Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-20 / 51. szám - Dimány István: Nem akart visszanézni • széppróza | elbeszélés (10. oldal) - Diskay Lenke: Virág • kép (10. oldal) - Eörsi István: Három nézőpont (10. oldal)

DIMÉNY ISTVÁN ELBESZÉLÉSE: NEM AKART VISSZANÉZNI Az erkélyen vacsoráztak, apa, anya és ő. Apa a liptóit keverte. Csontos, hosszú, ilyen női munkára is alkalmas ujjai keményen fogták a villa ezüst nyelét. Zöldhagyma is volt, parizer és joghurt. Az első szúnyogok ostromolták a villanykörtét, később majd, ha a villanykörte átforrósodik, egy-egy szúnyog az abroszra hull. Tavaly, tavalyelőtt kora nyáron ugyanez történt,­látszólag ugyanígy, mintha tizenhat évének minden nyara ezzel kezdődött volna, de ez mégis más volt most, szomorúan idegen. Ugyanez és mégis egé­szen más. Anya félbeszakította a beszélgetést, felug­rott és két szobán keresztül kiszaladt a konyhába. Már ismerték ezt. Mindig elfelejt valamit az asztalra tenni, hogy kiszolgálhas­sa őket vacsorázás közben is. Apa rámosoly­­gott szótlanul, cinkosan, és ahogy ő még teg­nap nevezte volna: jóságosan. Próbált visz­­szamosolyogni, de nem sikerült jól. Aztán megjelent az erkélyaj­tóban anya, az egyik kezében tányérral, a másikban is szoronga­tott valamit, és átbólintott velük szembe, a szomszédos ház erkélyére. A mérnök ostáb­lát játszott nagyobbik fiával, beszédükből csak egy-egy szó hallatszott át, a nevetésük és a kockák ismétlődő zörgése. A mérnök megemelte a poharat, kicsit felemelkedett ültéből, és hódolón, túlzott mozdulattal ha­jolt meg, mint egy színész. Átellenben a ki­világított erkély, környei-körül a nyáresti homállyal, színpadnak tűnt, és az ő erkélyük is bizonyára színpad onnan nézve. Minden furcsa volt, ismétlődésében új és fojtogató. Anya a fehér abroszra három szem pörkölt babkávét tett apa elé. Apa majd elmorzsolja a kávészemeket fogai közt, hogy másnap ne érezzék lehelletén a hagymaszagot. Futó pil­lanatra apa hozzáért anya kezéhez, így kö­szönte meg anya figyelmességét, de ez most mesterkéltnek tűnt. Kiszámított a szokott kézjáték és minden mozdulatuk. Anyának anyás keze van. Még sohasem figyelte meg, mennyire elhasznált ez a kéz. Dísztelen kéz, a gyöngyházlakk oda nem illőn fénylik kör­mein. A vékony jegygyűrű beette magát a húsba, és őt szomorúság fojtogatta, amikor nézte. Most először gondolt rá, hogy apa valóban miért nem visel jegygyűrűt. Egyszer anya megmagyarázta neki, hogy apa már fiatal korában gyűlölt minden megszokottat, minden formaságot, a jegygyűrűt is. Lehet, hogy annak idején ez igaz volt, most nem tudta eldönteni. Amíg ettek, az intézetről beszélt anya, ösz­­szeszólalkozott a főnökével. Nem a szavakra figyelt, hanem az arcukra és a hangjukra Anya, ha panaszkodott, felhúzta fekete szemöldökét, két arccsontja kipirult, tágabb­­ra nyílt a szeme, és gyorsan, kicsit rekedten fűzte a szavakat. Apa a joghurtot kanalazta, helyeslen dörmögött, folyton anya szemébe nézve. Erős fogai közt hersegett a hagyma. Nemcsak apa, mindkettő más volt, mint kü­lönben. Ő másra akart gondolni, máshol akart lenni, legalább gondolatban. Aztán rájött, hogy az akarna lenni, aki so­ha többé nem lehet, aki ma reggel volt. Meg­nézte magát a behajtott erkélyajtó üveglap­jában, de az arca homályban volt, felfésült frizurája, vékony, kislányos nyaka és válla körvonalai látszottak csak. Reggel, mielőtt