Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 4. szám - Nemes György: Tiszteld a tehetséget! • könyvkritika • A Hét. Szerkesztő: Fábri Anna és Steiner Ágota (Magvető) (5. oldal) - Bihari Sándor: A csontjaim mögül fénylik • vers (5. oldal) - Sóvári Ibolya: rajza • kép (5. oldal)
NEMES GYÖRGY: TISZTELD A TEHETSÉGET! Két l®kiismeretes irodalmi gondozónő, Fábri Anna és Steiner Ágota jóvoltából a Magvető két kötetben, csaknem ezer oldalon, tipográfiailag is korabeli hangulatot idézőn válogatást nyújt át A Hét tizennyolc évfolyamából. Néhány gondolat vetődik föl abban, aki élete egy bizonyos szakaszában kora sajtótörténészként ízlelgetett egykori sajtókiadványok abraktömikelegéből, s élete egy másik szakaszában maga is irodalmi hetilap csinálásával foglalatoskodott. Gondolatait nem tudja tudományos rendbe sorakoztatni, mert soha nem fordított időt az ilyenfajta tudomány művelésében fontos szerepet betöltő ülőizom edzésére — e szellemi hadibildingre —, s agya sem jár a tetszetős rendszerezés, összefüggés-keresés, következtetéslevonás mechanizmusára. Így marad csupán néhány — tudományosan kevéssé megtámasztott s így alighanem vitatható — megjegyzés. Kiss úr, a költő A kötet burkolója egy Szerb Antal idézetre támaszkodva jellemzi a hetilapot. Szerb Antal szerint „A Hét... szerkesztője, Kiss József középszerű, epigon költő, de olyan szerkesztői tehetség, akit csak az egy Osvát Ernő múlt felül.” Na, Kiss úr, ezt megkapta! Komlós Aladár merőben másképp értékeli a költő Kiss Józsefet: „Kiss József a századvég s a századforduló egyik legfinomabb és legeredetibb költője volt. Komjáthy és Reviczky nagyobb formátumú egyéniségek ugyan, de Kiss József artisztikusabb művész.” Továbbá: „A népiesből indulva ki egyik első városi költőnkké fejlődött: Vajda János után az első költő, aki modern tudott lenni és mégis magyaros, sőt népies jellegű. Életműve átmenet Arany és Reviczkyék között, Reviczkyéktől pedig a Nyugat felé mutat.” Én sem hiszem, hogy Kiss József magas hegycsúcsot képvisel a magyar költészetben, a Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila féle Csúcsokat. De igazságtalannak tartom, hogy szerkesztői életműve újrapublikálása alkalmával költ® értéktelensége kap hangsúlyt. Aki csak három olyan verset írt mint a Tüzek, a Knyáz Potemkin (melyek a korabeli forradalmi mozgolódás legszebb magyar verses inkarnációi) s az öregkori melankólia kis verses remekét, az Ó, mert oly későn...-t, az beírta nevét a maradandó költők sorába. Mit mondhatunk akkor más kortársadról, például Ábrányi Emilről, Endrődi Sándorról, Kozma Andorról, Vargha Gyuláról? Hadd idézzek néhány sort a Tüzek című versből: „Haragvó isten! Mi lesz a világból / Ha egyszer a kőszén öntudatra jut, / S a buta rög megindul magától / S a sistergő katlan majd egyszer kifut. / Ha összeomlik mindaz, ami korhadt, / / Mi évezredek véres bálványa volt, / És odúikból elővánszorognak / A rászedett, a megcsalt milliók ... / Látom mozdulni, — látom keveredni — / Egy új Marseillaise gyújtó hanginál, / Az ócska tetőkbe üszköket vetni... ! / Míg az utolsó is véres lángban áll.” Érdemes megjegyezni: a Tüzek 1896-ban jelent meg. No, és a Knyáz Potemkin, mely az 1905-ös orosz forradalom ihletéséből született? A fekete hajó, mely „Visz csempészsugárut vörös zászló alatt, / Tiltott rakománya a szabad