Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-05 / 6. szám - G. G.: Berda lakóháza • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - D. L.: Ez élő? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - B. F.: Vajda és Bálint • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - (faragó): Egy nap törmeléke • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - - arg -: Viharlámpa • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - - se -: Kedves uram • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Réber László: rajza • kép (9. oldal) - Galabárdi Zoltán: Már megint, vagy még mindig? (9. oldal)
A napi sajtó február 2-án hírt adott arról, hogy emléktáblát helyeztek el Újpesten, Berda József volt lakóházának falán. A tudósító nemigen fogalmazhatott másképp, mégis, mielőtt bárki is félreértené a lakóház főnévhez illesztett birtokos személyrag jelentését, sietve közlöm, hogy Berda József nem volt háztulajdonos. Még lakástulajdonos sem volt ,sőt — élete legnagyobb részében — főbérlő sem volt, csupán albérlő, pontosabban ágyrajáró. Ez a rideg, immár irodalomtörténeti tény. Ágyrajáró volt jólelkű szállásadónőjének — idestova tíz évvel ezelőtt bekövetkezett — haláláig. Akkor átmenetileg úgy látszott — ágyrajáróból hajléktalanná lesz. Miközben megrendült emléksorait írta Egy szobaasszony halálára, s kézírásos cédulákon küldözgette be az ÉS-nek —megpróbálták kilakoltatni a szobából, amelyben addig élt, miután az ágyat (amelyre járt, s amely szintén nem volt a sajátja), már korábban kihúzták alóla a jogos örökösök. A túlzás nélkül életmentőnek mondható expedíciót a költőtárs Földeák János, az Irodalmi Alap akkori igazgatója vezette, szárnysegéde Lukácsi József, az írószövetség közkedvelt gépkocsivezetője volt. Földeákék nagy nehezen megakadályozták a kilakoltatást, majd bútort vásároltak, s berendezték a kis szobát. Berda a szó szoros értelmében újraéledt a végső kétségbeesésből, s néhány esztendőre még futotta erejéből munkára s jókedvre is. Végül hát megérte, hogy egyetlen lakószobája főbérlőjeként fejezhette be életét. Szép dolog az, ha elhalt költőinkről emléktáblával, utcaelnevezéssel emlékezünk meg. Még szebb lenne, ha nem önkéntes mentőexpedíciók véletlenére bíznánk, hanem — a szőkébb és tágabb hazában — nagyobb közös felelősségtudattal figyelnénk sorsukat, míg élnek. Azért, mert többnyire élhetetlenek. S annak ellenére, hogy nem mindig könynyű szeretni őket — elevenen. G. G. dani, hogy ez nem szintetikus, hanem természetes gyapjú. Azaz: birkagyapjú ..., bocsánat a parlagi kifejezésért. Szíves felhasználásra, átnyújtunk néhány további javaslatot, természetes nyersanyagokból készült áruk hirdetésére. Ez szuvas, ez élő, ez antik! — Mahagóni bútor a BÁV-nál. Ez ragacs, ez élő, ez éjszakai sütés! — Búzakenyér. Ez zöld, ez élő, ennek lyukas a közepe! — Parizer. Ez is zöld, ez is élő, ennek nincs leve! — Citrom. Ez zöld, ez halvaszületett, ez félrevezető!—???? g ^ VAJDA ÉS BÁLINT Vajda Lajos Barátok című rajzán két egymáson áttűnő férfifej montázsa látható. A távolba néző, merengő arc Vajda önportréja, a lehajtott, elgondolkodó a fiatal Bálint Endréé. A felfedezés kivételes örömét és a művészi hitvallást egyként igazoló, teljes művészi és emberi egységet példázó sorozat 1936 táján, egy Práter utcai hónapos szobában készült, ez akkor Vajda otthona volt. Vajda és Bálint művészetének egybecsengése nyilvánvaló a kortársi és mai piktúra történetében. Így igazolja kettejük festői munkássága, vallomásaik, őrzik Vajda levelei, Bálint tanulmányai. Az utóbbinak még verse is (Halott mesterem emlékének). Mindezekkel dr. Maksay László művészettörténész kitűnő formaelemző tanulmányának (A tér a festészetben 2. Élet és Tudomány, 1972. 