Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-11-05 / 45. szám - Varga Mihály: Október üzenetei (3. oldal) - Károlyi András: Táj • kép (3. oldal) - Mezei András: Megkérdeztük Takáts Gyulát - igaz-e, hogy sosem politizált? • interjú • Takáts Gyula költő (3. oldal)

VARGA MIHÁLY: Október üzenetei Október művészi hitelű üzenetét a szovjet irodalom hozta el nekünk. Rejtélyes, olykor kalandos utakon jutott el hozzánk ez az üzenet, s nemzedékek fáradoztak azon, hogy minél hívebben tolmácsolják, ám van valami furcsa és nyugtalanító abban, hogy ennek az üzenetnek a teljes szövegét még mindig nem ismerjük. A kérdés nem is az, hogy vannak művek, sőt életművek, amelyeket a magyar olvasó még nem vehet kézbe (ez idővel foko­zatosan megoldódhat), hanem az, hogy tudásunk az októberi (tágab­­ban: lenini) korszakról némikép­pen egyoldalú, túlzottan irodalom- és művészetcentrikus, aminek egyik következményeként már-már job­ban ismerjük a polgárháború mos­toha életviszonyait, golgotajárásait, osztályütközeteinek drámáit, tragi­kumát, mint a viharban születő Szovjet-Oroszország szellemi erő­feszítéseit, azt a roppant konstruk­­tivitást, amelyet olyannyira csodált akkoriban a haladó világközvéle­mény. Tény: október üzenete több egymást követő hullámban, de va­lahogy mindig hiányosan, foszlá­­nyaiban-töredékeiben jutott el hoz­zánk, s kulcsszavainak némelyike számunkra sokáig rejtve maradt. Elvileg új helyzetet teremtett az SZKP XX. kongresszusa, amely visszaállította jogaiba a lenini nor­mákat és a forradalom erkölcsi ér­tékrendjét. Ekkor jutott el hozzánk újra — az idők mintegy negyedik hullámaként — október üzenete, ekkor ragyogott föl talán első íz­ben igazán a lenini korszak tüne­ményes szellemi öröksége. Nem egyik napról a másikra történt ez. Valósággal ásatásokat kellett vé­gezni, hogy a kezdetek, az Októbe­ri Forradalom nyomán kibontako­zó világtörténelmi korszakváltás forradalmi szellemisége kiszabadul­hasson a NEP-korszak, majd a szektás torzulások által kialakított előítéletek halmaza alól. E munka során a párt korábban méltatla­nul mellőzött politikusokat, had­vezéreket, tudósokat, szakembere­ket, írókat, művészeket és kriti­kusokat rehabilitált, s ezzel nem csapáhn bizonyos személyeknek, hanem közvetve az emberi kultúra egyik legnagyobb korszakának szolgáltatott igazságot. Így indul­hatott meg az októberi korszak tudományos igényű kutatása, s így vált fokozatosan Lenin alakja is egyre árnyaltabbá, s nagysága mind emberibbé és meggyőzőbbé. A kutatás során kezdtek kibon­takozni egy nagy korszak körvo­nalai. Egy olyan korszaké, amely a politikai és társadalmi forradalom mellett meghirdette a „harmadik” forradalmat is, a népművelés, a kultúra, a szellem forradalmát, s véghezviteléhez azonnal hozzákez­dett. Hatalmas szellemi energiarend­szer nyomában őszinte plebejus­­demokratikus közéleti légkör kelet­kezett akkor. Az országot olyan kulturális építőmunkára téve ké­pessé, amely ütemét, intenzitását tekintve példa nélkül áll a törté­nelemben. Ha egyik-másik modell­jét azóta megkérdőjelezte is az idő, lehetetlen nem csodálni e model­lek nagyvonalúságát, merészségét, s a megkezdett építkezések tiszte­letet parancsoló, hatalmas szellemi állványzatát. Ez a kor nem ismer­te a földhözragadtságot: lírája már-már planetáris lendületű, oly­kor a Világegyetemmel ölelkező: színháza a történelmét alkotó nép; muzsikája — a „zenei hang­­szerelésű” forradalom; építészete — a XXI. század makettjei. Ez az elrugaszkodás sajátos „visszatük­­rözése” a hőskorszaknak: a hori­zont mérhetetlenül kitágult, a képzeletnek semmi sem szabha­tott határt. A forradalom vonzás­körébe került írók és művészek (Belij, Biok, Brjuszov, Majakovsz­kij, Gorkij, Mardzsanisvili, Meier­­hold, Vahtangov, Kulesov, Vertov, Malevics, Liszickij, Rodcsenko, Tatlin, Kandinszkij, Chagall