Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-11-19 / 47. szám - Lázár István: Fa az erdőn (Utak valahová) (3. oldal) - Stefanovits Péter: Mese • kép (3. oldal)
LÁZÁR ISTVÁN: FA AZ ERDŐN (Utak valahová) Csipkés sírjához — fura erdei remete volt, bogyókat gyűjtött, s a legenda szerint a múlt században a mádi templomot kirabló zsiványok verték agyon, mert bujkálásukban meglátta őket — öt kilométert aszfaltozott erdei üzemi úton teszünk meg, hármat dózerrel nyesett, de a pár heti szárazság után igen jól járható dűlőúton. Hogy mit keresünk itt, más téma lenne, de ahogy fordulok a Zsigulival, vigyáznom kell, hogy az út szélén fel ne borítsak egy jókora ölfarakást. Irigyen nézem. Egy vidéki háztartás téli tüzelője. Nekünk, a pesti lakásban — ahol konokul ragaszkodunk a cserépkályhához — két évre is elég. Igaz, a végeken már, a fűrészelt felületen megtelepedett a sokféle fagomba egyike, egy nem csúnya, nem szép szürkésbarna szaprofita, azaz hulladékon élő. Ez a fa tehát már hulladék? Ahhoz képest igazán tetszetős. Jó tűzű, tartós parázsú bükk. Miért nem vitték ki innen, ahová ha a Zsiguli ilyenkor felmegy, akkor az erdőgazdaság járműveivel még esős időben sem lehet nagy gond a kiszállítás? Körülötte még kisebb mennyiségű elszórt bányafa. S az úttól 50— 100 méternyire, nem túl mély vízmosás oldalán lépten-nyomon széltörés, helyükből kifordított, elszáradt, oldalt dőlt fák serege. Már hasadozik rajtuk a kéreg, támadja őket a korhadás. Már nyilván nem jönnek a fűrészes emberek, hogy mentsék, ami menthető. Erdész ismerősöm elmondta utóbb, hogy amit láttunk, az talán nem tipikus; az erdőszemlék elég szigorúak, s a kitermelt fát igyekeznek idejében kihozni az erdőből az utolsó hasábig, — ha nem teszik, van fa, amely egy hónap után már eladhatatlan —, a széltörést viszont valóban sokszor bent hagyják, mert többe kerülne veszkődni vele, mint amennyit az anyag megér. És elmondta, hogy az összes megtermett és kitermelésre szánt fa 20 százaléka,ötödrésze az erdőben marad — gallyként, tuskóként, mindenféle hulladékként. Próbálják ezt a magas hányadot csökkenteni. A teljes veszteség évi millió köbméternyi. Ha tehát a 20 százalékot csak 15-re mérsékelnék, ami reális kívánság, ez évi negyedmillió köbméter fát jelentene. Fát? Foglalkoztak vele, hogy gallyból, esedékből furfurolt kellene gyártani. De évekig tele volt a sajtó a kukoricaszárra alapozott furfurol-üzem gondjaival. És újabban még a tűzifa-értékesítés is gond. Mind több a korszerűib fűtés. A tűzifa-kereslet folyamatosan csökken egész Európában s hazánkban is. Hol van már az az idő, amikor hatósági igazolás kellett a fafűtéses cserépkályháról a tüzelővásárláshoz, és a rossz dorogi szenekhez egyötöd súlyrész tűzifa járt... Hallgattam a szakszerű, a gazdaságosság szigorú érveivel tűzdelt fejtegetést. Profi mondta. De közben eszembe jutott, hányszor írt anyám a nyáron a megfelelő téli tüzelőért tett lépéseiről... Igaz, vidéken sok téesz kedvezménnyel juttat fát saját erdeiből. A tagok olykor ezt továbbadják, nem kell nekik. Mások lesik a praktikus, baltát-fűrészt már nem kívánó, jó száraz parkettaszélt, deszkanyesedéket. De az ország egyik legnagyobb erdővidéke szegélyén mégiscsak évről évre gond a fa beszerzése, vagy ha az nem, akkor a megvásárolt hasábfa felfűrészeltetése (miközben mi Budapesten már rég csak felaprított „kandallófát” ismerünk). A felszabadulás után sokáig úgy tudtuk: kevés nálunk a fa, és rablógazdálkodás folyik, többet vágunk ki az évi növedéknél. Utóbb kitűnt, hogy hibás volt a becslés. Ma, erősen növelt termelés mellett is, több fa nő, többel „hízik” az erdő, mint amennyit kivágunk. (De vajon az alacsony becslésekben nem volt-e része megszállott erdészeknek, akik így próbálták óvni az erdőt az 50-es évek újra és újra tovább feszített terveinek következményeitől ?) Ma bőven van fa, és ez meglátszik