Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-22 / 4. szám - Cs. Kovács László: Volga-part • kép (10. oldal) - Hernádi Miklós: Ösztön és értelem között • könyvkritika • N. Tinbergen: Az ösztönről (Gondolat) | Arnold Cehlen: Az ember (Gondolat) | Csoportdinamika. Válogatás Kurt Lewin műveiből (Közgazdasági és Jogi) (10. oldal) - Kelecsényi László: G. mint Giovanni • könyvkritika • John Berger: G. (Európa) (10. oldal)

Az ember uralma a természet felett ellentmond a józan észnek. Törékenyek, tehetetlenek, védtele­nek vagyunk, tájékozódásunk hit­vány. Nincs biológiai képességünk, amelyben (élő)világbajnokok vol­nánk — mi több, valamennyiben az utolsók közt kell szégyenkez­nünk. Didergünk a sarkkörön, izza­dunk a trópusokon, alkalmazkodá­sunk gyatra. Miért győztünk mégis az állatvilágon? Az ösztöneinken győztünk. Nem akkor párzunk, amikor eljön az ideje, hanem amikor szerelmesek leszünk, és egyedül tudunk marad­ni. A vákuumcselekvésekből —­ilyen a madarak partner nélküli párzógyakorlata — megteremtettük a művészetet. Szarvasviadalok he­lyett létrejött a párbajkódex, a NOB és a Biztonsági Tanács. Ösztöneink azért ma is bennünk dorombolnak. Így az érdekeltek szemével olvashatjuk Niko Tinber­gen összefoglalóját az állati ösztö­nökre vonatkozó felfedezésekről. Már a negyvenes évek végén, a mű születése idején is tudták az eto­­lógusok (Frisch, Lorenz, Vexküll munkái szerepelnek sűrűn az össze­foglalóban), hogy az állatok termé­szetes viselkedését nem elég azon melegében megfigyelni; szigorú tu­dományos metodológiára, ennek körültekintő betartására van szük­ség, hogy épkézláb következteté­sekre jussunk. Az például, hogy egy állat nem reagál ilyen vagy olyan környezeti változásokra, nem bizonyítja, hogy más körülmények között, más mo­tivációs állapotban képtelen volna felfogni őket. Nászi kergetőzése ide­jén a barna szemeslepke nem rea­gál színekre, táplálkozási reakció­ját viszont éppen a színinger vált­ja ki. Az állati megnyilvánulások­ban nehéz elkülöníteni a genetikus­hormonális, meg a tanulással be­épült késztetéseket, tehát relatív erősségüket sem könnyű mérni. Mindenesetre „a prolaktinnal ke­zelt házikakas úgy reagál a csirké­re, mint a kotlós”, a tesztoszteron­­nal kezelt csirke viszont néhány hónap múlva „a hímnek megfelelő módon kopulált. Egy alkalommal háromszor kukorékolt”. Sokáig úgy hittük, repülő mozgá­saikat szüleiktől tanulják a madár­fiókák. Grohmann szűk csövekben nevelt föl galambokat, s mikor a kontrollállatok már tudtak repülni, szabadon eresztette őket. A két cso­port repülő teljesítménye közt nem volt különbség. Az állatvilágban tapasztalható kvázi-társadalmi jelenségek, mint amilyen például az alárendelt nős­ténycsókák rangemelkedése vala­melyik magas rangú hímmel való párosodásuk folytán, számos ana­lógiára késztetik az embert. Egy­­egy funkció tekintetében az állatok nagyon is emberi módon viselked­nek: a delfinek választékosan kom­munikálnak, a vadászó farkasok­nál munkamegosztás van, a kutyák szagló, a denevérek hallóérzékelé­se olyat is tud, amit embere soha­sem fog tudni — de ezek elszige­telt csúcsteljesítmények, az állati magatartás totalitását nem érintik. Az ember minden bizonnyal ke­vesebbet­ tud, mint minden állat együttvéve, de egymagában hason­líthatatlanul többet, mint bárme­lyik állat. Mi erre a magyarázat? Ha egyértelmű okokat keresünk, Arnold Gehlen művéből aligha há­mozhatjuk ki őket. Gehlen az em­bert bonyolult teljességében veszi vizsgálóra. Bár filozófiai antropo­lógia az, amit művel, könyvének biológiai, paleontológiai részei a legalapvetőbbek. (Némi irónia rej­lik ebben, mert Gehlen, akinek gondolatvilága nem zárja ki a te­remtés lehetőségét, művének gya­korlatában nagyon is materialista: szervi változásokból vezeti le az ember minden bonyolultabb lelki,­ismereti, képzeleti, akarati és kom­munikációs képességét.) De az