Élet és Irodalom, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-21 / 47. szám - Perhács László: Kompozíció • kép (7. oldal) - Falu Tamás: A vonat nem áll meg • vers (7. oldal) - Alföldy Jenő: A Petőfi Irodalmi Múzeumban • interjú | A szellemi élet műhelyei (7. oldal)

A SZOT FELSZABADULÁSI IRODALMI PÁLYÁZATA Mint a napilapok, a rádió és a televízió már hírül adta, november 17-én a SZOT székházában adták át annak az irodalmi pályázatnak díjait, melyet a Szakszervezetek Országos Tanácsa a felszabadulás huszonötödik évfordulójára rende­zett „Mozgalmunk befolyásoló és me­­cénási szerepét érvényesítve kíván­tuk elősegíteni a szocialista eszmei­­ségű elkötelezett irodalom erősödé­sét melynek hegemóniáját töretlen hittel hirdetjük” — mondotta a dí­jak átadása alkalmából Orosz László, a SZOT kulturális alosztá­lyának vezetője.­­A díjakat Virszlay Gyula, a SZOT titkára adta át. A lírai műfajban első díj nem került kiosztásra, második díjat Garai Gábor és Soós Zoltán a pá­lyázatra beküldött versei kaptak. A prózai művek közül első díjat kapott Thiery Árpád „Oroszlánok kora”, második díjat Fekete Gyula „Páncélban fakarddal”, Gáli István „Férfiak”, Gerő János „Régi szép idők”, harmadik díjat Molnár Géza „A vadászpilóta szerelme és halá­la”, valamint Orsi Ferenc „Zöld notesz” című regénye. Jutalomban részesült Turi József „Majd háború után” és Molnár Zoltán „Elhagyott asszony” című regénye is. FALU TAMÁS: A vonat nem áll meg Itt a vonat egy percre sem áll meg, mert száguldva futó gyorsvonat, csak a rezgő ablakokból látom régi boldog állomásomat. Utcák nyúlnak ki az állomásig, ódon utcák, drágák, kedvesek, elfelejtették, hogy voltam s vagyok, s mindegy nekik, hogy majd nem leszek. Sok-sok emlék, mely örök poggyászom, felvonul most bennem sebtiben, meghúzom a vészféket magamban, mert ki akar szállni a szívem. 1970. NOVEMBER 21. 1 % Minden jelentős irodalmi mű ön­magában hordozza értékeit Mégis — spontánul vagy tudatosan — összevetésre csábít más műveikkel. Számtalan huszadik századi szép­­irodalmi alkotásnak már a címé­ben is régebbi kultúrák fogalmai­val találkozhatunk, az Amerikai Elektrától a Doktor Faustusig, az Achilles pajzsától a Jónás Köny­véig, a Kisvárosi Lady Macbeth­­től A Mester és Margaritáig. A kul­túrtörténet és az esztétika számára fontos tanulságokat kínál az össze­hasonlítás módszere. Minden olyan korszakban, amikor az irodalom elmélete tekintélyt szerzett magá­nak, világirodalmi példákat válasz­tott mércéül. „Világirodalmi, euró­pai mértékkel már régen nem mér­nek kritikusaink” — írta 1930-ban a mi Bálint Györgyünk, a kritika hanyatlásáról szólva. Az irodalomelmélet alig száz éve foglalkozik módszeresen kompara­­tisztikával, azaz összehasonlító iro­dalomtudománnyal. A Helikon fo­lyóirat ennek a megújuló tudo­mányágnak szenteli legújabb szá­mát. Barta János, a bevezető tanul­mány szerzője, megállapítja: az irodalom nyelvi jelenség, a nyelv pedig többnyire a nemzethez tapad. Ám a nyelv nem okvetlenül nem­zeti kategória. A nemzet több nyel­vi közösséget is magában foglal­hat. Ezért, ha a komparatisztika biztonsággal kívánja tisztázni vizs­gálatainak alapját, megfelelő fogal­mi kategóriákat kell teremtenie. Barta ezeket kísérletképpen a kul­túrákban, vagy kultúrkörökben je­löli meg: „Az európai kultúra múltja arról győz meg, hogy ... ott lebeg, él és hat valami nemzet fö­lötti kontinuum, amely lazább vagy erősebb egységet teremt a tarka­ságban. Ez az átfogóbb egység a komparatisztika birodalma.” A Helikon komparatisztikai ta­nulmányainak sorában Vajda