Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-11-04 / 45. szám - Bencze Klára: Tanulmányi idő: két év • riport (14. oldal) - Apáti Miklós: Parasztház • vers (14. oldal) - Szabó M. László: metszete • kép (14. oldal)
APÁTI MIKLÓS: Parasztház falán a fehér fény lakik mellette kút lenn két köböl víz fénye felszáll néhanap vödörbe gyűjtik visszaöntik forrást eszik a kút vize forrás lakik a kút hasában a forrás messze születik hegyek barlangos ágyékában a hegy a hegy az távolabb van parazsat terem szép gerince szórt szénája illog halkan a narancsszínű háztetőre a vörös Nap is csak visszanéz int hogy majd egyszer mindörökre És szülni a két gyereket. Egy Iztepát és egy kislányt. De ez még messze Szeptemberben jönnél a szüleit, hozzák a lányokat bőröndöstül. Megnézik a csinos kétszintes házat, ez lesz a lányuk otthona két esztendeig. — Csak szigorúan tessék... — adják át a gyereket a gondnokaszszonynak. Van aki egy nap, egy éjjel utazott a gyerekkel a személyvonaton, míg felért Három, négy, hat, nyolc gyerekes asszonyok hozzák, vagy küldik fel munkára, tanulásra a keresősorra nőtt tizennégy évest. Fonónő, szövőnő lesz belőlük. A tanulmányi idő csupán két év. Jó, hogy az otthon közel van a gyárhoz, a kerítésen belül építették. Tiszta ágyak, rendes szobáik. Van fürdőszoba, még konyha is. A folyosón zem növények. A felügyelőnők kedvesnek látszanak. Maguk korabeli asszonyok. — Csak szigorúan tessék... — adják át a gyereket és hazautaznak. A csinos diákszálló két millióba került. Van benne tizenöt szoba, 8—12 ágyasok. Eredetileg száz lányra méretezték, de helyet csinálnak akár százharminc kislánynak is. Kell a munkaerő a gépek mellé. A közös helyiségek, a szobák, a lépcsőház, a pinceklub, tíz fotellal, tévével, rádióval, lemezjátszóval, a mosó-szárító-vasaló helyiség, a konyha, a mosogató, a tisztálkodóhelyiségek, és a betegszoba. Az iskola sincs messze. Kerítésen belül, ötszáz méter. Kihelyezett tagozat. A mindenkori iskolák, oktatás, előadás számára két tantermet létesített a gyár. Délelőttönként itt tartják az ipari tanulók óráit. Tornaterem nincs, a torna itt nem közismereti tárgy. Az óraközi szünetet a tantermekben tartják, a forgalmas gyári udvaron a lányok akadályoznák a közlekedést, könnyen történhetne baleset. A tanárnők kedvesek, valamikor gyári munkásnők voltak maguk is. Továbbtanultak. Elmesélik a lányoknak, milyen jó ez a gyár, szép ösztöndíjat ad a kezdőknek, rendes fizetést már másodéves kortól, a ballagásra ünnepi öltözetet szabnak méretre, a ruhát ajándékba kapják a KISZ-től, a végzősöket a gyárban ünnepélyesen fogadják. És megkezdődik a tanév. — Én nem ilyennek képzeltem a gyárat — tűnődik a Szabolcsból jött Marika. — Otthon annyit emlegették. Ha volna egy gyár a közelünkben! Azt hittem, a gyárban mindenki jól érzi magát. Hogy ott elfárad az ember? — Én a sok kivételezést nem bírom — háborog Ági. — Az egyik csoport dolgozhat rövid köpenyben, a hajukat se kell bekötni, mi meg... Kötelező a hosszú köpeny, ami még a térdet is befedi, és az az öregasszonyosan bekötött fej... Hát igazság ez? — Az miféle igazság, hogy tizenhat keskeny gépre egy tanulót tesznek, küszködjön, tizennyolc széles gép mellett meg ketten lazsálnak? — Ica kérdezi ezt. — Márti, te nem szólsz? — kérdem az egyetlen szótlan lányt. — Mindig azzal jönnek az idősebbek, hogy mibennünk nincs felelősség, mi nem szeretünk dolgozni. De ha túlórázni kell, takarítani, vagy bármi pluszmunka adódik, ránk mutatnak. ..Csinálják a fiatalok, ők ráérnek, nincs családjuk, csak a szórakozás várja őket.” Rosszul esik, mikor mi éppen úgy megtesszük