Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-05 / 23. szám - Szekrényesy Júlia: Dallamos farkasüvöltés • színikritika • Kardos G. György: Villon és a többiek, rendező Seregi László, József Attila Színház (13. oldal) - Haász István: Áthatások • kép (13. oldal) - Székely Gabriella: Film az egész világ • filmkritika • Truffaut: Amerikai éjszaka (13. oldal) - Feuer Mária: Székely Endre: Mi a korszerűség? • interjú | Zeneszerzésünk ma (13. oldal)
SZEKRENYESY JÚLIA: Színház DALLAMOS FARKASÜVÖLTÉS Tulajdonképpen nincsen abban semmi meglepő, hogy Villon életéről rock-musical készült. Nem érzünk stílustörést, amikor a Szent Jakab templomban, a bordélyházban vagy Charles d’Orléans udvarában egyszercsak előkerül a mikrofon, s hatvan-hetven decibel erőséggel megszólalnak a dalok Szűz Máriáról, a Duci Margóról, vagy a markecolókról. A villoni költészet, melyet Gyergyai Albert dallamos farkasüvöltéshez hasonlít egyik tanulmányában, hevesen és minden fenntartás nélkül egyesül egy másik jól megkomponált farkasüvöltéssel, Victor Máté rock-zenéjével. A Villon és a többiek című musical, amelyet a József AttilaSzínház mutatott be, azonban nemeseik arra példa, hogy lámlám, milyen remek dalszövegírók a klasszikusok. Victor Máté, a zeneszerző nemcsak Villonban, valamint Mészöly Dezsőben — aki fordította és írta a verseket —, talált megfelelő társszerzőre, hanem a darab írójában, Kardos G. Györgyben is. A régi, meglehetősen közhelyszerű igazság bizonyosodott be újra: a jó zene mellett nem árt, ha egy zenés darabot meg is írnak, ha hitelesek a jellemek, a helyzetek, jól pergőek és életszerűek a párbeszédek. A megannyi madárnyelven csipogó és bárányfelhőkön lépdelő zenés játék után üdítő Kardos egészségesen érdes hangja, logikus meseszövése, pontos dramaturgiai és műfajismerete. A szerző nem akar , mélylélektant, magasröptű elelmélkedéseket árulni a zenés színpadon. Korrekt módon betartja az itt engedélyezett drámai decibel mértéket. Könnyű játékot írt, s ő ezt megengedheti magának, mert írói ösztöne eleve megóvja őt a természetellenes színektől és ízektől. A rock-musical tehát nem szól többről, mint arról, hogy Villon mégiscsak zseniálisabb volt költőnek, mint bűnözőnek. A darab, az életrajz adatait követve voltaképp a költő lebukásainak története. Szegény Villon elsőrangú profi volt ugyan lírikusnak, de tolvajként szánalomra méltó amatőrmunkát végzett. Enyhe túlzással azt is mondhatnánk, talán inkább csak improvizálta a bűnözést: mindig éppen arra járt, ahol valakit leütöttek vagy kiraboltak. Mégis ő lett a csavargó, a rosszéletű költő mintapéldánya, legnépszerűbb őstípusa, akire kortársa, Charles d’Orléans, óta borzongó csodálattal és rejtett irigységgel néznek a jól szituált művészek. A Villon és a többiek viszont a vagány helyett inkább vívódó ifjút, a gyötrődő szerelmest, a rossz útra tért, de megjavulni vágyó diákot állítja elénk. A vagányságot inkább a versekre hagyták, s a versekből kibontakozó figurákra, az ivócimborákra, a bordélyok lakóira. Seregi László rendezésében a legszembetűnőbb éppen az, hogy elsodró erejű, csábos bordélyjeleneteket látunk, tűzrőlpattant lányokkal és vérforraló táncokkal (koreográfus: Geszler György) és ebbe a színes kavalkádba csöppen a szelíd és szeretetre méltó Francois, aki a maga alkotta elszánt és nagyszájú szereplők