a randira indult, az első igazi randira életében, megnézte magát a tükörben, a szemét és a száját miután pirosra harapta. Ingblúzát a Dim­ény István romániai magyar író, szoknya alá húzta szorosan, gyönyörködött tarkóján a kócos pillékben, és vizsgálgatta a vászon ránctalan lejtését melle alatt. Az ab­lakban akkor sem látott semmit a reggeli karcsúságból, ha oldalt fordult; alakja össze­tört a sötét üvegben. Üveg, sárga villany­fény és sötétség. Reggel a parkban még a le­vegő is színes volt, áttetsző tiszta kék, mint­ha az égbolt határtalanságát lehelték volna be, ők ketten. A virágok pirosan lángoltak, a téglaszínű padok sütöttek, a kardié­verek mé­regzölden hajoltak a föld felé, a tavon pedig szikrázott a víz, fémesen, akár a higany. Pé­ter szőke volt, nemcsak engedetlen, rövidre nyírt haja volt szőke, a bőr is szőke volt a napsütésben, a sárga, fiús pelyhek fényétől Neki, ahogyan sétáltak, minden lépésre csap­kodott lába körül a szoknyája, puhán a tér­déhez ért, simogatta, mint a legfinomabb szövet. Nézte, mennyire kifakult a szoknya színe, ahogyan kifakult minden más is reg­gel óta. El is kopott, és riasztóan érthetetlen minden. Ezt is ismerte, ahogy apa magyará­zott anyának, mert közben befejezte a vacso­rát, cigarettára gyújtott, és csak ilyenkor kezdett el beszélni, mint aki kiszabott mun­káját végzi. Tempósan, kissé lustán beszélt, erős száján szüntelen mosollyal. Ezzel min­dig megigézte anyát, aki gúnyosan és ellá­­gyulva szépfiús mosolynak nevezte a vidám lebegést apa ajkán. De ő most félt ettől a visszafojtott nevetéstől, attól a hideg, már nem is emberi mosolytól. Nem hallotta jól, de egészen biztosan tudta, hogy apa miről beszél. Az üzemi sportbizottság délelőtti ülé­sét mesélte, hogy ott ki mit mondott, a vitá­ját valakivel, akit a végén persze kétvállra fektetett. Amíg mesélt, szüntelenül anya cso­dáló szemébe nézett, s a tányérra, az ételma­radékra pöccentette a cigarettahamut Apa hazudott Most érezte először, hogy haragudni képes. Mostanáig csak üres volt, tanácstalan. Anyá­ra haragudott, aki őneki kicsi korától mindig apáról mesélt. Apa a katonai fogházban, mert megvert egy fasiszta őrmestert Apa, ahogyan hamis iratokkal, télen a vonatütkö­zőn kapaszkodik. Apának a fronton kis híján lefagyott a két keze. Apa éjszaka szakálla­san és soványan bekopog anya ablakán — akkor nyár volt, gesztenyevirágzás, akkor anya még menyasszonya volt apának —, az ablakban beszélgettek, és utána megint el­ment apa, tovább bujkált A felszabadulás után apa papírbálákat görgetett amikor az első újságot nyomtatták. Apa, apa, apa. Apa anya emlékezéseiben és a valóságban, ahogy ő ismerte, teljesen egy lett. Valósággal bele­habarodott apába. Apa az üzemben hantos munkát végez, szigorúan beszél mindenki­vel. Egyszer benyitott a fürdőszobába, és apa az anya ránckenőcsét használta, a szeme alatt kenegette magát. Jól teszi, gondolta ak­kor. Apa fiatal akar maradni. Apa szerette anyát Apa, apa, apa. Attól, hogy most hara­gudni tudott anyára, kicsit felengedett a szo­rongás, talán elrendeződik benne a világ megint. Fél szemmel nézett anyára, amint hallgatta apát aki hazudott. A fény oldalt hullott anya arcára, mert vacsora előtt apa az olvasólámpát kivezette az erkélyre, felál­lította a virágállványra. Anya szeme mélyen az árnyékból odaadóan csillogott, állát az asztalra könyökölve mutatóujjára