Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-01 / 1. szám - Páskándi Géza: A tudat „lakáskérdései” 1. • vita | Népesedési gondok (5. oldal)

­m. JANUÁR 1. Népesedési gondok Tudati fogamzásgátlók, szellemi óvszerek A demográfiai vitákban nem­csak a háborúk, járványok, termé­szeti csapások vagy kivándorlás okozta emberveszteségről, de sok­kal több szó esik az emberek anyagi létfeltételeiről, jövedelem­ről, orvosi ellátásról, szociális jut­tatásokról, lakáskérdésről, az any­­nyira létfontosságú zöldövezet problémáiról stb. Úgy érzem, e kérdéskörben minden javító aján­lat, szándék, terv, megvalósítás — még a legtúlzóbb is — többnyire helyes. Most mégsem erről szeret­nék beszélni. Hanem arról, hogy a tudat is lakás, kedvező vagy hát­rányos „tér”, „talaj", „helyzet", serkentő, illetve gátló körülmény a népszaporulat szempontjából. Nem mondok meghökkentőt, ha kijelentem: bennünk nemcsak a „magánember”, hanem a történel­mi ember is szaporodik vagy nem. Ma a világban a „túltápláltság” és „alultápláltság” két végletes prob­lémájával küzdenek, ugyanúgy a „túlnépesedés” és „szaporulat­csökkenés” két fő veszélye is egyre inkább körvonalazódik. Az „alul­tápláltak” még mindig jobban sza­porodnak, mint a „túltápláltak”. A szaporodáshoz nem annyira jólét kell, mint sokkal inkább némi ön­­tudatlanság vagy egyéb, mindent feledtető tágas történelmi pers­pektíva (a jövő ígérete). A jólét ugyanis mindig serkenti a minden áron való életszintérzés igyekeze­tét amely viszont nagyon is „fo­gunkhoz vert” szaporodási tervek­kel, szigorúan beosztott s időben adagolt „utódgazdálkodással”, ön­­szabályozással jár. A sok gyermek annak idején sok harcost és mun­kaerőt jelentett, a hatalom átörö­kítése, az önvédelem és hódítás támaszát A család intézménye ré­gebben kiterjedt és történelmi perspektívájú volt. (Akár a nem­zetségi, a klán-időkben.) Ehhez ké­pest a későbbi polgári család olyan, mint a mai gyíkocska vala­melyik paleontológiai őssárkány­hoz képest. A „történelmi család­tól” a „magáncsaládig” az út ha­talmas és históriai. A polgári tár­sadalom megnyirbálja a történel­mi családok előjogait (a feudális nemesség születettségi, örökletes privilégiumait), s egy családellenes társadalmat hoz létre, pontosab­ban: a „történelmi család” helyett a „magáncsalád” típusát, amely csupán kiváló egyénei, képviselői által vehet részt a hatalomban, így a történelmi perspektívájú család Európában nagyjából megszűnik. (Lásd: királyi dinasztiák.) Falun egy ideig még némileg megőrződik a család régebbi „min­denes” szerepe. Különösen, ahol föld van, ami apáról fiúra száll. Számít a munkáskéz, de különösen a kisebb birtokoknál arra is ügyel­ni kell, hogy túl sokan ne osztoz­kodjanak rajta: a családtagfölösle­get más pályára irányítják. Az ön­­szabályozás falun is megindul te­hát. De igen fontos a szaporulat­ban — bárhol — a vallási ténye­ző is. A vallásosság többnyire tilt­ja a terhességmegszakítást. A sze­génység önmagában nem gátlója a szaporulatnak, amennyiben még­is van létezési tér, vagy éppen a vallásos biztosítékban hisznek: „a jóisten majd gondoskodik róluk”. S főként, ha a családtagok mégis valamiféle reális támaszt jelente­nek egymásnak a jövőre nézve. Csak egy példa: a kínaiak nagy szaporasága. Családfelfogásuk nem mérhető a mai európaihoz. Köztu­dott, hogy a konfucianizmus sze­rint a gyermek szülők iránti „ke­gyelete és engedelmessége” főtör­vény. Világos az is, hogy egy olyan társadalomban, ahol a szülőnek a gyermek már csak azért is elő­nyös, hiszen