György Mihály a „világirodalom” fogalmának megteremtőjére, Goe­thére emlékszik, s az összehasonlító irodalomtudomány eredetét vizs­gálja; Köpeczi Béla érdekes átte­kintést közöl a világirodalmi kuta­tások huszonöt éves hazai fejlődé­séről; Szili József az irodalom tör­téneti korszakolásáról ír, H. Lukács Borbála a készülő szovjet Világiro­dalomtörténetről. A Szemle rovat a baráti országok komparatisztikai tanulmányaiból közöl figyelemre méltó válogatást A Helikon az összehasonlító irodalomtudományról Perhács László: Kompozíció TÁJÉKOZÓDÁS m A PETŐFI IRODALMI MÚZEUMBAN Az egykori Károlyi-palota előcsarnokába lépve,­­az első be­nyomás: az egyik legszebb magyar szobor, Ferenczy Béni Petőfi­­portréja. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításait sokan látogatják. Az első teremben a nemrég megnyílt Tersánszky Józsi Jenő emlék­kiállítás vonzza az érdeklődőket, egy nagyobb tárlat a reformkor és a szabadságharc irodalmát, a következő az Arany Jánostól Ady Endréig terjedő korszak anyagát ismerteti. József Attila, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, Komját Aladár és Móricz Zsigmond élet­útját is gazdag dokumentáció illusztrálja. Hogyan dolgozik ez a sajátos arcú múzeum? Vezetőivel és munkatársaival beszélgettünk erről: Illés László igazgató, Baráti Dezső és Varjas Béláné osztályvezető, Pór Anna párttitkár, Vayer Lajosné, a képzőművészeti tár, Vezér Erzsébet, a hangtár vezetője és Tarpataki Zsuzsa propagandista válaszol kérdéseimre. fc- Hogyan kezdődött? — A Petőfi Irodalmi Múzeum 1954-ben alakult, tehát a többi or­szágos múzeumhoz képest viszony­lag fiatal intézmény. Azelőtt csak néhány emlékszoba vagy kisebb emlékház mutatta be egy-egy írónk életét, munkásságát vagy környe­zetét; klasszikusaink kéziratait, arcképeit és más hagyatékait álta­­­lában könyvtárak őrizték. Az idő­szakos és kisebb terjedelmű kiál­lításokat ugyancsak könyvtárak rendezték, később az Irodalomtör­téneti Társaság. A Petőfi Irodalmi Múzeum azzal a szándékkal ala­kult, hogy szervezetten, sokolda­lúan és szakszerűen — a muzeoló­­gia módszereivel — elégítse ki az irodalombarátok érdeklődését, ösz­­szegezze ezt a jelentős tevékenysé­get. — Sokan azt gondolják, hogy csu­pán az anyaggyűjtés, a megőrzés és a kiállítások rendezése a feladatuk. Milyen módszerekkel dolgoznak? — Az irodalmi muzeológia, ez a viszonylag új stádium, meglehető­sen szerteágazó munkát, sok irá­nyú érdeklődést követel meg. Mind­azt, amit raktárainkban őrzünk és kiállítunk, sokszor detektívhez illő nyomozással kutatjuk fel. De ez csak az első fázisa munkánknak. További feladataink: gondozni és katalogizálni az írók kéziratait, leveleit, portréit, fényképeit, mű­veik illusztrációit, különféle relik­viáikat. A képzőművészeti portrék — festmények, szobrok, plakettek, emlékérmek, sőt a karikatúrák is — a fényképekkel együtt fontos eszközei a szemléltetésnek. Tárla­tainkon igyekszünk rekonstruálni az írók műhelyét, környezetét, ér­deklődési körét, azt például, hogy mivel foglalkoztak szívesen az alkotó munka mellett. Tersánszky különféle fuvolái, maszkjai, Jókai festményei, Móricz Zsigmond ki­lenc írógépe, vagy a József Attila szegénységére valló kezdetleges írógép, mindmegannyi fontos adat nagyjaink életmódjáról, sorsáról, személyiségéről. — Gondolom, az sem érdektelen, hogy milyen könyvei voltak íróink­nak, költőinknek? — Az írói könyvtárak összegyűj­tésével és megőrzésével külön osz­tályunk foglalkozik; ezek a gyűjte­mények is hozzásegítik a látogató­kat és a kutatókat az író világá­nak ismeretéhez, gondoljunk