és so­kan mások) szinte kivétel nélkül a holnapban éltek, álmaikat a mo­­numentalizmus jellemezte. Külö­nös kontraszt ez egy olyan korban — a hadikommunizmus körülmé­nyei között —, amikor az ostrom­zár alá vett forradalom a polgár­háború és a hihetetlen nyomor rémségeivel viaskodik, a kulturá­lis élet korábbi intézményrendsze­re széthullt, a folyamatosság meg­­szakítottságából adódó fájdalmas, éles törés pedig éppen az írókat, művészeket és tudósokat sújtja ér­zékenyen. Különös kontraszt, de tény. Ebben a drámai, rendkívül szű­kös, de szivárványos távlatokat felvillantó légkörben indult útjá­ra az az új típusú szelemi mozgás, amely később — Lenin fogalom­­használata alapján — a kulturális forradalom nevet kapta. Ennek a kulturális fejlődéstípusnak a tar­talmi meghatározottságait „A szo­cialista kultúra kezdetei Szovjet- Oroszországban” című tanulmány­ban („Az újnak tenni hitet” című kötetben) próbáltuk körvonalazni, s itt csupán leegyszerűsítve jelezhetjük: felgyorsult fejlődésről van szó, melynek során a kultúra demokratizálódik, közkinccsé vá­lik, miközben intézményrendszere, szerkezete, tartalma, minősége, ka­raktere és értékrendje is fokoza­tosan átalakul, s ennek nyomán a világkultúrában rögzített történel­mi tapasztalatrendszerek — mi­ként a marxizmusban is — merő­ben új értelmet nyernek: egy szin­tézis megszüntetve-megőrzött ele­meivé válva tudományos világ­képpé rendeződnek. Ez a grandió­zus átalakulás, amely más körül­mények között csigalassúsággal ha­lad, Szovjet-Oroszországban a for­radalom után szokatlan iramot vett, s ennek értelmét Biok alig­hanem az elsők között sejtette meg. „A kultúra csak egyetlen egy módon mentheti meg önmagát: ha ugyanabban a viharos mozgásban van, mint a természet” — írja 1919-ben. Egy év múlva Clara Zet­kin már így rögzítheti a látottakat: „egyedülálló, titáni kultúrmunka.” Október után és főleg a Magyar Tanácsköztársaság idején a mi né­pünk viharosan reagált a nagy for­radalom eszméire, de a már emlí­tett, új típusú szellemi mozgással nem tudott közvetlen kontaktust létrehozni. A szovjet kutúrának mint meghatározott rendszernek a kialakulását, a nagy egészen belül kibontakozó részfolyamatok konk­rét mozgását (a művelődés, az iro­dalom, a zene, a színház- és film­művészet, a képzőművészet forra­dalmát), e mozgások intellektuális „életszellemét” szocialista közgon­dolkodásunknak azóta sem volt módja érdemben megismerni. Ha­zai könyvtárainkból ugyanis szin­te teljes egészében hiányzik az 1917—1945-ös időszak szovjet na­pisajtója, folyóiratirodalma és könyvtermése, s így az októberi korszak számunkra elvi jelentősé­gű gondolati örökségének nagy részén anélkül léptünk át, hogy azt birtokba vehettük volna. Tudásunk ezért gyakran a kiragadott tények, homályos nosztalgiák vagy ellen­őrizhetetlen feltevések szintjén mo­zog. Ugyanez vonatkozik a 20—30- as évekre is, s talán ez okozza, hogy tudatunkban olykor remény­telenül összemosódnak fogalmak, tények (áramlatok, csoportok, irányzatok), a fejlődés etapjai, sőt egész korszakok is. Még ennél is nagyobb baj, hogy Lenin műveit — néhány igényes vállalkozásunk­­tól eltekintve — többnyire az adott szellemi közegből kiszakítva tanul­mányozzuk és értelmezzük, ami nemegyszer jár azzal, hogy írá­sainak, felszólalásainak bizonyos jelentésrétegei elsikkadnak. Műve­lődéstörténeti tudatunk tehát hiá­nyos, a rendelkezésre álló magyar nyelvű információs anyag elenyé­szően csekély, s ilyképpen a fenti mozgásfolyamatokat rekonstruál­ni hazai könyvtárainkban még a szakemberek számára is lehetet­len. A szocialista kultúra hőskor­szaka akaratunk ellenére így kezd legendává válni, s a fiatal nemze­dékek számára gyakorlatilag elér­hetetlenné a lenini korszak szel­lemi küzdelmeiben fölhalmozódott pozitív és negatív tapasztalat. