Élet és Irodalom, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám - Perhács László: Kompozíció • kép (7. oldal) - Falu Tamás: A vonat nem áll meg • vers (7. oldal) - Alföldy Jenő: A Petőfi Irodalmi Múzeumban • interjú | A szellemi élet műhelyei (7. oldal)
A SZOT FELSZABADULÁSI IRODALMI PÁLYÁZATA Mint a napilapok, a rádió és a televízió már hírül adta, november 17-én a SZOT székházában adták át annak az irodalmi pályázatnak díjait, melyet a Szakszervezetek Országos Tanácsa a felszabadulás huszonötödik évfordulójára rendezett „Mozgalmunk befolyásoló és mecénási szerepét érvényesítve kívántuk elősegíteni a szocialista eszmeiségű elkötelezett irodalom erősödését melynek hegemóniáját töretlen hittel hirdetjük” — mondotta a díjak átadása alkalmából Orosz László, a SZOT kulturális alosztályának vezetője.A díjakat Virszlay Gyula, a SZOT titkára adta át. A lírai műfajban első díj nem került kiosztásra, második díjat Garai Gábor és Soós Zoltán a pályázatra beküldött versei kaptak. A prózai művek közül első díjat kapott Thiery Árpád „Oroszlánok kora”, második díjat Fekete Gyula „Páncélban fakarddal”, Gáli István „Férfiak”, Gerő János „Régi szép idők”, harmadik díjat Molnár Géza „A vadászpilóta szerelme és halála”, valamint Orsi Ferenc „Zöld notesz” című regénye. Jutalomban részesült Turi József „Majd háború után” és Molnár Zoltán „Elhagyott asszony” című regénye is. FALU TAMÁS: A vonat nem áll meg Itt a vonat egy percre sem áll meg, mert száguldva futó gyorsvonat, csak a rezgő ablakokból látom régi boldog állomásomat. Utcák nyúlnak ki az állomásig, ódon utcák, drágák, kedvesek, elfelejtették, hogy voltam s vagyok, s mindegy nekik, hogy majd nem leszek. Sok-sok emlék, mely örök poggyászom, felvonul most bennem sebtiben, meghúzom a vészféket magamban, mert ki akar szállni a szívem. 1970. NOVEMBER 21. 1 % Minden jelentős irodalmi mű önmagában hordozza értékeit Mégis — spontánul vagy tudatosan — összevetésre csábít más műveikkel. Számtalan huszadik századi szépirodalmi alkotásnak már a címében is régebbi kultúrák fogalmaival találkozhatunk, az Amerikai Elektrától a Doktor Faustusig, az Achilles pajzsától a Jónás Könyvéig, a Kisvárosi Lady Macbethtől A Mester és Margaritáig. A kultúrtörténet és az esztétika számára fontos tanulságokat kínál az összehasonlítás módszere. Minden olyan korszakban, amikor az irodalom elmélete tekintélyt szerzett magának, világirodalmi példákat választott mércéül. „Világirodalmi, európai mértékkel már régen nem mérnek kritikusaink” — írta 1930-ban a mi Bálint Györgyünk, a kritika hanyatlásáról szólva. Az irodalomelmélet alig száz éve foglalkozik módszeresen komparatisztikával, azaz összehasonlító irodalomtudománnyal. A Helikon folyóirat ennek a megújuló tudományágnak szenteli legújabb számát. Barta János, a bevezető tanulmány szerzője, megállapítja: az irodalom nyelvi jelenség, a nyelv pedig többnyire a nemzethez tapad. Ám a nyelv nem okvetlenül nemzeti kategória. A nemzet több nyelvi közösséget is magában foglalhat. Ezért, ha a komparatisztika biztonsággal kívánja tisztázni vizsgálatainak alapját, megfelelő fogalmi kategóriákat kell teremtenie. Barta ezeket kísérletképpen a kultúrákban, vagy kultúrkörökben jelöli meg: „Az európai kultúra múltja arról győz meg, hogy ... ott lebeg, él és hat valami nemzet fölötti kontinuum, amely lazább vagy erősebb egységet teremt a tarkaságban. Ez az átfogóbb egység a komparatisztika birodalma.” A Helikon komparatisztikai tanulmányainak sorában Vajda György Mihály