Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-11-04 / 45. szám - Bencze Klára: Tanulmányi idő: két év • riport (14. oldal) - Apáti Miklós: Parasztház • vers (14. oldal) - Szabó M. László: metszete • kép (14. oldal)

APÁTI MIKLÓS: Parasztház falán a fehér fény lakik mellette kút lenn két köböl víz fénye felszáll néhanap vödörbe gyűjtik visszaöntik forrást eszik a kút vize forrás lakik a kút hasában a forrás messze születik hegyek barlangos ágyékában a hegy a hegy az távolabb van parazsat terem szép gerince szórt szénája illog halkan a narancsszínű háztetőre a vörös Nap is csak visszanéz int hogy majd egyszer mindörökre És szülni a két gyereket. Egy Iztepát és egy kislányt. De ez még messze ­ Szeptemberben jönnél­ a szüleit, hozzák a lányokat bőröndöstül. Megnézik a csinos kétszintes házat, ez lesz a lányuk otthona két esz­tendeig. — Csak szigorúan tessék... — adják át a gyereket a gondnokasz­­szonynak. Van aki egy nap, egy éjjel uta­zott a gyerekkel a személyvonaton, míg felért Három, négy, hat, nyolc gyerekes asszonyok hozzák, vagy küldik fel munkára, tanulásra a kereső­sorra nőtt tizennégy évest. Fonónő, szövőnő lesz belőlük. A ta­­nulmányi idő csupán két év. Jó, hogy az otthon közel van a gyár­hoz, a kerítésen belül építették. Tiszta ágyak, rendes szobáik. Van fürdőszoba, még konyha is. A fo­lyosón zem növények. A felügyelő­nők kedvesnek látszanak. Maguk korabeli asszonyok. — Csak szigorúan tessék... — adják át a gyereket és hazautaz­nak. A csinos diákszálló két millióba került. Van benne tizenöt szoba, 8—12 ágyasok. Eredetileg száz lányra méretezték, de helyet csi­nálnak akár százharminc kislány­nak is. Kell a munkaerő a gépek mellé. A közös helyiségek, a szo­bák, a lépcsőház, a pinceklub, tíz fotellal, tévével, rádióval, lemez­játszóval, a mosó-szárító-vasaló helyiség, a konyha, a mosogató, a tisztálkodóhelyiségek, és a beteg­szoba. Az iskola sincs messze. Keríté­sen belül, ötszáz méter. Kihelye­zett tagozat. A mindenkori iskolák, oktatás, előadás számára két tan­termet létesített a gyár. Délelőttön­ként itt tartják az ipari tanulók óráit. Tornaterem nincs, a torna itt nem közismereti tárgy. Az óra­közi szünetet a tantermekben tart­ják, a forgalmas gyári udvaron a lányok akadályoznák a közlekedést, könnyen történhetne baleset. A tanárnők kedvesek, valamikor gyári munkásnők voltak maguk is. Továbbtanultak. Elmesélik a lányoknak, milyen jó ez a gyár, szép ösztöndíjat ad a kezdőknek, rendes fizetést már má­sodéves kortól, a ballagásra ünne­pi öltözetet szabnak méretre, a ru­hát ajándékba kapják a KISZ-től, a végzősöket a gyárban ünnepélye­sen fogadják. És megkezdődik a tanév. — Én nem ilyennek képzeltem a gyárat — tűnődik a Szabolcsból jött Marika. — Otthon annyit em­legették. Ha volna egy gyár a kö­zelünkben! Azt hittem, a gyárban mindenki jól érzi magát. Hogy ott elfárad az ember? — Én a sok kivételezést nem bí­rom — háborog Ági. — Az egyik csoport dolgozhat rövid köpenyben, a hajukat se kell bekötni, mi meg... Kötelező a hosszú köpeny, ami még a térdet is befedi, és az az öregasszonyosan bekötött fej... Hát igazság ez? — Az miféle igazság, hogy ti­zenhat keskeny gépre egy tanulót tesznek, küszködjön, tizennyolc széles gép mellett meg ketten la­zsálnak? — Ica kérdezi ezt. — Márti, te nem szólsz? — kér­dem az egyetlen szótlan lányt. — Mindig azzal jönnek az idő­sebbek, hogy mibennünk nincs fe­lelősség, mi nem szeretünk dolgoz­ni. De ha túlórázni kell, takarítani, vagy bármi pluszmunka adódik, ránk mutatnak. ..Csinálják a fiata­lok, ők ráérnek, nincs családjuk, csak a szórakozás várja őket.” Rosszul esik, mikor mi éppen úgy megtesszük a