más nép. Nálunk kártyáznak útközben. És jegyet fizetnek. — Mi sem utazunk csak úgy átadotában. Három év alatt kétszáz műszaki dolgozónk járt külföldön csak az igazgatói alapból. Ha turista bejut valahová, annál jobb. Európa valamennyi autógyárát bejártuk. Nagyon fontos és hasznos az összehasonlítás. Aost a Renault révén megint sokfelé nyílik kapunk. • Az új motorgyárban kilencszázan fognak dolgozni és azokat kilencszázan szolgálják majd ki. Tökéleteselőkészítés kell, hogy aztán vita se legyen: azt csinálják, ami a rajzon van. Aki azt hiszi, jobban ért hozzá, ne a munkahelyen, hanem a műszaki osztályon vitatkozzék. Nincsenek bebiztosítva felőle, mi lesz. A berendezés a lehető legtökéletesebb, de a kihasználása a műszaki gárdán múlik. — Hol veszik ezt a gárdát? — Nagyszerű saját társaságunk van — és az egyetemen, kutatóintézetekben vadászunk rájuk. Most is igen nagy feladatot oldunk meg. A háború után hat géppel indult az üzem, romhalmazban. Nem félünk a fejlődéstől és azt se mondhatjuk, hogy a nyakunkba sózták: mi harcoltunk érte! Nagy felelősség, csinálni kell, pontosan, ambícióval. — Mi haszna lesz Győrnek az új csodagyárból? — Új munkaalkalom. Győrben éjszaka nyolcvanezer, nappal százhúszezer ember él; rengeteg ingázó, óriási lakáshiány. Ez az ország legelmaradottabb ipari városa, az utolsó egy-két évben kezdődött csak némi építkezés, amiben mi is segítettünk. Most tíz-tizenötmillióért sportpályát építünk a győri ETO- nak. Az ország jövedelmének tekintélyes hányadát Győr adja és abból keveset kap vissza. Most majd az ország szeme idenéz, biztosan megváltozik ez az igazságtalan arány. A RÁBA kétszázezer négyzetméternyi területének néhány csarnokát jártuk be. Először egy hatalmas termet, ahol autóbuszhidak készülnek. Soronként egy-egy alkatrész, teljesen, vagy félig automatizálva. Függő állványon gurulnak, kampón úsznak a fényes darabok. A terem közepén sziget, technográf jegyzi a munkamenetet. A magasban tévékamera, melyen át a műszaki fellegvárból figyelnek. Rend, tisztaság, a vasforgácsot beszippantják a padló alatti csatornába. Mindenki sárga vászonköpenyt visel. A munkások nyolcvan százaléka fiatal. (Folytatás a 2. oldalon.) MÓRICZ VIRÁG RIPORTJA: Végh András: Szendergő mse 11. ÉVFOLYAM 14. SZÁM 16 OLDAL, ÁRA: 2 Ft MEZEI ANDRÁS: VERS, VERS MINDENÜTT gy látszik, mégsem vagyok eléggé „költői”. Mintha némi tartózkodással fogadnám a költészet napjait. Mintha az öncélúság enyhe látszata is bizalmatlanná ■ t tenne, a talál indokolatlan félelem a befelé fordulás-Vastól, az önünnepléstől. Mert nem szeretem a költészetet a költészetért. Középszer. Jólfésültség. A versek tavaszi áradásával olykor nem csapjuk be magunkat és az olvasókat is egyben? Milyen megújhodásról szólhatunk évről évre, hogy ne férkőzhessen be az unalom, a kábító szürkeség költészetünkbe? Miképp felel meg a szükségszerű, mégis meglepően nagy igényeknek, várakozásnak, mellyel korunk embere faggatja líránkat? Hiszen nagy tömegek, mintha a szocializmus kezdeti időszakának pátoszát keresnék benne, a hitet a megújuló szép lelkesedésre. Fiatalságunk nagy része a mai forradalmiságot kéri számon költészetünktől. Sokaknak tán a pszichoanalízis kalandját pótolja, vagy a hiányzó gyűléseket? Ki tudja, hogy milyen vesztett, vagy meg-nem-levő lehetőségeket kárpótol ily módon is a szubjektív