a „világirodalom” fogalmának megteremtőjére, Goethére emlékszik, s az összehasonlító irodalomtudomány eredetét vizsgálja; Köpeczi Béla érdekes áttekintést közöl a világirodalmi kutatások huszonöt éves hazai fejlődéséről; Szili József az irodalom történeti korszakolásáról ír, H. Lukács Borbála a készülő szovjet Világirodalomtörténetről. A Szemle rovat a baráti országok komparatisztikai tanulmányaiból közöl figyelemre méltó válogatást A Helikon az összehasonlító irodalomtudományról Perhács László: Kompozíció TÁJÉKOZÓDÁS m A PETŐFI IRODALMI MÚZEUMBAN Az egykori Károlyi-palota előcsarnokába lépve,az első benyomás: az egyik legszebb magyar szobor, Ferenczy Béni Petőfiportréja. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításait sokan látogatják. Az első teremben a nemrég megnyílt Tersánszky Józsi Jenő emlékkiállítás vonzza az érdeklődőket, egy nagyobb tárlat a reformkor és a szabadságharc irodalmát, a következő az Arany Jánostól Ady Endréig terjedő korszak anyagát ismerteti. József Attila, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, Komját Aladár és Móricz Zsigmond életútját is gazdag dokumentáció illusztrálja. Hogyan dolgozik ez a sajátos arcú múzeum? Vezetőivel és munkatársaival beszélgettünk erről: Illés László igazgató, Baráti Dezső és Varjas Béláné osztályvezető, Pór Anna párttitkár, Vayer Lajosné, a képzőművészeti tár, Vezér Erzsébet, a hangtár vezetője és Tarpataki Zsuzsa propagandista válaszol kérdéseimre. fc- Hogyan kezdődött? — A Petőfi Irodalmi Múzeum 1954-ben alakult, tehát a többi országos múzeumhoz képest viszonylag fiatal intézmény. Azelőtt csak néhány emlékszoba vagy kisebb emlékház mutatta be egy-egy írónk életét, munkásságát vagy környezetét; klasszikusaink kéziratait, arcképeit és más hagyatékait általában könyvtárak őrizték. Az időszakos és kisebb terjedelmű kiállításokat ugyancsak könyvtárak rendezték, később az Irodalomtörténeti Társaság. A Petőfi Irodalmi Múzeum azzal a szándékkal alakult, hogy szervezetten, sokoldalúan és szakszerűen — a muzeológia módszereivel — elégítse ki az irodalombarátok érdeklődését, öszszegezze ezt a jelentős tevékenységet. — Sokan azt gondolják, hogy csupán az anyaggyűjtés, a megőrzés és a kiállítások rendezése a feladatuk. Milyen módszerekkel dolgoznak? — Az irodalmi muzeológia, ez a viszonylag új stádium, meglehetősen szerteágazó munkát, sok irányú érdeklődést követel meg. Mindazt, amit raktárainkban őrzünk és kiállítunk, sokszor detektívhez illő nyomozással kutatjuk fel. De ez csak az első fázisa munkánknak. További feladataink: gondozni és katalogizálni az írók kéziratait, leveleit, portréit, fényképeit, műveik illusztrációit, különféle relikviáikat. A képzőművészeti portrék — festmények, szobrok, plakettek, emlékérmek, sőt a karikatúrák is — a fényképekkel együtt fontos eszközei a szemléltetésnek. Tárlatainkon igyekszünk rekonstruálni az írók műhelyét, környezetét, érdeklődési körét, azt például, hogy mivel foglalkoztak szívesen az alkotó munka mellett. Tersánszky különféle fuvolái, maszkjai, Jókai festményei, Móricz Zsigmond kilenc írógépe, vagy a József Attila szegénységére valló kezdetleges írógép, mindmegannyi fontos adat nagyjaink életmódjáról, sorsáról, személyiségéről. — Gondolom, az sem érdektelen, hogy milyen könyvei voltak íróinknak, költőinknek? — Az írói könyvtárak összegyűjtésével és megőrzésével külön osztályunk foglalkozik; ezek a gyűjtemények is hozzásegítik a látogatókat és a kutatókat az író világának ismeretéhez, gondoljunk csak