Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 18. szám - Göncz Árpád: Nem kellenek képzett fordítók? Egy fiatal tanár töprengései (6. oldal) - Dombay Győző: rajza • kép (6. oldal) - Sükösd Mihály: Cserépposta (6. oldal)
A szóban forgó fiatal tanár — e sorok írója — ötvenkilenc éves; ízületei csikorognak, jócskán kopaszodik, és életében átélt már egyetmást. Ahhoz mindenesetre eleget, hogy ne érje egykönnyen meglepetés, s hogy sok olyasmit, ami sutytgó korában még fejébe kergette a vért, ma már lemondó kézlegyintéssel vegyen tudomásul. A tévéből ugyanis értesült, hogy korosztályában egyre fokozódik a szívhalál statisztikai valószínűsége, s mert úgy érzi, életében akad még dolga és értelmes tennivalója, ha olyasmivel találkozik, amin segíteni aligha tud, inkább a kézlegyintést választja. A szóban forgó tanár azonban most olyasmivel találkozott, amitől legyintő keze megállt a levegőben, s úgy érzi, nem elég, ha magában morfondírozik, hanem köteles a gondját nyilvánosan is kiteregetni. Még ha elfogultnak minősül is. Vállalja. Mert egy ügy akkor válik közüggyé, ha példa méretű. S ha közvetlenül hetvenkilenc fiatal, közvetve pedig az ország gazdasági és kulturális életét érinti. A tanár — mint mondom, e sorok írója — életéből jó másfél évtizedet fordított arra, hogy számos szakmájának egyikét, a fordítást, úgy-ahogy megtanulja. A maga bőrén. Fölszedegetett annyi tapasztalatot, hogy ha azt azoknak adhatja át, akik az ő útjának még az elején járnak, tán megtakaríthat nekik némi időt és fáradságot. S mert kellően önhitt, úgy véli: e tapasztalatokat érdemes szervezett formában továbbadnia. Érthető hát, hogy örült, mikor a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarának angol tanszékén, a három éve szervezett fordítószakon, meghívott előadóként erre módja nyílt. Mert — mint ezt kevesen tudják — a szegedi egyetem jelen pillanatban hetvenkilenc angol és orosz nyelvű fordítót és tolmácsot képez, három évfolyamon. Jelen pillanatban. A három éve indult első évfolyam ugyanis még ki sem lépett az egyetem kapuján — az oktatás az eredeti terv szerint kétfokozatú: három-, illetve négyéves—, a szakosított fordítóképzés már meg is szűnik: új évfolyam jövőre nem indul. Az idei harmadévesek java még megszerezheti általános fordítói diplomája mellé a negyedik évben a tolmácsképesítést is, a jövő évi harmadévesek közül azonban már senki nem folytathatja tanulmányait a negyedik évben. S a jelenlegi elsőévesek? Ők hol és hogyan fognak továbbtanulni? Lesz-e belőlük fordító? Nyitott kérdés. Afiatal tanár töpreng: mielőtt írói, fordítói munkája mellé a tanárkodást is fölvállalta volna, igen sok cikket olvasott, s néhányat — személyes tapasztalata alapján — maga is írt arról, hogy égető szükség van a fordítókra. Mert kihalóban a szakma. Akár a gyertyamártás. Utánpótlás híján. Miközben egyre sokasodik a fordítói feladat. Nem, nemcsak és nem is elsősorban a műfordítói. A fiatal tanár nem beszél haza, de eszébe jut a Budapesten járt kitűnő amerikai író szelíd tréfája a várbeli első osztályú vendéglőben, mikor a szakmáját első osztályúan értő pincér udvariasan fölhívta vendége figyelmét az étterem első osztályú vadas ételeire. Az étlapon ez állt: Wild meats. Az író ránézett és megkérdezte: — Visszaharapnak? — A wild meats