kitárulkozási vágy? S talán azokról is szólhatnánk, akik már nem térdepelnek a papi gyóntatószékbe, akik másféle őszinteséget várnak, s ezért is tekintenek fokozott várakozással a költőre. Mit mond azoknak, akik a versektől várnak valamit, amit úgy látszik, nem adhatnak meg sem a természet-, sem a társadalomtudományok. Valami többet kíván a felvilágosult modern ember is, akinek olykor nincs más istene, csak a művészet. Erkölcsi és moralitás a művészetekben: növekvő felelősség! Mit ad a mai költészet? Nem él-e vissza a várakozással? Az író-olvasó találkozók templomos csendje figyelmeztet, a tömegigény, hogy kimondassák mindaz, amit ők nem tudnak megfogalmazni. Valami modern feloldozás utáni áhitat is tapasztalható nemegyszer, az általa való megkönnyebbülés vágya. A közéleti energiák keresnek utat, lehetőséget akár egy taps erejéig. Szép aggodalmak a közösség, a világ sorsáért. Jól van ez így. Talán ezért indokolatlan az aggályoskodás is, s csupán szónoki kérdéssé degradálódik a fenntartás a költészet napjával szemben. Az előadóművészet fénykorát éli, antológiák, almanachok, a kötetek serege és példányszáma minden eddigit meghaladó. Nagy költőink merész szóképei, újításai lassan a köznyelv megszokott kincsévé válnak. Még a slágerszövegek is földúsulnak, új közhelyek mutatják a nyelvi rétegek gyorsult áramlásait. S egyszeriben vonzóvá válik a társművészetek poétikája. Az új regény, a modern dráma holnapi sikereinek megalapozása is itt kezdődik, hiszen nem lehet nem észrevenni a korszerű költészet legjobb eredményeinek fölszívódását minden műfajban, a filmtől a publicisztikáig. Látszólag fényűzés, mégis busásan megtérül ez a befektetés. Mondják: a versírók száma is mértani haladvány szerint emelkedik, egyedül talán a szerkesztők bánatára, de az önkifejezés nemes igényét még ilyen tömeges méretekben sem sorolhatnánk a verskultusz negatívumai közé, s még azt is megérjük talán, hogy iskoláinkban életrajzélmény helyett mindinkább költészet-élményt nyújtsanak gyermekeinknek. Előbb vagy utóbb meg kell reformálnunk esztétikai nevelésünket. A kritika sem stagnálhat az életrajz-magyarázatok, az esztétikumot nem egyszer figyelmen kívül hagyó „kultúrpolitizálás” sekélyeiben. Mai líránk több és sokrétűbb eligazítást vár, nem kizárást, nem szűkkeblűséget. Egy-egy költő teljesebb megértéséhez az okos, szép könnyítést várja az olvasó. S gondolom, optimisták lehetünk, ha kiadóink könyveit, folyóirataink, újságjaink hasábjait figyeljük ilyenkor tavasszal: vers, vers, vers mindenütt! Mint egy föllobogózott város, oly impozáns, még ha kísért is valamelyest a színek egyformasága. Vitatkozzunk és ünnepeljünk, így köszönthetjük legméltóbban mai líránkat, mely nyelvi képességeink gyönyörű készenlétét hordozza mind magasabban, képalkotó fantáziánk örök moziját pergeti szüntelen, s birtokba veszi az érzelmek és a gondolkodás közös mezőjét , azt a szférát, melyben az ősi, indulati kötöttségek ellentmondásaiból nem utolsósorban éppen, a költői ráció adhat feloldást, megnyugtató, a szubjektumnak is hihető választ, eligazítást, tanácsot szépségeset. Vitatkozzunk és ünnepeljünk, pillanatra sem feledve a költészet nagy hivatását: a józsefattilai eszmeiség méltó folytatását ebben a világban, melyben még ma is — gondoljunk Vietnamra — „mint fészket ütik le a kis falut”. 1967. ÁPRILIS 8.