az erdőn. Nemcsak abban, hogy megfelelő az irtás, a sári erdő és a vágásra érett terület aránya. Hanem abban is, hogy nem becses a fa. Miközben az olaj, a gáz, a szén és a többi egyre becsesebb. Nincs itt valami — az árrendszerben is megmutatkozó — ellentmondás? És nincs ellentmondás abban, hogy miközben — különben helyesen — a nehéz erdei munka és a szállítás gépesítésének eredményeként kevés az élőmunkaigény, a kis zempléni falvakat Gyűrűfű sorsa fenyegeti, a munkaalkalom hiánya miatt; az erdőgazdaságok gazdasági és szerkezeti konstrukciója azonban olyan, hogy kevéssé törekszenek több félkész és kész fatermék előállítására? Nincs ellentmondás az erdészek körében köztudott fabőség és a fatermékhiány közt? Amíg oly ritkán kapni a legegyszerűbb bútorok egyikét, a könyvespolcot; amíg a hobby-boltok szinte uzsoraáron adják a legegyszerűbb — s ráadásul selejtes! — lécet; amíg nem hirdetik, hogy az ÉRDÉRT faházakat jutányos felárral, kulcsátadással is rendelni lehet — és amíg az erdőgazdaság ellentmondás van értékesítési nehézségei és a tűzifavásárlók mindennapi tapasztalatai között, addig nem csoda, ha túl sok veszendő fa marad az erdőn. És az alma a fák alatt? Az alma a földön, gúlákba öntve? Tudtam már az indulás előtt: Szabolcs ismét értékesítési bajokkal küszködik. És ládanehézségekkel. És szállítási nehézségekkel. Szabolcs ismét az almájával küszködik. Pedig még soha tán ennyi almát, s ilyen olcsón a pesti piacokon. S a vidékieken is. Volt, ahol kirakták műanyag hálóban, kimérve, mellé becsületkasszát tettek — csak vigyék, vigyék. Mégis szívszorító látni október legvégén — bármelyik éjszaka megjöhet a fagy — Tuzsér körül részben ládázva, részben úgy, ahogy sebtében leszedték, földre gúlázva a termést. S hallani Bács- Kiskunból a hírt, hogy a kevésbé télálló fajtát le sem szedték. És a keserű szavakat: mit tegyünk, a Kelet nem vesz sem vesz többet, többet, a Nyugat itthon se kell több__ És nézni ugyanakkor a hozzánk vásárolni átáramló turisták ősszel sem csökkenő rohamát, akik azonban a szigorú vámszabályok miatt, gyümölcsöt többnyire csak annyit vesznek, amennyit itt elfogyasztanak. És olvasni ugyanakkor a Világgazdaságban, az Európai Közös Piac hírei közt: „Számottevően visszaesett az almatermés szinte mind a kilenc tagországban. Az utóbbi évek 6,7 millió tonnás átlagtermésével szemben az idén 5,1 millió tonnával számolnak, ami 23 százalékos csökkenést jelent. Emiatt feltehetően növekszik az almaimport, mindenekelőtt az Egyesült Államokból.” Kereskedelmi diszkrimináció ott? Eladói ügyetlenség itt? Vagy olyan igények, amelyeket almánk nem elégít ki? Nem tudom. (Biztatóbb hír, lapzártakor: a Közös Piac vámcsökkentést hirdetett, és 30—50 ezer tonnával több amerikai, kanadai, magyar, bolgár és román almát hoz be...) Soha még ilyen óvatos győzteseket ... A mezőgazdasági szakemberekre gondolok. Tavasszal belekékült a szájuk, ha az erre az évre előirányzott magas növekedési arányt kimondták, ők, akik igazán jól ismerik a magyar agrárgazdaságban (is) rejtező, még mindig nagy tartalékokat, a legjobban tudják, bőrükön érzik azt is, hogy e tartalékok feltárása már milyen nehéz; mennyi a „közegellenállás”, csekély tőke, ipari anyagok és gépek hiánya, raktározási és értékesítési nehézség, árarányváltozás, kiforratlan koncepciók divatja, szakszerűtlen vezetés, csak a legközelebbi nyereségre törés, avatag, de szívós bürokrácia és egyéb. Most győztek. Várható, hogy a mezőgazdasági termelés idei növekedése az igen feszítetten tervezettnél is magasabb lesz. Mitől félnek tehát? Hogy el ne kapassuk magunkat... Valaki így fogalmazott: „Nézd, ez az idei pókerjátszma volt. És ha jövőre nem jön be három kézben levőre a negyedik ász? Mert körülbelül ez a helyzet: amit mi tudunk, az kézben három ász. De a negyediket, amivel a pókert már nemcsak blöffölni lehet, hanem felmutatni