Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-05 / 27. szám - Stefanovits Péter: Öregek napköziotthona • kép (3. oldal) - Timár György: Demokráciát - miből? (3. oldal) - D. Molnár István: Magyar művek a Győzelem Könyvtárban • könyvkritika • Győzelem Könyvtára (Czytelnik) (3. oldal)

1980. JULUS 5. « Stefanovits Péter: üregek napköziotthona rSSSSSSSSSSSSSSSSSS///-SSSSSSSSSSSSSSSSSSS///-SSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//-SSSSSSSSSSSSSSSSSSS///-SSS/SSSSSSSSSSSSSSS//rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//YSSSSSSSSSSSSSSSSS. Y/J7SSJ „Vőlegény és menyasszony turis­­taútra készül. Húszévesek sincse­nek, vajon a katonaköteles korú fiú devizaígérvénye körül nem lesz-e »hézag« ? Szerencsére nincs. A lány az, akinek kérése elutasítta­­tik. Miért? Magyarázat nincs. Va­jon kinek­ minek van kiszolgáltatva a párocska? Az az érzésem (igazít­sanak ki, ha tévedek), hogy a de­mokratizmus kissé még kezdetleges hazai fokának. Értsd: a hatalom fennkölt mítoszával takarózó, a sem beszámolásra, sem érvelésre nem kötelezett hivatalnokocskák hasraütéses alapon történő ügyin­tézésének.” E sorokat én írtam néhány hete egyik hetilapunkban. Berzenkedés­sel töltött el ugyanis — másokkal együtt —, hogy mindazok, akiknek kérelmét a Nemzeti Bank valami­ért elutasítja, egységesen a „devi­zagazdálkodási okokból” szabvány­választ kapják, miáltal különféle gondolataik támadnak, nevezete­sen: 1. „Úgy látszik, még ma sem vagyok nekik jó fiú”, 2. „Bezzeg, ha nekem is lett volna protekci­óm”, 3. „Lutri dolga, ki utazhat, minden attól függ, melyik lábával kelt föl az ügyintéző”. Nos, a dolog bonyolultabb, mint hittem. Időközben alkalmam volt elbeszélgetni a Nemzeti Bank né­hány felelős tisztségviselőjével, s az onnan nézetből is kikerekedő kép őszintén szólva fölvillanyozott. Az olvasó meg fogja látni, miért. A banknak meghatározott devi­zakeret áll rendelkezésére, nem­csak a turistautak költségeire, ha­nem az ipar, a kereskedelem stb. devizaigényes ügyleteinek támoga­tására, humanitárius kiadásokra, és így tovább. A turistaútra vágyó eszkimó általában több lévén, mint a nekik kifizethető fóka, minden igényt egyszerre kielégíteni nem lehet. A legtisztább dolog a bank szerint is az volna, ha egyszers min­­denkorra ki lehetne mondani: íme, ezek és ezek a korlátozások, aki pedig nem esik a hatályuk alá, az kivétel nélkül nyomban meg­kapja turistaútjához a szükséges­­ devizát. Lehetséges, hogy a jelen pillanatban éppen tellenék is erre a bank keretéből, de már ki szava­tolhatná, hogy jövőre a jogos­'ké­relmek száma nem csap majd túl a lehetőségeken? Mi sem volna egyszerűbb, mint közölni: aki há­rom éven belül nem utazott nyugati országba, nem követett el deviza- vagy vámbűntettet, nem tárgya büntető eljárásnak és nagy­korú, az nyugodtan kérvényezhet, zöld utat kap. És csakugyan az len­ne a demokratikus, a mindenki számára áttekinthető, a mindenki által ellenőrizhető ígérvényrend­szer. Ha anyagilag megengedhetnék magunknak. De mert nem tehetjük (magya­rán: mivel a mai devizafegyelem holnapi fölemelkedésünk nem le- ,­becsülendő záloga), a demokratikus jogokat sem tehetjük egyszeriben általánossá. Értsd: a fenti korláto­kon túli megkötések, megszorítá­sok lépnek be kényszerűen, nem a bank, sem az állam egyéb szervei­nek jókedvéből, s még kevésbé azért, mintha eleve a demokrácia korlátozása lenne a célja bárkinek. Ezért van az — például —, hogy jóllehet hazánkban tizennyolc éves korában nagykorú, szavazóképes állampolgár az ember, devizaigény­lési szempontból csupán huszonegy éves korára válik felnőtté. Ezért van az is, hogy a bank ügyintézői­nek nem kevés fejtörést okoz a ké­relmek egyedi elbírálása. Két kép rajzolódott hát ki előt­tünk: az átlagember elméjében összeálló egyik, mely nagyobb de­mokratizmust kér számon az utaz­tatási ügyekben, meg az ügyintézők felvilágosításai alapján összeálló másik, mely a demokratizmus fo­gyatékait alapjában nem tagadja, csak éppen — és azt kell monda­nom, jogosan — az akarati szféra helyett az anyagi szférában jelöli meg a fogyatékok magyarázatát.