Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-21 / 21. szám - Boldizsár Iván: Szabadság és egyenlőség egy párizsi kerekasztal körül (3. oldal) - Szepesi Attila: Pillanatkép: Ádám | Air • vers (3. oldal) - Krebs Ottó: Kincs • kép (3. oldal)

BOLDIZSÁR IVÁN: SZABADSÁG ÉS EGYENLŐSÉG egy párizsi kerekasztal körül (Párizs, 1977 tavasza.) Talley­rand nevét viseli az az utca, vagy inkább utcácska, ahova most ko­csin igyekszem, s ahol a párizsi Magyar Intézet néhány éve új ott­honra lelt. Mondjuk inkább: tá­gas szállásra, főúrinak álcázott nagypolgári termekbe abból a kor­ból, amikor az utca névadója élt, vagy a korok egyikéből, hiszen Talleyrand annyi stílust élt át, amennyi urat kiszolgált. A Ma­gyar Intézet — Aragon szavát használom*— a szép negyedben, az úriban, csak bérlő s ezt a ház lakói és tulajdonosa éreztetik is. Névjegynél alig nagyobb a réz­táblácska, amely a kapu alatt jel­zi, hogy a ház második emeletét a magyar kultúra szellemi nagy­­követsége foglalja el. Így is meg­találják, többen mint az ember Pestről, vagy a rue Talleyrand 7. szám első emeletéről gondolna. Igaz, mindig visszasóvárgom, kor­­társaimmal együtt a régi intéze­tet, már csak az utca miatt is. Pierre Curie-nek már a nevéből is a tudomány rádiuma sugárzik, a ház maga, a Latin Negyed szívé­ben, szerény volt, diákos. Kétsze­mélyes, nyitott tetejű liftje pedig a régi metró lejáratainak szecesz­­sziós indáit és leveleit idéző rá­csaival, de ajtó nélkül, az embert megérkezése órájában visszavará­zsolta a századforduló, az Eiffel­­torony, Ady, sőt Justh Zsigmond Párizsába. Van időm hangosan is eltéved­­ni az emlékeken, mert „palack­nyakba” kerültünk. Szemantiku­sok eltöprenghetnek azon, még egy kis freudista segedelmet is kérhetnek, miképpen lett a párizsi nyelvben a magyar „dugóból” an­nak befogadója is, folytatása is. A kocsit az Intézet fiatal­ munkatár­sa vezeti. Mi történhetett? Más­kor könyű idejutni. Igaz, az em­ber az Agyvitézek templomának sétánya előtt jobbra bekanyarodik. Érdemtelenül aratok sikert az In­valides lefordításával. Nem én találtam ki. Otthon lóg az előszo­ba falán néhány Justh Zsigmond ,korabeli párizsi acélmetszet, ma­gyar feliratokkal. Onnan merí­tem. Van még több is. Hogy tetszik ez: Moliére csörgő fa? Ter­mészetesen a Moliére nevét vise­lő szökőkút a Szent Mihály útja elején. Vagy ez: Pénz­csarnok. A Bourse-ra még nem lett volna használatos a tőzsde szó? (Meg­ígértem fiatal barátomnak, hogy otthon majd utánanézek a Bárczi­­ban. Most, írás közben leveszem a polcról. A tőzsde valóban nyelv­újítás korabeli szó, elárulja a Szó­fejtő szótár nélkül is a -de vég­ződés. A tőzsér szóból faragták, ez meg arab eredetű, s izmaelita ke­reskedők közvetítésével került hozzánk.)★ (Manif-ba kerülünk.) A szót csak példaképpen említettem, de vala­mi köze lehetett a közlekedési du­góhoz, ami nem is volt az­ Amint araszolva eljutottunk az Agyvité­zek sétányának széles teréig, lát­tuk, hogy manis van. Úgy látom, belebonyolódom a szófejtésekbe. A mai párizsi nyelvjárásban is nyil­ván van egy „Selmeczi, ki a szavak végét elmetszi”, mint a mi nyelvújí­tó túlbuzgóink között. Manis tün­tetést jelent, az­­estationt metszet­ték le az eredeti szó végéről, özönölnek a felvonulók, zászlók és feliratok alatt a Szajna hídja fe­lől és kétoldalt, a képviselőház és az Eiffel-torony irányából is. Belecsöppentünk a párizsi vas­munkások, kohászok és olvasz­tárok rokonszenvtüntetésébe, a