Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám - Stefanovits Péter: Öregek napköziotthona • kép (3. oldal) - Timár György: Demokráciát - miből? (3. oldal) - D. Molnár István: Magyar művek a Győzelem Könyvtárban • könyvkritika • Győzelem Könyvtára (Czytelnik) (3. oldal)
1980. JULUS 5. « Stefanovits Péter: üregek napköziotthona rSSSSSSSSSSSSSSSSSS///-SSSSSSSSSSSSSSSSSSS///-SSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//-SSSSSSSSSSSSSSSSSSS///-SSS/SSSSSSSSSSSSSSS//rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//YSSSSSSSSSSSSSSSSS. Y/J7SSJ „Vőlegény és menyasszony turistaútra készül. Húszévesek sincsenek, vajon a katonaköteles korú fiú devizaígérvénye körül nem lesz-e »hézag« ? Szerencsére nincs. A lány az, akinek kérése elutasíttatik. Miért? Magyarázat nincs. Vajon kinek minek van kiszolgáltatva a párocska? Az az érzésem (igazítsanak ki, ha tévedek), hogy a demokratizmus kissé még kezdetleges hazai fokának. Értsd: a hatalom fennkölt mítoszával takarózó, a sem beszámolásra, sem érvelésre nem kötelezett hivatalnokocskák hasraütéses alapon történő ügyintézésének.” E sorokat én írtam néhány hete egyik hetilapunkban. Berzenkedéssel töltött el ugyanis — másokkal együtt —, hogy mindazok, akiknek kérelmét a Nemzeti Bank valamiért elutasítja, egységesen a „devizagazdálkodási okokból” szabványválaszt kapják, miáltal különféle gondolataik támadnak, nevezetesen: 1. „Úgy látszik, még ma sem vagyok nekik jó fiú”, 2. „Bezzeg, ha nekem is lett volna protekcióm”, 3. „Lutri dolga, ki utazhat, minden attól függ, melyik lábával kelt föl az ügyintéző”. Nos, a dolog bonyolultabb, mint hittem. Időközben alkalmam volt elbeszélgetni a Nemzeti Bank néhány felelős tisztségviselőjével, s az onnan nézetből is kikerekedő kép őszintén szólva fölvillanyozott. Az olvasó meg fogja látni, miért. A banknak meghatározott devizakeret áll rendelkezésére, nemcsak a turistautak költségeire, hanem az ipar, a kereskedelem stb. devizaigényes ügyleteinek támogatására, humanitárius kiadásokra, és így tovább. A turistaútra vágyó eszkimó általában több lévén, mint a nekik kifizethető fóka, minden igényt egyszerre kielégíteni nem lehet. A legtisztább dolog a bank szerint is az volna, ha egyszers mindenkorra ki lehetne mondani: íme, ezek és ezek a korlátozások, aki pedig nem esik a hatályuk alá, az kivétel nélkül nyomban megkapja turistaútjához a szükséges devizát. Lehetséges, hogy a jelen pillanatban éppen tellenék is erre a bank keretéből, de már ki szavatolhatná, hogy jövőre a jogos'kérelmek száma nem csap majd túl a lehetőségeken? Mi sem volna egyszerűbb, mint közölni: aki három éven belül nem utazott nyugati országba, nem követett el deviza- vagy vámbűntettet, nem tárgya büntető eljárásnak és nagykorú, az nyugodtan kérvényezhet, zöld utat kap. És csakugyan az lenne a demokratikus, a mindenki számára áttekinthető, a mindenki által ellenőrizhető ígérvényrendszer. Ha anyagilag megengedhetnék magunknak. De mert nem tehetjük (magyarán: mivel a mai devizafegyelem holnapi fölemelkedésünk nem le- ,becsülendő záloga), a demokratikus jogokat sem tehetjük egyszeriben általánossá. Értsd: a fenti korlátokon túli megkötések, megszorítások lépnek be kényszerűen, nem a bank, sem az állam egyéb szerveinek jókedvéből, s még kevésbé azért, mintha eleve a demokrácia korlátozása lenne a célja bárkinek. Ezért van az — például —, hogy jóllehet hazánkban tizennyolc éves korában nagykorú, szavazóképes állampolgár az ember, devizaigénylési szempontból csupán