Élet és Irodalom, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-04 / 27. szám - Létay Vera: Genovai vendégjáték • színikritika • Goldoni: Egy karneválvégi éjszaka, Teatro Stabile di Genova (13. oldal) - Galsai Pongrác: A vén bakter és felesége, a háztartásbeli • színikritika • Majoros István: Vakvágány, rendező Szécs Ferenc, Déryné Színház (13. oldal) - Gyeney Judit: Leány-fej • kép (13. oldal) - Breuer János: …és Kodály (13. oldal)
MŰVÉSZET LÉTAY VERA: Színház Genovai vendégjáték Párizs, Zürich, Innsbruck, Leningrád, Moszkva és Varsó után, európai turnéja végefelé a Teatro Stabile di Genova, azaz a Genovai Állandó Színház Budapesten is bemutatkozott egy hamisítatlan Goldoni-előadással. Meglepő, hogy produkciójuk mennyire nem fedte az elképzeléseket a hamisítatlan olasz Goldoni-előadásról. Nyoma sem volt játékukban a túlcsigázott, agyongesztikuláló, hangos, „olaszos temperamentumnak”, melyet különösen az olasz neorealista filmvígjátékok térhódítása óta hajlamosak vagyunk a nemzeti jelleg kizárólagos ismérvének tekinteni, valahányszor olasz környezetben játszódó darabokról van szó. A genovai színház előadása méltóságteljes, szinte akkurátus. A színre lépő velencei polgárokról valósággal sugárzik az öntudat és a megtiszteltetés, hogy posztókészítő, selyemkereskedő, mángorló, szövetminta-rajzoló vagy hímző létükre Goldoni, a XVIII. századi olasz színház megújítója, érdemesnek találta vígjátéka hőseiül választani őket. Az Egy karneválvégi éjszaka Goldoni kevéssé ismert komédiája, úgy tudom, nincs is magyar fordítása. Az alkalmi darabot franciaországi utazása előtt írta. Velence, szeretett szülővárosa méltó megélhetést nem biztosított számára, kénytelen volt elfogadni a kedvező francia ajánlatot. A vígjátékot Goldoni memoárja tanúsága szerint allegóriának szánta, mellyel — akkor még nem gondolta, hogy örökre — búcsút vett hazájától. Anzaletto, a Moszkvába készülő, fiatal mintakészítő magát Galdonit jelképezi, az egybegyűlt vendégsereg pedig a velencei színtársulatot. Luigi Sguarzina, a genovai színház főrendezője és társigazgatója, az allegóriajelleget hangsúlyozva közbeiktat az előadásba két részletet Goldoni emlékezéseiből. Anzoletto Goldoni közvetlenül a közönséghez szól, s körülötte a színpadi jelenet élőképbe merevedik. A közönség — mármint 1761 húshagyó keddjén Velencében — azonnal megértette a képesbeszédet. „Kellemes utazást! Jöjjön vissza! Visszavárjuk!” kiabálták a szerzőnek. A mai közönség számára már kevésbé izgató a darab jelentése. Az Egy karneválvégi éjszaka nem tartozik Goldoni legsikerültebb művei közé. Bár a genovaiak sajtótájékoztatóján megtudhattuk, hogy a színház aktuális célzattal tűzte a komédiát műsorára — az egyre súlyosabb méreteket öltő szellemi emigráció, az úgynevezett „agyexport” elleni tiltakozásul —, mégis valószínűbbnek látszik, hogy Squarzina személyesebb indítékokból választotta ki a soksok Goldoni darab közül éppen ezt megrendezésre. Szinte művészi kihívás, hogy halványabb irodalmi alapanyagból keltette életre a kitűnő előadást. A genovai együttes gondosan kidolgozott, árnyaltan realista játéka a jómódú posztókészítő iparos házának családias légkörét, hangsúlyozza, a színpad számára a frissen felfedezett polgáröntudat otthonos biztonságát. Néhány vidám hangon kívül szinte semmi sem szűrődik be a falak közé a velencei karnevál