Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-05 / 6. szám - G. G.: Berda lakóháza • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - D. L.: Ez élő? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - B. F.: Vajda és Bálint • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - (faragó): Egy nap törmeléke • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - - arg -: Viharlámpa • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - - se -: Kedves uram • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Réber László: rajza • kép (9. oldal) - Galabárdi Zoltán: Már megint, vagy még mindig? (9. oldal)

A napi sajtó február 2-án hírt adott arról, hogy emléktáblát he­lyeztek el Újpesten, Berda József volt lakóházának falán. A tudó­sító nemigen fogalmazhatott más­képp, mégis, mielőtt bárki is fél­reértené a lakóház főnévhez il­lesztett birtokos személyrag je­lentését, sietve közlöm, hogy Ber­da József nem volt háztulajdo­nos. Még lakástulajdonos sem volt ,sőt — élete legnagyobb ré­szében — főbérlő sem volt, csu­pán albérlő, pontosabban ágyra­­járó. Ez a rideg, immár iroda­lomtörténeti tény. Ágyrajáró volt jólelkű szállás­adónőjének — idestova tíz évvel ezelőtt bekövetkezett — halá­láig. Akkor átmenetileg úgy lát­szott — ágyrajáróból hajléktalan­ná lesz. Miközben megrendült emléksorait írta Egy szobaasszony halálára, s kézírásos cédulákon küldözgette be az ÉS-nek —meg­próbálták kilakoltatni a szobából, amelyben addig élt, miután az ágyat (amelyre járt, s amely szin­tén nem volt a sajátja), már ko­rábban kihúzták alóla a jogos örökösök. A túlzás nélkül életmentőnek mondható expedíciót a költőtárs Földeák János, az Irodalmi Alap akkori igazgatója vezette, szárny­segéde Lukácsi József, az írószö­vetség közkedvelt gépkocsiveze­tője volt. Földeákék nagy nehe­zen megakadályozták a kilakol­tatást, majd bútort vásároltak, s berendezték a kis szobát. Berda a szó szoros értelmében újraéledt a végső kétségbeesésből, s néhány esztendőre még futotta erejéből munkára s jókedvre is. Végül hát megérte, hogy egyetlen lakószo­bája főbérlőjeként fejezhette be életét. Szép dolog az, ha elhalt köl­tőinkről emléktáblával, utcael­nevezéssel emlékezünk meg. Még szebb lenne, ha nem önkéntes mentőexpedíciók véletlenére bíz­nánk, hanem — a szőkébb és tá­­gabb hazában — nagyobb közös felelősségtudattal figyelnénk sor­sukat, míg élnek. Azért, mert többnyire élhetetlenek. S annak ellenére, hogy nem mindig köny­­nyű szeretni őket — elevenen. G. G. dani, hogy ez nem szintetikus, hanem természetes gyapjú. Azaz: birkagyapjú ..., bocsánat a par­lagi kifejezésért. Szíves felhasználásra, átnyúj­tunk néhány további javaslatot, természetes nyersanyagokból ké­szült áruk hirdetésére. Ez szuvas, ez élő, ez antik! — Mahagóni bútor a BÁV-nál. Ez ragacs, ez élő, ez éjszakai sütés! — Búzakenyér. Ez zöld, ez élő, ennek lyukas a közepe! — Parizer. Ez is zöld, ez is élő, ennek nincs leve! — Citrom. Ez zöld, ez halvaszületett, ez félrevezető!