is — azt már az időjárás, azt már az öregisten adja.” Kicsinyhitű volt? Hiszen meg lehet találni az alapját annak, ha jövőre ismét erős növekedést tervezünk. A takarmánytermelés egyik évi hozama például alapozza a következő évi termelést az állattenyésztésben? Az őszi munka elvégzésének minősége engedi az előre becslést a jövő évi gabonatermésre? Azért ne hagyjuk figyelmen kívül az idei siker létrehozóinak aggályait. Ebben a családban a gyerekek egyenrangúak, egyenjogúak. Nincs „zsindely a háztetőn”, nincs „a gyerek előtt ne”. Két értelmes lány, 16 éves az egyik, 10 a másik. Bent ülnek a hosszú esti beszélgetés alatt, s ha úgy hozza a szó, véleményt is mondanak. A két szülő belebonyolódik a munkahelyi rémtörténetbe. Fúrás, szakmai féltékenység, egymás lejáratása, finom kis tüskék és durvább „belemenések”. A háttérben egy egész iparág viszonyai; a minisztérium, a tröszt és a szerteszórt részlegek csatatere. A bonyodalmak szakmai részét nehéz követni, az emberiek világosak. A zárómondat sóhajos, belenyugvó: — De hát ez nyilván így máshol, más iparágakban is.megy A nagyobbik lány toldja meg: — Ugyan, anyu, így megy ez a gimnáziumban is. A kislány már csak a poén kedvéért teszi hozzá: — És ugyanígy megy az általános iskolában is. Nevetünk. De egy kicsit keserűen. Mert — mit tesz isten — mindannyian tudjuk, hogy csakugyan így megy. A fiú nem sokkal érettségi előtt. Lassan itt az idő, hogy ő és osztálytársai végleg eldöntsék: merre tovább? Kis könyvespolca előtt ülünk, rajta az ő érdeklődésének „rétegei”. Néhány évig a lepkék — szép gyűjtemény, felnőttnek is becsületére váló szakirodalom —, azután a kémia — robbant kémcsövek, egy apró, de holtig elkísérő forradás az arcon —, végül, már évek óta a vegyészet egyik egészen speciális ágazata. Ezt itthon nem lehet tanulni, a KGST-n belül is csak egy-két helyen. Már tudja, hogy hol, s tudja, hogy oda milyen módon juthat el. A beszélgetés indázik, kanyarog. Ketten vagyunk. — Tetszik tudni, én végképp nem értem a lányokat. Arról beszélnek, hogy 23 éves korukban úgyis öngyilkosok lesznek, mert azután már semmi érdekes nem történhet az életükben. Ami megtörténhet, azt nem akarják. Az első perc, amikor — mire észreveszem magam — fölényesen mosolygok. Eddig egyenrangú partnerek voltunk a beszélgetésben, most szólalok meg először a felnőtti kioktatás hangján. Először is ama gyanúmnak adok kifejezést, hogy a lányok kollektíve megnézték az Egy erkölcsös éjszaka című filmet, s onnan a példa. — Még nem játszották nálunk ezt a filmet — mondja a fiú. — És ők már évek óta ezt mondják. Majdnem azóta, hogy az első gimiben összekerültünk. — Meggondolják ők ezt addig ezerszer. Kislányos hangulat. — Lehet. Sőt valószínűleg. De tessék elhinni, hogy most komolyan veszik. És ez a baj. Hirtelen nem tudok mit felelni. Ő viszont folytatja: — De talán még cikisebb, hogy 28 tagú az osztályunk, közülük legalább tíz tulajdonképpen jó fej, és hárman vagyunk, akik tudjuk, mit akarunk. Milyen vagy foglalkozást, és miért diplomát Nemrég tájékoztatót tartottak nekik, hogy a hazaiakon kívül milyen külföldi egyetemekre lehetne menni. Nyolcan jelentkeznek közülük. Mégis több tudja hát, hogy mit akar? Nem. Csak az: „valami más”. És miért ne? Érdekes is lehet ... Más országban, más nyelven végezni egyetemet, ez még a nagy hivatástudattal indulóknak se könnyű. De a nyolc közül úgyis nyilván csak egy-kettő túl előkészítőn, felvételin jut majd Csakhogy nem is a 28:8 arány az elgondolkodtató. Hanem a 28:3. őszi utazásunk először terv szerint vezetett műemlékekhez, s végül véletlen tért ismét oda. A sárospataki tanítóképzőnek és az első világháború előtt Lechner Jenő által emelt épületét minden építészettörténet említi. Jelentősége különösen nagy volt az esett kisvárosban, ahol megépült; nemcsak impozáns tömegével s látványosságával hatott, hanem utána évtizedekig