édesen léha légköréből. Józan, hétköznapi világ ez, szerény és meghitt örömökkel. Csak a piperkőc, öreg, francia asszonyság, Madama Gatteau hímzőnő különc megjelenése hoz némi frivol színt a példás társaságba. Nagyszerű színésznő, Lina Vologhi alakítja. Virágos főkötőjével, túlpirosított arcával, kandi tekintetével, s egész tragikomikus igyekezetével, hogy fiatalabbnak látszódjék, maga a testet öltött, groteszk emberi nyomorúság. Squarzina rendezése két bravúros jelenetben éri el csúcspontját. Az egyik: a meneghella nevű kártyajáték, melyben tíz szereplő — tíz remek típus — rajzol magáról a játékszenvedély hevében leleplező önportrét. A másik: a darabzáró, gazdag vacsora, az óriási terített asztal körül, ahol a takácslegények, Zamaria mester segédei szolgálják fel mókázva az ínycsiklandó fogásokat. Mindkét jelenet színpadi istenkísértés, de a színészek olyan meggyőző átéléssel, aprólékos pontossággal építik fel leheletnyi lélektani mozzanatokból, hogy végül is pompásan elszórakoztatják a nézőt. A szereplők szinte kivétel nélkül meggyőzőek. Az Anzolettot játszó Giancarlo Zanetti bensőséges eszközökkel élő, intelligens színész, az előadás egyik legjobbja. A találó jellemrajzok közül is kiemelkedik Elsa Vazzoler betegesen önimádó, szeszélyes és hisztérikus nőszemélye, Grazia Marina Spina egyszerű és vonzó Domenicája. A sovány cselekményű, szomorkásan vidám Goldoni-életkép a genovai színészek előadásában megtelt rejtett feszültségekkel, a valóság kimeríthetetlen energiakészletéből feltöltődve művészi elektromossággal. Minden részlet, minden kicsinyke megfigyelés a természetes színpadi létezés hitelét sugározta, s hogy-hogy nem, azon vettük észre magunkat, hogy egy vacsora utáni álmosságtól lecsukódó fej hiábavaló küzdelme, vagy a mozdulat, ahogyan Madama Gatteau finomkodó, de mégis esendően közönséges kéztartással szájához emeli a csirkecombot, mélyebb és igazibb érdeklődést ébreszt bennünk, mint mondjuk a bűnügyi találós kérdés, ki követte el a gyilkosságot a félreeső angol kastélyban. Egy csirkecomb és egy jellemábrázoló művész találkozásából sokszor előbb születik izgalom, mint a gyilkos és az áldozat találkozásából GALLAI PONGRÁC: A vén bakter és felesége, a háztartásbeli Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az Üveghegyen túl, élt egyszer egy bakter.. . így kezdődnek a népmesék. Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, Százhalombattán túl, élt egyszer egy MÁV-pályaőr... így kezdődik egy mai társadalmi népszínmű. Ez a MÁV-pályaőr kincstári egyensapkát viselt a fején. A felesége meg csillagot a homlokán. Kis mézeskalács bakterházban laktak. Valahol, egy hosszú mérföldre, mesebeli szöcske-ugrásra a bűnös kultúrától. Az ablakukban muskátli virult. A házi véteményeskertjükben becsületes saláta, derék sárgarépa, hálás paradicsom. Férj uram ugyan csak 1800 forintot húzott az államtól. Az asszony meg semmit. Mégis boldogan éltek. A férfi időnként ezt mondta: „Fényes madár a boldogság, Julis...” Az asszony meg így hárította el a pályamester elvtárs közeledését: „Ugyan, menjen mán, öregasszony vagyok én mán. Van nékem hites uram...” A bakter a tovarobogó vonatok előtt mindig vérschriftosan lengette meg a zászlaját. A bakterné pedig egyetlen inggombot se hagyott soha meglazulni. S tisztes szegénységükből még arra is futotta, hogy teenager-lányukat