Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-11-05 / 45. szám - Varga Mihály: Október üzenetei (3. oldal) - Károlyi András: Táj • kép (3. oldal) - Mezei András: Megkérdeztük Takáts Gyulát - igaz-e, hogy sosem politizált? • interjú • Takáts Gyula költő (3. oldal)
VARGA MIHÁLY: Október üzenetei Október művészi hitelű üzenetét a szovjet irodalom hozta el nekünk. Rejtélyes, olykor kalandos utakon jutott el hozzánk ez az üzenet, s nemzedékek fáradoztak azon, hogy minél hívebben tolmácsolják, ám van valami furcsa és nyugtalanító abban, hogy ennek az üzenetnek a teljes szövegét még mindig nem ismerjük. A kérdés nem is az, hogy vannak művek, sőt életművek, amelyeket a magyar olvasó még nem vehet kézbe (ez idővel fokozatosan megoldódhat), hanem az, hogy tudásunk az októberi (tágabban: lenini) korszakról némiképpen egyoldalú, túlzottan irodalom- és művészetcentrikus, aminek egyik következményeként már-már jobban ismerjük a polgárháború mostoha életviszonyait, golgotajárásait, osztályütközeteinek drámáit, tragikumát, mint a viharban születő Szovjet-Oroszország szellemi erőfeszítéseit, azt a roppant konstruktivitást, amelyet olyannyira csodált akkoriban a haladó világközvélemény. Tény: október üzenete több egymást követő hullámban, de valahogy mindig hiányosan, foszlányaiban-töredékeiben jutott el hozzánk, s kulcsszavainak némelyike számunkra sokáig rejtve maradt. Elvileg új helyzetet teremtett az SZKP XX. kongresszusa, amely visszaállította jogaiba a lenini normákat és a forradalom erkölcsi értékrendjét. Ekkor jutott el hozzánk újra — az idők mintegy negyedik hullámaként — október üzenete, ekkor ragyogott föl talán első ízben igazán a lenini korszak tüneményes szellemi öröksége. Nem egyik napról a másikra történt ez. Valósággal ásatásokat kellett végezni, hogy a kezdetek, az Októberi Forradalom nyomán kibontakozó világtörténelmi korszakváltás forradalmi szellemisége kiszabadulhasson a NEP-korszak, majd a szektás torzulások által kialakított előítéletek halmaza alól. E munka során a párt korábban méltatlanul mellőzött politikusokat, hadvezéreket, tudósokat, szakembereket, írókat, művészeket és kritikusokat rehabilitált, s ezzel nem csapáhn bizonyos személyeknek, hanem közvetve az emberi kultúra egyik legnagyobb korszakának szolgáltatott igazságot. Így indulhatott meg az októberi korszak tudományos igényű kutatása, s így vált fokozatosan Lenin alakja is egyre árnyaltabbá, s nagysága mind emberibbé és meggyőzőbbé. A kutatás során kezdtek kibontakozni egy nagy korszak körvonalai. Egy olyan korszaké, amely a politikai és társadalmi forradalom mellett meghirdette a „harmadik” forradalmat is, a népművelés, a kultúra, a szellem forradalmát, s véghezviteléhez azonnal hozzákezdett. Hatalmas szellemi energiarendszer nyomában őszinte plebejusdemokratikus közéleti légkör keletkezett akkor. Az országot olyan kulturális építőmunkára téve képessé, amely ütemét, intenzitását tekintve példa nélkül áll a történelemben. Ha egyik-másik modelljét azóta megkérdőjelezte is az idő, lehetetlen nem csodálni e modellek nagyvonalúságát, merészségét, s a megkezdett építkezések tiszteletet parancsoló, hatalmas szellemi állványzatát. Ez a kor nem ismerte a földhözragadtságot: lírája már-már planetáris lendületű, olykor a Világegyetemmel ölelkező: színháza a történelmét alkotó nép; muzsikája — a „zenei hangszerelésű” forradalom; építészete — a XXI. század makettjei. Ez az elrugaszkodás sajátos „visszatükrözése” a hőskorszaknak: a horizont mérhetetlenül kitágult, a képzeletnek semmi sem szabhatott határt. A forradalom vonzáskörébe került írók és művészek (Belij, Biok, Brjuszov, Majakovszkij, Gorkij, Mardzsanisvili, Meierhold, Vahtangov, Kulesov, Vertov, Malevics, Liszickij, Rodcsenko, Tatlin, Kandinszkij, Chagall