Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-11-19 / 47. szám - Lázár István: Fa az erdőn (Utak valahová) (3. oldal) - Stefanovits Péter: Mese • kép (3. oldal)

LÁZÁR ISTVÁN: FA AZ ERDŐN (Utak valahová) Csipkés sírjához — fura erdei remete volt, bogyókat gyűjtött, s a legenda szerint a múlt században a mádi templomot kirabló zsiványok verték agyon, mert bujkálásukban meglátta őket — öt kilométert asz­faltozott erdei üzemi úton teszünk meg, hármat dózerrel nyesett, de a pár heti szárazság után igen jól járható dűlőúton. Hogy mit keresünk itt, más té­ma lenne­­, de ahogy fordulok a Zsigulival, vigyáznom kell, hogy az út szélén fel ne borítsak egy jóko­ra ölfarakást. Irigyen nézem. Egy vidéki háztartás téli tüzelője. Ne­künk, a pesti lakásban — ahol ko­nokul ragaszkodunk a cserépkály­hához — két évre is elég. Igaz, a végeken már, a fűrészelt felületen megtelepedett a sokféle fagomba egyike, egy nem csúnya, nem szép szürkésbarna szaprofita, azaz hul­ladékon élő. Ez a fa tehát már hulladék? Ahhoz képest igazán tetszetős. Jó tűzű, tartós parázsú bükk. Mi­ért nem vitték ki innen, ahová ha a Zsiguli ilyenkor felmegy, akkor az erdőgazdaság járműveivel még esős időben sem lehet nagy gond a kiszállítás? Körülötte még kisebb mennyisé­gű elszórt bányafa. S az úttól 50— 100 méternyire, nem túl mély víz­mosás oldalán lépten-nyomon széltörés, helyükből kifordított, el­száradt, oldalt dőlt fák serege. Már hasadozik rajtuk a kéreg, támadja őket a korhadás. Már nyilván nem jönnek a fűrészes emberek, hogy mentsék, ami menthető. Erdész ismerősöm elmondta utóbb, hogy amit láttunk, az talán nem tipikus; az erdőszemlék elég szigorúak, s a kitermelt fát igye­keznek idejében kihozni az erdőből az utolsó hasábig, — ha nem te­szik, van fa, amely egy hónap után már eladhatatlan —, a széltörést viszont valóban sokszor bent hagy­ják, mert többe kerülne veszkődni vele, mint amennyit az anyag megér. És elmondta, hogy az ös­­­szes megtermett és kitermelésre szánt fa 20 százaléka,­ötödrésze az erdőben marad — gallyként, tus­­kóként, mindenféle hulladékként. Próbálják ezt a magas hányadot csökkenteni. A teljes veszteség évi millió köbméternyi. Ha tehát a 20 százalékot csak 15-re mérsékelnék, ami reális kívánság, ez évi ne­gyedmillió köbméter fát jelentene. Fát? Foglalkoztak vele, hogy gally­ból, esedékből furfurolt kellene gyártani. De évekig tele volt a sajtó a kukoricaszárra alapozott furfurol-üzem gondjaival. És újabban még a tűzifa-értékesítés is gond. Mind több a korszerűib­ fű­tés. A tűzifa-kereslet folyamatosan csökken egész Európában s ha­zánkban is. Hol van már az az idő, amikor hatósági igazolás kellett a fafűtéses cserépkályháról a tüzelő­vásárláshoz, és a rossz dorogi sze­nekhez egyötöd súlyrész tűzifa járt... Hallgattam a szakszerű, a gazda­ságosság szigorú érveivel tűzdelt fejtegetést. Profi mondta. De köz­ben eszembe jutott, hányszor írt anyám a nyáron a megfelelő téli tüzelőért tett lépéseiről... Igaz, vidéken sok téesz kedvezménnyel juttat fát saját erdeiből. A tagok olykor ezt továbbadják, nem kell nekik. Mások lesik a praktikus, baltát-fűrészt már nem