csak a széljegyzetekkel ellátott példá­nyokra. Az összeállítás gyakran nem könnyű feladat: Kisfaludy Károly könyvtárát például — más adat híján — csak a költő halála után összeírt árverési lista alapján lehetett rekonstruálni. — Miről tájékoztat a hangtár? — Hangtárunk a múzeum leg­fiatalabb és legmodernebb részle­ge, melynek anyaga magától érte­tődően huszadik századi, főként az 1930 utáni időből származó. Mégis téves az a hiedelem, hogy ez a készletünk nem képvisel ..múzeá­­lis értéket”. A Magyar Rádió iro­dalmi műsoraiból és a magángyűj­­teményekből például Babits Mi­hály, Karinthy Frigyes és Szabó Lőrinc hangját vettük át. A mos­tani Tersánszky-kiállítás megnyitó­­ján lejátszották a közönségnek az író egyik eredeti hangfelvételét. — Vajon csak a múlt érdemes a megörökítésre? Kiterjed az érdeklő­désük a jelenkor irodalmára is? — Természetesen nem csak a múlttal foglalkozunk, örömmel fo­gadjuk el és szeretettel gondozzuk a mai írók kéziratait, vallomásait, s általában mindent, ami szemé­lyükkel kapcsolatban megőrzendő a jövőnek. — Mennyiben veszik igénybe a mo­dern technika eszközeit? — Önálló technikai lehetőségeink egyelőre szűkösek, de a Művelő­désügyi Minisztériumtól már eddig is sok segítséget kaptunk, s a jövő­ben még többre számíthatunk. Szeretnénk például filmfelvétele­ket is készíttetni, gyűjteni. — Folytatnak-e a munkatársak a muzeológiai munkán­ kívül egyéb tu­dományos tevékenységet is? — Igen. A múzeumot akár ku­tatói műhelynek is nevezhetnénk. Arra törekszünk, hogy a magyar szocialista irodalom kutatásának egyik központjává váljunk, s ezzel hozzájáruljunk az Akadémia Iro­dalomtudományi Intézetének mun­kájához. Az intézettel és az egye­temi tanszékekkel szoros együtt­működést szeretnénk kialakítani, önálló kutatással mindnyájan fog­lalkozunk. Több munkatársunk iro­dalomtörténeti művek, monográ­fiák, írói életrajzok, tanulmányok szerzője. Bekapcsolódtunk a szép­irodalmi és szakfolyóiratok mun­kájába is. Múzeumunk tevéke­nyen részt vesz az úgynevezett kritikai kiadások összeállításában. Így például Petőfi, Jókai, Ady kri­tikai kiadásainak néhány kötete nálunk készül. *— Vannak-e a múzeumnak saját ki­adványai ia? — 1959-től rendszeresen megje­lennek a múzeum évkönyvei. Je­lenleg a kilencedik köteten dolgo­zunk. Ezek a reprezentatív évköny­vek a tanulmányok mellett gazdag képanyagot tartalmaznak. Az Iro­dalomtudományi Intézettel közösen szerkesztjük az Új Magyar Mú­zeum című sorozatot. Egyelőre sze­rény formákban és kis példány­számban jelenik meg az Irodalmi Múzeum, melynek különösen sike­res vállalkozása volt az Ifjú szí­vekben élek című gyűjtemény, mai íróink vallomásai Ady Endré­ről. Érdekes volt Mikes Lajos le­veles ládájának publikálása is, to­vábbá Bártfay Lászlónak a reform­kor irodalmi életét ismertető napló­gyűjteménye. — Hogyan kooperálnak a külföld­del? — Egyelőre kissé szervezetlenül, s nem eléggé rendszeresen. Ez nem kevés gondot okoz nekünk. Hogy csak egy példát említsünk: az emigrációs irodalmi hagyatékok jelentős része még ma is külföldön van. Felkutatása és megszerzése nem egyszerű feladat. Mi készsége­sen sietnénk segítségükre mind­azoknak, akik a magyar nyelvű irodalommal kapcsolatos anyagok felkutatását és hazajuttatását szor­galmazzák. Az emléktárgyak nagy­részt könnyen­­ veszendőbe menő értékek, a véletlenszerű megsem­misülés veszélye fenyegeti őket. S a tulajdonosok némelyike nem is sejti, milyen kincseket őriz. Ez még itthon is előfordul — még inkább külföldön. A külföldre szakadt írók és művészek közül néhányan — például