a szolgája lesz — nem csappanhatott tetemesen a szapo­rulat. Manapság tájainkon a csalá­di gondok egy részének átvállalá­­ ­­­ sával az állam erősítette ugyan sa­ját pozícióit, de­ a családtagok egy­más iránti felelősségét fellazította. A polgári demokráciával tömeges­sé váló individualizmus előretöré­se azt is jelentette, hogy az el­addig apaközpontú, apatengelyű család két-, sőt többcentrikussá, -tengelyűvé lett. A hierarchia (füg­gőleges rangsorrend) átalakult, de legalábbis módosult. A belső csa­ládi törvényhozásba, a szaporodni vagy nem szaporodni kérdéseibe ezután már nemcsak az apa, ha­nem az anya is beleszólt. Sőt, a nagyobb gyermek is véleményt mondott, ha ettől épp saját pers­pektíváit látta veszélyeztetve. A nőemancipáció, ifjúsági, sőt gyer­mekmozgalmak stb. fellendülése jól jelzik a patriarchális társada­lom s egyben családszerkezet fel­bomlását. Nálunk eléggé fejlett a szocialista demokrácia, tűrhetően általános a jólét, a vallási tiltások a régi módon,nem befolyásolják a szaporulatot (e tiltások előírását az egészségügy stb. vette át). Meg­vannak tehát a pozitív feltételei annak, hogy a népszaporulat bizo­nyos negatívumokat mutathasson fel. Mint ahogy fel is mutat. A „fenség" nem szeret szaporodni Ady Endre írta híresen szép ver­sében: „Vagyok, mint minden ember: fenség...” Az egyéniség (individuum) századunkra a feudá­lis „fenségnek” mint emberi mél­tóságtudatnak is — a polgári vál­tozata lesz. E demokrácián belül minden ember „saját szerencsé­jének kovácsa”, s önmagán segítő, „kit az isten is megsegít”. A de­mokráciában egyén és közösség valamiként egymást szabályozzák, akárcsak a kisebbség és a többség is. A demokrácia legbenső lénye­gét abban láthatjuk, hogy a több­ség szavatolja a kisebbség védel­mét, nem alaptalan véleményének büntetlenségét, sőt, a kisebbsé­get még önfelszámolásra hajla­mos saját tagjaitól, csoportjaitól is megoltalmazza. Teszi mindezt sa­ját legjobban felfogott érdekében, s nem valamiféle „az erősebb kegyesebb” elv alapján. Türelme — toleranciája — tehát nem kegy­szerű, hanem létszükséglet. Hisz, ha a többség a termőföldet jelenti, az alapot, a kisebbség a szelet, esőt, napot, amely a termést segí­ti. Ha a szél nem hordana növé­nyi magvakat, az eső, a nap nem­­táplálná, erősítené a termékenysé­get — a legjobb talaj is végül ter­méketlenné válnék. A társadal­makban legtöbbször a kisebbségek (mindenféle, tehát: képességbeli, ízlés szerinti, szexuális, vallásos, nemzeti, politikai stb.) jelentik a pezsdületet, amely megakadályozza, hogy a többség saját súlyának te­hetetlenségébe hulljék. Az átlag tehát a kivételesektől megy előbb­re, még ha ez a kivételesség nem is a lángelméé, hanem csupán a valamivel nagyobb képesség apró többletét jelenti számunkra. A ké­miában bármelyik vegyületben épp a „kevesebb” rész a tevékenyebb s hatóbb, hiszen belőle kevesebb is elég, hogy változás történjék. Nos, az egyéniség — mint kisebb­ség — úgy érzi: vannak dolgok, amelyek kizárólag saját lelkiisme­retére, szabad akaratára, legjobb belátására tartoznak. Ilyen többek között: az utódot nemzeni és szül­ni kérdése is. E szabad akaratnak viszont ellentmondanak az olykor tiltó törvények, amelyek a terhes­ségmegszakításra vonatkoznak. Kétségtelen, hogy a nemi élet is az egyéniség önkiélési formái közé tartozik. Ám a nemi élet Janus­­arcú, benne az egyén élvezete, a szexuális örömszerzés végül is két emberre tartozik. A társadalom csupán a gyermekáldás pillanatá­tól válik „élvezőjévé” a két em­berre