magunkét... Eddig szerettek, mert ha volt időm, kö­rülnéztem, mit segíthetnék? Úgy neveltek, tisztelni kell az idősebbe­ket. Hozok vizet, felsöprök, megte­szem, amit kérnek. Márta nem szabolcsi, csak nógrá­­di, nem voltak elképzelései a gyárról, egyszerűen el kellett jön­nie dolgozni, mert az apja meg­halt, és otthon, a faluban csak az édesanyja kapott munkát, azt is protekcióval. Hogy vágyik haza, a mama mellé! — Anyukám azt írja, meg kell szokni, muszáj! Bent a gyárban, a munkaközi szünetekben a munkásasszonyok állandó beszédtémája; mi lesz a gyárral, ha ők, a régiek, kidőlnek a sorból? Akik még szerették itt a munkát? Ezek a mai fiatalok ugyan nem fognak műszak után is ideállni a gép mellé, ha a vállalat érdeke úgy kívánja. Ezek akkor maradnak otthon, amikor eszükbe jut, a flanc, meg a szórakozás, csak az érdekli őket. Már tisztelet annak a kevés kivételnek — mond­ják, ha netán valaki védelmébe venné a lányokat. K-né mindig megvédi őket. — örül a lelkem, hogy végre építettek nekik diákotthont, hogy jó helyük van — mondja. — Sok­szor emlegettük a munkatársaim­mal, lemondanánk a fele nyere­ségről, csak ne kéne ezeknek a lá­nyoknak albérletben tengődniük. Fájt a szívünk értük. Kint állok a gyárkapuban. Két óra elmúlt, jönnek kifelé a délelőt­tösök. Sáriné régi ismerős, meg­szólít — Képzelje, a tanulónk! Hogy nevelik ezeket a fiatalokat? Bar­tos Márta, már a neve is milyen fennhéjázó, ugye? Na, szóval, jó­indulatúan tanítottam, mikor mit csináljon, hogyan használja ki az idejét, ne a maga kárán okuljon, keresse majd meg a pénzét. Muta­tom neki, ez is fölösleges mozdulat, az is. Egyszer csak kitör. „Agyon­hajszol, nem látja?” — és elrohant a csoportvezetőjükhöz hisztizná. Hogy ne a munkások mondják meg, mi a tanulók dolga, mert a munkások őket kihasználják. Még ő sírt! Elvitték a betegszobára, vissza se jött, kínlódhattam egye­dül, pont ma, amikor legjobban szakadt a szál...! Közben meg se áll, átkísérteti magát a buszmegállóhoz, most szembe kerültünk a gyár diákott­honával. — Nézze meg jól a házuk táját! Csak a piros lámpa hiányzik róla... Rajzanak a fiúk, mint mezre a légy... Fényes nappal kézenfogva lógni a fiúkkal, amikor mindenük megvan! De dolgozni, azt nem! Hát nekem ez a véleményem. No, isten vele, jön a busz. • A legidősebbek testileg-lelkileg kimerültnek érzik magukat, húsz­huszonöt évi gép melletti szalad­gálásban, és olykor dühösek az egész világra. M.-né a fürdőben odament Bartos Mártához és oda­mutatta a dagadt, formátlan, vi­­szeres lábát: — Nézd meg... A tiéd is ilyen lesz... Minek jöttél ide? Fuss in­nen, míg ne­m késő! Hova fusson? És... el lehet fut­ni? Segít a futás? A rémült lányból az eset utáni napon, a betegszobában tört ki az elkeseredés.­ ­ Ennyit tudnak róluk: Hová valósiak, kik a szüleik, ki a példaképük. (Egyébként, kevés kivétellel, kinek-kinek az édesany­ja, vagy az édesapja.) Milyennek ismerik magukat Mennyi az intel­ligenciahányadosuk. Hogy igazság­szeretők. Hogy kiváltképp érdekli őket a szexuális élet témaköre. De hogyan érzik magukat az is­­­kola-gyár-otthon rövidszárú há­romszögében? Ezt nemigen kérde­zik a lányoktól. Tartok tőle. Rossz­ szokás. Be­idegződés. Csak tizennégy-tizenhat évesek. De tudnak válaszolni. „Ha a kollégiumban lehetne egy tanulószoba!” „Ha megszerveznék itt is a tanu­­lópárok mozgalmát!” „Ha volna kötelező tanulóóra, amikor csendnek kell lenni!” „Vegyenek már egy tollaslab­dát!”