Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-27 / 4. szám - Nemes György: Tiszteld a tehetséget! • könyvkritika • A Hét. Szerkesztő: Fábri Anna és Steiner Ágota (Magvető) (5. oldal) - Bihari Sándor: A csontjaim mögül fénylik • vers (5. oldal) - Sóvári Ibolya: rajza • kép (5. oldal)

NEMES GYÖRGY: TISZTELD A TEHETSÉGET! Két l®kiismeretes irodalmi gon­dozónő, Fábri Anna és Steiner Ágota jóvoltából a Magvető két kötetben, csaknem ezer oldalon, tipográfiailag is korabeli hangula­tot idézőn válogatást nyújt át A Hét tizennyolc évfolyamából. Né­hány gondolat vetődik föl abban, aki élete egy bizonyos szakaszában kora sajtótörténészként ízlelgetett egykori sajtókiadványok abrak­­tömikelegéből, s élete egy másik szakaszában maga is irodalmi heti­­lap csinálásával foglalatoskodott. Gondolatait nem tudja tudomá­nyos rendbe sorakoztatni, mert soha nem fordított időt az ilyen­fajta tudomány művelésében fon­tos szerepet betöltő ülőizom edzé­sére — e szellemi hadibildingre —, s agya sem jár a tetszetős rend­szerezés, összefüggés-keresés, kö­vetkeztetéslevonás mechanizmu­sára. Így marad csupán néhány — tudományosan kevéssé megtá­masztott s így alighanem vitatha­tó — megjegyzés. Kiss úr, a költő A kötet burkolója egy Szerb Antal idézetre támaszkodva jellemzi a hetilapot. Szerb Antal szerint „A Hét... szerkesztője, Kiss József középszerű, epigon költő, de olyan szerkesztői tehetség, akit csak az egy Osvát Ernő múlt felül.” Na, Kiss úr, ezt megkapta! Kom­lós Aladár merőben másképp értékeli a költő Kiss Józsefet: „Kiss Jó­zsef a századvég s a századforduló egyik legfinomabb és legeredetibb költője volt. Komjáthy és Reviczky nagyobb formátumú egyéniségek ugyan, de Kiss József artisztiku­­sabb művész.” Továbbá: „A né­piesből indulva ki egyik első vá­rosi költőnkké fejlődött: Vajda János után az első költő, aki modern tudott lenni és mégis ma­gyaros, sőt népies jellegű. Élet­műve átmenet Arany és Revicz­­kyék között, Reviczkyéktől pedig a Nyugat felé mutat.” Én sem hiszem, hogy Kiss Jó­zsef magas hegycsúcsot képvisel a magyar költészetben, a Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila féle Csúcsokat. De igazságtalannak tartom, hogy szerkesztői életmű­ve újrapublikálása alkalmával költ® értéktelensége kap hang­súlyt. Aki csak három olyan ver­set írt mint a Tüzek, a Knyáz Potemkin (melyek a korabeli for­radalmi mozgolódás legszebb ma­gyar verses inkarnációi) s az öreg­kori melankólia kis verses reme­két, az Ó, mert oly későn...-t, az beírta nevét a maradandó költők sorába. Mit mondhatunk akkor más kortársadról, például Ábrányi Emilről, Endrődi Sándorról, Koz­ma Andorról, Vargha Gyuláról? Hadd idézzek néhány sort a Tüzek című versből: „Haragvó isten! Mi lesz a világból / Ha egyszer a kőszén öntudatra jut, / S a buta rög megindul magától / S a sister­gő katlan majd egyszer kifut. / Ha összeomlik mindaz, ami korhadt, / / Mi évezredek véres bálványa volt, / És odúikból elővánszorog­nak / A rászedett, a megcsalt mil­liók ... / Látom mozdulni, — lá­tom keveredni — / Egy új Mar­seillaise gyújtó hanginál, / Az ócs­ka tetőkbe üszköket vetni... ! / Míg az utolsó is véres lángban áll.” Érdemes megjegyezni: a Tü­zek 1896-ban jelent meg. No, és a Knyáz Potemkin, mely az 1905-ös orosz forradalom ihletéséből szüle­tett? A fekete hajó, mely „Visz csempész­sugárut vörös zászló alatt, / Tiltott rakománya a sza­bad