­ ­ Az itt ismertetett példa — úgy gondolom — szerfölött tanulságos. Valamennyien hajlamosak va­gyunk ugyanis azt hinni, hogy a demokratizmus elmélyítése pusz­tán az ország vezetőinek, de leg­alábbis a felső kádereknek tetszésé­től, jószándékától függ. Legföljebb arról elmélkedünk nyilvánosan is időről időre, hogy milyen nehéz a semmiből (vagy majdnem semmi­ből) segíteni létre a demokratikus közgondolkodást, a semmin (vagy majdnem semmin) a demokrácia hazai hagyományait, nem pedig anyagi alapjait értve. Márpedig szembe kell néznünk azzal a tény­nyel, melyet a fenti példa is éke­sen bizonyít, hogy tudniillik a cím­beli demokráciát — miből a kérdés „miből”-je az anyagi bázisra is vo­natkozik, nemcsak a történelmi hagyományok szegénységére. Sokszor emlegettük azt a hírhedt, 1870. évi törvénycikket, mely vár­megyéink önállóságát eltörölve, minden döntést a központi kor­mányzat kezébe adott, minek foly­tán a magyar vidéken kialakult, egyfajta, csak a főváros felé sandí­tó, „háromnővéri” tespedés, egy­fajta, örökké csak „odafönt”-re sandító csodavárás, melyet a követ­választási komédiák időszakos csinnadrattája sem mázolhatott át pezsgő politikai életté. S mert min­den ország hosszú ideig uszályként vonszolja magával tulajdon törté­nelmi múltját, azaz e múlt jelleg­zetes beidegzéseit (még gyökeresen megváltozott társadalmi és politi­kai körülmények közt is!), volt okunk sopánkodni, mennyire nehe­zen akaróznak kialakulni nálunk az újfajta, demokratikus reflexek. De jószerint soha nem vettük számba, hogy e reflexek kibonta­kozásához megfelelő anyagi alapok is szükségeltetnek. Aligha véletlen, hogy a demok­rácia — nézzünk csak szét a világ­ban — többnyire, ha ugyan nem mindig, a jólét egy bizonyos foká­val is összefügg. A régi görögöknél a jólétet a rabszolgamunka szolgáltatta. Rab­szolgák nélkül nem jöhetett volna létre az a „népuralom”, melyből aztán éppen őket, a demokrácia alappilléreit rekesztették ki, hozzá magától értetődően, a nem dolgozó haszonélvezők. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg a modern társa­dalmakban is: fejlett polgári de­mokrácia azokban az országokban alakult ki, melyek a nálunk kevés­bé fejlett országokkal szemben éppen hogy nem valami demokra­tikusan jártak el. Ahhoz ugyanis, hogy Franciaország vagy Anglia a polgári demokrácia egy-egy mo­delljévé válhasson, az kellett, hogy ezek az államok gyarmatok rop­pant sorát igázva se halmozzák föl otthon a „saját”, házi használatra szánt demokráciájuk alapjául szol­gáló javakat. A sokat emlegetett svéd demokrácia sem lett volna azzá, amivé lett, ha a svéd nagytő­ke a két világháborúban nem jut csillagászati exportprofithoz a sem­legességnek és annak révén, hogy a hadviselő felek mindegyikének létérdeke fűződött a bármilyen árú golyóscsapágyakhoz, s általában acélhoz. A mai népi demokráciák közül Csehszlovákia volt eleve a legiparosodottabb ország, s csak­ugyan, közülük egyedül,benne ala­kult­ ki a harmincas években polgá­ri demokrácia, szemben — mond­juk — a lényegesen