huszonegy éves korára válik felnőtté. Ezért van az is, hogy a bank ügyintézőinek nem kevés fejtörést okoz a kérelmek egyedi elbírálása. Két kép rajzolódott hát ki előttünk: az átlagember elméjében összeálló egyik, mely nagyobb demokratizmust kér számon az utaztatási ügyekben, meg az ügyintézők felvilágosításai alapján összeálló másik, mely a demokratizmus fogyatékait alapjában nem tagadja, csak éppen — és azt kell mondanom, jogosan — az akarati szféra helyett az anyagi szférában jelöli meg a fogyatékok magyarázatát. Az itt ismertetett példa — úgy gondolom — szerfölött tanulságos. Valamennyien hajlamosak vagyunk ugyanis azt hinni, hogy a demokratizmus elmélyítése pusztán az ország vezetőinek, de legalábbis a felső kádereknek tetszésétől, jószándékától függ. Legföljebb arról elmélkedünk nyilvánosan is időről időre, hogy milyen nehéz a semmiből (vagy majdnem semmiből) segíteni létre a demokratikus közgondolkodást, a semmin (vagy majdnem semmin) a demokrácia hazai hagyományait, nem pedig anyagi alapjait értve. Márpedig szembe kell néznünk azzal a ténynyel, melyet a fenti példa is ékesen bizonyít, hogy tudniillik a címbeli demokráciát — miből a kérdés „miből”-je az anyagi bázisra is vonatkozik, nemcsak a történelmi hagyományok szegénységére. Sokszor emlegettük azt a hírhedt, 1870. évi törvénycikket, mely vármegyéink önállóságát eltörölve, minden döntést a központi kormányzat kezébe adott, minek folytán a magyar vidéken kialakult, egyfajta, csak a főváros felé sandító, „háromnővéri” tespedés, egyfajta, örökké csak „odafönt”-re sandító csodavárás, melyet a követválasztási komédiák időszakos csinnadrattája sem mázolhatott át pezsgő politikai életté. S mert minden ország hosszú ideig uszályként vonszolja magával tulajdon történelmi múltját, azaz e múlt jellegzetes beidegzéseit (még gyökeresen megváltozott társadalmi és politikai körülmények közt is!), volt okunk sopánkodni, mennyire nehezen akaróznak kialakulni nálunk az újfajta, demokratikus reflexek. De jószerint soha nem vettük számba, hogy e reflexek kibontakozásához megfelelő anyagi alapok is szükségeltetnek. Aligha véletlen, hogy a demokrácia — nézzünk csak szét a világban — többnyire, ha ugyan nem mindig, a jólét egy bizonyos fokával is összefügg. A régi görögöknél a jólétet a rabszolgamunka szolgáltatta. Rabszolgák nélkül nem jöhetett volna létre az a „népuralom”, melyből aztán éppen őket, a demokrácia alappilléreit rekesztették ki, hozzá magától értetődően, a nem dolgozó haszonélvezők. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg a modern társadalmakban is: fejlett polgári demokrácia azokban az országokban alakult ki, melyek a nálunk kevésbé fejlett országokkal szemben éppen hogy nem valami demokratikusan jártak el. Ahhoz ugyanis, hogy Franciaország vagy Anglia a polgári demokrácia egy-egy modelljévé válhasson, az kellett, hogy ezek az államok gyarmatok roppant sorát igázva se halmozzák föl otthon a „saját”, házi használatra szánt demokráciájuk alapjául szolgáló javakat. A sokat emlegetett svéd demokrácia sem lett volna azzá, amivé lett, ha a svéd nagytőke a két világháborúban nem jut csillagászati exportprofithoz a semlegességnek és annak révén, hogy a hadviselő felek mindegyikének létérdeke fűződött a bármilyen árú golyóscsapágyakhoz, s általában acélhoz. A mai népi demokráciák közül Csehszlovákia volt eleve a legiparosodottabb ország, s csakugyan, közülük egyedül,benne alakult ki a harmincas években polgári demokrácia, szemben — mondjuk — a lényegesen