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet tarthatatlan. A fejlett szocializ­mus társadalma olyan sokoldalúan művelt személyiséget feltételez, aki ismeri az emberi haladás csomó­pontjait, a kultúra nagy korsza­kait, vagyis az emberiség csúcstel­jesítményeit, s köztük a legközvet­lenebb örökséget: a szocialista kultúra elméletének és gyakorla­tának alakulását napjainkig. Ez fejlett történelmi tudatot is jelent, s e tekintetben még meglehetősen gyakoriak a­­„fehér foltok” és a „kihagyások”. A huszas években rendszeresen kiadták a párt- és szovjetkong­resszusok, a Komszomol és a szak­­szervezetek, a kulturális intézmé­nyek, az irodalmi és művészeti csoportok üléseinek gyorsírásos anyagát, s ezáltal a felgyűlt és összegezett, „integrált” szellemi tapasztalat átadása folyamatosan biztosítva volt. Ez a folyamat később az ismert torzulások miatt lelassult, elakadt; a roppant anyag tanulmányozása azóta is ágazati szinten folyik, s a tudo­mány minden erőfeszítése ellené­re sincs remény arra, hogy a kö­zeljövőben egy szintetizáló mo­nográfiává összeálljon. Ha azon­ban ez megtörténne is, a doku­mentációt akkor sem helyettesít­heti. Még kevésbé tölthetné be ezt az „űrt” az emlékirat vagy a mű­vészi megismerés: „nincs az a fan­tázia, amely túlszárnyalhatná for­radalmunk dokumentumait” — ír­hatta joggal Szergej Gorogyeckij (1922). Amikor évekkel ezelőtt hozzá­fogtunk az októberi korszak ta­nulmányozásához és elhatároztuk, hogy — az ELTE Orosz Filológiai Tanszék egyik legnagyobb vállal­kozásaként — összegyűjtjük és ki­adásra előkészítjük a Szovjet- Oroszországban 1917-ben megin­dult szocialista kulturális forrada­lom legfontosabb dokumentumait (e vállalkozást kezdetben egyik ki­adónk, később az Irodalmi Alap támogatta), egy bizonyos ponton el­jutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy itt már a hagyományos anto­lógiák nem segíthetnek. Ezért — szovjet kollégáink szakvéleménye alapján — úgy döntöttünk, hogy a kiadványok igen nagy tömegéből válogatott kultúratörténeti szöve­geket egy szintetizáló-összegező do­­kumentumgyűjteményben célszerű bemutatni, amelynek alapján a kezdetek kulturális élete mint szerves egész lenne főbb vonalai­ban rekonstruálható. Ebben a do­kumentum- és szemelvénygyűjte­ményben bizonyos komplexitással és folyamatként kívánjuk érzékel­tetni az októberi korszak sokféle „újreneszánsz” törekvését, a szo­cialista kultúra legfontosabb alko­tóelemeinek a kibontakozását és fejlődését, a nagy horderejű, mind­máig sarkalatos lenini elvek szel­lemi hátterét és kontextusát, va­lamint mindazt, ami a szocialista kultúra és művelődéstörténet szempontjából számunkra elvi je­lentőségű tanulság, tény, dokumen­tum — a Népbiztosok Tanácsának első dekrétumaitól a NÉP beveze­téséig. Remélni szeretnénk, hogy törekvésünk megértésre talál, s a közel száz magyar rasszista köz­reműködésével készült gyűjtemény végső megformálásához reális fel­tételek teremtődnek. Bízunk ben­ne: a magyar könyvkiadás meg fogja találni a módját annak, hogy vállalkozásunk I. és II. kö­tetének (I. Új ég és új föld; II. Az eget ostromló Kommün) páratla­nul értékes, számunkra valósággal könyvtárnyi irodalmat pótló anya­gát — az emberiség egyik legszebb korszakának hiteles dokumentu­mait — közgondolkodásunk szá­mára közkinccsé tegye. Annál is inkább, mert különle­ges „palackposta” ez: a benne el­rejtett üzenet hat évtized távolá­ból is megragad nagyot akarásával, őszinteségével és nyíltságával, egyetemes emberi mondandójának szépségével.