—???? g ^ VAJDA ÉS BÁLINT Vajda Lajos Barátok című raj­zán két egymáson áttűnő férfifej montázsa látható. A távolba néző, merengő arc Vajda önportréja, a lehajtott, elgondolkodó a fiatal Bálint Endréé. A felfedezés kivé­teles örömét és a művészi hit­vallást egyként igazoló, teljes művészi és emberi egységet pél­dázó sorozat 1936 táján, egy Prá­ter utcai hónapos szobában ké­szült, ez akkor Vajda otthona volt. Vajda és Bálint művészeté­nek egybecsengése nyilvánvaló a kortársi és mai piktúra történeté­ben. Így igazolja kettejük festői munkássága, vallomásaik, őrzik Vajda levelei, Bálint tanulmá­nyai. Az utóbbinak még verse is (Halott mesterem emlékének). Mindezekkel dr. Maksay László művészettörténész kitűnő forma­elemző tanulmányának (A tér a festészetben 2. Élet és Tudomány, 1972. 4. sz.) egyetlen tévedését kívánjuk korrigálni. Maksay a közölt rajz „másik arcában” Ámos Imrét fedezte fel, Bálintot csak feltételezi. Ámos Imrével Vajda valóban barátságban élt. Vajdáról Ámos szeretettel ír a naplójában, Vajda több remek rajzot készít Ámosné Anna Margit festőművészről, de Ámosról sohasem. A híres grafikai lapot nem­csak minden Vajdáról vagy Bá­lintról szóló dolgozat ismerteti, de keletkezésének történetét őrzi az érdekeltek emlékezete, a nyil­vánvaló hasonlóságot Bálint egy­korú fényképei. Kérésünkre is­mét igazolták a nyilvánvalót Vajda Júlia festőművész (Vajda özvegye), Bálint és Anna Margit is. Tehát „a képzelet imaginá­­rius terében” nem Vajda és Ámos, de Vajda és Bálint arca „olvad egybe”. Kár lenne mind­ezt akárcsak vitatni is. Vajda Lajos várt emlékkiállítása tiszta képet és bizonyosságot teremtene más kérdésekben is, művészi ere­jével feltételezéseket és legendá­kat oszlatna el _ _ EZ ÉLŐ? — Apu, ne vedd meg, mert el­kezd éjszaka mászkálni! Nyolc éves gyerek tréfás-ijedt felkiáltása a legújabb rádióhirde­tésre: „EZ TISZTA! EZ ÉLŐ! EZ GYAPJÚ! TISZTA ÉLŐ GYAPJÚ A WOOLMARK!” Kiváló hirdetési szakembereink természetesen azt akarják mon­ GALABARDI ZOLTÁN: Már megint, vagy még mindig? — Hülye paraszt! — förmed rá a villamoson egy férfi a másikra, mert az rálépett a lábára. A kiszolgálólány pofát vág az okvetetlenkedő vásárló után és szól: — Hülye prosztó! — Mit gondolt az a hülye pa­raszt, láttad, hogy nézett rám? — mondja csiklandósan a barátnőjé­nek a bakfis, forró nadrágocskából kilógó cingár lába kissé tisztátalan, az orra is majdnem elcsöppen. — A múltkor is egy hülye paraszt... A lámpa piros, a barátom meg­állítja a kocsiját, szabályosan. AB-s rendszámú fekete Mercedes csú­szik mögéje — a kocsi állaga leg­feljebb osztályvezetői beosztásra vall. A sofőr dudál, a barátom hátranéz, mit akarhat, de már nyí­lik az állami kocsi ajtaja, s az utas — lehet, hogy nem osztályve­zető, lehet, hogy az — üvölt: — Paraszt! Hülye paraszt! Furcsa jelenség. És az ember csak bámul, mert ma paras­ztoz­­nak, a mi országunkban, abban az országban, amelynek Alkotmánya kimondja: A Magyar Népköztársa­ság a munkások és a dolgozó pa­rasztok állama. Amelynek kormá­nya forradalmi munkás-paraszt kormány... Mielőtt valaki óva intene az ál­talánosítástól, sietek kijelenteni: a világért se állítanám, hogy min­denki, mindenhol, mindig leparasz­­tozza azt, akit sértegetni akar. De a tünet létezik, kénytelenek va­gyunk észrevenni. Azt is mondhatná valaki, hogy kár riadót fújni, egyszerűen divat­ról van szó, olyasmi ez is mint a barkó, a miniszoknya, s egyebek. Lehet, hogy van ebben némi igaz­ság, sokan talán azért parasztoz­­nak, mert