és sokan mások) szinte kivétel nélkül a holnapban éltek, álmaikat a monumentalizmus jellemezte. Különös kontraszt ez egy olyan korban — a hadikommunizmus körülményei között —, amikor az ostromzár alá vett forradalom a polgárháború és a hihetetlen nyomor rémségeivel viaskodik, a kulturális élet korábbi intézményrendszere széthullt, a folyamatosság megszakítottságából adódó fájdalmas, éles törés pedig éppen az írókat, művészeket és tudósokat sújtja érzékenyen. Különös kontraszt, de tény. Ebben a drámai, rendkívül szűkös, de szivárványos távlatokat felvillantó légkörben indult útjára az az új típusú szelemi mozgás, amely később — Lenin fogalomhasználata alapján — a kulturális forradalom nevet kapta. Ennek a kulturális fejlődéstípusnak a tartalmi meghatározottságait „A szocialista kultúra kezdetei Szovjet- Oroszországban” című tanulmányban („Az újnak tenni hitet” című kötetben) próbáltuk körvonalazni, s itt csupán leegyszerűsítve jelezhetjük: felgyorsult fejlődésről van szó, melynek során a kultúra demokratizálódik, közkinccsé válik, miközben intézményrendszere, szerkezete, tartalma, minősége, karaktere és értékrendje is fokozatosan átalakul, s ennek nyomán a világkultúrában rögzített történelmi tapasztalatrendszerek — miként a marxizmusban is — merőben új értelmet nyernek: egy szintézis megszüntetve-megőrzött elemeivé válva tudományos világképpé rendeződnek. Ez a grandiózus átalakulás, amely más körülmények között csigalassúsággal halad, Szovjet-Oroszországban a forradalom után szokatlan iramot vett, s ennek értelmét Biok alighanem az elsők között sejtette meg. „A kultúra csak egyetlen egy módon mentheti meg önmagát: ha ugyanabban a viharos mozgásban van, mint a természet” — írja 1919-ben. Egy év múlva Clara Zetkin már így rögzítheti a látottakat: „egyedülálló, titáni kultúrmunka.” Október után és főleg a Magyar Tanácsköztársaság idején a mi népünk viharosan reagált a nagy forradalom eszméire, de a már említett, új típusú szellemi mozgással nem tudott közvetlen kontaktust létrehozni. A szovjet kutúrának mint meghatározott rendszernek a kialakulását, a nagy egészen belül kibontakozó részfolyamatok konkrét mozgását (a művelődés, az irodalom, a zene, a színház- és filmművészet, a képzőművészet forradalmát), e mozgások intellektuális „életszellemét” szocialista közgondolkodásunknak azóta sem volt módja érdemben megismerni. Hazai könyvtárainkból ugyanis szinte teljes egészében hiányzik az 1917—1945-ös időszak szovjet napisajtója, folyóiratirodalma és könyvtermése, s így az októberi korszak számunkra elvi jelentőségű gondolati örökségének nagy részén anélkül léptünk át, hogy azt birtokba vehettük volna. Tudásunk ezért gyakran a kiragadott tények, homályos nosztalgiák vagy ellenőrizhetetlen feltevések szintjén mozog. Ugyanez vonatkozik a 20—30- as évekre is, s talán ez okozza, hogy tudatunkban olykor reménytelenül összemosódnak fogalmak, tények (áramlatok, csoportok, irányzatok), a fejlődés etapjai, sőt egész korszakok is. Még ennél is nagyobb baj, hogy Lenin műveit — néhány igényes vállalkozásunktól eltekintve — többnyire az adott szellemi közegből kiszakítva tanulmányozzuk és értelmezzük, ami nemegyszer jár azzal, hogy írásainak, felszólalásainak bizonyos jelentésrétegei elsikkadnak. Művelődéstörténeti tudatunk tehát hiányos, a rendelkezésre álló magyar nyelvű információs anyag elenyészően csekély, s ilyképpen a fenti mozgásfolyamatokat rekonstruálni hazai könyvtárainkban még a szakemberek számára is lehetetlen. A szocialista kultúra hőskorszaka akaratunk ellenére így kezd legendává válni, s a fiatal nemzedékek számára gyakorlatilag elérhetetlenné a lenini korszak szellemi küzdelmeiben fölhalmozódott pozitív és negatív tapasztalat. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet tarthatatlan. A fejlett szocializmus társadalma olyan sokoldalúan művelt személyiséget feltételez, aki ismeri az emberi haladás csomópontjait, a kultúra nagy korszakait, vagyis az emberiség csúcsteljesítményeit, s köztük a legközvetlenebb örökséget: a szocialista kultúra elméletének és gyakorlatának alakulását napjainkig. Ez fejlett történelmi tudatot is jelent, s e tekintetben még meglehetősen gyakoriak a„fehér foltok” és a „kihagyások”. A huszas években rendszeresen kiadták a párt- és szovjetkongresszusok, a Komszomol és a szakszervezetek, a kulturális intézmények, az irodalmi és művészeti csoportok üléseinek gyorsírásos anyagát, s ezáltal a felgyűlt és összegezett, „integrált” szellemi tapasztalat átadása folyamatosan biztosítva volt. Ez a folyamat később az ismert torzulások miatt lelassult, elakadt; a roppant anyag tanulmányozása azóta is ágazati szinten folyik, s a tudomány minden erőfeszítése ellenére sincs remény arra, hogy a közeljövőben egy szintetizáló monográfiává összeálljon. Ha azonban ez megtörténne is, a dokumentációt akkor sem helyettesítheti. Még kevésbé tölthetné be ezt az „űrt” az emlékirat vagy a művészi megismerés: „nincs az a fantázia, amely túlszárnyalhatná forradalmunk dokumentumait” — írhatta joggal Szergej Gorogyeckij (1922). Amikor évekkel ezelőtt hozzáfogtunk az októberi korszak tanulmányozásához és elhatároztuk, hogy — az ELTE Orosz Filológiai Tanszék egyik legnagyobb vállalkozásaként — összegyűjtjük és kiadásra előkészítjük a Szovjet- Oroszországban 1917-ben megindult szocialista kulturális forradalom legfontosabb dokumentumait (e vállalkozást kezdetben egyik kiadónk, később az Irodalmi Alap támogatta), egy bizonyos ponton eljutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy itt már a hagyományos antológiák nem segíthetnek. Ezért — szovjet kollégáink szakvéleménye alapján — úgy döntöttünk, hogy a kiadványok igen nagy tömegéből válogatott kultúratörténeti szövegeket egy szintetizáló-összegező dokumentumgyűjteményben célszerű bemutatni, amelynek alapján a kezdetek kulturális élete mint szerves egész lenne főbb vonalaiban rekonstruálható. Ebben a dokumentum- és szemelvénygyűjteményben bizonyos komplexitással és folyamatként kívánjuk érzékeltetni az októberi korszak sokféle „újreneszánsz” törekvését, a szocialista kultúra legfontosabb alkotóelemeinek a kibontakozását és fejlődését, a nagy horderejű, mindmáig sarkalatos lenini elvek szellemi hátterét és kontextusát, valamint mindazt, ami a szocialista kultúra és művelődéstörténet szempontjából számunkra elvi jelentőségű tanulság, tény, dokumentum — a Népbiztosok Tanácsának első dekrétumaitól a NÉP bevezetéséig. Remélni szeretnénk, hogy törekvésünk megértésre talál, s a közel száz magyar rasszista közreműködésével készült gyűjtemény végső megformálásához reális feltételek teremtődnek. Bízunk benne: a magyar könyvkiadás meg fogja találni a módját annak, hogy vállalkozásunk I. és II. kötetének (I. Új ég és új föld; II. Az eget ostromló Kommün) páratlanul értékes, számunkra valósággal könyvtárnyi irodalmat pótló anyagát — az emberiség egyik legszebb korszakának hiteles dokumentumait — közgondolkodásunk számára közkinccsé tegye. Annál is inkább, mert különleges „palackposta” ez: a benne elrejtett üzenet hat évtized távolából is megragad nagyot akarásával, őszinteségével és nyíltságával, egyetemes emberi mondandójának szépségével. A vidéki költő „előnytelen” helyzetéből, azt mondják, sosem akartál „előbbre jutni”, a fővárosba kerülni. Sohasem akartál rangot, státuszt, hatalmat és