kívánó, jó száraz parkettaszélt, deszkanyese­­déket. De az ország egyik legna­gyobb erdővidéke szegélyén mégis­csak évről évre gond a fa beszer­zése, vagy ha az nem, akkor a megvásárolt hasábfa felfűrészelte­­tése (miközben mi Budapesten már rég csak felaprított „kandallófát” ismerünk). A felszabadulás után sokáig úgy tudtuk: kevés nálunk a fa, és rab­lógazdálkodás folyik, többet vá­gunk ki az évi növedéknél. Utóbb kitűnt, hogy hibás volt a becslés. Ma, erősen növelt termelés mellett is, több fa nő, többel „hízik” az erdő, mint amennyit kivágunk. (De vajon az alacsony becslésekben nem volt-e része megszállott erdé­szeknek, akik így próbálták óvni az erdőt az 50-es évek újra és újra tovább feszített terveinek követ­kezményeitől ?) Ma bőven van fa, és ez meglát­szik az erdőn. Nemcsak abban, hogy megfelelő az irtás, a sári erdő és a vágásra érett terület aránya. Hanem abban is, hogy nem becses a fa. Miközben az olaj, a gáz, a szén és a többi egyre becsesebb. Nincs itt valami — az árrendszer­ben is megmutatkozó — ellent­mondás? És nincs ellentmondás abban, hogy miközben — különben helyesen — a nehéz erdei munka és a szállítás gépesítésének ered­ményeként kevés az élőmunka­igény, a kis zempléni falvakat Gyűrűfű sorsa fenyegeti, a munka­­alkalom hiánya miatt; az erdőgaz­daságok gazdasági és szerkezeti konstrukciója azonban olyan, hogy kevéssé törekszenek több félkész és kész fatermék előállítására? Nincs ellentmondás az erdészek körében köztudott fabőség és a fa­termékhiány közt? Amíg oly ritkán kapni a legegy­szerűbb bútorok egyikét, a köny­vespolcot; amíg a hobby-boltok szinte uzsoraáron adják a legegy­szerűbb — s ráadásul selejtes! — lécet; amíg nem hirdetik, hogy az ÉRDÉRT faházakat jutányos felár­ral, kulcsátadással is rendelni le­het — és amíg az erdőgazdaság ellentmondás van értékesítési ne­hézségei és a tűzifavásárlók min­dennapi tapasztalatai között, addig nem csoda, ha túl sok veszendő fa marad az erdőn. És az alma a fák alatt? Az alma a földön, gúlákba öntve? Tudtam már az indulás előtt: Szabolcs ismét értékesítési bajok­kal küszködik. És ládanehézségek­kel. És szállítási nehézségekkel. Szabolcs ismét az almájával küsz­ködik. Pedig még soha tán ennyi almát, s ilyen olcsón a pesti piacokon. S a vidékieken is. Volt, ahol kirakták műanyag hálóban, kimérve, mellé becsületkasszát tettek — csak vi­gyék, vigyék. Mégis szívszorító látni október legvégén — bármelyik éjszaka megjöhet a fagy — Tuzsér körül részben ládázva, részben úgy, ahogy sebtében leszedték, földre gúlázva a termést. S hallani Bács- Kiskunból a hírt,­ hogy a kevésbé télálló fajtát le se­m szedték. És a keserű szavakat: mit tegyünk, a Kelet nem vesz sem vesz többet, többet, a Nyugat itthon se kell több__ És nézni ugyanakkor a hozzánk vásárolni átáramló turisták ősszel sem csökkenő rohamát, akik azon­ban a szigorú vámszabályok miatt, gyümölcsöt többnyire csak annyit vesznek, amennyit itt elfogyaszta­nak. És olvasni ugyanakkor a Vi­lággazdaságban, az Európai Közös Piac hírei közt: „Számottevően visszaesett az almatermés szinte mind a kilenc tagországban. Az utóbbi évek 6,7 millió