között olykor már-már haloványabb a kelleténél. Köszönhető ez persze Vogt Károly enyhén kisfiúsra hangszerelt alakításának is. Olykor szinte átengedi a főszerepet a két rosszra csábító barátnak: Maros Gábor és Márton András két, valóban ellenálhatatlanul romlott fickót formál meg. Kiemelkedik még a szereplőgárdából Borbás Gabi Catherine-je is, persze azokban a pillanatokban a legjobb, amikor félelmetes és ravasz szépséget kell megelevenítenie. Egy-egy kisebb szerzőben meggyőző és hiteles Margittai Ági, Szabó Éva, Bánffy György, Horváth Gyula, Makay Sándor és Káló Flórián. Megnyustatóan tartózkodóak Csinády István díszletei és Kemenes Fanny jelmezei. aco ̋/ο ‘O •o ¡ Nte Truffaut Amerikai éjszaka című filmjében minden pontosan olyan, mint az életben: a filmesek öröknyüzsgő, felszínes, kapkodó, forgatásos életében, a hisztériás színésznők, a túlbuzgó, lábatlankodó kellékes, a hozzá intézett kérdésekben elvesző rendező mindennapjaiban. Truffaut tükröt tart önmaga és kollégái elé, ilyenek vagyunk, ilyen ügyefogyottak, ilyen megmosolyogtatók, ilyen nevetségesek, ilyen kedvesek, ilyen tehetségesek, ilyen esendők, ilyen kiszolgáltatottak, ilyen szerelmesek, ilyen bánatosak, ilyen elhagyatottak. Film az egész világi felvételvezetőkkel és féltékeny feleségükkel, hiú bonvivánokkal és bővérű scriptes lányokkal, az ivástól feledékennyé vált öregedő színésznőkkel és gondterhelt producerekkel, kéztörött operatőrrel és nagyothalló rendezővel. Szerelmek szövődnek és múlnak el, közben emberek halnak meg és születnek — pontosan úgy, mint az igazi életben. Truffaut filmtükre torzításmentesen mutatja mindazt, ami egy tükör által megmutatható. A filmcsinálásos élet kis és nagy drámáit, a megkötendő kompromiszszumok buktatóit, a színész halála miatt átírt befejezést, egy for- Film az egész világ gatás közben kigömbölyödött várandós színésznő fürdőruhás jelenetét, egy akaratos, szófogadatlan kellékmacska miatti ismétléseket, a szereplők magánéleti gondjait, bajait. A jól csiszolt tükör tiszta képet ad, csak éppen síkban mutatja a dolgokat, mélységüket nem láttatja — most talán nem is erre kiváncsi Truffaut. Részleteiben minden úgy igaz, ahogyan az Amerikai éjszakában látjuk; egy külső szemlélő szemszögéből pontosan így készül egy film. Milyen film? Például a filmbéli film (a Bemutatom Pamélát), egy láthatóan érzelgős történet, végzetes szerelemmel, gyilkos féltékenységgel és szomorú halállal fűszerezve. Szándékosan közepes, vagy talán giccses film forog a filmben — Truffaut nem egy alkotóművész belső vívódását vitte váá szonra, nem a Nyolc és fél mélységeire kiváncsi, őt maga a forgatás közbeni élet, a filmfelvételek életképe érdekli. A Toldi mozi közönsége hálás azért, hogy a kulisszák mögé kukucskálhat. A zsúfolt nézőtér hangosan nevet a finom iróniájú poénokon, mintha vaskos vígjáték peregne a vásznon. Az Amerikai éjszaka azoknak az örömeivel és bánataival, fáradozásaival, gyötrelmeivel ismertet meg, akikhez a néző igencsak hűtlen lett az utóbbi években: a filmesekről, a filmről van szó. A Film kelleti magát (ismert magyar rendezők szinkronhangján), kedves magamutogatással a Toldi moziban, szellemes kikiáltóként csalogatja be a nagyérdeműt egy másik, egy következő előadásra. A nagyérdemű persze tudja, bár látszólag a vásznon minden pontosan olyan, mint az