Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-29 / 48. szám - Szegő László: Kard egy íráson • könyvkritika • Nguyen Trai: Írás egy kardon (Európa) (10. oldal) - Herpai Zoltán: rajzai • kép (10. oldal) - Lázár István: Konok kettősség • könyvkritika • Kunszabó Ferenc. Makacs maradandóság (Magvető) (10. oldal) - Rózsa Endre: Új ABC | Hozzászólás • vers (10. oldal)

■ Nguyen Trai: Írás egy kardon (Európa, 465 old.) Nem kevés hagyománya van már hazánkban a keleti — távolkeleti — irodalmak fordításának. Szép számmal jelentek meg magyarul kínai, japán, sőt, koreai, vietnami versek is. Régebben (vagyis a fölszabadulás előtt) csakúgy, mint az utóbbi évtizedek során; sőt bízvást elmondhatjuk, hogy műfordítóink legkiválóbbjainak munkája nyomán napjainkra többé-kevésbé kialakult a magyar — s a legtöbb európai — nyelvtől oly igen különböző analitikus, izoláló kínai, illetőleg vietnami nyelven alkotott versek fordításának „technikája”. Tandori Dezső tehát nem valamiféle „bevétlen” várat ostromol, amikor Nguyen Trainak, a legnagyobb középkori vietnami lírikusnak a műveit fordítja magyarra. (Mert voltaképp az ő műve ez a könyv, noha szerepel benne Nguyen Trai fő alkotása, az Ének a Ngo-hadak megfékezéséről Garai Gábor, néhány más vers pedig Barna Imre fordításában.) Ha tehát az írás egy kardon kötetet bíráljuk, először Tandori utószavát kell szemügyre vennünk, amely a vietnami költészettel ismerkedő műfordító őszinte vallomása ugyan, és sok mindent el is mond azokról az olykor irdatlan nehézségekről, amelyek a vietnami líra magyar nyelven való megszólaltatásakor a fordítóra leselkednek — de Kosztolányi, Illyés, Weöres, Képes és a többiek után új információt nemigen nyújt az olvasók számára. Vessük pillantásunkat ezután a kötetbe fölvett versanyagra. Nguyen Trai alkotásaiból Vietnamiban számtalan válogatás jelent már meg — magam sem ismerem valamennyit. A Xuan Dieu által kiegészített Ho Ton Trinh-féle válogatás, amire ez a magyar kötet alapul — a többivel egybevetve —, nem a legszerencsésebb. Ha, minthogy francia nyelvű fordításokból válogatott, elsősorban a francia — sőt, tágabban: nyugateurópai irodalmi ízlésre kacsingatott, s nem tudott (nem is tudhatott) róla, hogy Magyarországon a vietnami líra már nem egészen „fehér folt” az átlagos versolvasók ismeretanyagában, hogy hazánkban a vietnami irodalom megannyi kiváló alkotása megjelent már némelyik több különböző kiadásban is. Így egyik-másik verset (tekintettel a kötet nyilván megszabott terjedelmére) fölöslegesnek érezzük, ugyanakkor a kimagasló jelentőségű keleti költőnek több olyan alkotása is van, amely zavaró módon hiányzik a magyar nyelven megjelent válogatásból. Még kellemetlenebb hiányérzete támadhat az olvasónak, ha a kötetbe fölvett versek szövegét szemléli. A 14—15. század fordulója táján élt Nguyen Trai műveit a vietnami olvasók maguk is csak alaposan megjegyzetelt kiadásokból képesek megérteni — hát még mennyire szükséges lett volna a szövegben előforduló nevek, adatok, olykor gondolatok elmélyült filológikus magyarázata a Vietnamtól földrajzilag is oly távol eső Magyarország olvasói számára! Az Európa Könyvkiadó Nguyen Trai-kötetében azonban egyetlenegy jegyzet sem olvasható. Értse a versszöveget iká-ki úgy, ahogy akarja. Dicséretes törekvése volt a kiadónak, hogy a kötetben szereplő versek címeit vietnami eredetiben is közölje. Aki valaha is látott vietnami nyelvű szöveget, tudja, hogy a vietnami helyesírás a