Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - Iszlai Zoltán: A bűvös forradalmár (13. oldal) - Parancs János: Röpke láng • vers (13. oldal) - Máriássy Judit: A katedrán (13. oldal) - Sziráki Endre: Városszéli álom • kép (13. oldal)
ISZLA ZOLTÁN: A BŰVÖS FORRADALMÁR „Általános személyazonossági igazolvány a Cseh és Morva Protektorátus alattvalói számára. Az igazolvány száma 19719. Kiállításának napja: 1941. II. 26. Tulajdonosa Jaroslav Horák; személyi adatai: tanár, nős, született 1893 július 25-én. Középtermetű, hajszíne sötét gesztenyebarna, orra normális, körszakálla van, szája arányos, fogai javítottak.’’ Az illegális csehszlovák kommunista párt 1941 nyarán számos ilyen igazolványt készíttetett — a rendőrségtől szerzett nyomtatványokon. Az 19719-es különösen nevezetes. Tulajdonosának igazi neve ugyanis Julius Fucik, a föld alá kényszerült párt Központi Bizottságának agitációs titkára, sajtófelelős. Gyakorlatban ez korábbi lapja, a Rudé Právo állandó szerkesztését jelentette. De ő adta ki a Tábor, a Ceské noviny, a Delnické noviny, a Trnavecek, a Ceskámena és a Vpred című, havi időszaki kiadványokat is. Ezeknek a lapoknak — hol nyomtatott, hol stencilezett, hol litografált — példányai ma a csehszlovák kommunista sajtótörténeti archívum féltve őrzött darabjai. Azzá lett a mozgalom történetének páratlan dokumentuma, szerkesztőjük 158 kéziratoldalas börtönnaplója is, az oldalak jobb sarkán B betűvel, amely a lapszámozás mellett a mű összetartozására figyelmeztette a fasizmust túlélő olvasókat.• Julius Fujik tíz érvvel volt fiatalabb hamis igazolványának áltanáránál. 1903. február 23-án született , és a Riport az akasztófa tövéből kéziratának alkotása közben bizonyosan tudta: sohasem fog elérni annak a bizonyos ötödik X- nek a közelébe, amit a kitalált Jaroslav Horák, ez a védencének megóvására végül is képtelennek bizonyult papíros őrangyal már akkor elért, amikor nevének viselője, Fucik, afféle koros férfiú szerepében, 1942 április 18-án lassacskán és még ez egyszer háborítatlanul fölbaktatott a Michler lépcsőkön a szimatoló gyanús civilek — azaz: titkosrendőrön — között. Felesége és munkatársa, Gusta Fuciková (a Kossuth Kiadónál most megjelent emlékirat, a Hat év a pokol tornácán szerzője) a rákövetkező napon látta őt utoljára szabadon. 1942. április 24-én Vaclav Dvorák, a pártba beépült, fizetett Gestapo-besúgó információja nyomán tartóztatták le. 1943. szeptember 7-én a németországi plötzenseei fogházat ért légitámadás után három nappal, hajnali öt órakor kivégezték.• Julius Fucik már életében kiemelkedő, tudatos, történelemformáló személyiség volt. A harmincas évek polgári demokratikus Csehszlovákiájának egyik nagy újságírója, a Kommunista Párt irányította lapok, a Tvorba, a Rudé Právo és a Halo noviny szerkesztője. Lenini típusú, önámítástól ment, racionális, céltudatos, a mindennapokat a távolibb öszszefüggésekben szemlélő és értékelő, rendkívüli szuggesztivitással megáldott, valósággal bűvös forradalmár jellem. Az agitátor, aki mindig a valóságból táplálkozik, az eseményeket a történelmi logika hálózatában látja. Közben egy pillanatra sem szakad el az életre választott eszme szolgálatától. Soha nem feledkezik meg — szinte ösztönszerűen — arról a kollektíváról, amellyel együtt kell haladnia a társadalomjobbító elméletté formálódott eszme naponkénti megvalósításában. Érvei igazságában élete utolsó percéig azért nem kellett — nem lehetett — csalatkoznia, mert mélyen morális személyiségét minden kioktatást és próféciát kerülő, hasznosan cselekvő, természetes emberi példává tudta átváltoztatni. „Hatalomért és dicsőségért sok hős harcolt már a világon, de a