akadtak olyanok is, akik ezt az alkatodból következő magatartást szándékos visszavonulásnak tekintették. És ez a magatartás, mely belsőd lényege, egykor, egyesek szemében már-már tüntetésszámba ment. Akkoriban tisztességtelen dolog lett volna tőled megkérdezni, de most a veszélyek múltán mégiscsak érdekelne: valóban, sohasem politizáltál? — A hétköznapi értelembe véve, napokhoz fűzve, valóban nem politizáltam, aki azonban életstílusomat és költői munkásságomat figyeli, világosan látja, hogy én mindenkor, mesterségem eszközeivel, szolrateszi értelemben a szép hasznával, vagyis a hasznos széppel politizáltam. — Ha ez így van, akkor mihez kezdjünk azokkal a háborúellenes verseiddel, melyeket a negyvenes évek elején írtál? Azok nem voltak hasznosak? — Azok a versek éppen hogy hasznosak voltak. Meggyőződésem, hogy a magyar költészetben nem lehet különválasztani a szépségnek a politikai tartalommal is összetartozó harmóniáját. De hát akkor, amikor azt a bizonyos háborúellenes verset A kakukk madárhoz címmel megírtam, annak ellenére, hogy a legnyíltabb támadás volt a háború brutalitása ellen, föl sem ötlött az eszemben, hogy most „politikus költő lettem”. Maga Zilahy Lajos se gondolta, hogy éppen ebben a versemben változott volna meg váratlanul és gyökeresen a világnézetem vagy költői szemléletem. Csupán azt vette észre, hogy az a költői tartalom, melyet megragadtam, politikailag rendkívül aktuális. Ezért közölte nyomban a Híd első oldalán. Én pedig azt mondom ma is : jól tette, hiszen akkor valóban ez volt az „aktuális politikum”, ámde az ilyen fölkapott és meglobogtatott vers mellett lírámnak lényege és gerince távlati szempontból igazán nem volt kevésbé politikus. Ezért kell ismételnem: eszembe se jutott, hogy „politikus alkatú” költő vagyok-e. Ezt a megkülönböztetést nem ismertem, hiszen a költőt szőröstől-bőröstől morális lénynek éreztem, és ha most utólag visszatekintek, ma is elszomorítanák a felületes ítéletek, a valóban „napi-politikai” tek, azokéi, akik néha szemléreigen sok jóindulattal sem veszik észre, hogy a jó költészet minden formájában meg akarja változtatni a világot, mert a jó költészet előre mutat és mennél szebb és igazabb az a líra, annál mélyebbre hatolva dolgozik, épp a jövőért. — Ezek szerint a háború utáni költészetedet 1945-től napjainkig te magad politikus költészetnek tartod? Úgy véled-e, hogy ezt csak a kritika felületessége miatt nem vették észre? — Valóban így látom. Tudniillik a szépség nem ismer és nem is tűr leszorítást egyetlen témára. A felszabadulás után úgy éreztem, hogy elérkezett a távlati fölméréseknek ideje, a „nagy aktualitások” versbe rögzítése. Éppen ezért, amikor én a természet és az emberiség gyorsan változó viszonylatait írtam, amikor a természet emberhez szóló hangját hallattam, vagy amikor a pannon szellem színeinek, karakterének a fölmutatását végeztem, akkor én mindenben már arról a természet-szeretetről és természet-védelemről beszéltem tegnap, amelytől ma már igen hangos az aktuális sajtó. És hadd kérdezzem meg, hogy ugyanakkor, amikor életstílusommal és életformámban a legkegyetlenebb anyának, a földanyának az emberhez nemesítésén dolgoztam, vajon, nem az emberiség távlati terveiről beszéltem-e? Mondjam, hogy ilyen aggódó és munkás hangú művem, melyet jó szívvel ajánlok az „aktuálpolitikát” keresők figyelmébe is az 1976-ban megjelent „A Heszperidák kertjén innen” című negyvenrészes versciklusom? De azt, hogy visszahúzódó természetű költő vagy, hogy a hívások ellenére 1945 után is mindmáig „vidéken” maradtál, hogy megtisztelő felkérésekre is oly sokszor nemet mondtál — azt csak nem tagadod? — Azt hiszem, az ilyenfajta visszahúzódás emberibb és talán hasznosabb