­­ „Meg van értve, hogy az ablakon nem lehet lebeszélni, mert elég sok fiú szokott itt állni. De hogyha nincsenek itt fiúk, és nincs kime­nő, és nagy a meleg, akkor a nagy­ablakot miért nem lehet kinyitni és kinézni, vagy valami?” „Ne zsúfoljanak minket össze. A szoba eredetileg hat ágyas. Tíz fek­helyet préseltek bele.” „Mért nem szabad a szobákat dí­szíteni? Így minden olyan egyhan­gú. Minden sárga!” „A társalgóba ismerős is bejö­hessen ...” A gyári étteremben vacsorához készülődnek. Ma meleg vacsorát kapnak a lányok. A konyhafőnök nem nagy buzgalommal van. — Látta? __ 7 — Otthagytuk a feliratot a tük­rön. Feltalálták a legújabb irónt. A háromszögsajtot. Valamelyik kis­lány, tegnap, vacsoránál, azzal ír­ta fel az éttermi tükörre: „Nem kell!” Hát a sajtot nem szeretik. Otthon zsíroskenyérhez szokták. A sajto­kat, vajakat, májkrémeket, a reg­geli kakaót, az esti poharas tejfölt, az otthonról kapott, dobozba ra­kott, gonddal csomagolt rántott csirkét, süteményt — vágják egye­nesen, a takarékosabbra, három hét múltán, mikor már bűzlik tőle a fridzsider — a kukába. Kétszázöt­ven-háromszáz forinttal már kez­detben rendelkeznek, később ezer­­ezerkétszáz forintot megkeresnek, és a szálló teljesen ingyenes. A pénzüket cigarettára, édességre, kedvükre való falatolcra költik. A vásárlásra még futja a szűkre sza­bott kimenőből. Napi két óra kimenő... Az alatt mit lehet csinálni? Közértbe menni, meg fiúzni bent a szobornál, a busz városközponti végállomásánál. Mást nem nagyon. Mert: Ha átmennek a túloldali grund­­ra, a fiúkhoz, focizni — kikapnak. Ha a nyitott szobaablakon át dis­­kurálnak a kintiekkel — megbün­tetik őket. A kapu előtt ácsorogni és szóba­­elegyedni az arrajárókkal, mint ott­hon a faluban — tilos! Ha moziba mennek, nem érnek vissza idejében. Ha késnek — azért kimenőelvo­nás jár. „Szobafogsággal semmit nem le­het elintézni. Ha egy nevelő néha elbeszélgetne az emberrel, nem lenne annyi kimenőelvonás” — je­lentette ki Marika, Ica, Bori, Márti. — Ha valami értelmes időtöltést találnak, nem szólnék egy szót se a késésért — mondta a legkedvel­tebb nevelő. — De csak a labdát rúgják a fiúkkal a porban! — Ajánlott már nekik valami jó programot? — Még az is az én gondom-ba­­jom legyen? Hárman vannak százharminc lányhoz. Keres, folyton másik munkahelyet keres az asszony. Eb­ben a gyárban nem sok jót tapasz­talt. Tizenkét évig gépen dolgozott, aztán az a fegyelmi ügy... Mozgalmi ember volt, ünnepi versenyt szer­vezett, vállalták, hogy egy ideig hat helyett nyolc gépet kezelnek. Ké­sőbb a vezetők véglegesíteni akar­ták a nyolc gépes rendszert. Első­nek tiltakozott. Jött a fegyelmi. Ki­zárták. Felmondott. Nem felejti a szótlan sétát a cédulával irodáról, irodára. Lépett volna utoljára ki a kapun, mikor visszahívták, „örök szégyenünk lesz ez a fegyelmi” — mondták az illetékesek, s áthelyez­ték ide, könnyű munkára. Nevelő­nek. — A lányok az idegeimet készí­tik ki. Kedvökre tenni? Visszük őket kirándulni, moziba, színházba, még táncolni is, egy fiúkollégium­ba. Mikor megjövünk, azt kérdik, mit kapnak ezért? Mennyi pótki­menőt? És mikor? Hallott még ilyet? És a vacsora... Ha zsíroske­nyeret kapnának, azt unnák meg. Igen, mert akkor folyton azt kapnának. A gondnokasszony most jár to­vábbképzésre. Azelőtt könyvelt Minduntalan szabadságon van, az­tán meg túlórázik. Kedves minden­kivel. Beengedi a lányokat az iro­dájába. Ott lehet varrni, kézimun­kázni, hajat szárítani. Közben az asszony meséli a szomorú életét. A lányok megmosolyogják. ,A lemezjátszó féléve rossz, mert nem csináltatják meg?” „A függönyünket két hete elvit­ték, este nem tudunk levetkőzni, mert belátnak az utcáról.” „Az ajtónk két hónapja leszakadt és azóta függöny helyettesíti”. „A fürdőben a zuhany rózsája hónapok óta rossz és senki nem gondol rá, meg kéne csináltatni.” „Annyiszor­­kértük már.. „Már ezt a kis időt