okokra visszatérve: „egy egész komplexumból elszigetelnek egyetlen ismertetőjegyet, amit az­tán megtesznek éppen ama komp­lexum »okának«, amelyből elszige­telték” — írja szerzőnk. S valóban, őrizkedik attól, hogy egyetlen ki­tüntetett okot keressen az ember különleges élővilágbeli helyzetére. Ami azonban jogos k­ritikája lehet az oksági viszony túlerőltetésének, az nem tilthatja meg az okság, e legáltalánosabb természeti törvény­­szerűség józan feltárását általában. Gehlen művéből elénk tárul az em­ber lényének minden gazdagsága, ugyanakkor megmagyarázatlanok maradnak e gazdagságnak kény­szerítő, evolúciós indítékai. Az az ember, aki többé-kevésbé már készen, evolúciójának végter­mékeként pattan elénk a gehleni antropológiában, ha a biologikumát nézzük, csupa hiány, tökéletlenség, visszafejlődés. Környezetéhez nem fűzik specializált reagálásmódok. Az ingerekből nem tud ösztönei szerint válogatni, mert szinte tel­jesen úrrá lett ösztönein: meg­szüntette azok primér ösztön­szerűségét. Ingerözön bombázza ér­zékeit, s ez iszonyú terhet ró egész idegrendszerére. Ez a „világra­­nyitottságnak”, e csak­ emberi sors­nak a gehleni megfogalmazása. Mivel helyettesíti ösztöneinek programozottságát a világra szüle­tő ember? Tanult szokásokkal, amelyek „trivializálják”, „rutinizál­­ják" az érzékelést meg a cselek­vést. Így összes megmaradt pszi­chikus energiánk „szabaddá válik”, más, új, magasabb rendű feladatok­ra lehet mozgósítani. Ez a „teher­mentesülés” , a „világranyitottság” terhének emberi megválaszolása. Az állat számára csak az létezik, ami ösztönei számára fontos. „A mókus számára nem létezik a han­gya, éljen bár ugyanazon a fán, mint ő. Az ember számára azonban mind a két állat létezik, és még sok minden más is: távoli hegyek és csillagok, melyeket biológiai szempontból teljesen felesleges ész­lelnie.” Az érzékek begyakorlott működése tehermentesíti a kezet és a lábat, a nyelvhasználat pedig az érzékek működését: „az odanézés megtakarítja a tapintást, a szó pe­dig az odanézést”. Mindezt megtanulni, begyakorol­ni, a hiányzó ösztönirányítást kul­túrával, civilizációval pótolni csak adott környezetben, kitartó, éber aktivitással lehet. Ezért van, hogy az ember biológiai értelemben „ko­raszülötten” jön a világra. Hosszú idő alatt jut csak el odáig, mint a kiscsikó újszülötten, hogy lábra­­kap. Ahhoz, hogy az embercsecse­mő ugyanolyan éretten jöjjön a vi­lágra, mint valamely nem emberi emlős, a terhességnek legalább egy évvel meg kéne hosszabbodnia. A nemi érettség voltaképp megvan már az ötödik életévben, de eltoló­dik a tizennegyedik-tizennyolcadik életévig. Csak ekkor kell utódneve­lővé válnia a neveltnek. Hallatla­nul lelassult egyedfejlődés jellemző tehát az emberi nemre —■ ez ad időt és módot arra, hogy minden egészséges újszülöttből az élővilág­ban különleges helyre eljutó em­beri egyéniség váljék. Az érés fo­lyamatai, amelyek — a többi em­lősfajhoz hasonlóan — az anyaméh­ben is végbemehetnének, az em­bernél számtalan külső ingerfor­rás beáramló élményével kombi­nálódnak. Gehlen hosszan bizonyítja, hogy az ember evolúciós őse sohasem ment keresztül a mai emberszabá­sú majmokat létrehozó fejlődésen. A mai emberszabású majmok ősei még közelebb álltak a mai ember­hez, mint mai állatkertbeli utód­jaik állnak. Elágazó fejlődésről van szó, s a két ág legutolsó közös tör­zsét valamelyik ősrégi rágcsálófaj­ban kellene keresnünk. E téren nem Gehlené az utolsó szó. Bizony­talannak érezzük például azt az ál­lítását, hogy az emberben nincse­nek ösztönemlékek a fán élésről. A csecsemők kapaszkodó reflexe nem ilyen emlék? A mű utószavában Ágh Attila joggal teszi szóvá az először 1940- ben megjelent könyv néhány el­avult elképzelését, bár kissé köny­­nyed hangnemben utasítja el az enciklopédikus mű alapgondolatait. Olyan tények mellőzését rója fel Gehlennek, amelyekkel az számol, csak