magánhangzók minőségét és a vietnamiban alapvető jelentőségű zenei hangsúlyát, különféle — a betű alá, mellé, illetve fölé írott — ékezetekkel, diakritikus jelekkel jelöli. A vietnami szavak ezek nélkül az ékezetek nélkül is elolvashatók, fölületesen bár, de azonosíthatók. Semmiképpen sem érthetünk egyet azonban az Európa Könyvkiadó eljárásával: a szóbanforgó kötet vietnami verscímeiben ugyanis az ékezetek — igen-igen kevés kivétellel — hibásan szerepelnek. Ismétlem, ennél az ékezetek teljes elhagyása is jobb lett volna. Következetlenségnek érzem, hogy (mert Nguyen Trai verseinek nem kis hányadát — híven a középkori vietnami irodalom hagyományaihoz, gyakorlatához — kínaiul írta) a művek egy részének címe a magyar nyelvű kiadásban vietnamiul, más részének viszont (például a már említett, a Ngo-hadak megfékezéséről szóló versnek) kínaiul, illetve, pontosabban a kínainak a vietnami artikulációs bázison kialakult változatán, sinovietnami nyelven szerepel. Mindezek a hiányosságok eltörpülnek azonban akkor, ha figyelmünket a versek fordításának színvonalára összpontosítjuk. Kosztolányi és más, régebbi műfordítók, keleti nyelvekből fordítván, még megengedhették maguknak, hogy a valóban információgazdag kínai, vietnami verssorok hosszúságát a magyar fordításban — nyilvánvaló kényszerűségből — négy, esetleg több szótaggal is megnyújtsák. Napjainkra azonban kialakult az az immáron bevett technika, amellyel (igaz, nem épp könnyűszerrel) megoldható, hogy a fordító a verssorokat legföljebb két szótaggal hosszabbítsa meg. Tandori — úgy tűnik föl — megengedhetőnek találta még az afféle következetlen verssorhosszabbítást is, amelynek során a vietnami eredetiben hétszótagos „Hitvallás” magyarul éppúgy tíz szótagos sorokból tevődik össze, mint az eredetiben csupán hatszótagos sorokból álló „Vallomások”. Vajon e formai hűtlenség a versszövegek tartalmának pontosabb visszaadására vezetett-e? Tekintettel ama, hogy az egész kötet közvetítő nyelvből — a franciából — „fordult” magyarra, ez már eleve kétséges kell, hogy legyen. Nos, a magyar versszövegek — úgyszólván kivétel nélkül — valóban csak messziről érintik azt a tartalmi világot, amely a vietnami eredetikben benn foglaltatik. (Érdekes módon más, hasonló kiadványokat kiadóink általában ellenőrző szerkesztésnek vetnek alá — a Nguyen Trai-kötet esetében ez, sajnos, elmaradt.) Ily módon a vietnami literatúra magyarországi népszerűsítését e verskötet kevéssé szolgálja; a keleti irodalmak magyar fordításának egyre bővülő könyvtárában nem illeti meg a legelső hely. Tehát csupán azt reméljük, hogy sor kerül még egy új, autentikusabb magyar nyelvű Nguyen Trai-kiadásra. Mert Vietnam népének irodalmával szemben továbbra is bőven van törleszteni való műfordítói adósságunk. Szegő László Kard egy íráson Herpay Zoltán rajzai LÁZÁR ISTVÁN: Konok kettősség ■ Kunszabó Ferenc: Makacs maradandóság (Magvető, 323 old.) Nézzük rögtön az elsőt. Az elnök töprengései érzékletes, sokban általánosítható tanulságú portré K. Szabó Sándorról, az izsáki Sárfehér tsz elnökéről. Azegyéni sors kacskaringói, az egyedi élet meghatározói kitűnően vegyülnek itt az általános lehetőségek mindenkori áthatásával. A magyar agrárgazdaság egyik küszködő, nemegyszer nulláról újra- s újrainduló egyéniségét ismerjük meg, s a kort, ahogyan szorítja az embert, és az embert, ahogyan alakítja a kort. Nézzük utána rögtön a másodikat. Az Alfa és Omega hatásosnak szánt, egzakt életrajzi