a magunkét... Eddig szerettek, mert ha volt időm, körülnéztem, mit segíthetnék? Úgy neveltek, tisztelni kell az idősebbeket. Hozok vizet, felsöprök, megteszem, amit kérnek. Márta nem szabolcsi, csak nógrádi, nem voltak elképzelései a gyárról, egyszerűen el kellett jönnie dolgozni, mert az apja meghalt, és otthon, a faluban csak az édesanyja kapott munkát, azt is protekcióval. Hogy vágyik haza, a mama mellé! — Anyukám azt írja, meg kell szokni, muszáj! Bent a gyárban, a munkaközi szünetekben a munkásasszonyok állandó beszédtémája; mi lesz a gyárral, ha ők, a régiek, kidőlnek a sorból? Akik még szerették itt a munkát? Ezek a mai fiatalok ugyan nem fognak műszak után is ideállni a gép mellé, ha a vállalat érdeke úgy kívánja. Ezek akkor maradnak otthon, amikor eszükbe jut, a flanc, meg a szórakozás, csak az érdekli őket. Már tisztelet annak a kevés kivételnek — mondják, ha netán valaki védelmébe venné a lányokat. K-né mindig megvédi őket. — örül a lelkem, hogy végre építettek nekik diákotthont, hogy jó helyük van — mondja. — Sokszor emlegettük a munkatársaimmal, lemondanánk a fele nyereségről, csak ne kéne ezeknek a lányoknak albérletben tengődniük. Fájt a szívünk értük. Kint állok a gyárkapuban. Két óra elmúlt, jönnek kifelé a délelőttösök. Sáriné régi ismerős, megszólít — Képzelje, a tanulónk! Hogy nevelik ezeket a fiatalokat? Bartos Márta, már a neve is milyen fennhéjázó, ugye? Na, szóval, jóindulatúan tanítottam, mikor mit csináljon, hogyan használja ki az idejét, ne a maga kárán okuljon, keresse majd meg a pénzét. Mutatom neki, ez is fölösleges mozdulat, az is. Egyszer csak kitör. „Agyonhajszol, nem látja?” — és elrohant a csoportvezetőjükhöz hisztizná. Hogy ne a munkások mondják meg, mi a tanulók dolga, mert a munkások őket kihasználják. Még ő sírt! Elvitték a betegszobára, vissza se jött, kínlódhattam egyedül, pont ma, amikor legjobban szakadt a szál...! Közben meg se áll, átkísérteti magát a buszmegállóhoz, most szembe kerültünk a gyár diákotthonával. — Nézze meg jól a házuk táját! Csak a piros lámpa hiányzik róla... Rajzanak a fiúk, mint mezre a légy... Fényes nappal kézenfogva lógni a fiúkkal, amikor mindenük megvan! De dolgozni, azt nem! Hát nekem ez a véleményem. No, isten vele, jön a busz. • A legidősebbek testileg-lelkileg kimerültnek érzik magukat, húszhuszonöt évi gép melletti szaladgálásban, és olykor dühösek az egész világra. M.-né a fürdőben odament Bartos Mártához és odamutatta a dagadt, formátlan, viszeres lábát: — Nézd meg... A tiéd is ilyen lesz... Minek jöttél ide? Fuss innen, míg nem késő! Hova fusson? És... el lehet futni? Segít a futás? A rémült lányból az eset utáni napon, a betegszobában tört ki az elkeseredés. Ennyit tudnak róluk: Hová valósiak, kik a szüleik, ki a példaképük. (Egyébként, kevés kivétellel, kinek-kinek az édesanyja, vagy az édesapja.) Milyennek ismerik magukat Mennyi az intelligenciahányadosuk. Hogy igazságszeretők. Hogy kiváltképp érdekli őket a szexuális élet témaköre. De hogyan érzik magukat az iskola-gyár-otthon rövidszárú háromszögében? Ezt nemigen kérdezik a lányoktól. Tartok tőle. Rossz szokás. Beidegződés. Csak tizennégy-tizenhat évesek. De tudnak válaszolni. „Ha a kollégiumban lehetne egy tanulószoba!” „Ha megszerveznék itt is a tanulópárok mozgalmát!” „Ha volna kötelező tanulóóra, amikor csendnek kell lenni!” „Vegyenek már egy tollaslabdát!” „Meg van értve, hogy az ablakon nem lehet lebeszélni, mert elég sok fiú szokott itt állni. De hogyha nincsenek itt fiúk, és nincs kimenő, és nagy a meleg, akkor a nagyablakot miért nem lehet kinyitni és kinézni, vagy