lotharingiai vas- és acélművek munkásai mellett. Vannak itt kül­döttségek — azért halad a kocsi előre, lassabban a gyalogjáróknál, néhány métert — Lotharingiából is. Furcsa látvány a lotharingiai kettős keresztet, az országrész jel­képét, munkások kezében látni, hiszen ez volt a De Gaulle-párt védjegye is. Lotharingia a fran­cia vas és acél tartománya. A Barre-terv keretében vagy inkább arra hivatkozva, a gyáriparosok nagyszabású munkáselbocsátás­ba kezdtek. Ez ellen tüntet­nek ma Nancyban és Párizsban is, egyidőben. Ha nem tulajdon ke­­rekasztal-beszélgetésemre sietnék, kiszállnék a kocsiból és elvegyül­nék a tüntetők és a bőségesen fel­vonultatott rendőrök közé. Még így is későn érkezem a Magyar Intézetbe. Szerencsémre — nem először késnék el saját előadásomról — a többi részvevő is beszorult a palacknyakba. Néhá­­nyan telefonálnak, feladják, nem érnek már oda. Biztatjuk őket, hogy mi sem kezdjük el négy óra­kor. Amikor háromnegyed öt­kor végre körülüljük a hosszúkás kerekasztalt, felhasználom Mo­liére-t. Nem a csörgőj­ét, hanem örök tanácsát: ha írás közben ne­hézségre bukkansz, használd fel motívumnak. (Nem Moliére-ben olvastam, Hubaytól hallottam: lelke rajta.) Szabadság és egyenlő­ ,­ség mai beszélgetésünk és vitánk tárgya, mondom. Kinn az utcán tízezrek vonulnak fel és zászlaikra e két szó van írva. Az elmélet és a gyakorlat ritka összhangja a tér­ről behangzó kiáltások, énekek, be­szélőkórusok fortissimói és stac­­catói s a mi parlandónk itt a te­remben. Az asztal körül nem közönség ül, hanem résztvevők. Nem előadás ez, hanem valóban kerekasztal. Pon­tosabban: egy tavalyi beszélgetés folytatása. „A művészi és irodal­mi alkotás szabadsága’ Magyaror­szágon” volt a téma. Tíz hónap­pal ezelőtt ugyanígy ültünk ugyanezen asztal körül, kevés kivétellel ugyanazok: írók, szo­ciológusok, újságírók, művészek, történészek. Örömmel látom új­­,rá a francia Pen ,Club­ elnökét, a Nouvelle Critique főszerkesztő­jét, a nanterre-i egyetem két fia­tal tanárát, a Société Européenne de Culture Nobel-díjas elnökét, a Francia—Magyar Társaság veze­tőit, a Le Monde és a Humanité szerkesztőit; sajnálom, hogy Guil­­levic helyett ezúttal csak levél ér­kezett — de nem folytatom, mert máris úgy rémlik, hogy di­csekszem. Ha így teszek is, vál­lalom, a Magyar Intézeté a ver­buválás érdeme; jó légkörének hí­rét bizonyítja, hogy a meghívot­tak a húsvéti szünidő és a manis ellenére el is jönnek. Még több in­tézet kellene a nyugati félteke még több városában, ugyanilyen hoz­záértő vezetőkkel, éppen a mosta­ni években. Most még nagyobb a tét, mint hírünkről a világban: be­csületünkről, hitelünkről, szava­hihetőségünkről és a többes szám most többet is jelent, mint Ma­gyarországot, mert nem vagyunk egyedül.­ (Egy fura tétel.) Ezzel kezdem is a beszélgetést. A vita pontos cí­me: „Szabadság és egyenlőség a mai magyar mindennapokban.” De érdekes-e Magyarország? A franciák ma már nem arról lévén nevezetesek, hogy nem tanítják az iskolában a földrajzot, tudják, hogy Magyarország Európa köze­pén van. Nekünk hosszú időn át a világ közepe volt. Idegen környezetben a közhely-ismétlés veszélye nélkül merem idézni az „Extra Hungariam”-ot. Tovább is szövöm a non est ita-t, mert ép­pen erről lesz itt szó, az ifa-ról, az így-ről, a hogyan-ról, és amire a mondókában rímel: az életről, a mindennapokról. A magyar min­dennapi élet szerepel a meghívó­ban. De nem úgy olvasták-e