éppen bizonyos összefüggé­sekben, alapkoncepciójából követ­kezően mellőzhetőknek tekinti őket. A mű egészének enyhe lesaj­­nálásával az utószó egyáltalán nem támasztja alá azt, aminek alátá­masztása a dolga volna: a vaskos mű megjelentetését. Ágh Attila vitatja például azt a gehleni gondolatot — mely Herder­­re megy vissza —, hogy az ember biológiailag fogyatékos lény volna a teljes felszereltségű állatokhoz képest. „Az absztrahálni képes agy és a munkaképes kéz: biológiai szervek” — írja. Az agy és a kéz azonban nem biológiai szerv abban az értelemben, hogy absztrahálás­­ra, munkavégzésre is képes. Ha mindössze biológiai értelemben be­szélünk róluk, éppen különleges emberi, biológián túlmenő funkció­jukat tagadjuk meg tőlük! Gehlen egyik megjegyzése jól megvilágítja az itt ellene felhozott érv képtelen voltát: „Alapvetően hamis az em­ber környezetéről beszélni a bioló­giailag definiált értelemben... Pontosan ugyanazon a helyen, ahol az állatoknál a környezet áll, az embernél a kultúra világa találha­tó.” Biológiai fogyatékosságának köszönheti roppant, fejlődését az ember! Mindenképpen nem bioló­giai módon kellett úrrá lennie kö­rülményein, mert nem volt már elég képessége a biológiai fennma­radáshoz. Volt Vass Juditnak egy pszicho­lógiai filmje (Módszerek), amely gyermekcsoportok demokratikus, tekintélyelvű, illetve „laissez faire” stílusú irányításának eltérő hatá­sait dokumentálta. A filmvásznon megismétlődött az a kísérlet, ame­lyet Lippitt és White, Kurt Lewin két amerikai tanítványa végzett el, s amely máig a kísérleti szociál­pszichológia legjelentősebb ered­ményének számít. Lewin korábbi, németországi korszakát is tanítvá­nyok — főként lelkes nők — kísér­letei övezték. A mester elvontabb tanulmányokba merült. Ezekből ol­vashattunk egy korábbi, meglehe­tősen száraz, magyar nyelvű gyűj­teményben. Lewin műveinek újabb válogatá­sa mély gyakorlati-politikai érdek­lődését is elénk tárja. Noha mun­kássága a szociálpszichológiában folytatás nélkül maradt — mert más eljárások több sikert hoztak, mint bonyolult „mezőelmélete”, „erőtér-topológiája”, „vektorpszi­chológiája” — kísérleti probléma­körének humánus tartalmai ma is rendkívül időszerűek, követésre méltók. Mi végre tervezte meg legismer­tebb kísérletét? Azt akarta meg­tudni, hozzájárult-e a bismarcki német iskolarendszer katonás lég­köre a hitlerizmus térhódításához. Ha a mostani gyűjteményt szem­ügyre vesszük, nem lelünk benne olyan írást, amely híjával volna ennek a tudományon kívüli, de na­gyon tudáshoz illő társadalmi orientációnak (a házassági konflik­tusokról, a zsidóság s általában a kisebbségek dilemmáiról, a veszély­­helyzetekről, az ipari konfliktusok­ról, az értelmi fogyatékosságról szóló cikkek ötlenek először szem­be). Az általa megalapozott csoport­dinamika kitüntetett figyelmet szentel azoknak a belső pszichikus erőknek és konfliktusaiknak, ame­lyek egy-egy közösségben beleszól­nak az interakciók folyamatába. Érdekelheti például, hogy milyen hatással van fegyencekre, ha nem közlik velük büntetésük időtarta­mát; hogy milyen hatással van egy konferenciára a tárgyalóasztal tér­beli elhelyezése, alakja, vagy (amit Festinger vizsgált behatóan), hogy miként oldjuk fel ellentmondó ér­tesüléseinkből származó pszichikus feszültségeinket. Olyan kísérletek tömege vált elvégezhetővé a cso­portdinamikában, amelyek időbeli visszapörgethetetlenségük ellenére kielégítik a tudományos megbízha­tóság minden alapelvét. Nem cse­kély örökség ez egyetlen tudóstól. Az ő szemléletével, de nevének ritka említésével folynak ma a csoportdinamikai kutatások. Lewin merített Freudból; az ő kategóriái közül sokat (például a frusztrációt, a pótcselekvést) kísér­letileg is próbára tett. Munkássá­gával összekötő híd — vagy ennek első íve — épült az egyén „mély­­lélektani” folyamatai és a legszéle­sebb társadalmi