gondolat.” Középszerűség, epigonság? Meglehet. Ilyen ala­pon e kor legtöbb magyar írójára ráüthető ez a bélyeg, hiszen iga­zán kimagaslani csak néhányuk­­nak sikerült. Elsősorban a francia irodalomtól ihletetten — közis­mert Maupassant és France, to­vábbá Baudelaire és Verlaine le­nyűgöző hatása — egy igen termé­keny epigonság tanúi vagyunk. S ami ezzel összefügg: ők az előké­szítői, Kiss József is, Ambrus Zol­tán is, a ma már nehezen olvas­ható Bródy Sándor is a Nyugat­korszak, sőt az azt követő további korszakok irodalmának. Hadd kockáztassam meg — avatatlan —, hogy még előbbre nyúlnak az ágak. A költészetben Adyn át — ha úgy tetszik, Váci Mihályig, a prózában Móriczon át — ha úgy tetszik, Galgócziig. Ez nemhogy baj, ellenkezőleg: az irodalom egészséges folytonosságának a bi­zonyítéka. Ennyit Kiss Józsefről, a „közép­szerű, epigon költő”-ről Kiss úr, a szerkesztő Micsoda véletlen indíthat el egy korszak­teremtő újságot. Kiss Jó­zsef, népszerű balladák költője, akinek e műveit száz esztendeje nemcsak a nagy Jászai Mari sza­valta unosuntig, hanem iskolák ünnepségeim s művelt családok összejövetelein is ezek voltak a fiatalok, kedvelt szavalószámai — 1889-ben állás nélkül maradt. Nem tudott elhelyezkedni, viszont barátaitól többrendbeli kölcsönt kapott. (Gyanítom: Lánczy Leó s más bankár-mecénások is bese­gítettek, az akkori kor költőinek eléggé el nem ítélhető tarhálási hadjáratai keretében.) S Kiss úr a pénzből nem — ahogy az anek­dota tartja — ananászt és egyéb ritka nyalánkságot vásárolt össze, hanem irodalmi hetilapot alapí­tott. Ambrus Zoltán úrral, a jeles publicistával és a francia iro­dalom hívével A Hét-nek nevez­te el. A lap 1890-ben jelent meg elő­ször. Ezzel útjára indult egy tar­talmában, formájában új irodalmi lap, s kibontakozott egy újfajta (nevezzük: irodalmi) újságírás. Kiss szerkesztő úr maga köré gyűj­tötte a tehetséges ifjú írótitánokat, Ambrus Zoltánon kívül olyan if­joncokat, mint Ignotus, Heltai Je­nő, Kóbor Tamás, Lövik Károly, Cholnoky Viktor, Papp Dániel, Molnár Ferenc, Gozsdu Elek, Krú­dy Gyula, Szomory Dezső, Színi Gyula Később dolgozótárs lett Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula , Ady, és vitáik ellenére írt a lapnak Jókai és Mikszáth is. Irodalomtörténeti közhely, hogy A Hét, első két évtizede előkészítet­te a Nyugat 1908-ban kezdődő irodalmi forradalmát. Hadd te­gyem ehhez, hogy a századforduló irodalmi-művészeti irányzata, a szecesszió modernsége, progresz­­szivitása, stíl-romantikája kevés helyen tanulmányozható jobban, mint épp A Hét itt kötetbe gyűj­tött írásaiban. A Hét fennállásának tizedik­ év­fordulóján nagy szeretettel üdvö­zölte a lapot Jókai is, Mikszáth is, a kor két fénylő prózaíró-csillaga. Különösen Mikszáth cikke tanul­ságos. A Hét titkát leplezi le, mi­kor megvallja, hogy ők, akik ed­dig lapot alapítottak, mindig egy itthoni csoportnak csináltak újsá­got. Ezzel a rossz hagyománnyal szakított Kiss József, s csoda, hogy tízévi igazmondásért nem törték be a szerkesztő fejét. Mikszáth másik megfigyelése: A Hét körül egy hatalmas ír® nemzedék nőtt föl, s „ezeket Te nevelted, Bará­tom !’