mind, teszem fel a csak félig szónoki kér­dést kerek asztal körüli társaim­nak, hogy a szocialista országokban? Bólogatnak. Közbe is szól A. W.: „Miért, nem arról lesz szó?” Arról is, nem is. A nyugati köztudatban, még a rokonszenvező és haladó emberek fejében is, minden szo­cialista ország közé egyenlőségjelet tesznek, pedig a nemzeti, a törté­nelmi, a mindennapi életbeli kü­lönbségek hozzátartoznak az élő szocializmus helyes ismeretéhez. Nem kell tovább részleteznem. Amit itt dőlt betűvel szedett sza­vak jeleznek, a mai francia poli­tikai viták gyújtópontjában áll Mégis, folytattam, a különbözősé­gek ellenére, a magyar minden­napok tapasztalatai, hogy a szó­­használatnál maradjak, nagyon is hozzátartoznak a szocialista országokról szóló képhez, az agyonemlegetett image-hoz. Azaz hozzátartoznának. A fel­tételes módot egy fura tétel ma­gyarázza. A szocialista országokról szóló nyugati tájékoztatás para­­doxona. így hangzik: Ha egy szocialista országból ked­vezőtlen hír jut el a nyugati saj­tóba­, rádióba, televízióba, an­nak nagy visszhangot adnak és minden szocialista országra ál­talánosítják. Ha kedvező hír je­lenik meg a távirati irodák telex­gépein, megint csak egy szocialista országból, azt ritkán közlik és sohasem általánosítják. ★ (Közélet és „köz­álom”.) Csak ezen a tételen keresztül juthattam el odáig, hogy a beszélgetés kere­teit megvonjam: a magyar tapasz­talatokról, gondokról, kétségekről, eredményekről tehát az életről fo­gok beszélni, a szabadság és az egyenlőség mindennapi gyakorla­tában. Úgy éreztem, ezen a ponton, pedig már eltelt jó negyed­óra az előirányzott két órácská­ból, tisztáznom kell viszonyomat e két súlyos szóhoz. Szabadság és egyenlőség: filozófiai, ideológiai, politikai, gazdasági fogalmak. Nem kellett kimondanom, hogy egyik területen sem vagyok jártas, csak annyit, hogy e két elvont foga­lomhoz hozzátettem egy nagyon valóságosat, az életét. Minden író tárgya, anyaga, az élet, és az álmok. De Magyarországon, emlé­keztettem hallgatóimat a tavalyi beszélgetésre, az író mindig köz­életi személy is. A mi tárgyunk és nyersanyagunk tehát a közélet is és a köz-álmok, az utópiák. A sza­badság és az egyenlőség tökéletes viszonya is a köz-álmok közé tar­tozik. Engedelmet kértem, és ké­rek most az olvasótól, hogy ne bo­csátkozzam e két fogalom filozó­fiai, politikai és gazdasági kapcso­latának taglalásába; csak annyit mondjak, hogy minden jó politiká­nak a célja megtalálni az igazi egyensúlyt szabadság és egyenlő­ség között, de ez csak a szocializ­musban lehetséges. Nem akarom azt állítani, hogy Magyarországon elértük ennek az aránynak az op­timumát. Ez a mi köz­álmunk. De eljutottunk a mindennapi életben egy olyan stádiumába, amely jobb, mint amit nyugaton még barátaink is feltételeznek. Ebben már szíves­örömest versenyre kelnék bármely társadalommal a szabad vállalko­zás világában. Ehhez azonban el kellene ismerni az egyenlőség fon­tosságát a két fogalom egyensúly­játékában. Mert itt káros, sőt veszedelmes eltolódás történt. Történik. Nyuga­ti lapokban és politikusok nyilat­kozataiban sokat olvasunk a sza­badságjogról, de miért nem beszél senki az egyenlőségjogról? Pedig az egyenlőség a szabadságnak ikertestvére az emberi jogok első­­szülöttségében.