ugyanis — kitör belőle a fordító — „ádáz”, esetleg „fékevesztett”, „zabolátlan” húsokat jelent, s korántsem szarvas (őz, vaddisznó stb.) pecsenyét. Apróság, nem érdekes. Legfeljebb megmosolyognak. Mint azt a külföldi céget, amely — hite szerint magyarul — kínált a honi vásárlónak „osztályfölötti lábbelipasztát a tubákban” (értsd: tubusos cipőpasztát). A hús nem harapja vissza az amerikait, a magyartalan cipőpasztától is fényes lesz a magyar cipő. De a sok kicsi „wild meat” már visszaharap, morcosan távozó turistákká, elmaradt rendeléssé, félreérthető üzleti levéllé, műveletlenséget sugalló múzeumi felirattá, érdektelenséget gerjesztő tudományos előadássá, pontatlanul fogalmazott szabadalmi leírássá lényegül át. S a ki tudja, miért elmaradt megrendelések, a ki tudja, miért vissza nem térő turisták, a ki tudja, miért megszakadt tudományos kapcsolatok, a ki tudja, miért hanyatló tekintély és megbecsülés pedig kimutathatatlan végösszegű, de fájdalmasan érzékelhető anyagi-erkölcsi veszteséggé. Nem, nem folytatom: évek hoszszú során számtalanszor leírták márebben a lapban leggyakrabban), hogy lassan botránnyá dagad, milyen kevés a képzett s nem botcsináltafordító (mely utóbbi maga is kiveszőben). Hogy a fordító és tolmács — hiánycikk. A fordítószakma — hiányszakma. Az teszi azzá, hogy szükség van rá, de a piacon nem található. Talán anynnyira nem, hogy már nem is keresik. Úgyis reménytelen. S ha valahol, egy helyütt mégis felbukkan, ott már el se kél. Mert a vevő nem tud a létezéséről. ★ A szegedi egyetem angol és orosz fordító szakos hallgatói abban a hitben kezdték tanulmányaikat, hogy munkájukra, tudásukra a társadalom igényt tart. Nem a szép szemükért, hanem mert arra — mint újságolvasó, művelt fiatalok ezt maguk is sok helyt olvasták — szükség van. Közülük a legidősebbek már három éve fordítanak nagyon kemény, s tanúsíthatom, kitűnő nyelvi alapképzés után nyelvről nyelvre, oda-vissza, hirdetést, újságcikket, képregényt, matematikai, közgazdasági, társadalomtudományi, orvosi szakcikket, tanulmányt, irodalmi, filozófiai esszét. S a harmadik évben olyasmit is, amit tanulni lehet, de megtanulni nem — ezt a fiatal tanár, mint a tárgy oktatója, készséggel elismeri a szépirodalmat. Némelyikük nagyon tehetségesen, némelyikük korrektül, de mind lelkiismeretesen, a szakmai alapismeretek (nem győzöm hangsúlyozni: a fordítás önálló szakma!) és a nyelv biztos ismeretében. Tehát úgy, ahogy azt egy felsőfokú képzettségű szakembertől a társadalom, a tanítására fordított pénzért, joggal elvárja. Ám az idei második félévet már úgy kezdték, annak a kimondatlankimondott, de végleges formát még nem öltött döntésnek a tudatában, hogy munkájukra nincsen szükség: a fordító- és tolmácsképzés megbukott. A fiatal tanár — aki nem tagadja, hogy nemcsak a szakmáért, hanem a tanítványaiért is aggódik — halkan föltesz magában egy kérdést: vajon biztos-e, hogy a fordító- és tolmácsképzés bukott meg? Amit tökéletesíteni, továbbfejleszteni, maga is vallja, kell és lehet. Ha megmarad. Mert talán mégiscsak kellenek fordítók? Vagy az utánpótlás érdekében szakmailag elegendő, ha egy (két) idegen nyelvet tisztességesen megtanítanak az orvosi (műszaki, közgazdasági stb.) egyetemen, bölcsészkaron, vendéglátóipari főiskolán? Ha nem adják olcsón a