jóságért még kevés” — írja egyik posztumusz feljegyzésében Veres Péter, és egyebek között így folytatja: „az ilyen hősiességhez az is hozzátartozik, hogy nem szereti a hírverést." Ezt az általánosított, rokonszenves, puritán hőseszményt Fucik a maga személyében úgy testesítette meg hogy vérbeli hivatásához híven, észrevétlen hírt is adott arról a jóságról, amelynek megvalósulásáért harcolt. Emberi nagyságáról ezzel győzte meg azokat is, akiket társul keresett, és azokat is, akiket a véletlen sodort vele együvé a megpróbáltatásba, a szenvedésbe vagy éppen a kikerülhetetlen pusztulásba. Gusta Fucikovák egy a szociális igazságért lelkesülő „könyörtelen jóságosak”, az önérdek és önsajnálat nélküli forradalmárok közül — dísztelen, tömör, még érzelmességében is lényegkereső stílusával pontosan érzékelteti azt a vonzóerőt, amely férjét életében jellemezte.• A prágai Gestapo-központ, a korábban pénzintézetként működő Petschek-palota hirhedt kihallgatási termének, a „Négyszázas”-nak epizódjai élesen megmaradnak az olvasó emlékezetében. Ezeken a kihallgatásokon Fucikot rendszeresen összeverték, ő azonban hallatlan lelkifeje segítségével mindig tüneményes gyorsasággal talpraállt. S — a konspirációs fegyelmet a lélekismerők találékonyságával alkalmazva — máris szellemes ötletekkel és furfanggal terelte el az őrök figyelmét, vagy szerezte meg a bizalmukat, hogy ezzel is hozzájáruljon sorstársai benti életének könnyítéséhez. Adolf Kolinski és Jaroslav Hora börtönőrök Prága Pankrác kerületében, a fegyházban szolgáltak. A „Riport az akasztófa tövéből” kéziratát ők csempészték ki az épületből. Ők juttatták el a ravensbrücki koncentrációs táborból megmenekült Fucikovához 1945-ben, két évvel férje halála után. Az őrök iskolázatlan emberek voltak. Fucik személyiségének varázsa mégis annyira magával ragadta őket, hogy heteken át ceruzát és papírt csempésztek a 267-es cella lakójához. Vigyáztak arra, hogy illetéktelenek ne fedezhessék föl, amit ír. Szervezett ellenállókhoz illő pontossággal, laponként vitték ki — aktatáskájuk fedelébe gyűrve — a kézirat 158 lapját, meg a már befejezetlen tanulmányt a cseh irodalom jellegéről. És a feleségéhez intézett levelet, amelynek sorai a halála óta eltelt három évtized alatt a továbbélés reményének jelképévé váltak Európában. „Egyáltalában furcsa osztályrész jutott nekem. Jól tudod, mennyire szerettem a szabad térségeket, a napot, és a szelet, s hogyan akartam lenni mindaz, ami bennünk él: madár vagy bokor, felhő vagy csavargó. És mégis, évek, hosszú évek óta élem a föld alatt a gyökerek életét. A nem mutatós, megsárgult gyökerekét, sötétség és korhadás közepette a gyökerekét, amelyek a föld felett tartják az élet fáját.” • Részlet a prágai náci bíróság lazacpiros papírra írt német szövegéből: „Azzal van gyanúsítva, miszerint mint protektorátusi állampolgár, Prágában, az 1941—42. években, más személyekkel közösen és folyamatosan együttműködve, a birodalmi terület egy részének erőszakos elszakítására irányuló hazaárulást szervezett — amely cselekmény az állami törvénytár 80 §. bek., 83 §, II. és III. bek. l/c, 3., 47., 73. szakaszaiba ütköző bűntett. Jelen elfogatóparancs ellen panasszal lehet élni. Kellrung, bírósági tanácsos.”