­­ A vidéki költő „előnytelen” helyzetéből, azt mondják, sosem akartál „előbbre jutni”, a fővárosba kerülni. Sohasem akartál rangot, státuszt, hatalmat és akadtak olya­nok is, akik­ ezt az alkatodból kö­vetkező magatartást szándékos vis­­­szavonulásnak tekintették. És ez a magatartás, mely belsőd lényege,­­ egy­kor, egyesek szemében már-már tüntetésszámba ment. Akkoriban tisztességtelen dolog lett volna tőled megkérdezni, de most a veszélyek múltán mégiscsak érdekelne: való­ban, sohasem politizáltál? — A hétköznapi értelembe vé­ve, napokhoz fűzve, valóban nem politizáltam, aki azonban élet­stílusomat és költői munkásságo­mat figyeli, világosan látja, hogy én mindenkor, mesterségem esz­közeivel, szol­rateszi értelemben a szép hasznával, vagyis a hasz­nos széppel politizáltam. — Ha ez így van, akkor mihez kezdjünk azokkal a háborúellenes verseiddel, melyeket a negyvenes évek elején írtál? Azok nem voltak hasznosak? — Azok a versek éppen hogy hasznosak voltak. Meggyőződé­sem, hogy a magyar költészetben nem lehet különválasztani a szép­ségnek a politikai tartalommal is összetartozó harmóniáját. De hát akkor, amikor azt a bizonyos há­borúellenes verset A kakukk ma­dárhoz címmel megírtam, annak ellenére, hogy a legnyíltabb tá­madás volt a háború brutalitása ellen, föl sem ötlött az eszemben, hogy most „politikus költő let­tem”. Maga Zilahy Lajos se gon­dolta, hogy éppen ebben a ver­semben változott volna meg vá­ratlanul és gyökeresen a világ­nézetem vagy költői szemléletem. Csupán azt vette észre, hogy az a költői tartalom, melyet megra­gadtam, politikailag rendkívül aktuális. Ezért közölte nyomban a Híd első oldalán. Én pedig azt mondom ma is : jól tette, hiszen akkor valóban ez volt az „aktuá­lis politikum”, ámde az ilyen föl­kapott és meglobogtatott vers mellett lírámnak lényege és ge­rince távlati szempontból igazán nem volt kevésbé politikus. Ezért kell­ ismételnem: eszembe se ju­tott, hogy „politikus alkatú” köl­tő vagyok-e. Ezt a megkülönböz­tetést nem ismertem, hiszen a költőt szőröstől-bőröstől morális lénynek éreztem, és ha most utó­lag visszatekintek, ma is elszomo­rítanák a felületes ítéletek, a va­lóban „napi-politikai” tek, azokéi, akik néha szemlére­igen sok jóindulattal sem veszik észre, hogy a jó költészet minden for­májában meg akarja változtatni a világot, mert a jó költészet elő­re mutat és mennél szebb és iga­­zabb az a líra, annál mélyebbre hatolva dolgozik, épp a jövőért. — Ezek­ szerint a háború utáni köl­tészetedet 1945-től napjainkig te ma­gad politikus költészetnek tartod? Úgy véled-e, hogy ezt csak a kritika felületessége miatt nem vették észre? — Valóban így látom. Tudni­illik a szépség nem ismer és nem is tűr leszorítást egyetlen témára. A felszabadulás után úgy érez­tem, hogy elérkezett a távlati föl­méréseknek ideje, a „nagy aktua­litások” versbe rögzítése. Éppen ezért, amikor én a természet és az emberiség gyorsan változó viszonylatait írtam, amikor a ter­mészet emberhez szóló hangját hallattam, vagy amikor a pannon szellem színeinek, karakterének a fölmutatását végeztem, akkor én mindenben már arról a termé­­szet-szeretetről és természet-vé­delemről beszéltem tegnap, amelytől ma már igen hangos az aktuális sajtó. És hadd kérdez­zem meg, hogy ugyanakkor, ami­kor életstílusommal és életfor­mámban a legkegyetlenebb anyá­nak, a föld­anyának az emberhez nemesítésén dolgoztam, vajon, nem az emberiség távlati tervei­ről beszéltem-e? Mondjam, hogy ilyen aggódó és munkás hangú művem, melyet jó szívvel aján­lok az „aktuálpolitikát” keresők figyelmébe is az 1976-ban meg­jelent „A Heszperidák kertjén in­nen” című negyvenrészes vers­ciklusom?