tonnás át­lagtermésével szemben az idén 5,1 millió tonnával számolnak, ami 23 százalékos csökkenést jelent. Emi­att feltehetően növekszik az alma­import, mindenekelőtt az Egyesült Államokból.” Kereskedelmi diszkrimináció ott? Eladói ügyetlenség itt? Vagy olyan igények, amelyeket almánk nem elégít ki? Nem tudom. (Biztatóbb hír, lapzártakor: a Közös Piac vámcsökkentést hir­detett, és 30—50 ezer tonnával több amerikai, kanadai, magyar, bolgár és román almát hoz be...) Soha még ilyen óvatos győztese­ket ... A mezőgazdasági szakem­berekre gondolok. Tavasszal bele­kékült a szájuk, ha az erre az évre előirányzott magas növekedési arányt kimondták, ők, akik igazán jól ismerik a magyar agrárgazda­ságban (is) rejtező, még mindig nagy tartalékokat, a legjobban tudják, bőrükön érzik azt is, hogy e tartalékok feltárása már milyen nehéz; mennyi a „közegellenállás”, csekély tőke, ipari anyagok és gé­pek hiánya, raktározási és értéke­sítési nehézség, árarányváltozás, kiforratlan koncepciók divatja, szakszerűtlen vezetés, csak a leg­közelebbi nyereségre törés, avatag, de szívós bürokrácia és egyéb. Most győztek. Várható, hogy a mezőgazdasági termelés idei növe­kedése az igen feszítetten terve­zettnél is magasabb lesz. Mitől fél­nek tehát? Hogy el ne kapassuk magunkat... Valaki így fogalma­zott: „Nézd, ez az idei pókerjátsz­ma volt. És ha jövőre nem jön be három kézben levőre a negyedik ász? Mert körülbelül ez a helyzet: amit mi tudunk, az kézben három ász. De a negyediket, amivel a pó­kert már nemcsak blöffölni lehet, hanem felmutatni is — azt már az időjárás, azt már az öregisten ad­ja.” Kicsinyhitű volt? Hiszen meg le­het találni az alapját annak, ha jövőre ismét erős növekedést ter­vezünk. A takarmánytermelés egyik évi hozama például alapozza a következő évi termelést az állat­­tenyésztésben? Az őszi munka el­végzésének minősége engedi az előre becslést a jövő évi gabona­­termésre? Azért ne hagyjuk figyelmen kí­vül az idei siker létrehozóinak ag­gályait. Ebben a családban a gyerekek egyenrangúak, egyenjogúak. Nincs „zsindely a háztetőn”, nincs „a gyerek előtt ne”. Két értelmes lány, 16 éves az egyik, 10 a másik. Bent ülnek a hosszú esti beszélge­tés alatt, s ha úgy hozza a szó, vé­leményt is mondanak. A két szülő belebonyolódik a munkahelyi rémtörténetbe. Fúrás, szakmai féltékenység, egymás le­járatása, finom kis tüskék és dur­vább „belemenések”. A háttérben egy egész iparág viszonyai; a mi­nisztérium, a tröszt és a szerte­szórt részlegek csatatere. A bonyo­dalmak szakmai részét nehéz kö­vetni, az emberiek világosak. A zárómondat sóhajos, bele­­nyugvó: — De hát ez nyilván így máshol, más iparágakban is.megy A nagyobbik lány toldja meg: — Ugyan, anyu, így megy ez a gimnáziumban is. A kislány már csak a poén ked­véért teszi hozzá: — És ugyanígy megy az általá­nos iskolában is. Nevetünk. De egy kicsit kese­rűen. Mert — mit tesz isten — mindannyian tudjuk, hogy csak­ugyan így megy. A fiú nem sokkal érettségi előtt. Lassan itt az idő, hogy ő és osz­tálytársai végleg eldöntsék: merre tovább? Kis könyvespolca előtt ülünk, rajta az ő érdeklődésének „rétegei”. Néhány