gondolat.” Középszerűség, epigonság? Meglehet. Ilyen alapon e kor legtöbb magyar írójára ráüthető ez a bélyeg, hiszen igazán kimagaslani csak néhányuknak sikerült. Elsősorban a francia irodalomtól ihletetten — közismert Maupassant és France, továbbá Baudelaire és Verlaine lenyűgöző hatása — egy igen termékeny epigonság tanúi vagyunk. S ami ezzel összefügg: ők az előkészítői, Kiss József is, Ambrus Zoltán is, a ma már nehezen olvasható Bródy Sándor is a Nyugatkorszak, sőt az azt követő további korszakok irodalmának. Hadd kockáztassam meg — avatatlan —, hogy még előbbre nyúlnak az ágak. A költészetben Adyn át — ha úgy tetszik, Váci Mihályig, a prózában Móriczon át — ha úgy tetszik, Galgócziig. Ez nemhogy baj, ellenkezőleg: az irodalom egészséges folytonosságának a bizonyítéka. Ennyit Kiss Józsefről, a „középszerű, epigon költő”-ről Kiss úr, a szerkesztő Micsoda véletlen indíthat el egy korszakteremtő újságot. Kiss József, népszerű balladák költője, akinek e műveit száz esztendeje nemcsak a nagy Jászai Mari szavalta unosuntig, hanem iskolák ünnepségeim s művelt családok összejövetelein is ezek voltak a fiatalok, kedvelt szavalószámai — 1889-ben állás nélkül maradt. Nem tudott elhelyezkedni, viszont barátaitól többrendbeli kölcsönt kapott. (Gyanítom: Lánczy Leó s más bankár-mecénások is besegítettek, az akkori kor költőinek eléggé el nem ítélhető tarhálási hadjáratai keretében.) S Kiss úr a pénzből nem — ahogy az anekdota tartja — ananászt és egyéb ritka nyalánkságot vásárolt össze, hanem irodalmi hetilapot alapított. Ambrus Zoltán úrral, a jeles publicistával és a francia irodalom hívével A Hét-nek nevezte el. A lap 1890-ben jelent meg először. Ezzel útjára indult egy tartalmában, formájában új irodalmi lap, s kibontakozott egy újfajta (nevezzük: irodalmi) újságírás. Kiss szerkesztő úr maga köré gyűjtötte a tehetséges ifjú írótitánokat, Ambrus Zoltánon kívül olyan ifjoncokat, mint Ignotus, Heltai Jenő, Kóbor Tamás, Lövik Károly, Cholnoky Viktor, Papp Dániel, Molnár Ferenc, Gozsdu Elek, Krúdy Gyula, Szomory Dezső, Színi Gyula Később dolgozótárs lett Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula , Ady, és vitáik ellenére írt a lapnak Jókai és Mikszáth is. Irodalomtörténeti közhely, hogy A Hét, első két évtizede előkészítette a Nyugat 1908-ban kezdődő irodalmi forradalmát. Hadd tegyem ehhez, hogy a századforduló irodalmi-művészeti irányzata, a szecesszió modernsége, progreszszivitása, stíl-romantikája kevés helyen tanulmányozható jobban, mint épp A Hét itt kötetbe gyűjtött írásaiban. A Hét fennállásának tizedik évfordulóján nagy szeretettel üdvözölte a lapot Jókai is, Mikszáth is, a kor két fénylő prózaíró-csillaga. Különösen Mikszáth cikke tanulságos. A Hét titkát leplezi le, mikor megvallja, hogy ők, akik eddig lapot alapítottak, mindig egy itthoni csoportnak csináltak újságot. Ezzel a rossz hagyománnyal szakított Kiss József, s csoda, hogy tízévi igazmondásért nem törték be a szerkesztő fejét. Mikszáth másik megfigyelése: A Hét körül egy hatalmas ír® nemzedék nőtt föl, s „ezeket Te nevelted, Barátom !’