kevésbé iparosodott, tehát jóval szegényebb Magyarországgal, Romániával, Bulgáriával. Arra sem nehéz válaszolni, hogy miért is függ össze a demokrácia a jóléttel. Csak akkor oszthatok el valamit demokratikusan, ha van belőle elegendő. A marxi „hasznos munka” megbecsülése akkor lehet nagyobb (demokratikusabb), ha a termelőmunka hozama megfelelő. Amíg hazánkban a termelékenység viszonylag alacsony, addig például — hogy meglehetősen közismert és jómagamnak is húsomba vágó problémára utaljak — a magyar műfordítók honoráriumát is, noha megemelkedett, mindennek inkább nevezhetjük, mint demokratikusnak. De magán az üzemi élet demokráciáján is lemérhető a produktivitás foka. Ha például valóban komolyan akarnók venni a bérezés legdemokratikusabb formáját, a teljesítménybérezést (amely természetszerűleg a legjobb és a leggyengébb munkaerők közti distinkció igen széles ollójával járna), akkor ma — kényszerűen — humanitárius megfontolásokba ütköznénk, mert alsó értékül olyan összeget kapnánk, hogy az — a munkások kifejezésével — a hideg vízre valót sem tenné ki. Mi történik hát? Egyelőre kénytelenek vagyunk a teljesítménybérezés szelídítettebb, egyszersmind kevésbé demokratikus, mert voltaképp a legjobbakat igaztalanul adóztató válfajával beérni. • No de másfelől nem kevésbé igaz, hogy demokratikusabb légkörben jobban megy a munka, nagyobb a produktivitás. Nehogy olyasmit próbáljon hát kihámozni az olvasó a fönti elmefuttatásból, hogy én a demokráciát a tartós gazdasági föllendülés bekövetkeztéig ad acta óhajtom tenni. (Ez a folyamat a bessz idején és a bessz arányában eltávolodni a demokráciának egyéb időszakokban szentnek hirdetett elveitől — megfigyelhető ugyan a tőkés világban, csakhogy nálunk más a törvény. Mint ahogy voltaképpen a szocialista demokrácia a világtörténelem első olyan kísérlete, mely nem mások bőrére kíván a társadalom tagjai számára demokratikus lehetőségeket nyújtani.) A bűvös kört — hogy tudniillik anyagi jólét nélkül nincs igazán kiteljesíthető demokrácia, demokrácia nélkül viszont nem remélhető hathatós anyagi föllendülés — én nem is tartom olyan bűvösnek, mint amilyennek első pillantásra látszik. Tudniillik annyi demokráciát, amennyire — elosztásban csakúgy, mint beleszólásban — itt és ma reális lehetőség nyílik, föltétlenül és a legnagyobb erélylyel érvényesítenünk kell. A tudatot, hogy a hatalom szolgálat, vezetőkben és vezetettekben egyaránt mélyen meg kell gyökereztetnünk, lévén ez a jó társadalmi — és a jó termelői — közérzet egyik legfontosabb alapja. Lábunkat ily módon vetve, meg, előbb-utóbb elérhetjük azt az anyagi szintet, mely a szocialista demokrácia további térnyeréséhez vezethet. Vagyis mit tehetünk? A Nemzeti Bank például — hogy visszautaljak cikkem elejére — megtehetné, hogy kevésbé személytelen, tehát kevésbé is elidegenítő elutasító szöveget küld. Másként reagál az ember, ha nem „devizagazdálkodási okokból” hárítják el folyamodványát, hanem személyre szólóan közlik vele: ő — mit tudom én — tavaly járt látogató útlevéllel Rómában, tehát türelmét kérik, de előbb azokat az igénylőket kell előnyben részesíteni, akik még soha, vagy csak nagyon régen fordultak meg nyugaton. Aki ilyen levelet kap, nem gondol majd arra, hogy ő fekete bárány; sem arra, hogy oda se figyelt az ő ügyére, aki intézte. Az elutasítás ellenére sem lesz rossz a társadalmi közérzete, s megnő a — ma még sajnos nem mindig éppen terebélyes — bizalma a saját intézményei iránt. Márpedig egy kiteljesedettebb demokrácia anyagi