életben, azért az Amerikai éjszaka nem több szórakoztató filmreklámnál, játékos ismeretterjesztő filmnél, amely a filmkészítés műhelytitkaiba avat, azt a régi igazságot illusztrálva, hogy milyen nehéz és milyen szép dolog is filmet forgatni. A tükörből, amelyet Truffaut állított maga elé, nem a Négyszáz csapás vagy a Jules és Jim rendezője néz vissza. Székely Gabriella 1976. JÚNIUS 5. MŰVÉSZET Zeneszerzésünk ma Székely Endre: Mi a korszerűség ? E sorozat eddigi hozzászólóinak véleménye lényegében öt nagy témakörbe csoportosult: a nemzeti összetartozás és a nemzeti jellegzetességek kérdéseit, a hagyomány és a folklór szerepét, a korszerűség és a divatszerűség értelmezését, a kvalitás és az újítás követelményeit, a magyar zeneszerzés folyamatosságának problémáit fejtegette Petrovics Emil, Mihály András, Durkó Zsolt, Bozay Attila, Soproni József, Szokolay Sándor, Láng István, Kocsár Miklós. Székely Endrének mi a véleménye ezekről? — Sok nézetazonosságot mutatnak a hozzászólások, mégis van néhány kérdésben vitatkoznivalóm. A vita során fokozatosan egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a mai magyar zeneszerzés nemzeti vonásaira és egységére. A nemzeti zenekultúrák, zeneszerzői iskolák megteremtése tipikusan XIX. századi jelenség. Volt erre kezdeményezés nálunk is, de megvalósítására valójában csak a XX. század első felében került sor. Így nemzeti zeneszerzésünk emancipációja és kibontakoztatása egybeesett a századeleji újítók, Stravinsky, Schönberg fellépésével. Ekkor két világra szóló mesterünk, Bartók és Kodály állt a zenei mozgalom élén, s ők — szerencsénkre — nemzeti zenénk megteremtésével párhuzamosan képesek voltak a nekik megfelelő, korszerű elemek sokaságát zenéjükbe építeni. Ennek köszönhető, hogy a magyar zeneszerzés egyszeriben világhírre tett szert. Kétségtelen: egy-egy nemzet zeneszerzőinek ma is vannak felismerhető, azonos vonásai még akkor is, ha ezeket nem hangsúlyozzák is szándékoltan, kitűzött célként. Még akkor is, ha nem használnak úgynevezett folklóreredetű elemeket. Hiszen nemcsak zenei anyanyelvük azonos, hanem közös civilizációban is élnek, közös a nyelvük, legtöbbször az iskolájuk, satöbbi. Nemcsak a mi mai zeneszerzőinknél mutatható ki bizonyos azonosság a zenei érzékben és magatartásban. Van francia zenei habitus Boulezben; tettenérhető a német jegy Stockhausenben; a szláv—francia hatású lengyel Lutoslawskiban és Pendereckiben; azonnal fel lehet ismerni a mai nyugati irányzatokat művelő japánokat; szembetűnnek az olasz vonások Petrassi, Dallapiccola zenéjében. A hallgató azonban nem a nemzet zenéjét, hanem a művet, az egyes alkotásokat figyeli, teszem azt nem a lengyel zene tetszik vagy nem tetszik neki általában, hanem Lutoslawski, vagy Penderecki műve. — Véleménye csakugyan eltér a többségétől, de nem áll egyedül. Mivel vitatkozna még? — Elhangzott az előzőkben olyan megjegyzés, hogy korszerűség és időállóság között konfliktus van. Szerintem a zeneszerzőnek épp az a legfontosabb és legszebb feladata, hogy e kettőt összeegyeztesse. Aki komolyan veszi saját alkotói munkáját, az maradandóságra törekszik, de korszerű eszközök és mondandó nélkül nem lehet időállót alkotni. Éppen a korszerűség híján érzünk egyes darabokat epigon munkáknak, eklektikusnak, és ez az oka, hogy nem keltenek tartós figyelmet, hiszen