4. sz.) egyetlen tévedését kívánjuk korrigálni. Maksay a közölt rajz „másik arcában” Ámos Imrét fedezte fel, Bálintot csak feltételezi. Ámos Imrével Vajda valóban barátságban élt. Vajdáról Ámos szeretettel ír a naplójában, Vajda több remek rajzot készít Ámosné Anna Margit festőművészről, de Ámosról sohasem. A híres grafikai lapot nemcsak minden Vajdáról vagy Bálintról szóló dolgozat ismerteti, de keletkezésének történetét őrzi az érdekeltek emlékezete, a nyilvánvaló hasonlóságot Bálint egykorú fényképei. Kérésünkre ismét igazolták a nyilvánvalót Vajda Júlia festőművész (Vajda özvegye), Bálint és Anna Margit is. Tehát „a képzelet imaginárius terében” nem Vajda és Ámos, de Vajda és Bálint arca „olvad egybe”. Kár lenne mindezt akárcsak vitatni is. Vajda Lajos várt emlékkiállítása tiszta képet és bizonyosságot teremtene más kérdésekben is, művészi erejével feltételezéseket és legendákat oszlatna el _ _ EZ ÉLŐ? — Apu, ne vedd meg, mert elkezd éjszaka mászkálni! Nyolc éves gyerek tréfás-ijedt felkiáltása a legújabb rádióhirdetésre: „EZ TISZTA! EZ ÉLŐ! EZ GYAPJÚ! TISZTA ÉLŐ GYAPJÚ A WOOLMARK!” Kiváló hirdetési szakembereink természetesen azt akarják mon GALABARDI ZOLTÁN: Már megint, vagy még mindig? — Hülye paraszt! — förmed rá a villamoson egy férfi a másikra, mert az rálépett a lábára. A kiszolgálólány pofát vág az okvetetlenkedő vásárló után és szól: — Hülye prosztó! — Mit gondolt az a hülye paraszt, láttad, hogy nézett rám? — mondja csiklandósan a barátnőjének a bakfis, forró nadrágocskából kilógó cingár lába kissé tisztátalan, az orra is majdnem elcsöppen. — A múltkor is egy hülye paraszt... A lámpa piros, a barátom megállítja a kocsiját, szabályosan. AB-s rendszámú fekete Mercedes csúszik mögéje — a kocsi állaga legfeljebb osztályvezetői beosztásra vall. A sofőr dudál, a barátom hátranéz, mit akarhat, de már nyílik az állami kocsi ajtaja, s az utas — lehet, hogy nem osztályvezető, lehet, hogy az — üvölt: — Paraszt! Hülye paraszt! Furcsa jelenség. És az ember csak bámul, mert ma parasztoznak, a mi országunkban, abban az országban, amelynek Alkotmánya kimondja: A Magyar Népköztársaság a munkások és a dolgozó parasztok állama. Amelynek kormánya forradalmi munkás-paraszt kormány... Mielőtt valaki óva intene az általánosítástól, sietek kijelenteni: a világért se állítanám, hogy mindenki, mindenhol, mindig leparasztozza azt, akit sértegetni akar. De a tünet létezik, kénytelenek vagyunk észrevenni. Azt is mondhatná valaki, hogy kár riadót fújni, egyszerűen divatról van szó, olyasmi ez is mint a barkó, a miniszoknya, s egyebek. Lehet, hogy van ebben némi igazság, sokan talán azért parasztoznak, mert másoktól hallják. Lehet. De ha csak divatról volna szó, akkor is megérné, hogy néhány szót vesztegessünk rá. És nem is tartom valószínűnek, hogy divat. Valami más. Nem akarok kéretlenül a parasztság védelmére kelni — hazánkban ma a parasztság se védelemre, se sajnálatra nem szorul. Világnyi világ, történelmi korszak választja el és különbözteti meg a mai parasztot attól a paraszttól, akit szokás volt lenézni, akit lehetett sajnálni, s akinek olykor védelmére keltek népbarátok, jóemberek, lelkiismeretükkel viaskodó vagy megcsömörlött polgárok; az efféle védelem vagy sajnálat persze annyit sem segített, mint a szenteltvíz. A parasztokat csak a forradalom válthatta és váltotta is meg, a többi elnyomottal együtt. De ha így van — és így van —, akkor mi történik mégis, miért döfi az egyik ember a másik ember önérzetét azzal, hogy paraszt, miért szisszen a sértett, s ha visszavág, miért így vág vissza: paraszt vagy teli paraszt a jó édesanyád...? Miért van az, hogy sokak fejében a paraszt valami olyat jelenthet, ami sértő, szégyellni való, alantas, megvetendő? Fölösleges volna hosszan fejtegetni, hogy a felszabadulás előtti Magyarországon milyen társadalmi funkciót töltött be a parasztozás. Kis ember akkor örül, ha magánál kisebbet lát, tartja a mondás, és a rendszer gondoskodott róla, hogy mindenki lásson, pontosabban látni véljen magánál kisebbet. Sokféle ok miatt a parasztság lett az a kategória, amellyel önmagát összemérve bárki megnyivánulni láthatta saját felsőbbrendűségét. Bárki, akinek ilyen igénye volt... (Ez természetesen nem zárta ki azt, hogy a paraszt is