felsőfokú nyelvvizsgát? Higgyük el, hogyelég. Ám elmegy-e főfoglalkozású fordítónak, dokumentátornak, kísérőtolmácsnak és szinkrontolmácsnak, aki többet keres eredeti, tanult szakmájában, orvosként, közgazdászként, mérnökként, külkereskedőként, irodalmárként? Amit nem azért választott, hogy fordító legyen. S ha mégis így döntene, ahhoz, hogy hibátlanul fordítson — mondjuk — egy hídépítésről, iparpolitikáról, a rák gyógyításáról szóló szaktanulmányt, vagy — urambocsá’ — egy irodalmi esszét, mi szüksége arra, hogy maga is meg tudjon tervezni egy hidat, meg tudja találni (elvileg) a rák gyógyszerét, irányítani tudja (elvileg) egy iparág munkáját, vagy meg tudjon írni színesen, lendületesen egy irodalmi esszét? Nem, ez kissé drága dolog, túlképzés. Ugyanakkor elégtelen is, mert a fordításhoz elsősorban mástkell tudni, mégpedig felső fokon, ösztönös biztonsággal. Azt a nyelvet, amelyikről,s azt, amelyikre fordít valaki. Ha e kettőt igazán tudja — de csak akkor —, a gyakorlatban már megtanulja azt a néhány száz folyton változó szakkifejezést és nyelvi panelt, ami egyegy szűkebb témakör szakirodalmának értelmezéséhez, magyarításához, hibátlan közvetítéséhez kell. Mert szakmai felkészülése során megtanulta a nyelvi segédeszközök használatát is. A fordítónak ugyanis csak másodsorban kell mérnökül. (orvosul, közgazdászul stb.) tudnia; az első, hogy nyelvül tudjon. Mégpedig a maga módján, s nem bölcsész-módon. Nem szükséges sem ó-angolt, sem ó-szlávot, sem finnugor hangtant, sem nyelvtörténetet, sem középkori, sőt még újkori irodalom-, dráma- és verstörténetet tanulnia. Mert nem nyelvésznek, s nem irodalomtörténésznek, hanem az élő nyelv szókincsével naprakészen lépést tartó fordítónak készül. Aki az agyába kemény munkával besulykolta azt a szókincset és nyelvi formakincset, ami más-más témájú írott és beszélt szövegek értelmezéséhez és egyenértékű, egyidejű visszaadásához nélkülözhetetlen. A fiatal tanár tehát úgy véli: helyes dolog idegen nyelveken jól beszélő és jól olvasó szakembereket képezni. Mi több: égetően fontos. Csak ne tévesszük ezt össze a fordítóképzéssel! — Mert akkor az valóban — és végleg — megbukik. ★ S ha ezt nem kívánjuk — aligha hiszem, hogy Ipárki is kívánná —, akkor hallgassákmeg az érdekelteket: a külkereskedelem, vendéglátás, idegenforgalom, ipar, mezőgazdaság, hírközlés és könyvkiadás képviselőit, s velük együtt mérjük fel a fordítóképzéssel szemben támasztott gyakorlati igényeket. S ezután — de csakis ezután — az eddigi o kurta tapasztalatokból és az igényekből kiindulva lássunk neki,bővítsük, tökéletesítsük a végrevégre megindult fordítóképzés korábban nem létezett módszereit. Például: keressük meg a módját, hogyan lehet a leggazdaságosabban két-, s nem egynyelvű fordítókat képezni, nyelvtudásukat a helyszínen tökéletesíteni, s ami a legfontosabb: a kereslet-kínálat előzetes, alapos felmérése alapján megteremteni azt a piacot, ahol e sajátos szaktudás „gazdára” lel. Ám addig is, akiktől mindez függ — a fiatal tanár őszintén bevallja: nem tudja, kik azok —, talán tegyék fel maguknak azt a két kérdést, ami őt e hangos töprengésre késztette: 1. Vajon olyan gazdagok vagyunk-e, hogy egy könnyedén kimondott „bukás” szóval fölmentvén magunkat, elherdálhatjuk hetvenkilenc fiatal részben már megszerzett, de még befejezetlen szaktudását? 