is volt, éppen a közösségnek ... — Sokaknak más a véleménye erről... — Nem hiszem, hogy igazuk volna. Úgy vélem, csak én „veszítettem” azzal, hogy vidéken maradtam, hogy nem lettem szerkesztő a koalíció korában, vagy mondjuk miniszteriális tisztviselő. Én mindig úgy véltem, hogy vannak feladatok a végvári területeken is, Kaposvárott és Somogyban. És hogy a hasonlat körében maradjak: magamat a martalék soraiban éreztem otthon, az olyanok között, akiknek kötelessége volt épp a legnehezebb „csaták” idején a végvár-védelem. Márpedig én azt hiszem, hogy Somogyban épp a jövő érdekében kellett őriznem, védenem, vetnem a múzsák kertjében. — Budapest mindig a „lehetőségek városa” volt a költők számára. Te nem voltál városellenes és mégis visszahúzódtál Pesttől — igazán úgy gondolod, hogy mit se vesztettél? — Lehet, hogy sokat vesztettem azzal, amit te visszahúzódásnak nevezel. Én ezt nem így mondanám. Ellenkezőleg: sohasem húzódtam vissza attól a közegtől, amelybe beleszülettem. És ha valamiért megdicsérhetne a kritika, nem az lenne-e, hogy nem engedtem a hagytam csábításoknak, hogy nem magamat elszakítani attól a világtól, mellyel szívvel és lélekkel azonos voltam?! Így lehettem hű önmagamhoz. Így adatott meg, hogy jól érezhettem magamat a saját bőrömben, akkor is, amikor publikációs gondjaim voltak, amikor az én természetes magatartásomat visszahúzódásnak s mi több, tüntetésnek minősítették. De hát mennyit fordult a világ azóta! Vidéken élni hovatovább senki számára nem jelent vidékiséget. És lám csak: valamiféle új sznobéria még „előkelőnek” is tartja azt, hogy a költő, mondjuk a Balaton vidékén, mondjuk — mint én — Becehegyen lakjon, melyről a világ egyik legszebb kilátása nyílik. Ez a fordulat engem nem emel ki a világomból, hiszen így sikerült időben, itt a természetes adottságokban és rétegekben folytatnom a múltat a jövő felé. És talán így sikerült egy másoktól különböző, mediterrán ízű és a szép használatával politizáló lírát teremtenem. Mindez igaz, érvényes, de ne tagadjuk el, hogy minden költő másra reagál, hogy akad olyan is, akinek a költőisége a tiedénél közelebb áll a direkt politikához, — csak azt ne mondjuk — és ebben egyetértünk, hogy ez önmagában is érdem. Mondjuk ki: önmagában sem az egyik, sem a másik nem érdem. Van olyan költő, akit a füvek, a fák, a madarak, a kavicsok érdekelnek, mert ezek az anyagai a költészetének, ezekből építkezik, és ha jól értettelek , te sem tagadhatod, hogy nem vagy a napi hírekre realiáló típusú, úgynevezett politikus alkat. Ebben az értelemben igaz, hogy sosem politizáltál. — Azt hiszem, épp „A Heszperidák kertjén innen” versciklusom sejteti jól, hogy én a „politizáló” verset másképp értelmezem, mint a poétikát vulgarizálók. Ez nálam nem is annyira tanult, de ösztönös ráérzés volt a korra, amely óriási léptekkel hágta át a mindennapi háztáji kívánalmakat és értelmezéseket. A legidőszerűbb politikus vers is csak akkor időszerű és hasznosan politizáló ma már, ha emberségben és világban gondolkodik, sőt talán azt is mondhatnám, ha kozmikusra tágítja a témát és stílusát. Így aztán ez a típusú magyar vers olyan világméretű és emberiségarányú politikai vers kell hogy legyen, amely minden szépre, jóra, és hasznosra egyszerre kitáruló líra. Azt hiszem, már ilyen értelemben kereső út volt a pusztuló és a civilizációtól pusztított természetet féltő és ábrázoló verseim jórésze is. Humanizált természet! Hiszen a mai tudományos erőviszonyok között kultúrát, embert és természetet egyetlen csapással fenyegeti egy jelzőberendezés tévedése vagy a politikaifaji öntudat túlbuzgása. Mezei András MEGKÉRDEZTÜK Takáts Gyulát — igaz-e, hogy sosem politizált? >o »vn o 1977. NOVEMBER 5. r