tartozó nemi örömnek. Kibővült az egyén hedonikus (nem feltétlenül élvenő!) örömei­nek köre. Nemcsak a gazdag szó­rakozás, a társas élet jelzi ezt, ha­nem például a nemi promiszkuitás. Vagyis: a változó, elég gyakran cserélt partnerekkel való élés. (A promiszkuitás a szellemi, sőt gaz­dasági életre is jellemző lesz. Tud­niillik változatosságra törekszik.) A nemi aktusnak sohasem volt (s nem is lehetett) egyetlen célja az utódok nemzése. A váltogatott és változatos nemi partnerekkel élés önfrissítő, önfiatalító célzatú (a fausti ember igyekvése). Más­kor célja az igazi, a végleges ke­resgélése. Ám mind az önfiatalítás, mind a kutatás az egyén lehetősé­geinek kiéléséhez tartozik. Az ef­féle kapcsolatokból viszont csak véletlenül, s kényszerűen születhet gyermek. Az egyéniség nemi kiélé­se m­ilyen alapon késlelteti a nő­sülést, illetve a férjhez menést. Valamikor e lehetőség nem vagy csak szűkebb körben lévén meg, s a prostitúciót sem fizethette meg mindenki — a nemi érettség ma­ga is ösztönzőként lépett fel a há­­zasodásban. Régebben igen sok­szor csak a házasság jelentette a szüzesség vagy a félszüzesség (maszturbáció stb.) korszakától való búcsút. Ha némileg kényszer volt is ez, mégis természetes kény­szernek tekinthető. Ma nincs há­zassághoz kötött nemi élet (általá­ban). A mai fiatal számára a túl korán jött gyermek szabadságkor­látozást jelent; le kellene monda­nia — úgy érzi — számára fontos örömökről (a mozgásszabadság megvalósítása, utazás, szabad köl­tözködés stb.), amelyeket még nem tapasztalt. (Hogy a gyermek mi­lyen öröm, nem tudja vagy még nem kívánja tudni.) A család a be­zártság-, a körülkerítettség-érzetet sugallja számára. A szülői szerep­körnek csak a lemondás része tu­datosul benne — az ajándék, a nyereség nem. Egyelőre gyűjtöget­ni akar (bármit). Századunkban az egyéni érvé­nyesülés (karrier) soha nem látott hajszája kezdődött el. Ma már va­lóban szinte mindenki azt hiszi, vagy kezdi elhinni, hogy bármi le­het belőle. (Ez, sajnos, olyan tév­eszme, amely még nagyon sokáig fogja szívósan tartani magát.) Az egyén önismereti-képesség-ismereti zavaraihoz, önbizalmának túlten­­géséhez (nem csekély mértékben) hozzájárult minden valamikori tár­sadalmi demagógia, az egyenlőség vulgáris értelmezése, amelynek célja a széles körű népszerűség (s egyben szavazatok) megszerzése volt. (Az alapvetően jó demokrá­ciának egy másik ártalma a „bármeddig, s bármivé fejlőd­hetsz” derűlátása.) Így nemcsak az olyan foglalkozási ágakban, ahol valóban hátrányos a több, de még a kevés gyerek is (például: a fiatal balett-táncosnő), de már szinte minden más szakmában azt hiszi az egyén, hogy a gyermek hátrál­tatja, visszahúzza. S tegyük hozzá: nem ezt hiszi egészen alaptalanul, hanem azt, hogy gyermek nélkül a perspektívái „végtelenek” lehetné­nek. Ma már az „istennek szen­telt” papi életnek megvan a laikus (világi)­ változata: „a szakmának szentelt élet”. (Küldetés- és hiva­tástudat.) Az individualizmus (vagyis az a törekvés, hogy mindenkitől meg­különböztethető, sőt eredeti egyé­niségünk legyen, s azt maximáli­san ki is éljük) jóval érzékenyebbé tette már az átlagembert is. Sérü­lékenyebbé. Valamikor csak az számított sértésnek, ha valakire azt mondták: „koldusfajzat”. (Bár ez még ma is nagy bántás.) Ko­runkban egyre­ szélesebb körben ugranak arra is: „nincs egyénisé­ged”. Utcai szinten elítélő, ha va­lakit „szürkének”, „unalmasnak”, „átlagosnak”, „olyan semmilyen­nek” neveznek Minden ember ki akar válni valamiben, csak a