alapjait csak az ilyen jó közérzetű emberek teremthetik meg. TÍMÁR GYÖRGY: DEMOKRÁCIA T - MIBŐL ? ry//sssssssssssssssssssyyy -ssssssssssssssssssyysssssssssssssssssss/y//ssssssssss/ssssssssyyyssssssssssss/ssssssyy/sssssssssssssssssssy//.ssssssssssssssssssyy Magyar művek a Győzelem Könyvtárában A varsói Czytelnik kiadó 1975- ben nagy nemzetközi vállalkozás indításáról adott hírt: a fasizmus felett aratott diadal évfordulójára emlékezve több, szocialista ország közös könyvsorozat megjelentetését vette tervbe. A lengyelek arra is gondoltak, hogy a Győzelem Könyvtárát kiegészítik jugoszláviai, valamint nyugat-európai és amerikai szerzők alkotásaival, végül pedig kiállítást rendeznek, amelyen bemutatják a különböző nyelveken kiadott műveket. Lengyelországban, ha a harmincötödik évfordulóra nem is, 1980 végére megvalósul a dicséretes szándék: az ígért harmincöt könyv az olvasók kezébe kerül. Sok író maga is részt vett a fasizmus elleni fegyveres küzdelemben vagy az ellenállási harcban. Több szovjet szerző alkotását is kiadták, köztük Jurij Bondarjev, Alekszandr Fagyejev, Borisz Gorbatov, Konsztantyin Szimonov, valamint Mihail Solohov műveit. Szomszédaink antifasiszta irodalmát Julius Fucik, Marie Pujmanová és Peter Jilemnicky képviseli. Megjelent a sorozatban a német Bruno Apitz és Anna Seghers egy-egy népszerű regénye is. Jerzy Andrzejewski Hamu és gyémántja mellett a lengyel irodalomból a nálunk szintén nem ismeretlen Bohdan Czeszko, Jerzy Putlament, illetve Zbigniew Zaluski egy-egy műve olvasható a Győzelem Könyvtárában. Mint Bogdan Rogatko írja a krakkói Zycie Literackie május 11-i számában: „Nem a csatajelenetek vannak túlsúlyban... hanem azoknak az embereknek a szenvedése és harcot akarása, akik nem kerültek a nemzetiszocializmus hatása alá, és nem inogtak meg saját nyugalmukat vagy bőrüket féltve.” A neves lengyel kritikus szerint ezt példázta Darvas József, Illyés Gyula Karinthy Ferenc és Nagy Lajos miiuikássága is. Úgy véli, a Város az ingoványon, illetve a Pincenapló szerzője mutatta be a legsötétebb színekkel az árulókat, a fasisztákkal együttműködőket. Ennek magyarázatát Rogatko azokban a körülményekben keresi, amelyek közepett 1944 végén, 1945 elején a két mű megszületett. „Ebben a helyzetben a túlélés volt a legfontosabb. Hogy meg lehessen maradni az ingovány felszínén” — írja Nagy Lajos politikai magárahagyatottságára utalva. A Budapesti tavasz is a háború e „másik”, a szovjet és lengyel antifasiszta irodalomban nem oly gyakran tükröző oldalát láttatja. A sorozatban kiadott alkotásoknak ismét más vonulatára célozva a lengyel kritikus ugyancsak a Pincenapló szerzőjét idézi, aki szerint 1945-ben ezeréves régi világ adta át helyét az újnak, amelyben az addigi harc után sem béke, hanem újabb küzdelem vár az emberekre. Erről beszél a Hamu és gyémánt és — bár más hangon az Ebéd a kastélyban. Rogatko úgy ítéli meg, hogy Illyés Gyula lengyelül immár másodszor megjelent könyvéből hiányzik a letűnő világ láttán sok írónál tapasztalható „tragikus pátosz” és „melankolikus töprengés”. Részletesen ismerteti a műben ábrázolt helyzetet, majd így ír: „El kell ismernünk, hogy a magyar írónak sikerült megalkotnia a szocialista irodalom egyik legjobb, egyszersmind legrokonszenvesebb arisztokrata-portréját. Mégpedig az elbeszélést állandóan kísérő távolságtartás ellenére. És talán éppen ez mutatja leginkább a társadalmi tudat azon változásait, melyek Kelet-Európában a második világháború befejezésével kezdődtek.” D. Molnár István