• De Mikszáthénál árulkodóbb magának a szerkesztőnek a vallo­mása: mi is ez a lap? Olyan kö­zönségnek akarta csinálni — vall­ja —, amely még nincs o­lyan írókkal, akik még csak lesznek Elárulja azt is, hogy nagy nevek­kel kezdte el a lapot, de kiderült, hogy a közönségre nem hatnak a nagy nevek, ám vannak kedven­cei, akiket örömmel olvas. El­mondja: mindjárt a lap indulása­kor egész csapat eredeti, egymás­tól merőben elütő új talentum bukkant föl. Mert „A Hét ajtaja fölé, arany szögekkel egy feliratos tábla van odaszegezve: Tiszteld a tehetséget! Tiszteld minden for­májában, minden kialakulásában és ha nem érted meg mindjárt, légy azon, hogy megértsd. Tiszteld a tehetséget ellenfeleidben is, és aberrációjában is. Mert a tehet­ség ritka adománya az égnek. Pénzen megvásárolhatsz mindent: rangot, szerelmet, egészséget, még hosszú életet is: tehetséget nem!” S még egy fontos része a szer­keszt® ars poeticának: „...min­denek fölött igazságunk legyen, egész igazságunk. Mert a féligaz­ságok azok, amelyekért betörik a fejed; az igazi igazság pajzs, amely megvéd, amelynek a legkevesebben mernek a szeme közé tekinteni.” Ennyit Kiss úrról, a szerkesztő­ről. Egy olvasható lap A „tiszteletet a tehetségnek és az igazi igazság elvei” szinte pre­desztinálták a lapot, hogy hetyke és tiszteletlen ifjúi hévvel küzdjön az úgynevezett népnemzeti irány­zat, vagy bizonyos ironikus meg­jelöléssel „irodalmi Deák-párt”, vagyis a jó forrásokból kortyol­gató, de végül üres akadémizmus­­sá lett konzervativizmus, a Pető­fi—Arany-epigonizmus ellen. Ezzel előfutára lett a Nyugat­nak, de az a szerepe sem csekély, hogy meg-­ teremtett egy elejét® végig ma­gas szívonalú, érdekes, olvasmá­nyos laptípust. A szépirodalmi részben publi­kálnak a kor legjobb irodalmi te­hetség® — hamarosan klasszikus­sá nőttek. Ambrus Zoltánt emlí­tem, meg Tolnai Lajost, Thury Zoltánt meg Tóth Bélát, Gozsdu Eleket meg Kaffka Margitot, és Heltai Jenőt és Papp Dánielt és később Molnár Ferencet meg Kosztolányi Dezsőt meg Krúdy Gyulát meg Szép Ernőt meg Ju­hász Gyulát és persze Ady Endrét. Itt jelennek meg olyan kis míves remekek, mint Bródy Sándor meg­rendítő elbeszélése, a Kaál Samu, Tóth Béla horror-novellája, A fa­zékember, Kaffka Margit Petike jár című — sokat szavalt — ver­se, hogy csak néhány példát em­lítsek. És helyet kapott a lapban a pub­licisztika is: szenvedelmes és több­nyire elegáns. A lap publiciszti­káját kétségtelenül valamiféle li­berális eklekticizmus jellemzi; a különböző szemléletek képviselői egyaránt kifejthették álláspontju­kat Ignotus például 1904-ben po­lémiába keveredik a nemzeti köl­tészet dolgában a Kisfaludy Tár­sasággal és Az Újság című lap írógárdájával. A válasz Scarron­­tól, azaz Mikszáthtól érkezik, s je­lenik meg A Hét-ben. Ha a­ lap íróinak szemlélete különböző is, egyben mindegyik megegyezik: a közönséggel csak lebilincselőn,­­ ér­dekesen, olvasmányosan érdemes szót váltani, s mind így is ír: nagyképűség és fontoskodás nél­kül. S még a konzervatívabb író is a kor jegyében a polgári fejlő­dés, a szabadelvűség zászlaját lengetgeti. Kialakított A Hét egy glossza­­rovatot is. Innen-onnan a címe. A szignóval ellátott glosszák szer­zőit ma már nem lehet kinyo­mozni, de mindegyikük csípősen, maró gúnnyal szól hozzá kül- és belpolitikai, kulturális, társadalmi s néha perifériális eseményekhez, jelenségekhez. Íme a legrövidebb glossza, mutatóban: „Tolsztoj Kreutzer-sonátá­jának cseh kiadását­­— mint pornogra­­phiai munkát — elkobozták és megsemmisítették. Csehország ed­dig még csak egy dologról volt nevezetes: a ,cseh tengerről’; íme, ma már van egy másik dicsősé­ge is.” Csak helyhiány miatt nem tu­dom