•Azok számára, akik nem emlékezhetnek, protektorátusnak a polgári Csehszlovákia 1939 tavaszán náci megszállás alá került részét nevezték. Azt a részt, amely 1938 novemberében, a müncheni négyhatalmi döntés nyomán az országból megmaradt. Ennek a területnek egyik faluját, a fővároshoz közel eső Lidicét a német „kormányzó” Reinhard Heydrich elleni sikeres merénylet miatt, megtorlásul, több mint harminc évvel ezelőtt, 1942. június 10-én Max Rostock kapitány SS-ei törölték el a föld színéről.) PARANCS JÁNOS: Röpke láng Jobb híján a nyelv, a jelölő és a jelölt viszonya. Az ellenőrizhető kapcsolatok. A meghökkentés szerepe a „Nagyon fáj”-dik sorában. A komplex képek. A gyakori vonzatok. A magánhangzók százalékos eloszlása és a sorok átlagos entrópiája. És sok más egyéb. A vizsgálódások köre tetszőlegesen növelhető. A kimunkálható részletek sokasága. A nyelvi tények megbízhatósága. Bizonyos határokon belül. A tudomány lenyűgöző alapossága. Viszonylagos béke és nyugalom. Hasznosnak mondható fölmérések. Okosan fölépített magyarázatok. Noha tudjuk mindannyian. A magyarázatok mögött a tenger kifürkészhetetlen áramlása. A zabolázhatatlan lét rejtőzése. Hiába modellek, rácsok. Örökké a bizonytalanságot. Röpke lángot az éjben. 1972. JÚNIUS 24. ) Szirőki Endre: Városszéli ólom A KATEDRÁN Katalin megőrült — mondta Katalin mamája, és Katalin ragyogott az örömtől Tönkreteszi az életét — mondta a mama, és Katalin elújságolta, hogy sikerült elhelyezkednie egy külvárosi iskolában, igaz, egyelőre csak szerződést adtak, dehát mégis ott lesz, ahová vágyott: a katedrán. Mert nem normális — mondta a mama —, a Kultintnél kaphatott volna állást, több fizetéssel, önálló munkakört ehelyett... Katalin nevetett. Sőt, mondta Katalin, anyuka nem tud róla, lett volna más is, egy külker vállalatnál, utazások, satöbbi és pénz. Mondta a magáét a mama. Mondta a magáét a lány. Nem szóltam közbe, csak örültem. Jó az, boldog embert látni. Azóta Katalin huszonhat éves lett, és Kati néni. Tíz hónap múltán véglegesítették az iskolában (egy férfi kolléga elment pénzt keresni), szakkört bíztak rá, osztályfőnök lett, a következő évben rendezték a fizetését. Felettesei elégedettek vele. A gyerekek szeretik. De mert én is szeretem, és többet tudok róla, mint a felettesek és a tanítványok, úgy érzem, a népszerű „Kati néni” elszomorítóan nem azonos a boldog Katalinnal. Nem érték igazságtalanságok. Nem lettek ellenségeivé a szülők. Nem kezelik le az idősebb kartársak. Nem bántja őt senki. Sok valami bántja. Olyannyira, hogy néhány hónappal ezelőtt már arról faggatott, nem tudnék-e várni értelmes, szép munkát, ahol hasznossá tehetné magát és normálisabban élhetne. Normálisabban? Úgy mondta, Katalin, hogy amit tudok, azt értékesítsem, a véleményemet ne kelljen előírásokhoz szabni, ahol kommunista is lehetek, nő is lehetek, felnőtt ember is lehetek egyszerre. Most nem vagy az? Néha. Ritkán. Főként a szakkörben meg az osztályfőnöki órán. Ott sem mindig. Másnap telefonált, ne vegyem komolyan, amit tegnap mondott. Hülye voltam, hülye maradok, de kitartok a pályán. A telefonközlést tudomásul vettem, de az előző napi „komolytalan” keserűséget sem felejtettem el. Hiszen Katalin panaszai kísértetiesen hasonlítottak idősebb tanár-barátaim panaszaira, a gyerekpártiakéra, akiknek éppúgy szenvedélyük a nevelés meg a maguk szaktárgyának értelmes oktatása, mint ennek a lelkes, szép, önfejű lánynak. Kezdődik minden a kinek-mit-hogyan tanítani lelkiismereti válsággal. Lehet-e azonos tananyag-mennyiséget, az előírás szerint többé-kevésbé azonosra szabott módon előadni és számonkérni egy átlagosnál jobb, vagy egy átlagosnál gyengébb szellemi képességű osztálynak? Nyilvánvalóan nem lehet. Csak muszáj. Haév közben a tanár felfedezi, hogy egy problémakört a gyerekek nem képesek az előírt óraszámban megemészteni, még csalhat. Lassabban jutnak el a következőhöz. Újabb nehézség? Lassíthat, csalhat ismét, de már tudja: ő is, a gyerekek is kárát látják ennek, ahogy az év végéhez közelednek. Mert a tanmenetet be kell tartani, ha a beszélgetések, viták elrabolták az időt, bizonyítványosztás