erőhatások, válto­zások között. G. mint Giovanni John Berger: G. (Európa, 388 old.) Az angol művészettörténész sor­rendben ötödik regénye (hazájában elnyerte a legrangosabb irodalmi díjat), a Don Juan legenda újabb feldolgozása. Bár a könyvből — melyet András T. László fordított — hiányoznak az eredeti történet alapmotívumai, az események és a szerző igen találó elméleti reflexiói mégis tükrözik a Don Juan mítosz lényegét és belső logikáját. Berger kiváló műve esszéregény: egyesíti magában a művészet és a tudo­mány módszerét. Bevallása szerint egy geométer szellemében ír; figu­ráit a tárgyilagos objektivitás és nem a belső azonosulás eszközével ábrázolja. A regény címadója G., azaz Gio­vanni családon kívül nevelődő, törvénytelen gyermek. Felnőve éles szemű és felelőtlen voyeur-ré vá­lik, aki fittyet hány a századfordu­lós polgári társadalom szokásainak, akinek az élet csak kaland, állan­dó lehetőségek vására, ahol nem kell fizetni. Hűvös szívű kívülálló­ként bejárja Európa nagy részét, miközben jelentékeny vagy kevés­bé jelentős történelmi események zajlanak mellette. A történelem epizódjainak a könyvben másodlagos a szerepük. Kulisszaként elvonul előttünk a századforduló három évtizedének néhány eseménye. Az események írói kiválasztása esetleges, de igen beszédes, mert azt jelzi, hogy G. és környezete még e kevéssé jelenté­keny történések közegéből sem tud kiemelkedni, a történelemmel egyenrangú egyéni létet megvaló­sítani. A történelem úgy vonul el felettük, hogy nyomot se hagy­nak maguk után, vagy hogy ben­nük hagyna nyomot a történelem. A regényben szerepelnek ugyan hősök — kísérletezők és forradal­márok —, de jelenlétük csak hát­tér, amely, előtt a polgári életmód és a polgári házasság prózai hét­köznapjai elvonulnak. Ebben a kö­zegben élve és élősködve gyűjti G. az élményeit, kalandjait És mégis: felszabadító hatású ember rejlik G.-ben. Mivel az egész világot semmibe veszi — min­t minden Don Juan — egyúttal a polgári szerelem- és házasság­­felfogásit is megtagadja. A polgári korszak szerelme és szexualitása a birtoklásra, a női alárendeltségre épül A leírás tárggyá változtatja a nőt, akinek azonban eszménnyé is kell válnia, hogy kárpótolja fér­jét a többi elveszett lehetőségért, a más nőkről való lemondásért. Ezért alakul ki az úgynevezett női kétszínűség — a férfiak monoli­tikus uralmának eredményeképp —, hogy olyannak mutatják magu­kat, amilyennek férjük és birtoko­suk látni szeretné őket. De titkon mások, igazi arcukat viszont csak kedvesük, szeretőjük ismeri. Ez a terület a mindenkori Don Juanok érvényesülési szférája. A szexuális élmény egyedisége és konkrétsága felszabadítja az el­csábított nők lehetséges énjét tény­leges és szerepjátszó énjük nyo­masztó hatalma alól. G., mivel megveti a társadalmi konvenció­kat, nem akar birtokolni; minden kalandja után továbbáll. De min­denkor felvillantja egy másik élet lehetőségét, így puszta létezésével gyakorol kritikát a fennálló viszo­nyokon. Ennyivel fölötte áll annak az életmódnak, mely szükségkép­pen termelte ki őt, a csábítót és szabadságra­ figyelemeztetőt, így kapcsolódik végül össze egyén és történelem problematikája, így de­rül ki, hogy a végletesen és végze­tesen szabad polgári individuum a történelem terméke. John Berger kiváló esszéregé­nyének megfigyelései, a szerző éles logikára és dialektikus gondolko­dásra valló elemzései adják művé­nek jelentőségét. A cselekményt, a történet elbeszélését néha felfüg­gesztő és minduntalan átszövő ref­lexióiból a későpolgári életmód és társadalom kíméletlen elemzője és kritikusa tekint az olvasóra. Kelecsényi László HERNÁDI MIKLÓS: Ösztön és értelem között N. Tinbergen: Az ösztönről (Gondolat, 251 old.); Arnold Geh­len: Az ember (Gondolat, 620 old.); Csoportdinamika. Válogatás Kurt Lewin műveiből (Közgazdasági és Jogi, 513 old.). tiZHSÜ UROPALOMJI KÖNYVEK 1977. JANUÁR 21

Next