támasztot­ta. A fény a nyakára eset, most először fi­gyelte meg, hogy milyen vastag, sötét ér lük­tet anya nyakán. Haragudott szegény anyára. Az erkélyajtó üvegében egy darab ég is látszott hideg csillagokkal. Szőke csillagok voltak­ reggel a Péter szemében is, és mintha látta volna, tudta, hogy a saját szemében is aranyszínű csillagok bujkálnak. Az osztály­ban neki nem volt fiúja, mint a többi lány­nak. A lányok, az órák alatt, leveleztek a fiúkkal, egymás közt pletykálták róluk. D5 nem akart így játszani nem próbálgatni akart, ő felkészülten várt. Saját magának sem mondta ki, hogy a szerelemnek csa­k kezdete van, mint apánál és anyánál. Eszébe sem jutott valamelyik a fiúk közül, akik a tíz percben a szivaccsal rugdalóztak. Osztály­társak, annyi. Addig, amíg Péter, két hete, meg nem érkezett. Reggel, a tanítás előtt, még idejük sem volt felfigyelni reá, fellépett a katedrára és bemutatkozott. Nevem Péter, magasságom egyhetven, foglalkozásom kö­zépcsatár az ifjúsági válogatottban, a fiúkat mókusnak, a lányokat angyalkának szoktam nevezni, szamár, aki megharagszik érte. El­mondta, s megindult rövid nadrágjában, nyúlánk, combig csupasz lábain, és gondol­kozás nélkül melléje ült le a padba. Nem­csak a beszéde volt furcsa, minden szokatlan volt rajta, egy fejjel kimagaslott a fiúk kö­zül. A többiek már mind hosszú nadrágot vi­seltek, és ő mégis felnőttebb volt valameny­­nyinél. A játékban gyorsan, nekitüzesedve mozgott, ővele szelíden, kedvvel, néha köny­­nyedén mosolyogva beszélt tízpercekben. Pé­tert egyáltalán nem érdekelte, ha a lányok összesúgtak mögöttük. Anya előrehajolt, különösen nézett apára, és erre ő először az est folyamán nemcsak anya szavait értette, hanem az egész monda­tot, a gondolatot is követni tudta. Anya azt mondta, hogy apa tegnap óta lesült. Ő várta, hogy apa mit felel. Csak egy pillanatig kel­lett várni, de ezalatt remélt, remélni mert bizakodott, várta, hogy apa beszélni fog, re­mélte, hogy apa megbántja anyát úgy ah­ogy még soha, hogy sírni fog anya, és talán sírni fog apa is, akit soha senki nem látott még sírni. Egy pillanatig borzasztóan, sóvárogva reménykedett, bízott benne, hogy apa élete első könnyei árán vissza lehet hozni a ma reggelt, azt, ahol ma délelőtt minden félbe­szakadt. Apa elmondta, hogy ma délelőtt az ülés után kiültek egy kerti vendéglőbe sö­rözni, akkor fogta meg az arcát a nap. A többit már nem hallotta, nem tudott odafi­gyelni. Apa tovább hazudott. Tulajdonképpen arra sem figyelt, amit Pé­terrel beszélgettek ketten. Nem tudná fel­idézni, mit mondtak egymásnak, mégis je­lentősége volt minden szónak. De az más­fajta figyelmetlenség volt, mert az volt fon­tos, apait nem mondtak ki. Egész mindegy volt, hogy mit beszélnek. Egymás mellett jártak­, a karjuk nem ért össze, mégis olyan érzés volt, amilyen anyáé lehetett régen — fiatalkori fénykép van róla —, amint karon­fogva sétál apával. Málnafagylaltot ettek os­tyából, de mindjárt megolvadt, és ők nevet­tek, mert a fagylalt Péter térdére csöpögött. Mindenen nevettek. Aztán Péter jegyet vál­tott a sétahajóra, és amikor ő a keskeny pal­lóról a hajóra lépett, kézen fogta. A suliban két hete egy padban ültek, de csak akkor, a pallón értek egymáshoz először. Vagy lehet, hogy előbb is, mégis ez volt az első érintés, amikor őnála elkezdődött az, ami nem feje­ződhet be már soha. Annak már nem