és egyéb adatokkal és impresszionista észleletekkel sűrített portré néhai Mészöly Gyula Kossuth-díjas akadémikusról, aki majdnem egész életét a magyar paradicsominemesítés ügyének szentelte. Az egyéni sors kacskaringói, az egyedi élet meghatározói egyenlő súlyt kapnak magával az üggyel, amelyért a kiváló kutató nem föláldozta, hanem amelynek szolgálatában kiteljesítette magát. Ez a portré azonban lelkendező: a tisztelet és áhítat — bármennyire indokolt — elhalványítja az ábrázolást. A harmadik pedig, sajnos, a másodikhoz hasonló... — de ezt nem folytatom így. Annál kevésbé, mert a Makacs maradandóság további írásai már nem ilyen egyenetlenek, a hullámzás nem olyan szembeszökő, mint rögtön a válogatás elején. Mégis, az általános érzésem az, hogy nem tett jót a kötetbe gyűjtés Kunszabó Ferenc 1969 és 1978 között kelt riportjainak, tanulmányainak. Csak néhány maradt meg közülük ugyanolyan hatásúnak, erejűnek, amilyennek az első olvasás — az aktualitástól is segítve — mutatta őket. S jó pár elhalványult, megkopott a többi szomszédságában, illetve a kötet egészébe illesztve, zárva. De mi lehet az oka, hogy — — amint most látjuk — Kunszabó az érett, hatásos, méltán sikeres Sárköz után nem, illetve nem mindig talál magára mint riporter, mint szociográfus ? Kétségkívül nagy része lehet ebben elkedvetlenítő tapasztalatoknak. Ott volt például a Szekszárdi Állami Gazdaságban — és még néhány helyen — létrehozott önálló komplex brigádok ügye. A korszerű agrárgazdasági üzem- és munkaszervezésnek ezt az ígéretes módszerét, amelynek országosan ismertté tételében neki oly nagy érdeme volt, fölszámolták, mielőtt még igazán kibontakozhatott volna. És így ma újra, nagy és nehezen behozható késés után, hasonló módszereket kell keresgélnünk, hogya komplex brigádokban már ’ sikeresen mevalósult, egyáltalán nem csak anyagi érdekeltséget megteremtsük és hatni engedjük, az egyén, a kis és a nagy közösség javára egyaránt. Ez és talán néhány hasonló példa diktálhatja Kunszabó elkeseredését, hogy a magunkfajtának talán jobb volna meg sem írni a dolgokat — mármint amit támogatnánk, amit segíteni szeretnénk —, mert híresésünkkel csak rontjuk a jónak az esélyeit... Ám ez a borúlátás nem lehet az egyetlen ok. S ha vannak továbbiak is, közülük én talán még azt említeném, hogy Kunszabónak, miközben valóságérzéke a „terepen” többnyire remekül működik, tudja történetiségében, honnanhová fejlődéseiben látni a dolgokat, s a gazdasági és a társadalmi, az anyagi és az emberi ritka teljességben jelenik meg jobb írásaiban, a gondolati feldolgozás már nem mindig sikerül igazán. És ha most érzelmek eluralkodását említem, nem holmi szenvtelenséget kérek számon, hanem higgadtabb szemléletet, szigorúbb logikát. Nem akarok azonban igazságtalan lenni. Igen, egyenetlen kötet ez, a végéről is „kilógnak” igénytelenségükkel a jászberényi Hűtőgépgyárról írottak; mennyi maradandót köszönhetünk mégis az országjáró Kunszabó — főként az agrárgazdaságban felfedezés erejű — látleleteinek ... Riportjai, tanulmányai elválaszthatatlanok az 1970-es évek agrárfejlődésétől. Része van abban, hogy ma sokkal jobb, konstruktívabb szemléleti háttér segíti azt az új mezőgazdasági politikát, amelynek — no, persze, az agrárgazdaságban dolgozók szorgalma és tudása után — élelmiszerellátásunk és -kivitelünk eredményei köszönhetők. Néha túlságos a szenvedelem vagy naiv az okoskodás, amikor a tanya, a háztáji, a szakszövetkezet dolgait