alkalmazták formaelemeit — a „felsőmagyarországi reneszánsztól” vett párkányzatot — szerényebb kivitelben Patak kisebb középületeinek egész során, s így ez a formaelem városkép-alakító hatású lett. A jeles épület kívülről ma szépséges, és ahányszor eddig bels lülről láttam, némi régebbi, s inkább a szerkezetnek ártott alakítástól eltekintve, belső rendje és formája is megmaradt. Most egy percre néztem csak be, valakit keresve. Meghökkentett az átalakult zsibongó. Ez a toronyrész alatti, tágas tér — ahol Lechner a hajdani kaszárnyát az új épülettel „összehozta” — alig nélkülözhető, hiszen rossz időben nincs hova menni, szünetben megtorlódnak a kis- és elvenni, nagydiákok a folyosókon. beszűkíteni — ezt csak fontos érdek diktálhatta. Ilyen a büfé létesítése? Igen. Ám ebbe az épületbe ezt a büfét tenni, ezt a csúf, rikító színű, fura szerkezetet ... A kereskedelmi vállalattól, amely üzemelteti, nem várhatunk el több szépérzéket? Itt, Patakon sem, ahol a volt trinitárius kolostorból oly remekül lett Borostyán szálló és étterem? S az építési hatóságtól sem várhatjuk el egy ilyen büfé tervének elutasítását? Akkor a Lechner-tervezte képző tantestületének kellett volna vétót mondani. Hiszen ők tanítókat, óvónőket oktatnak-nevelnek. Ízlésre is. Rom az erdőn ... Furcsa dolog régésznek lenni Sárospatakon. A Rákócziak koránál persze sokkal régebbi alapozású Rákóczi-vár és környéke még évtizedekig is eltartó, lassú feltárása és helyreállítása miatt ő nélkülözhetetlen, a műemléki tervezés és építés aprólékossága, a bőkezűen mért, bár nem korlátlan anyagiak miatt a régész „kapacitását” mégsem köti le maga a Vár és körzete. A ferences és a klarissza kolostor sűrűn lakott területen rejlik, az anabaptisták vagy habánok után kevés tárgyi emlék maradt, az is beépült helyen. A hajdan a várostól pár kilométerre fekvő Szent Vince kolostort, a domonkosokét elhordták, nevét csak a bányául szolgáló Szemince-hegy őrzi. A pataki régész viszont nemigen áshat máshol, mint Patakon. S a nagy múzeum is, hiába oly látogatott, szűken a várostörténetre s a Rákóczi-emlékekre szoríttatik. Még az olyan, helyben előkerült leletet is elvitték innen, mint amilyen a nyilván habának elrejtette pénzkincs volt. Jobb helyre, ha a Nemzeti Múzeumba, az ország legnagyobb éremtárába? Raktárra ítélve? De nem is ezt vitatom most. Csak ezzel is jelzem, hogy miközben szükség van rá, folyamatosak helyi feladatai, miért keres mégis kiegészítő munkát Dankó Katalin, a Rákóczi Múzeum régésze. S talált is. Volt még a pataki határban, közel Komlóskához, a hegyek közt egy negyedik kolostor, a premontreieké. A híres hiteles hely, a felsőzempléni Lelesz volt az anyakolostora, fölötte pedig maga Prémontre. Helyét-nyomát-romjait sokan ismerik a környéken. Világszép a darnói rét, felső sarkánál kell keresni. Kelet felé nézett a kolostor, s alatta állítólag papok fürdője volt és halastavak. De amint szokás, a régész először az okleveles és szakirodalmi adatokat kereste. S az elsők egyike, amit talált, egy nem is rég kelt tanulmány a premontreiek magyarországi emlékeiről. Mely darnói kolostorról azt adta, hogy a már nyomai sem találhatók. Ilyenkor mindig ámulok. S tulajdonképpen a tudományban kellene kételkedni kezdenem. Ám valójában csak azt a „kutatást” illeti kétely, sőt több is annál, mit sem törődik a tényekkel, amely ha van egy ördög tudja, honnan vett írott adat. Rögzítsük hát még egyszer: a darnói kolostor maradványai ott vannak, a 37-es úttól néhány kilométerrel nyugatra, a Szarka-kút felett. Tanúm rá Varga Domokos, akivel „erdőkerülőben” jártunk ott néhány év előtt. S tanúim az ég minden seregi. Meg Dankó Katalin, aki az idén elkezdte, jövőre folytatja ásatását. És még hány ilyen állítólag elveszett, valójában meglevő Darnó lehet szerte e honban... Stefanovits Péter: Mese 1977. NOVEMBER 19. i ÍÉLET ÉS ® [Irodaudm