kevésbé iparo­sodott, tehát jóval szegényebb Ma­gyarországgal, Romániával, Bulgá­riával. Arra sem nehéz válaszolni, hogy miért is függ össze a demokrácia a jóléttel. Csak akkor oszthatok el valamit demokratikusan, ha van belőle elegendő. A marxi „hasznos munka” megbecsülése akkor lehet nagyobb (demokratikusabb), ha a termelőmunka hozama megfelelő. Amíg hazánkban a termelékenység viszonylag alacsony, addig például — hogy meglehetősen közismert és jómagamnak is húsomba vágó problémára utaljak — a magyar műfordítók honoráriumát is, noha megemelkedett, mindennek in­kább nevezhetjük, mint demokrati­kusnak. De magán az üzemi élet demokráciáján is lemérhető a pro­duktivitás foka. Ha például való­ban komolyan akarnók venni a bé­rezés legdemokratikusabb formá­ját, a teljesítménybérezést (amely természetszerűleg a legjobb és a leggyengébb munkaerők közti dis­tinkció igen széles ollójával járna), akkor ma — kényszerűen — huma­nitárius megfontolásokba ütköz­nénk, mert alsó értékül olyan összeget kapnánk, hogy az — a munkások kifejezésével — a hideg vízre valót sem tenné ki. Mi tör­ténik hát? Egyelőre kénytelenek vagyunk a teljesítménybérezés sze­­lídítettebb, egyszersmind kevésbé demokratikus, mert voltaképp a legjobbakat igaztalanul adóztató válfajával beérni. • No de másfelől nem kevésbé igaz, hogy demokratikusabb légkörben jobban megy a munka, nagyobb a produktivitás. Nehogy olyasmit próbáljon hát kihámozni az olvasó a fönti elmefuttatásból, hogy én a demokráciát a tartós gazdasági föllendülés bekövetkeztéig ad acta óhajtom tenni. (Ez a folyamat a bessz idején és a bessz arányában eltávolodni a demokráciának egyéb időszakokban szentnek hirdetett elveitől — megfigyelhető ugyan a tőkés világban, csakhogy nálunk más a törvény. Mint ahogy volta­képpen a szocialista demokrácia a világtörténelem első olyan kísér­lete, mely nem mások bőrére kíván a társadalom tagjai­ számára de­mokratikus lehetőségeket nyújta­ni.) A bűvös kört — hogy tudniil­lik anyagi jólét nélkül nincs iga­zán kiteljesíthető demokrácia, de­mokrácia nélkül viszont nem re­mélhető hathatós anyagi föllendü­lés — én nem is tartom olyan bű­vösnek, mint amilyennek első pil­lantásra látszik. Tudniillik annyi demokráciát, amennyire — elosz­tásban csakúgy, mint beleszólásban — itt és ma reális lehetőség nyílik, föltétlenül és a legnagyobb erély­­lyel érvényesítenünk kell. A tuda­tot, hogy a hatalom szolgálat, ve­zetőkben és vezetettekben egyaránt mélyen meg kell gyökereztetnünk, lévén ez a jó társadalmi — és a jó termelői — közérzet egyik leg­fontosabb alapja. Lábunkat ily mó­don vetve, meg, előbb-utóbb elér­hetjük azt az anyagi szintet, mely a szocialista demokrácia további tér­nyeréséhez vezethet. Vagyis mit tehetünk? A Nemzeti Bank például — hogy visszautaljak cikkem elejére — megtehetné, hogy kevésbé személy­telen, tehát kevésbé is elidegenítő elutasító szöveget küld. Másként reagál az ember, ha nem „deviza­gazdálkodási okokból” hárítják el folyamodványát, hanem személyre szólóan közlik vele: ő — mit tudom én — tavaly járt látogató útlevél­lel Rómában, tehát türelmét kérik, de előbb azokat az igénylőket kell előnyben részesíteni, akik még so­ha, vagy csak nagyon régen fordul­tak meg nyugaton. Aki ilyen leve­let kap, nem gondol majd arra, hogy ő fekete bárány; sem arra, hogy oda se figyelt az ő ügyére, aki intézte. Az elutasítás ellenére sem lesz rossz a társadalmi közérzete, s megnő a — ma még sajnos nem mindig éppen terebélyes — bizal­ma a saját intézményei iránt. Márpedig egy kiteljesedettebb demokrácia anyagi alapjait