ripegős-ropogós mittiruhákba öltöztessék. Akár a Magyar Államvasutak fővédnöksége alatt álló Szentcsalád. Állandó szabadjeggyel az ország összes vasvágányú járműveire. De huszonkét éves boldogságukba beleszólt a Kérlelhetetlen Történelem. Az idillt földúlta a civilizáció. A bakterházat a vasútépítési munkálatok fogd-meglegényeinek csizmái. A kertet a sárkányfejű bulldózerek. S egycsapásra kiderült, hogy a családapa retrográd álmokat kerget. Hiába szűkül a tér az isten hátamögött, ő ott akar meghúzódni. A családanya már eddig is nagy sóhajtásokat nyomott el magában a korszerűbb élet után, s most a házi tűzhely mellett egy közkonyha gondnokságát is vállalja. A leányka pedig a falusi Savanyúvendél helyett egy fiatal betontechnikusnak adja a kezét. Mi következhet ebből? Családi háborúság, viszály, három felvonás. Majd a szerző a főhőst egy jövőbe rohanó gyorsvonattal kegyelemből elütteti. Majoros Istvánt, a Vakvágány íróját érzelmileg megokolt ábrándjai egy valaha konstruktív életfilozófiához kötik. Okos megfontolásai pedig a jelenhez. Nem akármilyen konfliktus ez. Legalább akkora, mint a főhős ellentéte a külvilággal. De korunk elképesztő nézetkülönbségei igazán akkor derülnének ki, ha Majoros István szemléletét, mondjuk, Samuel Beckettével hasonlítanánk össze. Egyébként elismerés illeti meg a szerzőt, hogy a Vakvágány témáját rokonszenves írói gyanútlansággal, sok meditációval, gonddal és türelemmel, nem lebecsülendő képességeinek, dramaturgiai szakértelmének teljes mozgósításával dolgozta ki. Ezt a feladatot nála senki sem oldhatta volna meg különbül. Igaz, a párbeszédekből ki-kidugja fejét a szentimentalizmus. De mindig rá is koppintanak. A felépítés tudatosan és következetesen átlátszó. De hatásos is egyben. Gáncs tehát nem érheti. Voltak pillanatok, amikor — nem restellem bevallani — magam is a dráma hatása alá kerültem. Pillanatok? Ne legyünk orrfintorgató sznobok. Egész jelenetsorok is. Majoros István bájos tragédiáját a Déryné Színház mutatta be, Szőcs Ferenc hatásos rendezésében, a társulat elejét foglalkoztatva. Kutas József és Sailay Kornélia alakításainak láttán a művészi szerencse forgandóságára kell gondolnunk. Jóval megbízhatóbb színészek ők, mint amennyi bizalmat jelenlegi státusuk kifejez. Szűcs Ildikó mindig tehetséges, friss, életrevaló jelenség a színpadon. Antal László, Ács Gyula és Gyurcsek Sándor egy-egy kisebb szerepben tűnt ki. Nagy Sándor csiki-csuki díszletmegoldása kitűnő. BREUER JÁNOS: ...és Kodály Az idei esztendő hátralevő része Bartók halála 25. évfordulójának jegyében telik el. Jövőre 90. születésnapjára emlékezünk. Bartók nagyságát, korszakos jelentőségét zenetörténeti tényként fogadja el az európai zenekultúra köre, akárcsak a másik nagy mester, Kodály Zoltán művészetét, s ez így is van rendjén, ámde ezenközben Kodályról itthon egyre kevesebb szó esik. Bartók és Kodály — így szoktuk mondani, de Bartók vagy Kodály — így értjük. Pontos adatgyűjtés igazolja, hogy hangversenytermeinkben 1951—65 között hol Bartók, hol pedig Kodály játszottsága emelkedett, a kettőé együtt soha. Korábbról való jelzések arra utalnak, hogy a jelenség nem új keletű. Vaskos tanulmányba kívánkoznék annak feldolgozása, hogy történelmileg miért és mi módon kapcsolódott össze a két nagy mester neve s hogy miként változott korszakonként e kapcsolat valós jelentése. Nagy