előtt kényszerűen következnek a röpdolgozatok, a stress-hatású számonkérések, hogy mindenkit „le lehessen osztályozni”, mert le kell osztályozni és a beszélgetésben tanúsított aktivitás, érdeklődés sem pótolja a feleletet. Lehet-e humán tárgyakban tehetséges lövendék részére elnézést és beázást kérni a matekos kollégától, hogy érettségi előtt megőrizessék (vagy kicsalassék) a jó átageredmény, a továbbtanuláshoz szükséges pontok? És megfordítja. Elvben nem lehet Gyakoratban — néha. Lehet-e tárgya a kollégákkal való beszélgetéseknek egy-egy növendék személyisége, jelleme, nézetei, az otthoni körülmények, melyeket az osztályfőnök többnyire ismer, a szaktanár nem. Elvben nemcsak lehet; ilyen beszélgetésekre szükség van a tantestületi értekezleteken. A gyakorlatban a tantestület a fegyelmi vétségeket tárgyalja, az új utasítást tárgyalja meg, órabeosztások gondjával küszködik, azon vitatkozik, ki kíséri tanulmányi kirándulásra a harmadikosokat, ki felelős a folyosón uralkodó lehetetlen állapotokért? Tanítás után le kellene ülni egy presszóba néha, vagy tudomáson, bent maradni valami szertárban, és beszélgetni, mondja Katalin, de hát ki ér rá ilyesmire? Az egyik plusz munkát végez az iskolában, a másikat a család várja otthon, nem vagyunk rosszban, és nincs egyetlen intim barátom se két év után, mindig volt mindenütt, egyetemen és a gimnáziumban, az iskolában valahogy nem alakul ki semmi. Nem érünk rá és lassan arra sem érek rá, hogy legalább a régi barátaimmal kibeszéljem magam, mert fáradt vagyok, mert ha van egy kis időm, megpróbálok a gyerekekkel lenni, elmegyünk moziba, vagy feljönnek hozzám, vagy én mászkálok a szülőkhöz, hogy ne kínozzák a srácot a ma kapott rossz jegyért, nem jelent semmit, tudom, hogy éppen „kitört rajta a tavasz”. Én nevelő szeretnék lenni és nem ítész, megszerettetni az irodalomból, a nyelvből mindazt, amiért én választottam ezt a két szakot, azon belül pedig bevallani, hogy mielőtt megtartom az órát, nekem is meg kell néznem a jegyzetekben az évszámokat, szeretném, ha úgy rajonganának József Attiláért, ahogy én, vagy ha nem, hát rátalálnának a nekik kedves költőre, de ehhez persze nem elég a szemelvényeket olvasni és a kötelezőt, ehhez nekik is idő kellene, hogy tűnődjenek és válasszanak, kialakítsák önmagukat a mi segítségünkkel meg a könyvek, barátok, tapasztalatok segítségével. Régen annak örültem, hogy katedrára kerülök, most szeretnék átrendezni minden osztályt, lebontani a katedrát, emberi közelségbe kerülni hozzájuk, fizikailag is közel, észrevenni a helyesírási hibát és nem „leosztályozni”, hanem kijavítani, megbeszélve, hogy miért hiba a hiba, és miért helyes a helyes, és megengedném, hogy használjanak segédkönyveket, nem „stikában” a pad alatt, hanem mellettem ülve, vagy az orrom előtt, hiszen aki megtanul jól segédanyagot gyűjteni, válogatni, az tanul, meg tanulni is, nem az, aki bifláz. Előbb-utóbb pedig szeretnék saját gyereket is, de vagy összekerülök valami továbbképzőn egy kollégával és hozzámegyek, vagy nem kerülök össze senkivel, mert fáradt vagyok társaságba járni; hamegnézed az újságokban a házassági hirdetéseket, figyeld meg hány pedagógusnő keres férjet, társat, szellemi partnert magának, tanárnőket nagyon ritkán keresnek. Nem „reprezentatív” a foglalkozásunk. Na, ezt csak úgy mondom. Nem, mintha hirdetéssel akarnám megoldani magamat. Amióta a Központi Bizottságnak az oktatásról szóló jelentését elolvastam, még nem találkoztam Katalinnal. Mit szól hozzá? Gondolom, felkészül. És remélem, jobb kedvű. Itt a várt lehetőség — nem a csoda. És itt a nyár — pihenésre, tanulásra, beszélgetésre. Minden jót, Katalin! ÜLETÉSI IRODALOM