lesz folytatása, ellopták. A víz fölött remegett a levegő, csillámló remegés, átlátszó volt és látszott, teste volt testetlenül, olyanféle, mint az érzés, amit elloptak tőle később. A hajó alsó fedélzetén, az orrban, egy padon ültek, válluk felett a kék kabátos matróz behúzta a kötelet, jelt adott a kormányosnak, és vé­gigfutott a hajó párkányán, összezsúfoltan ültek az emberek közt, és mégis ketten vol­tak csak, magukban. Péter oldalt hajolt, ki­lógatta karját, kezét a vízbe merítette. Nem beszéltek. Ő tudta, mire gondolnak mindket­ten. A zsúfoltságban, a motorbúgásban, az emberek között biztos volt, hogy ugyanarra gondolnak. Arra, hogy ő maga a kora nyári tó vize, amint Péter lusta keze körül áramlik. Igen, ő az, talán nem a teste, de mégiscsak ő a szüntelen, addig ismeretlen érzésben. Az apró hullámzás körbe-körbe a fiú ujjai kö­rül, ő a tiszta víz, ott van mindig, és szétvá­lik és rásimul, úgy, hogy örökké körülfogja a fiú ikezét. Nem egymást nézték, hanem a tájat. A benzinszagon átsütött a nap. A ta­von csónakáztak, vitorlások repültek, mellet­tük beszélgettek, a hajó oldalánál apró halak cikáztak, és ahol messzire még valami hely akadt, azt betöltötte a szikrázó fényverődés. És mégis, csak ők ketten voltak Péterrel. Először nem ismerte fel apát. Amikor fel­ismerte, még akkor sem ismerte fel teljesen. Apa behunyt szemmel feküdt idegen volt az arca, nem kellett volna felismerje. Hunyt szemmel arcán valami ernyedt kifejezéssel beszéli látta őt, de még akkor is a nádas borzongását nézte inkább, mint a férfit, aki a sziget lejtős partján hevert szétterített fel­öltőjén. Ő tulajdonképpen a füstszínű kockás felöltőt ismerte fel. Az a fiatal nő is ott ült a felöltőn apa mellett, apa hozzá beszélt, va­­konlátó, ismeretlen mosollyal Amikor ők közel kerültek a szigethez, és a hullámok, amelyeket a hajó vert, már a partot ostro­molták, mintha apát is megérintették volna, végre felnyitotta a szemét. Téveteg, lassan nyíló tekintetét a hajóra emelte, feléjük, de semmit sem látott. Világoskék, félig kihunyt nézése volt Apa elfordította arcát a hajó fe­lől, hátat fordított ,s sem fordult vissza. El­haladtak, nem akart visszanézni. Ami addig volt, ott maradt a sziget partján, apával. Még nem lehet késő, mert apa nem állt föl az asztaltól folytatta a beszélgetést anyával. Valamit élénken, nekihevülten magyarázott. A talpnyalás mindig talpnyalás marad, mondta. Nem lehetett késő, mert a mérnö­kök sem hagyták abba a játékot egyre zör­gették a kockákat. Anya ügyetlenül tartotta a cigarettát, néha ő is dohányzott. Apára fi­gyelt, s időnként, hogy egy pillanatot se ve­szítsen, gyorsan megtörölte ujjával a szemét, mert csípte a füst. Még nem volt késő, fél tíz sem lehetett, anya mégis összeszedett, ki­vitte a tányérokat a konyhába. Ketten ma­radtak. Apa ránézett és megkérdezte, miért volt egész este olyan szófián. Ő kereste, de többé nem látta apa szemében az érdeklő­dést Semmit sem tudott válaszolni. Diskay Lenke: Virág EÖRSI ISTVÁN:­ Pártatlan leírás A húsboltban halat is árulnak. Egy kö­zépkorú, egyszerű öltözékű háziasszony óhajára a hentes jókora pontyot fog ki az akváriumból. A ponty tátog, vergődik, ala­posan megnehezíti a hentes dolgát, végülis ez türelmét vesztve ráripakodik: „TE! HA TOVÁBB FICÁNKOLSZ, FEJBECSAP­LAK!” A hentes nézőpontja Én elismerem, kérem, hogy elvesztettem a türelmem, és