★ (Az egyenlőség egyenjogúsítása.) Nem szorul magyarázatra sehol, legkevésbé itt Párizsban, ahol ép­pen behallatszik a térről a tünte­tők Marseillaise-e, hogy a szabad vállalkozás világában, a Dassault repülőgyárosok és az elbocsátott vasmunkások társadalmában, miért nem beszélnek az emberek közti egyenlőség jogáról, miért kedvez­nek az egyiknek a másik rovásá­ra. Magyarországon mindenesetre megkísérlik az ikertestvéreket egy­formán szeretni. Ekkor bevezettem francia hall­gatóimnak a Madame Bodó fo­galmát. A tőkés társadalmakban az egyenlőség a bor ára, amiről a Bodónék hallgatnak. Azt is hoz­zátettem, hogy én most viszont nem vagyok Monsieur Bodó, ami­kor ezúttal nem beszélek a szabad­ságjogokról. Egyébként is tavaly ugyanezen a helyen erről kerek­­asztaloztunk. Nincs takargat­­nivalónk. És voltaképpen a szabadságról is fogok beszélni, amikor az egyenlőségről lesz szó a magyar mindennapokban, mert e kettő, az emberi szellem ikertest­véreihez illően és, méltóan, elvá­laszthatatlan. Eltelt egy óra. Behozták a ká­vét Éppen azt mondtam, hogy jelenleg Európában az emberi jo­gok reneszánszát éljük. Hallga­tóim, beszélgetőtársaim, vita­partnereim a feketés csésze fölött felkapták a fejüket. Reneszánsz? Egy szocialista országból jött em­ber szájából, éppen ebben az ügy­ben? Fel nem tett kérdésre is lehet, kerekasztalnál ülve — a ká­vé okozta új bekezdést kihasznál­va —, válaszolni. Az emberi jo­gok, vagyis a szocialista de­mokrácia kérdését nálunk nem tekintik kampányfeladatnak. Az asztal végén ülő magyarokkal összevillan a szemünk. Jóleső cin­kosság lesz úrrá rajtunk. Ezek a szegény franciák nem érthetik, miért mulatságos nekünk ez az összetett szó, hogy is érezhetnék közelmúltunk történelméből rá­tapadt mellékízét. Egy pillanatra meg is keseredik bennem a mosolygás. Voltaképpen mit értenek, mit érthetnek meg a mi életünkből, a mi mindennap­jainkból? Már kérdeznének is. Egy okos asszony a Le Monde-től megjegyzi: tudja, hogy még nem vagyok gondolatmenetem végén, de arra feleljek, hogyan érzi az egyenlőséget a társadalomban a magyar... Megáll. Keresi a szót. Az állampolgár? A lakos? Az elvtárs? Ne elveiről beszéljek, hanem... A vita címére utalok. Megné­zem jegyzeteimet. Hogy mi­képpen jelenik meg az egyenlőség, az egyenjogúság a magyar min­dennapokban, arra a rue Talley­­rand-ban a második órában vá­laszoltam, az ÉS-ben egy má­sodik naplórészletben fogok. Ek­kor érkezett meg L. J. Elnézést kért, kocsija két felvonuló tünte­tő oszlop közé került. ‘Kiszállt, ve­lük ment egy darabon. Hallga­tóim mind kissé irigyelték érte, én nagyon. Elmondta, hogy a tüntetés békésen a nemzetgyűlés épülete elé vonult. Előadták köve­teléseiket. Megmutatták csendes erejüket. A rendőrök, sőt a C. R. S., a sisakos rohamcsendőr­­ség is tartózkodóan viselkedett. Bi­zonyára gondosan tanulmányozták a községtanácsi választások ered­ményeit. " 1977. MÁJUS 2. SZEPESI ATTILA:­­ Pillanatkép: Ádám futsz háromévesen a téli fák között hogy „elérjed a csillagot” kanta havában déli szél suhog s az akácoson varjú röppen át a dombok már alkony füstjében állnak és lámpa fénye gyűl a kései parkban a sötétet megfesteni s a jegenyék lehajolnak utánad sűrű indák között szaladsz tovább árnyak testébe botló furcsa báb fönn a Canopus a Szextáns a Mérleg a téli égbolt ezer fényszilánkja lobban s ráfagy a liget ágbogára a sugaras éjszakai szövetnek Air arc fényudvara méz és korom e kék nap után a világ üledéke csöndet­ emelő kezed visszahull hunyt pillád alatt nap süt fúj a szél meghallod-e évszakok örvénye után az éjszakából kisuhogó szárnyakat Krebs Ottó: Kincs

Next