másoktól hallják. Lehet. De ha csak divatról volna szó, ak­kor is megérné, hogy néhány szót vesztegessünk rá. És nem is tartom valószínűnek, hogy divat. Valami más. Nem akarok kéretlenül a pa­rasztság védelmére kelni — ha­zánkban ma a parasztság se véde­lemre, se sajnálatra nem szorul. Világnyi világ, történelmi korszak választja el és különbözteti meg a mai parasztot attól a paraszttól, akit szokás volt lenézni, akit lehe­tett sajnálni, s akinek olykor vé­delmére keltek népbarátok, jóem­berek, lelkiismeretükkel viaskodó vagy megcsömörlött polgárok; az efféle védelem vagy sajnálat per­sze annyit sem segített, mint a szenteltvíz. A parasztokat csak a forradalom válthatta és váltotta is meg, a többi elnyomottal együtt. De ha így van — és így van —, akkor mi történik mégis, miért dö­fi az egyik ember a másik ember önérzetét azzal, hogy paraszt, mi­ért szisszen a sértett, s ha vissza­vág, miért így vág vissza: paraszt vagy teli­ paraszt a jó édes­anyád...? Miért van az, hogy so­kak fejében a paraszt valami olyat jelenthet, ami sértő, szégyellni va­ló, alantas, megvetendő? Fölösleges volna hosszan fejte­getni, hogy a felszabadulás előtti Magyarországon milyen társadalmi funkciót töltött be a parasztozás. Kis ember akkor örül, ha magánál kisebbet lát, tartja a mondás, és a rendszer gondoskodott róla, hogy mindenki lásson, pontosabban lát­ni véljen magánál kisebbet. Sok­féle ok miatt a parasztság lett az a kategória, amellyel önmagát összemérve bárki megnyivánulni láthatta saját felsőbbrendűségét. Bárki, akinek ilyen igénye volt... (Ez természetesen nem zárta ki azt, hogy a paraszt is hozzájusson a maga vigaszához. Ugyanaz a propaganda a parasztnak olyasmit magyarázott, hogy ő a nemzetfenn­tartó erő, különb a talaj táján, ha­zátlan munkásnál, hogyha a pa­raszt nem dolgozik, az úr nem eszik stb­. De hát: mi ez a mostani parasz­tozás? Illene felelnem a címül vá­lasztott kérdésre: Már megint vagy még mindig? Azt hiszem is-is. Él­nek köztünk még olyanok, akik a maguk idejében szívesen fémjelez­ték a saját helyzetüket mások mocskolásával, sűrűn mondogat­ták: rohadt proli, hülye paraszt... — a prolikat emlegetni még nem tartják ajánlatosnak... (Ámbár, ámbár... a napokban láttam egyik lapunk levelezési rovatában egy nyugalmazott járásbíró levelét, amely szerint a hétvégi, úgyneve­zett fekete vonatokon félni kell a részeg munkásoktól... Hát, ha mást nem is, egy kevés differen­ciálási készséget elvárna az ember egy járásbírótól. Még akkor is, ha nyugalmazott...) Akadnak, nem is kevesen, akik készségesen átve­szik az efféle hagyományokat, hogy legalább így hasonuljanak a jobb körökhöz. Sokan azért teszik, mert mások is teszik. Nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy néme­lyek tudatosan ösztönzik a pa­rasztozást, nem is olyan rejtélyes meggondolásokból kiindulva. Van­nak aztán olyanok, akik életszín­vonaluk fejlődését, anyagi jólétü­ket saját ügyeskedésüknek, saját kiválóságuknak tulajdonítják, s duzzadó önérzetüket unos-untalan megvillogtatják azokkal szemben, akik — szerintük — nem tartoz­nak a világot birtokló elitbe. Ők is könnyen, szinte természetesen leparasztoznak bárkit, hiszen a paraszt az ő fogalmazásukban is egyetemes szinonimája minden nyomorúságosnak, megvetni