hozzájusson a maga vigaszához. Ugyanaz a propaganda a parasztnak olyasmit magyarázott, hogy ő a nemzetfenntartó erő, különb a talaj táján, hazátlan munkásnál, hogyha a paraszt nem dolgozik, az úr nem eszik stb. De hát: mi ez a mostani parasztozás? Illene felelnem a címül választott kérdésre: Már megint vagy még mindig? Azt hiszem is-is. Élnek köztünk még olyanok, akik a maguk idejében szívesen fémjelezték a saját helyzetüket mások mocskolásával, sűrűn mondogatták: rohadt proli, hülye paraszt... — a prolikat emlegetni még nem tartják ajánlatosnak... (Ámbár, ámbár... a napokban láttam egyik lapunk levelezési rovatában egy nyugalmazott járásbíró levelét, amely szerint a hétvégi, úgynevezett fekete vonatokon félni kell a részeg munkásoktól... Hát, ha mást nem is, egy kevés differenciálási készséget elvárna az ember egy járásbírótól. Még akkor is, ha nyugalmazott...) Akadnak, nem is kevesen, akik készségesen átveszik az efféle hagyományokat, hogy legalább így hasonuljanak a jobb körökhöz. Sokan azért teszik, mert mások is teszik. Nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy némelyek tudatosan ösztönzik a parasztozást, nem is olyan rejtélyes meggondolásokból kiindulva. Vannak aztán olyanok, akik életszínvonaluk fejlődését, anyagi jólétüket saját ügyeskedésüknek, saját kiválóságuknak tulajdonítják, s duzzadó önérzetüket unos-untalan megvillogtatják azokkal szemben, akik — szerintük — nem tartoznak a világot birtokló elitbe. Ők is könnyen, szinte természetesen leparasztoznak bárkit, hiszen a paraszt az ő fogalmazásukban is egyetemes szinonimája minden nyomorúságosnak, megvetni valónak ... És mit szólhatnának azokhoz, akik évtizedekkel, évszázadokkal maradtak el nemcsak a világ fejlődésétől, de saját lehetőségeiktől is, és ostobaságuk, renyheségük, tehetetlenségük szemétdombján trónolva csak annyit tudnak, hogy szükség esetén elordítják magukat: Hülye paraszt! Nem szeretném a jelenségben rejlő veszélyt eltúlozni, de úgy gondolom, ajánlatos felfigyelni rá. Semmiképpen nem használ a munkás-paraszt szövetségnek, sérti társadalmunk egyik alapvető osztályát, táplálja a város és a falu közötti ellentéteket, tehát nemcsak ocsmány, visszataszító, hanem határozottan káros is. A jelenség mögött lapuló szemlélet — mert hiszen szemlélet, bár hamis szemlélet van mögötte — készteti az iparba, a városba áramló falusi fiatalokat, hogy a lehetségesnél sokkal gyorsabban próbáljanak asszimilálódni. Sokan ezért növesztenek az átlagosnál loboncosabb szőrzetet, ezért lesznek prédái a legízléstelenebb divatszokásoknak, ezért igyekeznek elsajátítani az általuk modernnek, városinak hitt magatartási és viselkedési formákat, pedig legtöbbször hasztalan a nagy igyekezet, hiszen bizonyos beidegződöttségektől, például a tájszólástól nagyon nehéz megszabadulni, és a beatfrizurás, hippi öltözetű, lezser fiatal nem egyszer megkapja a legsajátabb arcába címzett jelzőt: Hülye paraszt! Mi legyen a teendő? Sejtem, hogy univerzális, gyors megoldás nincs, határozat, rendelet itt nemigen segítene. De lehetne apellálni például a pozitív társadalmi tudatra. Azoknak a tudatára, akik értik a dolgozó nép egységének jelentőségét. Különösen a munkások tudatára, sok más mellett azért is, mert közülük sokan emlékezhetnek, hogy a parasztozás akkor élte a virágkorát, amikor az újságok bűnügyi tudósításai rendszerint így fejeződtek be: A rendőrség keresi azt a munkáskülsejű férfit, aki a tett elkövetésével alaposan gyanúsítható... 