2. S olyan gazdagok, hogy ezzel együtt elherdálhatjuk hetvenkilenc fiatal kincset érő bizalmát is. Mert ők, amikor az egyetemen erre a szakra kérték a felvételüket, elhitték azt, amit már azzal, hogy hívták, sokak közül kiválasztották, fölvették és tanították őket, eleve megígértek nekik. GÖNCZ ÁRPÁD: NEM KELLENEK KÉPZETT FORDÍTÓK? ------------Egy fiatal tanár töprengései------------ Dombay Győző rajza és SÜKÖSD MIHÁLY: CSERÉPPOSTA Regényíró és regénymodellek 1. Móricz A Gyorsuló idő sorozatban értékes és olvasmányos kötetet jelentetett meg Nagy László történész a Bethlen Gábor fejedelemsége alatti erdélyi boszorkányperekről. Ehelyt a dolgozat egyetlen mozzanatát nagyítanánk ki. A boszorkányperek tényleges szereplőinek és az Erdély, Móricz Zsigmond regénye figuráinak egyezéseit és különbözőségeit. 1614 márciusában,Erdélyben szigorú országgyűlési végzés született „az nézők, jövendőmondók” és más „ördögi tudományok” gyakorlói ellen. Törvény elé került Imreffyné Iffju Katalin, Dengeleghyné Török Kata és Báthory Anna. Tudjuk, mindhárman szerepelnek Móricz Zsigmond regényében. Felejthetetlen szerepet játszanak. Móricz — közismert — roppant forráskutatást végzett, mielőttaz Erdély szövegezéséhez kezdett volna. Könyvek tucatjait olvasta el és jegyzetelte ki a XVII. századi Erdélyről, temérdek, rendezett cédulával dolgozott. A regénynek a boszorkánypereket érintő jelenetei néhol szövegszerűen egyeznek az 1614-es kihallgatási jegyzőkönyvek vonatkozó oldalaival. Móricz mindent tudott a korról,, amelyről regényét írta. Ennyit az egyezésekről. És a különbözőségek? Dengeleghyné Török Kata a regényben Báthory Gábor unokahúga. Móricz így láttatja: „Madárnyi, csöpp asszony ... Minden porcikája játszott, olyan volt, mint egy kis fehér ördög, az arca festve fejérre, pirosra, a szeme alja is kékre lilázva ... Furcsa volt, mintha játékszer volna az egész asszony...” A történettudomány semmit sem tud Török Kata külsejéről. És nem az unokahúga, hanem a tíz évvel idősebb unokanővére volt Báthory Gábornak. Imreffyné Iffju Katalint Móricz így láttatja: „Pézsmaszag áradt az asszonyból... Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér, dús selyeminge ezer ráncban a konyákig ... Olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott örömében, látásán .. Iffju Kata szépségét az egykorú dokumentumok nem említik, életkorát tekintve pedig mintegy másfél évtizeddel idősebb nagynénje volt Báthory Gábornak. Végül Báthory Anna. Az „ingoványba húzó” szépségű, „bűbájos” Báthory Anna. Móricznál: „...Oly légies, oly vékony sudár volt, oly fehérarcú és rozsdabarna hajú, valami különösen kiválasztott szűzi volt.. Báthory Anna arcképe nem maradt ránk, küllemét nem ismerjük. Az egykorú iratokból semmi sem utal arra, hogy arca-külleme-személyisége elvarázsoló lett volna. Az irodalomtörténet régtől ismeri az Erdély főszereplőinek modelljeit. Hogy Bethlen Gáborba, Báthory Gáborba, Károlyi Zsuzsannába kit, kiket vetített ki és alakított át Móricz képzelete. A három asszonyalakra vonatkozó szaktörténészi vélemény most lett nyilvános. És a feltárt adatok most, 1981-ben fényesen példázzák a történelmi regény eszközhasználatának lehetőségeit általában, Móricz eszközhasználatának érvényességét különösen. Aki