­­ De azt, hogy visszahúzódó ter­mészetű költő vagy, hogy a hívások ellenére 1945 után is mindmáig „vi­déken” maradtál, hogy megtisztelő felkérésekre is oly sokszor nemet mondtál — azt csak nem tagadod? — Azt hiszem, az ilyenfajta visszahúzódás emberibb és talán hasznosabb is vo­lt, éppen a kö­zösségnek ... — Sokaknak más a véleménye er­ről... — Nem hiszem, hogy igazuk volna. Úgy vélem, csak én „veszí­tettem” azzal, hogy vidéken ma­radtam, hogy nem lettem szer­kesztő a koalíció korában, vagy mondjuk miniszteriális tisztvi­selő. Én mindig úgy véltem, hogy vannak feladatok a végvári terü­leteken is, Kaposvárott és So­mogyban. És hogy a hasonlat kö­rében maradjak: magamat a mar­talék soraiban éreztem otthon, az olyanok között, akiknek köteles­sége volt épp a legnehezebb „csa­ták” idején a végvár-védelem. Márpedig én azt hiszem, hogy Somogyban épp a jövő érdekében kellett őriznem, védenem, vetnem a múzsák kertjében. — Budapest mindig a „lehetőségek városa” volt a költők számára. Te nem voltál városellenes és mégis visszahúzódtál Pesttől — igazán úgy gondolod, hogy mit se vesztettél? — Lehet, hogy sokat vesztettem azzal, amit te visszahúzódásnak nevezel. Én ezt nem így monda­nám. Ellenkezőleg: sohasem hú­zódtam vissza attól a közegtől, amelybe beleszülettem. És ha va­lamiért megdicsérhetne a kritika, nem az lenne-e, hogy nem enged­tem a hagytam csábításoknak, hogy nem magamat elszakítani attól a világtól, mellyel szívvel és lélekkel azonos voltam?! Így lehettem hű önmagamhoz. Így adatott meg, hogy jól érezhettem magamat a saját bőrömben, ak­­kor is, amikor publikációs gond­jaim voltak, amikor az én ter­mészetes magatartásomat vissza­húzódásnak s mi több, tüntetés­nek minősítették. De hát mennyit fordult a világ azóta! Vidéken él­ni hovatovább senki számára nem jelent vidékiséget. És lám csak: valamiféle új sznobéria még „előkelőnek” is tartja azt, hogy a költő, mondjuk a Balaton vidékén, mondjuk — mint én — Becehegyen lakjon, melyről a vi­lág egyik legszebb kilátása nyílik. Ez a fordulat engem nem emel ki a világomból, hiszen így sikerült időben, itt a természetes adott­ságokban és rétegekben folytat­nom a múltat a jövő felé. És ta­lán így sikerült egy másoktól kü­lönböző, mediterrán ízű és a szép használatával politizáló lírát te­remtenem. Mindez igaz, érvényes, de ne ta­gadjuk el, hogy minden költő másra reagál, hogy akad olyan is, akinek a költőisége a tiedénél közelebb áll a di­rekt politikához, — csak azt ne mond­juk — és ebben egyetértünk, hogy ez önmagában is érdem. Mondjuk ki: önmagában sem az egyik, sem a má­sik nem érdem. Van olyan költő, akit a füvek, a fák, a madarak, a kavicsok érdekelnek, mert ezek az anyagai a költészetének, ezekből építkezik, és ha jól értettelek , te sem tagadhatod, hogy nem vagy a napi hírekre realiáló típusú, úgynevezett politikus alkat. Ebben az értelemben igaz, hogy sosem politizáltál. — Azt hiszem, épp „A Heszpe­ridák kertjén innen” versciklu­som sejteti jól, hogy én a „politi­záló” verset másképp értelmezem, mint a poétikát vulgarizálók. Ez nálam nem is annyira tanult, de ösztönös ráérzés volt a korra, amely óriási léptekkel hágta át a mindennapi háztáji kívánalma­kat és értelmezéseket. A legidő­szerűbb politikus vers is csak ak­kor időszerű és hasznosan politi­záló ma már, ha emberségben és világban gondolkodik, sőt talán azt is mondhatnám, ha kozmikus­ra tágítja a témát és stílusát. Így aztán ez a típusú magyar vers olyan világméretű és emberiség­arányú politikai vers kell hogy legyen, amely minden szépre, jó­ra, és hasznosra egyszerre kitá­ruló líra. Azt hiszem, már ilyen értelemben kereső út volt a pusz­tuló és a civilizációtól pusztított természetet féltő és ábrázoló ver­seim jórésze is. Humanizált ter­mészet! Hiszen a mai tudományos erőviszonyok között kultúrát, em­bert és természetet egyetlen csa­pással fenyegeti egy jelzőberen­dezés tévedése vagy a politikai­faji öntudat túlbuzgása. Mezei András MEGKÉRDEZTÜK Takáts Gyulát — igaz-e, hogy sosem politizált? >o »­vn o 1977. NOVEMBER 5. r

Next