1972. FEBRUÁR 5. ■■■■■MB Azon a napon, amikor e sorokat írom, éppen féléves jubileumát ünnepelhetjük egy határozatnak, amely az ilyen csodapaloták építését luxusnak minősíti. És a boldogabb távol jövőbe utal-Í£L (faragó) VIHARLÁMPA Nem lehet kapni. Sem a pesti üzletekben, sem a vidéki boltokban. Első hallásra nem nagyon mellbevágó a hír. Bár akár viharos az idő, akár nem, a lovas kocsik sötétben nem közlekedhetnek viharlámpa nélkül. Ha mégis: a fuvarost rendszerint rajtakapja, felírja, megbünteti a rendőr. De ez még a kisebbik baj, mert az országúton, kivilágítás nélkül eléggé rövid ütem el lehet jutni az örök sötétség birodalmába, ahogy ezt a baleseti krónikák is tanúsítják. A viharlámpának pillanatnyilag csak olyan utánzata kapható, amely nagyon dekoratív lakásdísz ugyan, de a zsinórját, sajnos konnektorba kell dugni... Ez a divat: petróleumlámpa, viharlámpa, kávédaráló, öreganyánk mozsara és társai. Nem panaszkodhatnánk sem az iparra, sem a kereskedelemre, amiért a legújabb igényeknek megfelelően tervez — és végez. Ha közben nem feledkezne el olykor a leghétköznapibb és legáltalánosabb szükségletekről. — arg — aIMa 12 NM 00P&U os VÉLEMÉNYÜNK SZERINT LEHDA LAKÓHÁZA EGY NAP TÖRMELÉKE Azon a napon, amikor e sorokat írom, a következő fontosabb események történtek Magyarországon : Új fedett csarnokokat adtak át a sportolóknak. Közölték, hogy a mostani tervidőszakban öt felüljáró épül Budapesten. Tovább tartott a szokatlan időjárás: a Dunántúlon mínusz hét, a Tiszántúlon plusz hét fok volt a legalacsonyabb, illetve a legmagasabb hőmérséklet; évszaknyi vagy égövnyi volt a különbség a két országrész között. Az irodalmi élet legfontosabb eseménye pedig az volt, hogy a Nagyvilág, a Kortárs, az Élet és Irodalom szerkesztőségében egy órakor abbahagyták a munkát, s pánik nélkül, de sietve eltávoztak az épületből, mert a tűzfalszomszédos ház pontosan fél kettőkor felrobbant. Még néhány hét, és a szerkesztőségi épület is felrobban, a lapszerkesztést azontúl valószínűleg az egyik épülő felüljáró alatt folytatjuk majd, csak kitartson addig ez a szokatlan időjárás —, de most nem is erről akarok panaszkodni. Sőt. Arról, hogy a magyar irodalmi élet nem csak ezen a napon volt ilyen eseménytelen, hanem az előtte lepergett háromszázhatvanöt napon is. Nevetségesek vagyunk hát az újra és újra előhozott házrobbantási panasszal. A magyar irodalmi életnek egyáltalán semmi eseménye nincs mostanában, ha eseményen társadalmi hatású mozgást, közérdekű (vagy közérdekességű) történést, szellemi pezsgést — irodalmi életen irodalmi életet — értünk. Nincsenek akciók, tanácskozások, viták. Hosszú idő óta egy fia vita nincs. rSl®ég személyeskedő vita, még egy kis botrány, még pletyka szintű eseményecske sincs. Mióta irodalmi élet van Magyarországon, ez még nem fordult elő, az egyetértésnek, a békességnek, az egymás iránti szeretetnek ez a süket, közönyös csendállapota. Lehet, hogy a házrobbantók kezét az isteni igazságszolgáltatás, vezeti. Ha majd eltűnik a szerkesztőségi épület az Alpári Gyula utcából, helyét fölszánthatják, sóval behinthetik. Az az importexport csodapalota, amelynek kedvéért oly sürgősen le kell most bontani, úgysem épülhet föl a helyén egyhamar. __. KEDVES URAM amikor ön aláírta García Lorca Donna Rostta című darabjának vígszínházi előadásáról szóló ismertetését a Néző című havilap januári számában, aligha gondolt arra, hogy csak a telefonkönyvben 150 Nagy Lászlót sorolnak fel, és nyilván még rajtuk kívül is sokszáz ember viseli ezt a nevet Budapesten és az országban, többek között ezen a néven „fut” ön előtt egy magyar költő, aki ráadásul Lorca-fordító is, és a Nagy László név jelenleg (s alkalmasint a belátható irodalom- és sajtótörténeti jövőben) őt jelöli. Természetesen nem vádolom önt azzal, hogy más tollával (illetve nevével) ékeskedik, hiszen ön éppenséggel a saját nevét (ég tollát) használta. Csak szeretném felhívni figyelmét arra, hogy milyen esetben az a szokás, hogy az az író (újságíró), akinek neve megegyezik a pályán már ismertté vált társáéval, írói (újságírói) nevet választ magának, vagy megkülönböztető betűjelzést használ a neve mellett. Persze, ha ön nem tudván a költő Nagy László létezéséről, jóhiszeműen használta ezt a nevet — ez a szelíd szemrehányás is kizárólag a szerkesztőt illeti. Akinek bizony arra is ügyelnie kellene, hogy — ha az utcán, a tömött járműveken, a zsúfolt üzletekben nem kerülhetjük is el, hogy néha egymás lábára tapossunk — legalább a sajtóban kerüljük ki egymás — nevét. — se —