történelmi regényt ír — akár realistát, akár parabolisztikusat, akár a kettő keresztezését —, annak természetesen mindent tudnia kell az adott történelmi tárgyról, korszakról, figurákról. De csak azért kell mindent tudnia, hogy adott esetben elfelejthesse a tudását, és — a hiteles történelmi meghatározottság övezetében — kitágíthassa a felszabadító képzeletét. Ennek a módszernek eredményeként lehetett az Erdély, a máig egyik legnagyobb magyar regény. Függetlenül attól, hogy néven nevezett szereplői — egykori, porrá lett valóságukban — mennyiben egyeztek Móricz képzeletének teremtményeivel. Regényíró és regénymodellek 2. Hemingway Halála után húsz évvel Hemingway öröksége még mindig kimeríthetetlennek látszik. Most éppen Válogatott levelei jelentek meg, kiváló életrajzírója, Carlos Baker gondozásában, csekélyke 948 könyvoldalon. Amilyen lassú, kínkeserves munkás volt Hemingway, amikor regényt vagy novellát fogalmazott, olyan könnyen-gyorsan írt magánlevelet. A mostani gyűjtemény csaknem hatszáz válogatott levelet tartalmaz. Carlos Baker úgy véli, felnőtt élete során Hemingway mintegy hatezer-hétezer levelet írt. A levélkötet alapvetően újat nem mond Hemingway életéről és művéről, de temérdek, fontos adattal bővíti eddigi ismereteinket. Ez a sziklakemény férfi — akivé műveiben és interjúiban álcázta magát — magánleveleiben személyiségének sérülékeny, sebezhető és sokszor megsebzett részét fordítja felénk. Amíg élt az apja, leginkább neki vallotta meg szorongásait, ha aznap nem írta meg az önmagának kijelölt kéziratoldalakat, ha soros könyvéről kedvezőtlen kritikát olvasott, ha soros feleségével vagy barátnőjével rossz éjszakát töltött az ágyban. Számunkra közérdekűbb, amit regényírói módszeréről, modell- és regényalak kapcsolatáról rögzít leveleiben Hemingway. Eddig is tudtuk, hogy egyedi élmények alapján dolgozó prózaíró volt. A képzelete csak akkor működött, ha megélt élmény mozgatta. Ezt a tudásunkat a most publikált levelek véglegessé hitelesítik. Most már név szerint tudjuk, kiről mintázódott a Búcsú a fegyverektől angol ápolónője. Ki a modellje a zsidó származásával viaskodó exökölvívónak a Fiestában. Kikről készültek a Nemzetközi Brigád tábornokai, s kikről a spanyol partizánok az Akiért a harang szóiban. A levelekből kiderül, hogy ezek az eredeti, halandó emberalakok külsejükben is, belső adottságaikban is eltértek attól, ahogy Hemingway megmintázta őket. A regényírónak csak a létezésük kellett, epikai hitel gyanánt. Móricz és Hemingway nagyjából közös időben írták legfontosabb regényeiket. Nincs jel, hogy tudtak volna egymásról, egymás regényírásáról. Merő véletlen, hogy 1981. áprilisának éjszakáin együtt, egymás mellett olvasom a regényalakjaikra vonatkozó dokumentumokat. Nem véletlen azonban, hogy Móricz és Hemingway lényegileg közös regényírói módszerrel dolgozott. Mielőtt figuráikat megalkották volna, temérdek apró tényre, adatra volt szükségük. Kellett egy szőke hajfonat, kifestett női szempár, izompacsirtás férfimellkas, a beszédmodor egyedi pöszesége, jellegzetes mellényvisele, jellegzetes illatszer vagy kéz gesztikuláció. Ilyen tények telítették a képzeletüket, mielőtt a képzeletük regényalakot teremtett volna. Móricz elolvasta a Török Katára vonatkozó, fellelhető adatokat, az- 1981. MÁJUS 2.