való­nak ... És mit szólhatnának azok­hoz, akik évtizedekkel, évszázadok­kal maradtak el nemcsak a világ fejlődésétől, de saját lehetőségeik­től is, és ostobaságuk, renyheségük, tehetetlenségük szemétdombján trónolva csak annyit tudnak, hogy szükség esetén elordítják magu­kat: Hülye paraszt! Nem szeretném a jelenségben rejlő veszélyt eltúlozni, de úgy gondolom, ajánlatos felfigyelni rá. Semmiképpen nem használ a munkás-paraszt szövetségnek, sér­ti társadalmunk egyik alapvető osztályát, táplálja a város és a falu közötti ellentéteket, tehát nemcsak ocsmány, visszataszító, hanem határozottan káros is. A jelenség mögött lapuló szemlélet — mert hiszen szemlélet, bár hamis szemlélet van mögötte — készteti az iparba, a városba áramló fa­lusi fiatalokat, hogy a lehetséges­nél sokkal gyorsabban próbálja­nak asszimilálódni. Sokan ezért növesztenek az átlagosnál lobon­cosabb szőrzetet, ezért lesznek prédái a legízléstelenebb divat­szokásoknak, ezért igyekeznek el­sajátítani az általuk modernnek, városinak hitt magatartási és vi­selkedési formákat, pedig legtöbb­ször hasztalan a nagy igyekezet, hiszen bizonyos beidegződöttségek­­től, például a tájszólástól nagyon nehéz megszabadulni, és a beat­­frizurás, hippi öltözetű,­ lezser fia­tal nem egyszer megkapja a leg­­sajátabb arcába címzett jelzőt: Hü­lye paraszt! Mi legyen a teendő? Sejtem, hogy univerzális, gyors megoldás nincs, határozat, rendelet itt nemigen segítene. De lehetne apellálni például a pozitív társadal­mi tudatra. Azoknak a tudatára, akik értik a dolgozó nép egységé­nek jelentőségét. Különösen a munkások tudatára, sok más mel­lett azért is, mert közülük sokan emlékezhetnek, hogy a paraszto­zás akkor élte a virágkorát, amikor az újságok bűnügyi tudósításai rendszerint így fejeződtek be: A rendőrség keresi azt a munkáskül­sejű férfit, aki a tett elkövetésével alaposan gyanúsítható... 1972. FEBRUÁR 5. ■■■■■MB Azon a napon, amikor e soro­kat írom, éppen féléves jubileu­mát ünnepelhetjük egy határozat­nak, amely az ilyen csodapalo­ták építését luxusnak minősíti. És a boldogabb távol jövőbe utal-Í£L (faragó) VIHARLÁMPA Nem lehet kapni. Sem a pesti üzletekben, sem a vidéki boltokban. Első hallásra nem nagyon mell­bevágó a hír. Bár akár viharos az idő, akár nem, a lovas kocsik sötétben nem közlekedhetnek vi­harlámpa nélkül. Ha mégis: a fuvarost rendszerint rajtakapja, felírja, megbünteti a rendőr. De ez még a kisebbik baj, mert az országúton, kivilágítás nélkül eléggé rövid ütem el lehet jutni az örök sötétség birodalmába, ahogy ezt a baleseti krónikák is tanúsítják. A viharlámpának pillanatnyi­lag csak olyan utánzata kapható, amely nagyon dekoratív lakásdísz ugyan, de a zsinórját, sajnos kon­nektorba kell dugni... Ez a di­vat: petróleumlámpa, viharlám­pa, kávédaráló, öreganyánk mo­zsara és társai. Nem panaszkodhatnánk sem az iparra, sem a kereskedelemre, amiért a legújabb igényeknek megfelelően tervez — és végez. Ha közben nem feledkezne el olykor a leghétköznapibb és leg­általánosabb szükségletekről. — arg —­ aIM­­a 12 NM 00­P&­­U os VÉLEMÉNYÜNK SZERINT LEHDA LAKÓHÁZA EGY NAP TÖRMELÉKE Azon a napon, amikor e soro­kat írom, a következő fontosabb események történtek Magyaror­szágon : Új fedett