évig a lepkék — szép gyűjtemény, felnőttnek is be­csületére váló szakirodalom —, az­után a kémia — robbant kémcsö­vek, egy apró, de holtig elkísérő forradás az arcon —, végül, már évek óta a vegyészet egyik egészen speciális ágazata. Ezt itthon nem lehet tanulni, a KGST-n belül is csak egy-két helyen. Már tudja, hogy hol, s tudja, hogy oda milyen módon juthat el. A beszélgetés in­dázik, kanyarog. Ketten vagyunk. — Tetszik tudni, én végképp nem értem a lányokat. Arról be­szélnek, hogy 23 éves korukban úgyis öngyilkosok lesznek, mert azután már semmi érdekes nem történhet az életükben. Ami meg­történhet, azt nem akarják. Az első perc, amikor — mire észreveszem magam — fölényesen mosolygok. Eddig egyenrangú partnerek voltunk a beszélgetés­ben, most szólalok meg először a felnőtti kioktatás hangján. Először is ama gyanúmnak adok kifejezést, hogy a lányok kollektíve megnéz­ték az Egy erkölcsös éjszaka című filmet, s onnan a példa. — Még nem játszották nálunk ezt a filmet — mondja a fiú. — És ők már évek óta ezt mondják. Majdnem azóta, hogy az első gimi­­ben összekerültünk. — Meggondolják ők ezt addig ezerszer. Kislányos hangulat. — Lehet. Sőt valószínűleg. De tessék elhinni, hogy most komo­lyan veszik. És ez a baj. Hirtelen nem tudok mit felelni. Ő viszont folytatja: — De talán még cikisebb, hogy 28 tagú az osztályunk, közülük leg­alább tíz tulajdonképpen jó fej, és hárman vagyunk, akik tudjuk, mit akarunk. Milyen vagy foglalkozást,­ és miért­ diplomát Nemrég tájékoztatót tartottak nekik, hogy a hazaiakon kívül mi­lyen külföldi egyetemekre lehetne menni. Nyolcan jelentkeznek közü­lük. Mégis több tudja hát, hogy mit akar? Nem. Csak az: „valami más”. És miért ne? Érdekes is le­het ... Más országban, más nyelven vé­gezni egyetemet, ez még a nagy hivatástudattal indulóknak se könnyű. De a nyolc közül úgyis nyilván csak egy-kettő túl előkészítőn, felvételin­ jut majd Csakhogy nem is a 28:8 arány az elgondolkodtató. Hanem a 28:3. őszi utazásunk először terv sze­rint vezetett műemlékekhez, s vé­gül véletlen tért ismét oda. A sárospataki tanítóképzőnek és az első világháború előtt Lechner Jenő által emelt épületét minden építészettörténet említi. Jelentősége különösen nagy volt az esett kisvá­rosban, ahol megépült; nemcsak impozáns tömegével s látványossá­gával hatott, hanem utána évtize­dekig alkalmazták formaelemeit — a „felsőmagyarországi rene­szánsztól” vett párkányzatot — szerényebb kivitelben Patak kisebb középületeinek egész során, s így ez a formaelem városkép-alakító hatású lett. A jeles épület kívülről ma szépséges, és ahányszor eddig be­ls lülről láttam, némi régebbi, s in­kább a szerkezetnek ártott alakí­tástól eltekintve, belső rendje és formája is megmaradt. Most egy percre néztem csak be, valakit keresve. Meghökkentett az átalakult zsibongó. Ez a toronyrész alatti, tágas tér — ahol Lechner a hajdani kaszárnyát az új épülettel „összehozta” — alig nélkülözhető, hiszen rossz időben nincs hova menni, szünetben megtorlódnak a kis- és elvenni, nagydiákok a folyosókon. beszűkíteni — ezt csak fontos érdek diktálhatta. Ilyen a büfé létesítése? Igen. Ám