érdektelenek. — Úgy gondolja tehát, zenei termésünknek csak egy kis része igényelheti jogosan a világ figyelmét? — Igen, de hozzáteszem: ez a rész nem is olyan kicsiny százaléka már zenei termésünknek. S ezért vitám volna azzal a véleménnyel is, amely napjaink egész magyar zenéjét töretlen fejlődésként értékeli és lényegében folyamatosnak tekinti. Ilyen értelemben ugyanis már három-négy generáció munkásságáról van szó. Amikor a maiak legidősebbje még tanulta a zeneszerzés mesterségét, akkor az volt nálunk a legkorszerűbb feladat, hogy Bartók és Kodály munkásságára alapozva, magyar zenei iskolát teremtsünk. S mert erre kellett fordítani minden erőt, nem figyeltünk fel a század másfajta törekvéseire, alig ismertük Stravinskyt, nem vettük tudomásul, vagy kereken hátat fordítottunk Schönberg iskolájának, holott Bartók a maga idejében mindent ismert és felszívott. Ez kiváltképp áll az engem közvetlenül megelőző generációra, az én évfolyamomra, de még azutánra is egy darabig, úgy az 1910—20 között születettekre. Így keletkezett ugyan magyar zeneszerzői iskola, de ez már akkor is csak a két nagy mester árnyékában volt említhető. Már akkor kihagytunk valami nagyon fontosat. Az ötvenes évek szűkítő szigora még fokozta a magunkba fordulást, következésképp a korszerűség hiányát. A világ, amelyik Bartókra figyelve a magyar zeneszerzést az élen ismerte el, rövidesen elkönyvelte, hogy a két mester után már nem jelentős a magyar zene. Mintegy két-három évtizedre kiestünk a kor fő áramlataiból, s ezt nem könnyű pótolni. Ha mindezt nem vesszük tudomásul, ha nem vonjuk le keményen a konzekvenciát, ha nem számolunk le azzal, hogy ami nálunk a zeneszerzésben a negyvenes-ötvenes években történt, a világ számára nem fontos, minket pedig sok vonatkozásban kátyúba vitt, akkor nehezen fogunk újra helyet találni a zenei világ élvonalában. Most ott tartunk, hogy egy-egy magyar zenemű itthon, külföldön sikert arat ilyenkor a külföldi kritika elismerő és így szól: „lehet, hogy újra figyelni kell a magyarokra?”. Ilyen tapasztalataim vannak nyolc év óta, a Budapesti Kamaraegyüttes első külföldi szerepléseitől mindmáig. Egy kis ablak csakugyan kinyílt számunkra a világ haladó zenéjéhez, de a kapu még nincs kitárva. Éppen most néztem át a holland Gaudeamus májusi nemzetközi híradóját. A benne felsorolt, májusban Európában előadásra kerülő, csaknem háromszáz műcím között egyetlen magyar sem szerepel. Persze, ez nem minden hónapban van így; időnként találunk egy-egy magyar mű előadásáról is említést. De rendszeresen nem. Ez kijózanítóan kell, hogy hasson akkor is, ha számításba veszünk valamelyes elfogultságot. — Azért ne felejtse el, hogy — ha periférikus helyeken is, de — egyre több csatornán szivárognak a magyar alkotások a világba. Legújabban a KKI szerzői estjei kapcsolódtak be ebbe a folyamatba, s azt hiszem maga a szándék jelez valami figyelmet. — Igen, de itt sem — másutt sem — szerepel elsőrendű kiválasztási tényezőként a korszerűség jegyeit felmutató érték. Akármilyen kegyetlen dolog, ki kell mondani, aki megreked a múltban, nem képes jelentőset mondani a jelen és a jövő számára, sem idehaza, sem külföldön. Még ma is sok zavar forrása, hogy valamiféle „virágozzék minden virág” gondolattal mindent összekeverve viszünk a zenehallgatók elé. Ez azt az érzést kelti, hogy még