• De Mikszáthénál árulkodóbb magának a szerkesztőnek a vallomása: mi is ez a lap? Olyan közönségnek akarta csinálni — vallja —, amely még nincs olyan írókkal, akik még csak lesznek Elárulja azt is, hogy nagy nevekkel kezdte el a lapot, de kiderült, hogy a közönségre nem hatnak a nagy nevek, ám vannak kedvencei, akiket örömmel olvas. Elmondja: mindjárt a lap indulásakor egész csapat eredeti, egymástól merőben elütő új talentum bukkant föl. Mert „A Hét ajtaja fölé, arany szögekkel egy feliratos tábla van odaszegezve: Tiszteld a tehetséget! Tiszteld minden formájában, minden kialakulásában és ha nem érted meg mindjárt, légy azon, hogy megértsd. Tiszteld a tehetséget ellenfeleidben is, és aberrációjában is. Mert a tehetség ritka adománya az égnek. Pénzen megvásárolhatsz mindent: rangot, szerelmet, egészséget, még hosszú életet is: tehetséget nem!” S még egy fontos része a szerkeszt® ars poeticának: „...mindenek fölött igazságunk legyen, egész igazságunk. Mert a féligazságok azok, amelyekért betörik a fejed; az igazi igazság pajzs, amely megvéd, amelynek a legkevesebben mernek a szeme közé tekinteni.” Ennyit Kiss úrról, a szerkesztőről. Egy olvasható lap A „tiszteletet a tehetségnek és az igazi igazság elvei” szinte predesztinálták a lapot, hogy hetyke és tiszteletlen ifjúi hévvel küzdjön az úgynevezett népnemzeti irányzat, vagy bizonyos ironikus megjelöléssel „irodalmi Deák-párt”, vagyis a jó forrásokból kortyolgató, de végül üres akadémizmussá lett konzervativizmus, a Petőfi—Arany-epigonizmus ellen. Ezzel előfutára lett a Nyugatnak, de az a szerepe sem csekély, hogy meg- teremtett egy elejét® végig magas szívonalú, érdekes, olvasmányos laptípust. A szépirodalmi részben publikálnak a kor legjobb irodalmi tehetség® — hamarosan klasszikussá nőttek. Ambrus Zoltánt említem, meg Tolnai Lajost, Thury Zoltánt meg Tóth Bélát, Gozsdu Eleket meg Kaffka Margitot, és Heltai Jenőt és Papp Dánielt és később Molnár Ferencet meg Kosztolányi Dezsőt meg Krúdy Gyulát meg Szép Ernőt meg Juhász Gyulát és persze Ady Endrét. Itt jelennek meg olyan kis míves remekek, mint Bródy Sándor megrendítő elbeszélése, a Kaál Samu, Tóth Béla horror-novellája, A fazékember, Kaffka Margit Petike jár című — sokat szavalt — verse, hogy csak néhány példát említsek. És helyet kapott a lapban a publicisztika is: szenvedelmes és többnyire elegáns. A lap publicisztikáját kétségtelenül valamiféle liberális eklekticizmus jellemzi; a különböző szemléletek képviselői egyaránt kifejthették álláspontjukat Ignotus például 1904-ben polémiába keveredik a nemzeti költészet dolgában a Kisfaludy Társasággal és Az Újság című lap írógárdájával. A válasz Scarrontól, azaz Mikszáthtól érkezik, s jelenik meg A Hét-ben. Ha a lap íróinak szemlélete különböző is, egyben mindegyik megegyezik: a közönséggel csak lebilincselőn, érdekesen, olvasmányosan érdemes szót váltani, s mind így is ír: nagyképűség és fontoskodás nélkül. S még a konzervatívabb író is a kor jegyében a polgári fejlődés, a szabadelvűség zászlaját lengetgeti. Kialakított A Hét egy glosszarovatot is. Innen-onnan a címe. A szignóval ellátott glosszák szerzőit ma már nem lehet kinyomozni, de mindegyikük csípősen, maró gúnnyal szól hozzá kül- és belpolitikai, kulturális, társadalmi s néha perifériális eseményekhez, jelenségekhez. Íme a legrövidebb glossza, mutatóban: „Tolsztoj Kreutzer-sonátájának cseh kiadását— mint pornographiai munkát — elkobozták és megsemmisítették. Csehország eddig még csak egy dologról volt nevezetes: a ,cseh tengerről’; íme, ma már van egy másik dicsősége is.” Csak helyhiány miatt nem tudom idézni — mondjuk — a Tudományos Akadémián pattanó ostor éles hangját, a Gubay Jenőről szóló elménckedést, annak groteszkségét, hogy Hunyadi Jánosról keserűvizet neveztek el, Mikszáth és Gyulai Pál összeröffenését, a glosszát a negyvenéves kasszírnőről, aki koránál fogva már ókori leletnek számít, Sully- Prudhomme Nobel-díjáról, mely elképesztő, a gödi úszómesterről, aki nem sietett a fuldokló segítségére, mert vasárnap munkaszüneti nap van, és Strindberg új és új házasságairól. Példamutató A Hét kritikai tevékenysége. Az irodalomról, a képzőmüvészetr®, a színházról és a zenér® jobbára ugyanazok a recenzensek írják meg véleményüket hétről hétre. (Ha van már akkor rádió és tévé, bizonyára ezeknek is lett volna kritikusuk.) Alexander Bernát és Justh Zsigmond kezdd a sort; őket követik olyanok, mint Lyka Károly, Márkus László, Ignotus, Ostvát Ernő, Gerő Ödön, Molnár Géza, Kern Aurél, Fülep Lajos, Kosztolányi — akik beírták nevüket a magyar kritika történetébe. Mindig érzékenyen az érdekesre, elvetve az ósdit, álltak az új mellé. Bátran, dacosan, elkötelezetten vállalták — a művészekkel együtt — az értetlenséget. Talán elég annyit megemlíteni, hogy az elsők között méltatták az ifjú Adyt, meg Bródyt is, meg Mortmár Ferencet is, meg Bartókot, már a Kossuthszimfónia idején, Ferenczy Károlyt, Rippl-Rónait, s a tüneményes ifjú Dohnányit — jószerével mindenkit, aki a századforduló idején még csak ígéret volt, s nagy mester lett belőle. Sok minden avult ma már, ami A Hét hasábjain olvasható. Nemcsak a hirdetések a keleti pilulákról (pilules orientales), amelyektől dús lesz a kebel, vagy Egger mellpasztilláiról, melyek megszabadítanak a köhögéstől; vagy Csillag Annáról, az ő „183 cm óriás hosszú Loreley-hajával”, melyhez mindenki hozzájuthat (Wien, Graben 19.) Ma nem divat a dús kebel, a köhögést nem mellpasztilla mulasztja el, és a nők nem hordanak hosszú hajat (az a fiúénekesek divatja). Ha újabban föltámadt is a szecesszió, sok minden nem támasztható föl A Hétből. A hirdetéseken kívül a stílus se, sőt a témák egy része sem. Ma nem cikktéma a vállfűző, s nincs egy mai Kóbor Tamás, aki négyhasábos cikket kerekít arról, hogy a Nemzeti Színház Máriának becézett vezető színésznője — Jászai Mari — összerúgta a patkót a színházával, s otthagyta. Mert, hogy nem játszanak ott, elég tragédiát — mondta. Ilyen probléma ma, ugye, elképzelhetetlen, s olyan is, hogy — mint Lövik Károly írta — egy ló, amelyik megnyeri a Szent István díjat, ismertebb, mint bármely rangos író. Az se fordul elő, hogy egy írónak 31 éves korában — Bródy Sándorról van szó — 12 kötetben kiadják összegyűjtött munkáit. Netán azért, mert 31 éves írónak manapság ritkán van 12 kötete? Az is elavult konfliktus, hogy a lap megvéd egy írót — Mikszáthot —, mert valakik soknak tartják, hogy háromezer forintot vett föl száz mondatért. Az is elképzelhetetlen, hogy ma egy novella, mint A rokon című (Vértesi Arnold írta) így kezdődjék: „— Egy öregúr, mama. — Egy őszbe vegyült, ötvenesforma úriember csoszogott be...” Ha A Hét válogatott ezernyi oldalából kiszűrjük mindazt, ami elavult, még mindig bőségesen akad tanulságos olvasmány. 