Mácza János, Löffler Pál, Fenyő Miksa — értékes anyaggal gyarapították múzeumunkat. Időn­ként a Kulturális Kapcsolatok In­tézete, vagy a Magyarok Világszö­vetsége is támogat minket. De még távolról sem­ tudtunk minden lehe­tőséget kimeríteni. Nemzetközi kapcsolatainkat időn­ként világirodalmi jellegű ki­állításokkal is ápoljuk. Ilyen volt legutóbb a Nemzetközi Költőtalál­kozó alkalmából rendezett kiállítá­sunk, amely a magyar költők ide­gen nyelvre fordított műveit, s a külföldi költők magyar nyelvű ki­adásait mutatta be. Egy másik tár­latunk témája Rimbaud magyaror­szági útja volt. Ezenkívül a kül­föld számára is összeállítunk kiál­lításokat, például a kufsteini vár részére, az egykor ott raboskodott magyar írókról. — A hazai társintézményekkel nyil­ván könnyebb az együttműködés. — Ez természetes. Itt nemcsak támogatásról van szó, hanem szo­ros együttműködésről. Egy-egy ki­állításunkhoz jelentős anyagot köl­csönöz például a Nemzeti Mú­zeum, a Nemzeti Galéria, az Orszá­gos Széchényi Könyvtár, vagy az Akadémiai Könyvtár; mi is nélkü­lözhetetlen anyagot tudunk a ro­kon érdeklődésű intézmények ren­delkezésére bocsátani. — Milyen kapcsolataik vannak a vidékkel? — Az országban ma már több mint harminc irodalmi emlékház vagy emlékszoba működik, jórészt múzeumunk kezdeményezésére, a mi segítségünkkel. Újabban a vi­déki emlékházak a megyei múzeu­mi igazgatóságok hatáskörébe tar­toznak, s jólesően állapíthatjuk meg, hogy legtöbb megyénk és városunk szívesen hoz áldozatot irodalmi múltunk emlékeinek ápo­lásáért. Emellett vándorkiállításo­kat is szervezünk, nemcsak rendel­kezésére állunk az ország minden irodalombarátjának, hanem igyek­szünk elébük sietni. — Kik látogatják a múzeumot? Ho­gyan szereznek híveket? — Kiállításainkat és más prog­ramjainkat a legszélesebb nyilvá­nosságnak szánjuk, mégis elmond­hatjuk, hogy különösen a tanuló ifjúság látogatja őket. Volt eset hogy egy tanár valamelyik ter­münkben tartotta meg az óráját ahol nemcsak gazdag szemléltető anyagot mutathatott be diákjainak, hanem az író világát és a kor le­vegőjét is érzékeltetni tudta. — A jövőben az eddigieknél is változatosabb és szemléletesebb — állandó és időszakos — tárlatokkal szeretnénk felkelteni a nagyközön­ség érdeklődését. Igyekszünk ke­rülni a rendezés mechanikus jel­legét, szeretnénk egyformán hatni szemre, fülre és szellemre. Figye­lemmel kísérjük az élő irodalom időszerű eseményeit, a fontosabb évfordulókat. — Mit nyújtanak a kiállításokon kívül? látogatóknak a — Dísztermünkben irodalmi es­teket, koncerteket rendezünk, író —olvasó találkozókat, filmvetíté­seket, készülő színpadunkon elő­adásokat, szavalóversenyeket kí­vánunk tartani. Szeretnénk egy új irodalmi klubot is létesíteni, ahol a közönséggel való kapcsolatainkat meghittebbé tehetnénk. — Nem vérmes elképzelés egy ki­csit, hogy ilyen pezsgő életet teremt­senek egy­­múzeum falai között? Meg­figyelésem szerint az embereik „láb­­ujjhegyen” járják végig a termeket, a klasszikussá vált személyek és az ereklyeként szemlélt emléktárgyak iránti tisztelet feszélyezi őket. — A múzeum szó eredeti jelen­tése: „a Múzsák otthona”. Mi eh­hez a jelentéshez szeretnénk hívek maradni, s a múzeumot nem holt értékek csöndes temetőjének te­kintjük,­ hanem kultúrát közvetítő, népszerűsítő otthonnak és műhely­nek, mely a múlt és a jelen érté­keit a leghatásosabb és legkorsze­rűbb eszközökkel kívánja vissza­juttatni az élő irodalom vérkerin­gésébe. Úgy gondoljuk, hogy a maradandóság és a meghittség jól megfér egymással. Alföldy Jenő B smni |IRODAl£|M|

Next