mindig nem a mű a fontos, hanem annak hangsúlyozása, hogy nálunk, demokratikus kulturális életünkben minden irányzat egyformán juthat szóhoz. Ez azonban nem újdonság, nem szorul bizonyításra a természetes emberi követelmény. — Ugye nem haragszik, ha most én vitatkozom: a természetes emberi követelmény természetszerűleg, és nem bizonyítási kényszerből jut szóhoz. — E kérdéskörnek másik fele a legfiatalabbakra vonatkozik. Ha a Rottenbiller utcai Új Zenei Stúdióra gondolok, elsősorban valóban azt kell hangsúlyozni, hogy az ottani tehetséges zeneszerzők munkája a mai magyar zene része, annak ellenére, hogy kivételszámba megy, ha egy műben valami magyar nemzeti vonást felfedezhetünk. E fiatal kollégákmunkáinak sokkal inkább nemzetközi, nemzetin túli jegyei a szembetűnők. Mégis beletartoznak a mai magyar zenei életbe. Nincs olyan technikai újítás, zenei eszköz, amelynek felhasználása, alkalmazása tiltható, eleve rossznak mondható volna. A zeneszerző mindent felhasználhat művészi céljának eléréséhez. De legyen a célja művészi! Vannak a művészi zenének olyan kritériumai, amelyek korszerűségtől, kortól függetlenek, amelyek az ember természetéből, zenei adottságából fakadnak. Ezeket nem lehet félredobni. Elsősorban arra célzok, hogy a zene időben lezajló folyamat, s ezt a folyamatot követnünk kell. Úgy kell megformálni a mű egészét, hogy amit éppen hallunk, az kapcsolódjék ahhoz, amit az előzményekből hallásunk megőrzött Legyen bármily meglepő minden újabb pillanat, indokoltnak és meggyőzőnek kell lennie. Egy másik ilyen kritérium, hogy mivel a mű művészi alkotás eredménye, műalkotást építeni a végletesen véletlenszerűre, a megkomponálatlanságra lehetetlen. A zenei geg, a happening, a tréfa, vagy a technikai gyakorlatozás lehet időnként szórakoztató vagy edzheti a szerzőt, de nem léphet a par excellence művészi elmélyedés helyébe. — Attól félek, hogy amit most mondott, látszólag ellentmondásba kerül korábbi álláspontjával: ezek a fiatalok ugyanis éppen hogy korszerűnek vallják műveiket. A korszerűség nem elhatározás kérdése, nem külső, látszólagos jegyek határozzák meg, hanem attól függ, hogy valóban kifejezi-e a mű a mi korunk belső, és külső világát. Tisztában kell lennünk vele, hogy a magyar zene nincs eleve védve, sem a konzervativizmus, az elavultság, sem a technikai játszadozás és egyénieskedés ellen. Minden az alkotó komolyságától, muzikalitásától, felkészültségétől függ. Ne beszéljünk tehát töretlen, egységes fejlődésről, hanem az egyre gyakrabban jelentkező fontos új művekről. E műveket sűrűbben kellene játszani, és párhuzamosan be kellene mutatni a világ külső zenei áramlatainak izgalmas eredményeit. E feladatoktól még számos zenei intézmény idegenkedik. Még mindig csak a rádió harmadik műsorában szólal meg például Stravinsky utolsó nagy korszakának zenéje. Még mindig csak néhány — rendszerint ugyanazt a művet hallhatjuk Schönberg, Varese, Dallapiccola életművéből. Nem is szólva a maiakról. Igaz, vannak kezdeti eredményeink, amelyeknek örülhetünk. Ilyenek az őszi Kortárs Zenei Hét hangversenyei, de a lemaradás nagy, a program szűk, a distancia és tájékozatlanság megmarad. A kor zenéjének tavából néhány kanálnyit már merítettünk. Nagyon sokszor kell még ezt a műveletet megismételni, hogy a mi tárolóinkat feltölthessük. Feuer Mária [ÉLET ÉLIg