hánytorgatja, védi; tudnunk kell azonban, amit ő olyan jól tud, hogy itt — itt is —, minden lépésünk „vérre megy”, minden elhatározás kihatásai villámgyorsan lecsapódnak a piacon és a közellátásban. Két legjobb írása közül is az egyik, remekül sűrítve, megjelenítve, egész problémacsokrot ad a mezőgazdaság, azon belül a zöldségtermelés és ezen belül is a valutaszerző primőrellátás gondjaiból. Az optimista tavaszi riport a Szeged-környéki, hirtelen felvirágzott, de ■—íg a közgazdasági klímát értve — igen „fagyérzékony” korai refekteríttelésről szólt, valójában azonban sokkal többről is. A szorgalom és a lelemény „makacs maradandóságáról” és a holnap aranytojást tojó tyúk mai levágásának a felvásárló vállalatok által oly sűrűn elkövetett bűneiről. A másik remeklése az igen sokféle, de mindenképpen hatalmas visszhangot kiváltott haláka. Valamiképpen Illyés Hősökről beszélek című költeményének párja, ez a prózai ,,hősköltemény”, a pontosan könyvelő tehergépkocsivezetőről, aki lakásépítéstbe vág, és ettől kezdve egyetlen kéz-kezetmos szövevény sűrűjében zajlik az élete. Ebben az írásban nem az a szenzáció, hogy Kunszabó föltárja: a hiánygazdálkodáshelyzet egyrészt, és az anyagi és erkölcsi fegyelem eróziója másrészt, milyen kitdedt rendszerét hozta létre a kaláka-szisztéma új változatának. Hiszen erről eddig is sokat tudtunk, valamennyit írtunk is. A Kunszabó megrajzolta hős segítségével már abba kapunk betekintést, hogy ez a rendszer mennyire szigorúan szervezett, mennyire kialakultan hierarchikus — mennyire kész, egész, zárt „szubkultúra”. A visszhang azután azt mutatja, amit Kunszabó maga csak közvetve érzékeltet — oly közvetve, hogy sokan észre sem vették, s az állásfoglalás, az ítélet hiányával vádolták meg őt —, hogy azért mégis más volt Illyés béreseinek idején szerezni kézenközön a földesúrtól azt, ami kell a megélhetéshez, és más ma, amikor a közösből elvéve valójában egymást károsítjuk.Illetve, ha sofőrünk házát, némiképp magától értetődően, a nemzeti vagyon részének tekintjük, akkor ez a „károsítás” nem eltulajdonítás, hanem az elosztási viszonyok önkényes megváltoztatása. Egy technikai megjegyzéssel zárom. Az ilyen köteteknek nem volna szabad némi „filológiai apparátus” nélkül megjelenni. Most is sajnálatos az eredeti megjelenési idők és helyek feltüntetésének hiánya. Az utóbbi annál inkább, mert a riportok java az Élet és Irodalomban jelent meg. rangján IRODALOM 1L__—^71980. NOVEMBER 29. A» RÓZSA ENDRE: Új ABC (A madridi tanácskozóknak) . Atomütőerő. Biológiai fegyverek. Chemiai pusztító eszközök. Dinamitfelhalmozás. Ellenrakéták ellenrakétái. Frontvonalakkal az új világtérképért. Gázriadó. Hidrogénbomba-elrettentés. Időzített helyi háborúk. Japán kamikazék. Krematóriumok folyamatos üzeme. Lefegyverző kameramosoly a leszerelési tárgyalásról. MX védelmi rendszerek törvénybeiktatása. Neutronbomba-sorozatgyártás. Orvtámadás teljes határszélességben. Pirotechnika napalmmal. Phantom-ok, sima f-fel is. Robotpilóták, radarernyők. SALT-stop. Termonukleáris csapásmérés. Uránszurokérc-utánpótlás. Világkaszárnyafogság. Hozzászólás „A líra pang! A líra pang!” — döndíti hány bősz hírharang. Bronzzá ütött, üres tökök, cikornyájuk.Sok cifra rang. Be jó hallgatni itt alant, hogy öblög ennyi sírharang, sok bölcs köcsög hogyan fröcsög, mint mirigyes, irigy varangy! „Bezzeg tegnap!” — sír-ríahang. „Ó, holnapunk!” Pedig: ma van! S mi van? Bár nem tudják önök, s nem is olvassák —írva van...