idézni — mondjuk — a Tu­dományos Akadémián pattanó os­tor éles hangját, a Gubay Jenő­ről szóló elménckedést, annak groteszkségét, hogy Hunyadi Já­nosról keserűvizet neveztek el, Mikszáth és Gyulai Pál összeröf­­fenését, a glosszát a negyvenéves kasszírnőről, aki koránál fogva már ókori leletnek számít, Sully- Prudhomme Nobel-díjáról, mely elképesztő, a gödi úszómesterről, aki nem sietett a fuldokló segít­ségére, mert vasárnap munka­szüneti nap van, és Strindberg új és új házasságairól. Példamutató A Hét kritikai te­vékenysége. Az irodalomról, a kép­­zőmüvészetr®, a színházról és a zenér® jobbára ugyanazok a re­cenzensek írják meg véleményü­ket hétről hétre. (Ha van már ak­kor rádió és tévé, bizonyára ezek­nek is lett volna kritikusuk.) Alexander Bernát és Justh Zsig­­mond kezdd a sort; őket követik olyanok, mint Lyka Károly, Már­kus László, Ignotus, Ostvát Ernő, Gerő Ödön, Molnár Géza, Kern Aurél, Fülep Lajos, Kosztolányi — akik beírták nevüket a magyar kritika történetébe. Mindig érzé­kenyen az érdekesre, elvetve az ósdit, álltak az új mellé. Bátran, dacosan, elkötelezetten vállalták — a művészekkel együtt — az ér­tetlenséget. Talán elég annyit meg­említeni, hogy az elsők között méltatták az ifjú Adyt, meg Bró­­dyt is, meg Mortmár Ferencet is, meg Bartókot, már a Kossuth­­szimfónia idején, Ferenczy Ká­rolyt, Rippl-Rónait, s a tünemé­nyes ifjú Dohnányit — jószerével mindenkit, aki a századforduló idején még csak ígéret volt, s nagy mester lett belőle. Sok minden avult ma már, ami A Hét hasábjain olvasható. Nem­csak a hirdetések a keleti pilulák­­ról (pilules orientales), amelyek­től dús lesz a kebel, vagy Egger mellpasztilláiról, melyek megsza­badítanak a köhögéstől; vagy Csil­lag Annáról, az ő „183 cm óriás hosszú Loreley-hajával”, melyhez mindenki hozzájuthat (Wien, Gra­ben 19.) Ma nem divat a dús ke­bel, a köhögést nem mellpasztil­la mulasztja el, és a nők nem hor­danak hosszú hajat (az a fiúéne­kesek divatja). Ha újabban föltá­madt is a szecesszió, sok minden nem támasztható föl A Hét­ből. A hirdetéseken kívül a stílus se, sőt a témák egy része sem. Ma nem cikktéma a vállfűző, s nincs egy mai Kóbor Tamás, aki négy­hasábos cikket kerekít arról, hogy a Nemzeti Színház Máriának be­cézett vezető színésznője — Jászai Mari — összerúgta a patkót a szín­házával, s otthagyta. Mert, hogy nem játszanak ott, elég tragédiát — mondta. Ilyen probléma ma, ugye, el­képzelhetetlen, s olyan is, hogy — mint Lövik Károly írta — egy ló, amelyik megnyeri a Szent István díjat, ismertebb, mint bármely rangos író. Az se fordul elő, hogy egy írónak 31 éves korában — Bródy Sándorról van szó — 12 kö­tetben kiadják összegyűjtött mun­káit. Netán azért, mert 31 éves írónak manapság ritkán van 12 kötete? Az is elavult konfliktus, hogy a lap megvéd egy írót — Mikszáthot —, mert valakik sok­nak tartják, hogy háromezer fo­rintot vett föl száz mondatért. Az is elképzelhetetlen, hogy ma egy no­vella, mint A rokon című (Vérte­si Arnold írta) így kezdődjék: „— Egy öregúr, mama. — Egy ősz­be vegyült, ötvenesforma úriember csoszogott be...” Ha A Hét válogatott ezernyi ol­dalából kiszűrjük mindazt, ami elavult, még mindig bőségesen akad tanulságos olvasmány. 