kibírjuk!” „Azt tartom jónak, hogy nemso­ká elmegyünk mi innen!” Az otthonban, valóban, csak két évet töltenek. Aztán átkerülnek a munkásnő­­otthonba. Azt is folyton bővítik, mégis egyre zsúfoltabb. Lakó lesz belőlük, fizetnek a helyért, ide nem hoznak már reggelit, innen nem viszik vacsorázni őket. Ma­guk takaríthatnak, lakógyűlés is van, meg szállásbizottság is. Szókincsükből kiesnek a meghitt gyerekkori kifejezések: szobafog­ság, kimenő elvonás, kivételezés... De a fogalmak nem tűnnek el, át­alakulnak: írásbeli figyelmeztetés, fegyelmi, kizárás, önkényeskedés, visszaélés, igazságtalanság, részre­hajlás — tanulják a korukhoz ülő szavakat. Aztán mindnyájan férjhez akar­nak menni. Néhányan nem mind­járt, hanem amikor már leérettsé­giztek, vagy legalább a gyorsgép­író iskolát elvégezték, s így gon­doskodtak magukról: idővel egy­­műszakos és könnyebb beosztást kaphatnak. Jó, megértő férjet sze­retnének. És majd lakást szerezni Lázaié nem kapta vissza Mártát, akivel úgy-ahogy, mégis összeszo­kott Az ügyről Lujza számolt be az önkormányzat ülésén: — Figyelmeztettem Bartos Már­tát, hogy most már szólni fogok a nevelőnek, mert megint kinézett az ablakon és kibeszélt Azt felelte, hagyjam békén, ővele különben se sokáig lesz gond, és másnap szedte be azt a sok gyógyszert. Márta attól félt­­án terhes lett, mert odaát a grundon... Tizenöt éves volt A grundot azóta esténként kivi­lágítják. A napokban megint arra jártam. A pinceklubból gitármuzsika hal, latszott, bementem. Az irodalmi szakkör foglalkozása zajlott, a to­honya, szemüveges énekes, gitárral kísérte magát. Vendégként jött Látnivaló volt az igyekezete, hogy kedvet csináljon az énekléshez. Azt szereti — mit szereti, imádja! —, ha a közönsége vele énekel. Meg­énekeltetni a lányokat! Ülnek feszes arccal, húzkodják a térdükre az allószoknyájukat és még csak nem is tátognak. A nép­énekes pillantást vált a rendező­vel az mindentudón mosolyog, kar­ját leengedi. Türelem. Az a fő. Mintha mondaná. — Pihenj kicsit — szól, és a lá­nyok felé fordul. Itt van Marika, Ági, Borka. Marika, aki a vonaton magolja a verseket — hosszú az út hazáig, s egy lány ha egyedül utazik a péntek esti fekete vonaton... legjobb, ha elfoglalja magát. Ági, aki ha kiveszi a szabadságát, felül egy vonatra, az oda viszi, ahol még nem járt. Addig marad egy-egy he­lyen, míg a kedve tartja. Szabad szombaton a lányokkal kirándul, a programokat ő találja ki. Azt mondják rá, parancsolgat. A szava­lás nála csak időtöltés. De Borka három újságot járat egyenesen a versek kedvéért. Amelyik megtet­szik, azt kivágja, elteszi, később megtanulja. A forradalmi verseket szereti. Költeményeket, amelyek­ben, mikor szavalja őket, kiadhatja hangjának minden erejét. Ági hirtelen feláll. Mintha láthatatlan karmester fel­szólítására tennék, a délután folya­mán hol az egyik, hol a másik lány pattan fel, ragadja meg a rendező poharát, akár üres, akár félig telt, és megy hátra, a csaphoz. Jól kiengedi a klóros vizet, frisset tölt a poharába. A rendező szomjazik egész dél­után, hálásan mosolyog. A lányok háziasszonykodnak. A dallam már betölti ismét a szobát, a kinti, téglatörmelékes grundot, a jövendő társasház he­lyét. Lesz majd, aki ha látja, ho­gyan emelkedik a ház, titokban megtöri­ a szemét. Odaát, a mun­­kásnőotthonban. A kilincs félénken lenyomódik, a mozdulat abba is maradna, de a gitáros észreveszi, szövetségeseket sejt, abbahagyja a játékát, úgy ki­áltja: — Bújj be.. .! Már izzad, kegyetlenül izzad és még mindig nincs eredmény. Ej, hát falusi teremtések és elfelejtet­tek énekelni?! BENCZE KLÁRA RIPORTJA: Tanulmányi idő: két év Szabó M. László metszete

Next