a széljegyzetekkel ellátott példányokra. Az összeállítás gyakran nem könnyű feladat: Kisfaludy Károly könyvtárát például — más adat híján — csak a költő halála után összeírt árverési lista alapján lehetett rekonstruálni. — Miről tájékoztat a hangtár? — Hangtárunk a múzeum legfiatalabb és legmodernebb részlege, melynek anyaga magától értetődően huszadik századi, főként az 1930 utáni időből származó. Mégis téves az a hiedelem, hogy ez a készletünk nem képvisel ..múzeális értéket”. A Magyar Rádió irodalmi műsoraiból és a magángyűjteményekből például Babits Mihály, Karinthy Frigyes és Szabó Lőrinc hangját vettük át. A mostani Tersánszky-kiállítás megnyitóján lejátszották a közönségnek az író egyik eredeti hangfelvételét. — Vajon csak a múlt érdemes a megörökítésre? Kiterjed az érdeklődésük a jelenkor irodalmára is? — Természetesen nem csak a múlttal foglalkozunk, örömmel fogadjuk el és szeretettel gondozzuk a mai írók kéziratait, vallomásait, s általában mindent, ami személyükkel kapcsolatban megőrzendő a jövőnek. — Mennyiben veszik igénybe a modern technika eszközeit? — Önálló technikai lehetőségeink egyelőre szűkösek, de a Művelődésügyi Minisztériumtól már eddig is sok segítséget kaptunk, s a jövőben még többre számíthatunk. Szeretnénk például filmfelvételeket is készíttetni, gyűjteni. — Folytatnak-e a munkatársak a muzeológiai munkán kívül egyéb tudományos tevékenységet is? — Igen. A múzeumot akár kutatói műhelynek is nevezhetnénk. Arra törekszünk, hogy a magyar szocialista irodalom kutatásának egyik központjává váljunk, s ezzel hozzájáruljunk az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkájához. Az intézettel és az egyetemi tanszékekkel szoros együttműködést szeretnénk kialakítani, önálló kutatással mindnyájan foglalkozunk. Több munkatársunk irodalomtörténeti művek, monográfiák, írói életrajzok, tanulmányok szerzője. Bekapcsolódtunk a szépirodalmi és szakfolyóiratok munkájába is. Múzeumunk tevékenyen részt vesz az úgynevezett kritikai kiadások összeállításában. Így például Petőfi, Jókai, Ady kritikai kiadásainak néhány kötete nálunk készül. *— Vannak-e a múzeumnak saját kiadványai ia? — 1959-től rendszeresen megjelennek a múzeum évkönyvei. Jelenleg a kilencedik köteten dolgozunk. Ezek a reprezentatív évkönyvek a tanulmányok mellett gazdag képanyagot tartalmaznak. Az Irodalomtudományi Intézettel közösen szerkesztjük az Új Magyar Múzeum című sorozatot. Egyelőre szerény formákban és kis példányszámban jelenik meg az Irodalmi Múzeum, melynek különösen sikeres vállalkozása volt az Ifjú szívekben élek című gyűjtemény, mai íróink vallomásai Ady Endréről. Érdekes volt Mikes Lajos leveles ládájának publikálása is, továbbá Bártfay Lászlónak a reformkor irodalmi életét ismertető naplógyűjteménye. — Hogyan kooperálnak a külfölddel? — Egyelőre kissé szervezetlenül, s nem eléggé rendszeresen. Ez nem kevés gondot okoz nekünk. Hogy csak egy példát említsünk: az emigrációs irodalmi hagyatékok jelentős része még ma is külföldön van. Felkutatása és megszerzése nem egyszerű feladat. Mi készségesen sietnénk segítségükre mindazoknak, akik a magyar nyelvű irodalommal kapcsolatos anyagok felkutatását és hazajuttatását szorgalmazzák. Az emléktárgyak nagyrészt könnyen veszendőbe menő értékek, a véletlenszerű megsemmisülés veszélye fenyegeti őket. S a tulajdonosok némelyike nem is sejti, milyen kincseket őriz. Ez még itthon is előfordul — még inkább külföldön. A külföldre szakadt írók és művészek közül néhányan — például Mácza