valami?” „Ne zsúfoljanak minket össze. A szoba eredetileg hat ágyas. Tíz fekhelyet préseltek bele.” „Mért nem szabad a szobákat díszíteni? Így minden olyan egyhangú. Minden sárga!” „A társalgóba ismerős is bejöhessen ...” A gyári étteremben vacsorához készülődnek. Ma meleg vacsorát kapnak a lányok. A konyhafőnök nem nagy buzgalommal van. — Látta? __ 7 — Otthagytuk a feliratot a tükrön. Feltalálták a legújabb irónt. A háromszögsajtot. Valamelyik kislány, tegnap, vacsoránál, azzal írta fel az éttermi tükörre: „Nem kell!” Hát a sajtot nem szeretik. Otthon zsíroskenyérhez szokták. A sajtokat, vajakat, májkrémeket, a reggeli kakaót, az esti poharas tejfölt, az otthonról kapott, dobozba rakott, gonddal csomagolt rántott csirkét, süteményt — vágják egyenesen, a takarékosabbra, három hét múltán, mikor már bűzlik tőle a fridzsider — a kukába. Kétszázötven-háromszáz forinttal már kezdetben rendelkeznek, később ezerezerkétszáz forintot megkeresnek, és a szálló teljesen ingyenes. A pénzüket cigarettára, édességre, kedvükre való falatolcra költik. A vásárlásra még futja a szűkre szabott kimenőből. Napi két óra kimenő... Az alatt mit lehet csinálni? Közértbe menni, meg fiúzni bent a szobornál, a busz városközponti végállomásánál. Mást nem nagyon. Mert: Ha átmennek a túloldali grundra, a fiúkhoz, focizni — kikapnak. Ha a nyitott szobaablakon át diskurálnak a kintiekkel — megbüntetik őket. A kapu előtt ácsorogni és szóbaelegyedni az arrajárókkal, mint otthon a faluban — tilos! Ha moziba mennek, nem érnek vissza idejében. Ha késnek — azért kimenőelvonás jár. „Szobafogsággal semmit nem lehet elintézni. Ha egy nevelő néha elbeszélgetne az emberrel, nem lenne annyi kimenőelvonás” — jelentette ki Marika, Ica, Bori, Márti. — Ha valami értelmes időtöltést találnak, nem szólnék egy szót se a késésért — mondta a legkedveltebb nevelő. — De csak a labdát rúgják a fiúkkal a porban! — Ajánlott már nekik valami jó programot? — Még az is az én gondom-bajom legyen? Hárman vannak százharminc lányhoz. Keres, folyton másik munkahelyet keres az asszony. Ebben a gyárban nem sok jót tapasztalt. Tizenkét évig gépen dolgozott, aztán az a fegyelmi ügy... Mozgalmi ember volt, ünnepi versenyt szervezett, vállalták, hogy egy ideig hat helyett nyolc gépet kezelnek. Később a vezetők véglegesíteni akarták a nyolc gépes rendszert. Elsőnek tiltakozott. Jött a fegyelmi. Kizárták. Felmondott. Nem felejti a szótlan sétát a cédulával irodáról, irodára. Lépett volna utoljára ki a kapun, mikor visszahívták, „örök szégyenünk lesz ez a fegyelmi” — mondták az illetékesek, s áthelyezték ide, könnyű munkára. Nevelőnek. — A lányok az idegeimet készítik ki. Kedvökre tenni? Visszük őket kirándulni, moziba, színházba, még táncolni is, egy fiúkollégiumba. Mikor megjövünk, azt kérdik, mit kapnak ezért? Mennyi pótkimenőt? És mikor? Hallott még ilyet? És a vacsora... Ha zsíroskenyeret kapnának, azt unnák meg. Igen, mert akkor folyton azt kapnának. A gondnokasszony most jár továbbképzésre. Azelőtt könyvelt Minduntalan szabadságon van, aztán meg túlórázik. Kedves mindenkivel. Beengedi a lányokat az irodájába. Ott lehet varrni, kézimunkázni, hajat szárítani. Közben az asszony meséli a szomorú életét. A lányok megmosolyogják. ,A lemezjátszó féléve rossz, mert nem csináltatják meg?” „A függönyünket két hete elvitték, este nem tudunk levetkőzni, mert belátnak az utcáról.” „Az ajtónk két hónapja leszakadt és azóta függöny helyettesíti”. „A fürdőben a zuhany rózsája hónapok óta rossz és senki nem gondol rá, meg kéne csináltatni.” „Annyiszorkértük már.. „Már ezt a kis időt