a kelleténél ingerültebben szóltam rá arra a pontyra, hajlandó volnék elnézést kérni tőle, és szívből sajnálom, hogy ez már lehetetlen, persze mindnyá­jan meghalunk egyszer, és ez a ponty sem lehet kivétel de azért kétségkívül nem kellet volna ráripakodnom, elég baja volt amúgy is szegénynek, és én még tovább nehezítettem a dolgát, de kérdem én sze­retettel, ő nem nehezítette az enyémet? Először is én hentes vagyok, és nem ha­lász, az elhunyt barmok és baromfiak a legnagyobb tapintatomra számíthatnak, de az élő halak kihoznak a sodromból, eleve komikusnak érzem magam, amint fehér köpenyben, kis hálócskával ott állok egy akvárium partján, és halászom, ez a mél­tatlan helyzet még akkor is megaláz, ha nincs jelen túl sok tanú, de ráadásul a fent leírt esemény szombat délben követ­kezett be, alig tértünk el a kuncsaftoktól és az az ostoba ponty éppen akkor tartott fenn ostoba fickándozásaival, folyton utá­na kellet kapnom, mint valami gyereknek, egy hentesben is van emberi méltóság, kérem, én szégyelltem magam a vevők előtt... És az egész jelenet olyan értel­metlen volt, tessék elhinni, végső soron ez háborított fel annyira, ezért is tartom a szóban forgó pontyol továbbá maga­tartásmódját ostobának, hát számíthatott-e józan ésszel arra, hogy visszadobom a töb­biek közé, és kihalászok egy másikat, aki feltehetően épp így ficánkol majd? Mit akart elérni? — ez a kérdés. Hülyének nézett vagy nyámnyila szépléleknek? Meg­sértett engem, akárhogyan vesszük! De et­től a személyes szemponttól eltekintve is felháborító, ha ellenállásának bármilyen esélye lett volna, én szó nélkül, úgyszólván tiszteletteljesen csapom fejbe, és nem bán­tom meg az önérzetét. De ő a szükség­­szerűség ellen szegült, áldatlan közfeltű­nést keltett, és ily módon kihozott a sod­romból, márpedig idegeimre éppen a szé­les vásárlóközönség érdekében nagy szük­ségem van. A ponty nézőpontja Én elismerem, kérem, hogy nem volt he­lyes ficánkolnom, tekintettel a Hentes úr idegállapotára és a sok vevőre, hajlandó volnék elnézést is kérni a Hentes úrtól, ha erre módom nyílna. Mentségül felhoz­nám, hogy ficánkolásom nem ellene irá­nyult, nem akartam én őt megsérteni, sem munkájában gátolni — viselkedésem csak spontán reakció volt a szabadságra — mert szabadnak éreztem magam ott, a le­vegőben, meg a tágas asztalon, a víz hi­ányzott ugyan, ez igaz, viszont szabadon csapkodhattam jobbra-balra, ezt az akvá­riumban a népsűrűség okából nem tehet­tem meg, ott csak teljesen kinyújtózva navigálhattam úgy-ahogy, ezért miután a Hentes úr volt szíves kihalászni, alig fér­tem a bőrömbe, úgy éreztem magam, mint aki egy sokkal nagyobb akváriumba ke­rült, úgy véltem, később a vízhiány is megoldódik majd, optimizmusomat felfo­kozta, hogy a Hentes úr mögött egy sze­rény külsejű, rokonszenves hölgy biztatóan rámmosolygott, ezért ugráltam kérem, most már belátom, hogy helytelenül, nem ismertem fel az objektív tényállást, és ez­zel megnehezítettem a Hentes úr hasznos, sőt nélkülözhetetlen munkáját, százszoro­san megérdemeltem, hogy rám ripakodjon, megítélésem szerint nem is kiabált kellő eréllyel, mindazonáltal meg kell vallanom, hogy a Hentes úr ezerszer jogosult maga­tartása egy ponton csakugyan sértette ön­érzetemet- nem tartom méltányosnak, hogy — akárcsak az indulat hevében is — előzetes ismeretség nélkül letegezett en­gem. HÁROM NÉZŐPONT

Next