csarnokokat adtak át a sportolóknak. Közölték, hogy a mostani terv­időszakban öt felüljáró épül Bu­dapesten. Tovább tartott a szokatlan idő­járás: a Dunántúlon mínusz hét, a Tiszántúlon plusz hét fok volt a legalacsonyabb, illetve a legma­gasabb hőmérséklet; évszaknyi vagy égövnyi volt a különbség a két országrész között. Az irodalmi élet legfontosabb eseménye pedig az volt, hogy a Nagyvilág, a Kortárs, az Élet és Irodalom szerkesztőségében egy órakor abbahagyták a munkát, s pánik nélkül, de sietve eltávoztak az épületből, mert a tűzfalszom­szédos ház pontosan fél kettőkor felrobbant. Még néhány hét, és a szerkesztőségi épület is felrobban, a lapszerkesztést azontúl valószí­nűleg az egyik épülő felüljáró alatt folytatjuk majd, csak kitart­son addig ez a szokatlan időjárás —, de most nem is erről akarok panaszkodni. Sőt. Arról, hogy a magyar irodalmi élet nem csak ezen a napon volt ilyen eseménytelen, hanem az előtte lepergett háromszázhatvan­öt napon is. Nevetségesek va­gyunk hát az újra és újra előho­zott házrobbantási panasszal. A magyar irodalmi életnek egyálta­lán semmi eseménye nincs mos­tanában, ha eseményen társadal­mi hatású mozgást, közérdekű (vagy közérdekességű) történést, szellemi pezsgést — irodalmi éle­ten irodalmi életet — értünk. Nincsenek akciók, tanácskozások, viták. Hosszú idő óta egy fia vita nincs. rSl®ég személyeskedő vita, még egy kis botrány, még plety­ka szintű eseményecske sincs. Mióta irodalmi élet van Magyar­­országon, ez még nem fordult elő, az egyetértésnek, a békességnek, az egymás iránti szeretetnek ez a süket, közönyös csendállapota. Lehet, hogy a házrobbantók ke­zét az isteni igazságszolgáltatás, vezeti. Ha majd eltűnik a szer­kesztőségi épület az Alpári Gyu­la utcából, helyét fölszánthatják, sóval behinthetik. Az az import­export csodapalota, amelynek kedvéért oly sürgősen le kell most bontani, úgysem épülhet föl a he­lyén egyhamar. __. KEDVES URAM amikor ön aláírta García Lorca Donna Rostta című darabjának vígszínházi előadásáról szóló is­mertetését a Néző című havilap januári számában, aligha gondolt arra, hogy csak a telefonkönyv­ben 150 Nagy Lászlót sorolnak fel, és nyilván még rajtuk kívül is sokszáz ember viseli ezt a ne­vet Budapesten és az országban, t­öbbek között ezen a néven „fut” ön előtt egy magyar költő, aki ráadásul Lorca-fordító is, és a Nagy László név jelenleg (s al­kalmasint a belátható irodalom- és sajtótörténeti jövőben) őt je­löli. Természetesen nem vádolom önt azzal, hogy más tollával (il­letve nevével) ékeskedik, hiszen ön éppenséggel a saját nevét (ég tollát) használta. Csak szeretném felhívni figyelmét arra, hogy m­­ilyen esetben az a szokás, hogy az az író (újságíró), akinek neve megegyezik a pályán már is­mertté vált társáéval, írói (új­ságírói) nevet választ magának, vagy megkülönböztető betűjelzést használ a neve mellett. Persze, ha ön nem tudván a költő Nagy László létezéséről, jó­hiszeműen használta ezt a nevet — ez a szelíd szemrehányás is kizárólag a szerkesztőt illeti. Aki­nek bizony arra is ügyelnie kel­lene, hogy — ha az utcán, a tö­mött járműveken, a zsúfolt üzle­tekben nem kerülhetjük is el, hogy néha egymás lábára tapos­sunk — legalább a sajtóban ke­rüljük ki egymás — nevét. — se —

Next