ebbe az épületbe ezt a büfét tenni, ezt a csúf, rikító színű, fura szer­kezetet ... A kereskedelmi válla­lattól, amely üzemelteti, nem vár­hatunk el több szépérzéket? Itt, Patakon sem, ahol a volt trinitá­­rius kolostorból oly remekül lett Borostyán szálló és étterem? S az építési hatóságtól sem várhatjuk el egy ilyen büfé tervének elutasí­tását? Akkor a Lechner-tervezte képző tantestületének kellett volna vétót mondani. Hiszen ők tanítókat, óvó­nőket oktatnak-nevelnek. Ízlés­re is. Rom az erdőn ... Furcsa dolog régésznek lenni Sá­rospatakon. A Rákócziak koránál persze sokkal régebbi alapozású Rákóczi-vár és környéke még év­tizedekig is eltartó, lassú feltárása és helyreállítása miatt ő nélkülöz­hetetlen, a műemléki tervezés és építés aprólékossága, a bőkezűen mért, bár nem korlátlan anyagiak miatt a régész „kapacitását” még­sem köti le maga a Vár és körze­te. A ferences és a klarissza kolos­tor sűrűn lakott területen rejlik, az anabaptisták vagy habánok után kevés tárgyi emlék maradt, az is beépült helyen. A hajdan a város­tól pár kilométerre fekvő Szent Vince kolostort, a domonkosokét elhordták, nevét csak a bányául szolgáló Szemince-hegy őrzi. A pataki régész viszont nemigen áshat máshol, mint Patakon. S a nagy múzeum is, hiába oly látoga­tott, szűken a várostörténetre s a Rákóczi-emlékekre szoríttatik. Még az olyan, helyben előkerült lele­tet is elvitték innen, mint amilyen a nyilván habának elrejtette pénz­kincs volt. Jobb helyre, ha a Nem­zeti Múzeumba, az ország legna­gyobb éremtárába? Raktárra ítél­ve? De nem is ezt vitatom most. Csak ezzel is jelzem, hogy miköz­ben szükség van rá, folyamatosak helyi feladatai, miért keres mégis kiegészítő munkát Dankó Katalin, a Rákóczi Múzeum régésze. S ta­lált is. Volt még a pataki határ­ban, közel Komlóskához, a hegyek közt egy negyedik kolostor, a pre­montreieké. A híres hiteles hely, a felsőzempléni Lelesz volt az anya­kolostora, fölötte pedig maga Pré­­montre. Helyét-nyomát-romjait so­kan ismerik a környéken. Világ­szép a darnói rét, felső sarkánál kell keresni. Kelet felé nézett a kolostor, s alatta állítólag papok fürdője volt és halastavak. De amint szokás, a régész elő­ször az okleveles és szakirodalmi adatokat kereste. S az elsők egyi­ke, amit talált, egy nem is rég kelt tanulmány a premontreiek ma­gyarországi emlékeiről. Mely darnói kolostorról azt adta, hogy a már nyomai sem találhatók. Ilyenkor mindig ámulok. S tu­lajdonképpen a tudományban kel­lene kételkedni kezdenem. Ám va­lójában csak azt a „kutatást” illeti kétely, sőt több is annál, mit sem törődik a tényekkel, amely ha van egy ördög tudja, honnan vett írott adat. Rögzítsük hát még egyszer: a darnói kolostor maradványai ott vannak, a 37-es úttól néhány kilo­méterrel nyugatra, a Szarka-kút felett. Tanúm rá Varga Domokos, akivel „erdőkerülőben” jártunk ott néhány év előtt. S tanúim az ég minden seregi. Meg Dankó Kata­lin, aki az idén elkezdte, jövőre folytatja ásatását. És még hány ilyen állítólag el­veszett, valójában meglevő Darnó lehet szerte e honban... Stefanovits Péter: Mese 1977. NOVEMBER 19. i ÍÉLET ÉS­ ® [Irodaudm

Next