János, Löffler Pál, Fenyő Miksa — értékes anyaggal gyarapították múzeumunkat. Időnként a Kulturális Kapcsolatok Intézete, vagy a Magyarok Világszövetsége is támogat minket. De még távolról sem tudtunk minden lehetőséget kimeríteni. Nemzetközi kapcsolatainkat időnként világirodalmi jellegű kiállításokkal is ápoljuk. Ilyen volt legutóbb a Nemzetközi Költőtalálkozó alkalmából rendezett kiállításunk, amely a magyar költők idegen nyelvre fordított műveit, s a külföldi költők magyar nyelvű kiadásait mutatta be. Egy másik tárlatunk témája Rimbaud magyarországi útja volt. Ezenkívül a külföld számára is összeállítunk kiállításokat, például a kufsteini vár részére, az egykor ott raboskodott magyar írókról. — A hazai társintézményekkel nyilván könnyebb az együttműködés. — Ez természetes. Itt nemcsak támogatásról van szó, hanem szoros együttműködésről. Egy-egy kiállításunkhoz jelentős anyagot kölcsönöz például a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Galéria, az Országos Széchényi Könyvtár, vagy az Akadémiai Könyvtár; mi is nélkülözhetetlen anyagot tudunk a rokon érdeklődésű intézmények rendelkezésére bocsátani. — Milyen kapcsolataik vannak a vidékkel? — Az országban ma már több mint harminc irodalmi emlékház vagy emlékszoba működik, jórészt múzeumunk kezdeményezésére, a mi segítségünkkel. Újabban a vidéki emlékházak a megyei múzeumi igazgatóságok hatáskörébe tartoznak, s jólesően állapíthatjuk meg, hogy legtöbb megyénk és városunk szívesen hoz áldozatot irodalmi múltunk emlékeinek ápolásáért. Emellett vándorkiállításokat is szervezünk, nemcsak rendelkezésére állunk az ország minden irodalombarátjának, hanem igyekszünk elébük sietni. — Kik látogatják a múzeumot? Hogyan szereznek híveket? — Kiállításainkat és más programjainkat a legszélesebb nyilvánosságnak szánjuk, mégis elmondhatjuk, hogy különösen a tanuló ifjúság látogatja őket. Volt eset hogy egy tanár valamelyik termünkben tartotta meg az óráját ahol nemcsak gazdag szemléltető anyagot mutathatott be diákjainak, hanem az író világát és a kor levegőjét is érzékeltetni tudta. — A jövőben az eddigieknél is változatosabb és szemléletesebb — állandó és időszakos — tárlatokkal szeretnénk felkelteni a nagyközönség érdeklődését. Igyekszünk kerülni a rendezés mechanikus jellegét, szeretnénk egyformán hatni szemre, fülre és szellemre. Figyelemmel kísérjük az élő irodalom időszerű eseményeit, a fontosabb évfordulókat. — Mit nyújtanak a kiállításokon kívül? látogatóknak a — Dísztermünkben irodalmi esteket, koncerteket rendezünk, író —olvasó találkozókat, filmvetítéseket, készülő színpadunkon előadásokat, szavalóversenyeket kívánunk tartani. Szeretnénk egy új irodalmi klubot is létesíteni, ahol a közönséggel való kapcsolatainkat meghittebbé tehetnénk. — Nem vérmes elképzelés egy kicsit, hogy ilyen pezsgő életet teremtsenek egymúzeum falai között? Megfigyelésem szerint az embereik „lábujjhegyen” járják végig a termeket, a klasszikussá vált személyek és az ereklyeként szemlélt emléktárgyak iránti tisztelet feszélyezi őket. — A múzeum szó eredeti jelentése: „a Múzsák otthona”. Mi ehhez a jelentéshez szeretnénk hívek maradni, s a múzeumot nem holt értékek csöndes temetőjének tekintjük, hanem kultúrát közvetítő, népszerűsítő otthonnak és műhelynek, mely a múlt és a jelen értékeit a leghatásosabb és legkorszerűbb eszközökkel kívánja visszajuttatni az élő irodalom vérkeringésébe. Úgy gondoljuk, hogy a maradandóság és a meghittség jól megfér egymással. Alföldy Jenő B smni |IRODAl£|M|