csak az ilyen jó közérzetű emberek te­remthetik meg. TÍMÁR GYÖRGY: DEMOKRÁCIA T - MIBŐL ? ry//sssssssssssssssssssyyy -ssssssssssssssssssyysssssssssssssssssss/y//ssssssssss/ssssssssyyyssssssssssss/ssssssyy/sssssssssssssssssssy//.ssssssssssssssssssyy Magyar művek a Győzelem Könyvtárában A varsói Czytelnik kiadó 1975- ben nagy nemzetközi vállalkozás indításáról adott hírt: a fasizmus felett aratott diadal évfordulójára emlékezve több, szocialista ország közös könyvsorozat megjelentetését vette tervbe. A lengyelek arra is gondoltak, hogy a Győzelem Könyvtárát kiegészítik jugoszlá­viai, valamint nyugat-európai és amerikai szerzők alkotásaival, vé­gül pedig kiállítást rendeznek, amelyen bemutatják a különböző nyelveken kiadott műveket. Lengyelországban, ha a harminc­­ötödik évfordulóra nem is, 1980 vé­gére megvalósul a dicséretes szán­dék: az ígért harmincöt könyv az olvasók kezébe kerül. Sok író ma­ga is részt vett a fasizmus elleni fegyveres küzdelemben vagy az el­lenállási harcban. Több szovjet szerző alkotását is kiadták, köztük Jurij Bondarjev, Alekszandr Fa­­gyejev, Borisz Gorbatov, Konsz­­tantyin Szimonov, valamint Mihail Solohov műveit. Szomszédaink an­tifasiszta irodalmát Julius Fucik, Marie Pujmanová és Peter Jilem­­nicky képviseli. Megjelent a soro­zatban a német Bruno Apitz és Anna Seghers egy-egy népszerű re­génye is. Jerzy Andrzejewski Ha­mu és gyémánt­ja mellett a­ lengyel irodalomból a nálunk szintén nem ismeretlen Bohdan Czeszko, Jerzy Putlament, illetve Zbigniew Zaluski egy-egy műve olvasható a Győze­lem Könyvtárában. Mint Bogdan Rogatko írja a krakkói Zycie Liter­ackie május 11-i számában: „Nem a csatajelene­­tek vannak túlsúlyban... hanem azoknak az embereknek a szenve­dése és harcot akarása, akik nem kerültek a nemzetiszocializmus ha­tása alá, és nem inogtak meg sa­ját nyugalmukat vagy bőrüket félt­ve.” A neves lengyel kritikus sze­rint ezt példázta Darvas József, Illyés Gyula K­arinthy Ferenc és Nagy Lajos miiuikássága is. Úgy vé­li, a Város az ingoványon, illetve a Pincenapló szerzője mutatta be a legsötétebb színekkel az árulókat, a fasisztákkal együttműködőket. En­nek magyarázatát Rogatko azok­ban a körülményekben keresi, amelyek közepett 1944 végén, 1945 elején a két mű megszületett. „Eb­ben a helyzetben a túlélés volt a legfontosabb. Hogy meg lehessen maradni az ingovány felszínén” — írja Nagy Lajos politikai magára­­hagyatottságára utalva. A Budapes­ti tavasz is a háború e „másik”, a szovjet és lengyel antifasiszta iro­dalomban nem oly gyakran tükrö­ző oldalát láttatja. A sorozatban kiadott alkotások­nak ismét más vonulatára célozva a lengyel kritikus ugyancsak a Pin­cenapló szerzőjét idézi, aki szerint 1945-ben ezeréves régi világ adta át helyét az újnak, amelyben az addi­gi harc után sem béke, hanem újabb küzdelem vár az emberekre. Erről beszél a Hamu és gyémánt és — bár más hangon az Ebéd a kas­télyban. Rogatko úgy ítéli meg, hogy Illyés Gyula lengyelül immár másodszor megjelent könyvéből hiányzik a letűnő világ láttán sok írónál tapasztalható „tragikus pá­tosz” és „melankolikus töprengés”. Részletesen ismerteti a műben áb­rázolt helyzetet, majd így ír: „El kell ismernünk, hogy a magyar író­nak sikerült megalkotnia a szocia­lista irodalom egyik legjobb, egy­szersmind legrokonszenvesebb arisztokrata-portréját. Mégpedig az elbeszélést állandóan kísérő távol­ságtartás ellenére. És talán éppen ez mutatja leginkább a társadalmi tudat azon változásait, melyek Ke­let-Európában a második világhá­ború befejezésével kezdődtek.” D. Molnár István

Next