1979. JANUÁR 27. BIHARI SÁNDOR: A csontjaim mögül fénylik A szem pillanatában meztelen. Megindul vele a levegő idegrendszere, hömpölyödni kezd a harmat-gömbölyded emlő. Fénylik az a rilke-i értelem, tenyérrel a szívdobogásból érinteni, óceán távlatát a remény zúzalékéból. Halántékomon hallani, hogy a combjai egymást tükrözik, örvény­léseikkel a csúcsok a koordinátákat ellökik, két lábamnál hallelujázik a radiátor-orgonasípok lépcsőzete, fejünknél sírnak a dátumokkal a papírok. Akár az alma, forogva jutunk az érzékek késéseire, a sejtjeinkkel elkeveredik az űr lucskos szájize. Fogódzunk lehunyt szem mögé, mint a Himnusz Istenbe, ellobognak a párhuzamosok lélegzetet kisiklató nyolcasokba, a terek terelődnek ide, fölfut az idő a gerinceken, ami történik, fogalmazza a koponyabelsőre N. N. Átragyog bennünk a gyolcsra idekívánt villámlás sziklarajza, kifehéredik a test, ráég a gondolat a gondolatra. Mint egy szelíd állat, levegő legelészik, szállnak újszülött mondatok a dolgokra. És a haja már hajtűk madárkarma közt, árnyékával kezdi öltöztetni a szobanövény levélzete. Ránk jön az ok és az okozat. Az ablaküveg téllel tele, de a kulcscsontok ágacskái még kiállnak. Az asszony nevéig távolodik a hózuhogásban, a csontjaim mögül fénylik. A Az ÉS őse Számomra van egy általános ta­nulság. Most egyértelműen válássá kaptam arra a kérdésre, mely rég­óta foglalkoztatott: mi v®t a mai ÉS (az 1963-ban új útra tért ÉS) elődje? Az Irodalmi Újság, mely a szektásság idején, 1950-ben szüle­tett, s az ellenforradalom vigiliá­­ján hunyt el, hatévesen, kezdetben nehezen tanulván meg a járást, majd szertelenkedéssel önnön­lé­tét is veszélyeztetve? Netán maga a konszolidáció jelképeként 1957 márciusában indult Élet és Iro­dalom az igazi ős? Mely a kezdeti lendület után mintha hamarosan elnehezült volna, pedig a súlyos olvasmányok földre képesek húzni még egy lapot is, a nyáligényes stílus lenyelhetetlenné teszi a he­lyes és fontos gondolatokkal töl­tött szellemi falatot is. Akárhogy forgatom is a régi újságlapokat, úgy tűnik föl nekem, hogy ami­kortól az újság — hol e cikkem megjelenik — a kezdetben gúnyo­san használt ÉS-elnevezést szinte hivatalosan fölvette és vállalta, nos, innentől igazából A Hét cí­mű, s meglehetősen öregecske — nyolcvan-kilencven éves — irodal­mi hetilapot tekintheti legigazibb ősének. Miért? Erre röviden válaszolhatok. A Hét jeles tevékenységét úgy ítélhetjük meg, hogy a konzerva­tív, betokosodott irodalom- és sajtószemléletből átvezetett egy új korszakba, a huszadik század ele­jének — nevezzük így — „reform­­korszaká”-ba. Frisseségével, min­den iránti érdeklődésével, gamen­­ségével, szókimondásával, csipke­lődő hangjával, tekintély tisztelet­lenségével, igazságkeresésével, progresszió iránti érzékenységé­vel, közérthető, tehát demokratikus irályával, olvasmányosságra­ tö­­rekvésével, és a többi, és a többi. Merőben más történelmi körül­mények között végül is ugyanezt a­­szerepet s nagyjából ugyanúgy tölti be az ÉS is. Egy 56 előtti csökött irodalomszemléletből és elfogadhatatlan új arisztokratiz­musból igyekezett és igyekszik át­menetet teremteni — más orgánu­mokkal együtt — az irodalom föl­lendülő, széles kitekintésű, nagy­vonalú forradalmi korszakába. S arra törekszik, hogy mindig együtt lélegezzen a környező világgal. Ehhez eszköz® nagyon hasonlato­sak A Hét szerkesztői eszközei­hez. Hadd mellőzzem az összeve­tést e tekintetben. S hadd idézzem még egyszer a legfontosabbat, mely az ÉS-t is vezérli, a mottót: Tiszteld a tehetséget! (Ha nem érted meg mindjárt... ha ellen­ségeidben is...)

Next