1979. JANUÁR 27. BIHARI SÁNDOR: A csontjaim mögül fénylik A szem pillanatában meztelen. Megindul vele a levegő idegrendszere, hömpölyödni kezd a harmat-gömbölyded emlő. Fénylik az a rilke-i értelem, tenyérrel a szívdobogásból érinteni, óceán távlatát a remény zúzalékéból. Halántékomon hallani, hogy a combjai egymást tükrözik, örvényléseikkel a csúcsok a koordinátákat ellökik, két lábamnál hallelujázik a radiátor-orgonasípok lépcsőzete, fejünknél sírnak a dátumokkal a papírok. Akár az alma, forogva jutunk az érzékek késéseire, a sejtjeinkkel elkeveredik az űr lucskos szájize. Fogódzunk lehunyt szem mögé, mint a Himnusz Istenbe, ellobognak a párhuzamosok lélegzetet kisiklató nyolcasokba, a terek terelődnek ide, fölfut az idő a gerinceken, ami történik, fogalmazza a koponyabelsőre N. N. Átragyog bennünk a gyolcsra idekívánt villámlás sziklarajza, kifehéredik a test, ráég a gondolat a gondolatra. Mint egy szelíd állat, levegő legelészik, szállnak újszülött mondatok a dolgokra. És a haja már hajtűk madárkarma közt, árnyékával kezdi öltöztetni a szobanövény levélzete. Ránk jön az ok és az okozat. Az ablaküveg téllel tele, de a kulcscsontok ágacskái még kiállnak. Az asszony nevéig távolodik a hózuhogásban, a csontjaim mögül fénylik. A Az ÉS őse Számomra van egy általános tanulság. Most egyértelműen válássá kaptam arra a kérdésre, mely régóta foglalkoztatott: mi v®t a mai ÉS (az 1963-ban új útra tért ÉS) elődje? Az Irodalmi Újság, mely a szektásság idején, 1950-ben született, s az ellenforradalom vigiliáján hunyt el, hatévesen, kezdetben nehezen tanulván meg a járást, majd szertelenkedéssel önnönlétét is veszélyeztetve? Netán maga a konszolidáció jelképeként 1957 márciusában indult Élet és Irodalom az igazi ős? Mely a kezdeti lendület után mintha hamarosan elnehezült volna, pedig a súlyos olvasmányok földre képesek húzni még egy lapot is, a nyáligényes stílus lenyelhetetlenné teszi a helyes és fontos gondolatokkal töltött szellemi falatot is. Akárhogy forgatom is a régi újságlapokat, úgy tűnik föl nekem, hogy amikortól az újság — hol e cikkem megjelenik — a kezdetben gúnyosan használt ÉS-elnevezést szinte hivatalosan fölvette és vállalta, nos, innentől igazából A Hét című, s meglehetősen öregecske — nyolcvan-kilencven éves — irodalmi hetilapot tekintheti legigazibb ősének. Miért? Erre röviden válaszolhatok. A Hét jeles tevékenységét úgy ítélhetjük meg, hogy a konzervatív, betokosodott irodalom- és sajtószemléletből átvezetett egy új korszakba, a huszadik század elejének — nevezzük így — „reformkorszaká”-ba. Frisseségével, minden iránti érdeklődésével, gamenségével, szókimondásával, csipkelődő hangjával, tekintély tiszteletlenségével, igazságkeresésével, progresszió iránti érzékenységével, közérthető, tehát demokratikus irályával, olvasmányosságra törekvésével, és a többi, és a többi. Merőben más történelmi körülmények között végül is ugyanezt aszerepet s nagyjából ugyanúgy tölti be az ÉS is. Egy 56 előtti csökött irodalomszemléletből és elfogadhatatlan új arisztokratizmusból igyekezett és igyekszik átmenetet teremteni — más orgánumokkal együtt — az irodalom föllendülő, széles kitekintésű, nagyvonalú forradalmi korszakába. S arra törekszik, hogy mindig együtt lélegezzen a környező világgal. Ehhez eszköz® nagyon hasonlatosak A Hét szerkesztői eszközeihez. Hadd mellőzzem az összevetést e tekintetben. S hadd idézzem még egyszer a legfontosabbat, mely az ÉS-t is vezérli, a mottót: Tiszteld a tehetséget! (Ha nem érted meg mindjárt... ha ellenségeidben is...)