és izgalmas téma ez, aligha kerülhető meg, ha egyszer napirendre tűzzük az új magyar zene történetének alapos feldolgozását. Most azonban ebből a hatalmas témából mindössze egyetlen szálat szeretnék kiragadni: Kodály Zoltán életművének sorsát társadalmunkban. A Tanár Úr — így hívták, akik ismerték — műveit rendszeresen előadják, némely aggasztó jel mégis arra figyelmeztet, hogy ünnepi, protokolláris zeneszerzővé merevül, miként Erkel Ferenc művészete a múlt század végétől a felszabadulásig eltelt évtizedekben. A hatalmas életmű máig legvirulensebb eleme, Kodály pedagógiája — amelynek csodájára jár az egész világ — torzításoktól éppenséggel nem mentes. Kodály alakja a köztudatban: szigorú szolmizáló és szolmizáltató bácsi. Annyi igazsága persze van ennek a képnek, hogy Kodály számtalanszor leírta-elmondotta: megannyi alkotói tervét feláldozta idejét a magyar nép zenei műveltségi szintjének felemelésére fordítván. Csakhogy Kodály művészként, alkotó fantáziával indította el zenepedagógiai forradalmát. Mindazok, akik most e módszer „egyedüli letéteményesének” tartják önmagukat s . .m csekély energiát fordítanak a többi „egyedüli letéteményessel" folytatott vitára, emlékezzenek rá, hogy ez a zenepedagógiai forradalom épp hogy csak megkezdődött. Hisz aligha hihető, hogy a muzsikáló Magyarországot megálmodó Kodály s az álom valóra váltását segítő, nevében is munkás-paraszt kormány szándékában éppen munkások és parasztok — ipari tanulók, szakközépiskolások, téeszben dolgozók — zenei tudatlanságának konzerválása állott volna volna. Márpedig az értékes zene éppen szellemileg legfogékonyabb éveiben kerüli el a kétkezi munkás ifjúságot. Ismereteink hiányosak a tanító Kodályról is, de még kevesebb az, amit a művészről és az emberről tudunk. Tavasszal múlott három esztendeje, hogy nincs többé közöttünk. Bartók halála után három évvel már megjelent leveleinek első gyűjteménye; már közzététettek az új kutatásokon alapul, jó első tanulmányok, amelyek további termékeny vizsgálódásoknak vetették meg az alapjait. Kodály Zoltán zenéjéről azonban szépszerével ma sem tudunk többet annál, amit közvetlen tanítványai, nagy idők tanúi — Bárdos Lajos, Molnár Antal, Szabolcsi Bence és Tóth Aladár — a 20-as, 30-as években, vagy később elmondottak. Gazdag életének dokumentumai szinte teljesen ismeretlenek. Igaz, közöttünk élt, ám ez nem mentesíti az utókort a kötelesség alól, hogy összegyűjtse és publikálja mindazt, ami egy teljesebb Kodály-portré megrajzolásához szükséges. Fel kellene végre dolgozni a zeneszerző stílusának valamennyi jellegzetességét, megvizsgálni alkotókorszakainak egymásutánját, egységét, vagy esetleges ellentmondásait. Azt, hogy mit jelentenek valójában a korai kamaraművek, mit jelentenek a kórusok, mi a tartalma az énekkari alkotások alapján kibontakozott kórusmozgalomnak. A témák száma természetesen gyarapítható, a feladat csakugyan hatalmas. Való igaz, idén nincs semmiféle Kodály-évforduló, ámde az ember és művész teljes portréjának megrajzolása sem kampányfeladat. De ha éppen dátum is szükséges, nemsokára, 1972-ben emlékeznünk kell Kodály Zoltán születésének 90. és halálának 5. évfordulójára, s ha az emlékezésnek tartalmat kívánunk adni, a zeneszerző a tudós és a pedagógus alakját legendák és mítoszok nélkül, valódi nagyságában kell ábrázolnunk. Gyeney Judit: Leányfej