kibírjuk!” „Azt tartom jónak, hogy nemsoká elmegyünk mi innen!” Az otthonban, valóban, csak két évet töltenek. Aztán átkerülnek a munkásnőotthonba. Azt is folyton bővítik, mégis egyre zsúfoltabb. Lakó lesz belőlük, fizetnek a helyért, ide nem hoznak már reggelit, innen nem viszik vacsorázni őket. Maguk takaríthatnak, lakógyűlés is van, meg szállásbizottság is. Szókincsükből kiesnek a meghitt gyerekkori kifejezések: szobafogság, kimenő elvonás, kivételezés... De a fogalmak nem tűnnek el, átalakulnak: írásbeli figyelmeztetés, fegyelmi, kizárás, önkényeskedés, visszaélés, igazságtalanság, részrehajlás — tanulják a korukhoz ülő szavakat. Aztán mindnyájan férjhez akarnak menni. Néhányan nem mindjárt, hanem amikor már leérettségiztek, vagy legalább a gyorsgépíró iskolát elvégezték, s így gondoskodtak magukról: idővel egyműszakos és könnyebb beosztást kaphatnak. Jó, megértő férjet szeretnének. És majd lakást szerezni Lázaié nem kapta vissza Mártát, akivel úgy-ahogy, mégis összeszokott Az ügyről Lujza számolt be az önkormányzat ülésén: — Figyelmeztettem Bartos Mártát, hogy most már szólni fogok a nevelőnek, mert megint kinézett az ablakon és kibeszélt Azt felelte, hagyjam békén, ővele különben se sokáig lesz gond, és másnap szedte be azt a sok gyógyszert. Márta attól féltán terhes lett, mert odaát a grundon... Tizenöt éves volt A grundot azóta esténként kivilágítják. A napokban megint arra jártam. A pinceklubból gitármuzsika hal, latszott, bementem. Az irodalmi szakkör foglalkozása zajlott, a tohonya, szemüveges énekes, gitárral kísérte magát. Vendégként jött Látnivaló volt az igyekezete, hogy kedvet csináljon az énekléshez. Azt szereti — mit szereti, imádja! —, ha a közönsége vele énekel. Megénekeltetni a lányokat! Ülnek feszes arccal, húzkodják a térdükre az allószoknyájukat és még csak nem is tátognak. A népénekes pillantást vált a rendezővel az mindentudón mosolyog, karját leengedi. Türelem. Az a fő. Mintha mondaná. — Pihenj kicsit — szól, és a lányok felé fordul. Itt van Marika, Ági, Borka. Marika, aki a vonaton magolja a verseket — hosszú az út hazáig, s egy lány ha egyedül utazik a péntek esti fekete vonaton... legjobb, ha elfoglalja magát. Ági, aki ha kiveszi a szabadságát, felül egy vonatra, az oda viszi, ahol még nem járt. Addig marad egy-egy helyen, míg a kedve tartja. Szabad szombaton a lányokkal kirándul, a programokat ő találja ki. Azt mondják rá, parancsolgat. A szavalás nála csak időtöltés. De Borka három újságot járat egyenesen a versek kedvéért. Amelyik megtetszik, azt kivágja, elteszi, később megtanulja. A forradalmi verseket szereti. Költeményeket, amelyekben, mikor szavalja őket, kiadhatja hangjának minden erejét. Ági hirtelen feláll. Mintha láthatatlan karmester felszólítására tennék, a délután folyamán hol az egyik, hol a másik lány pattan fel, ragadja meg a rendező poharát, akár üres, akár félig telt, és megy hátra, a csaphoz. Jól kiengedi a klóros vizet, frisset tölt a poharába. A rendező szomjazik egész délután, hálásan mosolyog. A lányok háziasszonykodnak. A dallam már betölti ismét a szobát, a kinti, téglatörmelékes grundot, a jövendő társasház helyét. Lesz majd, aki ha látja, hogyan emelkedik a ház, titokban megtöri a szemét. Odaát, a munkásnőotthonban. A kilincs félénken lenyomódik, a mozdulat abba is maradna, de a gitáros észreveszi, szövetségeseket sejt, abbahagyja a játékát, úgy kiáltja: — Bújj be.. .! Már izzad, kegyetlenül izzad és még mindig nincs eredmény. Ej, hát falusi teremtések és elfelejtettek énekelni?! BENCZE KLÁRA RIPORTJA: Tanulmányi idő: két év Szabó M. László metszete