fé­lénkek vagy a bűntudatosak pró­bálnak elvegyülni. Az egyéniség — többnyire rosszul értelmezett — méltóságával találkozunk az ital­boltban, a kazánházban, a kapus­fülkékben stb. Így igen sokszor azok, akiknek félig-meddig való­ban „kenyerük” a kivételesség, az egyéniség, eredetiség (például a művészek) jobbnak látják minél előbb elvegyülni, illetve inkább elhúzódni. Nemek harca Nos, a túl nagy önbizalmat adó Individualizmus által némileg tö­rékennyé vált ember eljuthatott oda, hogy Achillész-sarok helyett rajta már valamiféle szociál-tör­­ténelmi Achillész-felület nő, úgy­szólván egész testére, szellemére átterjedő. Hiszen sok csalódást kellett átélnie egyéniségére néz­vést. Sok csődöt, sikertelenséget. Így kudarcaiért inkább a világot, semmint önmagát okolja, ember­gyűlölővé válik. Ettől viszont gyak­ran magányérzet kínozza, viszont mégis fél a családtól, a gyerektől, pláne a többtől. Átörökítse csőd­jeit? Fél a „sikerületlen” utód rémképétől is. Nemcsak az ijesztő statisztikák, amelyek az alkohol, gyógyszer stb. káros hatását kür­tölik (részint okkal-joggal), hanem sokszor hiúsági tényezők is elret­tentik az utódnemzéstől. Kockáza­tosnak vélik­­ az utód minőségi megvalósulását. Ma mindenki egy­ben „orvos is a családban”, s mi­nél több a negyedművelt „orvos”, annál több a betegség, mindez hipochondriát szül, ami szintén nem segít a szaporulaton. Az orvo­si és más információk tehát szin­tén tudati óvszer és fogamzásgát­lóként lépnek fel. Egy szép asz­­szony kizárólag kozmetikai s élve­zeti alapon nem szül gyermeket (fél, hogy megcsúnyul, „elromlik az ágyban”, elveszti férjét stb.). A nemi kultúra, vagy­ az iránta való vágy s a testi szépség is mint fogamzásgátló működhet tehát. A híres Shaw-anekdotában azt mondja egy neves színésznő a drá­maírónak: „Milyen sikerült gyer­mekünk lehetne, olyan szép, mint én s olyan okos, mint maga.” Mire a szerző: „De hátha olyan szép lesz mint én, és olyan okos mint maga.” Millió és tr millió Bernard Shaw szaladgál ma világszerte, íme, ismét­ ugyanaz a­ jelenség: az okos és szép utód kívánalma, az okosság s szépség vágya, a kocká­zattól való félelem mint fogamzás­­gátló és óvszer. Amikor a kockázatvállalás, a „felelőtlenebb” ifjúság, a bódult szerelem önfeledt életkorai elmúl­nak, valóban számítani lehet új és új aggályra. Az állandó haladék­adás önmagunknak, a határidők kitolása végül is pánikhoz vagy lemondáshoz vezethet. A nagy sze­relem valamikor mohóbb volt: leg­alább az első gyerekre gyorsan tö­rekedtek, ezzel is le akarták köt­ni a másikat. Az első gyermek le­hetett a nyírfája a futóhomoknak. Ma más biztosítékokat keresnek, vagy nem is kell nekik: gombház­a lesz más. Nem mintha ma nem volna nagy szerelem. S nem mint­ha valamikor sokkal több lett volna. Ez érzékcsalódás: azért hisszük így, mert hajdanán ezek­ről a nagy szerelmekről többet ír­tak, mint ma. Napjainkban a­ ma­gához kötés biztosítékát abban lát­ja a fiatal, hogy saját pályája felfelé ível, így a másikat ez az ígéretes­ség lenyűgözi, rabul tartja. Impo­nálni akar, nem utódot nemzeni. Ma az győz a fiatalok közül, aki fényesebb terveivel (olykor a leg­­meghökkentőbbel) kápráztatja el partnerét. Jól jön egy kis, szinte kötelező és divatos (pestiesen szól­va) „flug” az udvarlásban. Míg az írótól olvasók s mások a legreáli­sabb ábrázolatot kérik , száz és százezer ember a legfantasztiku­sabb terveit meséli a másiknak édes és kicsiny hazánkban. Az emberek életük jó részét ma már „házon” (így családon) kívül töltik kényszerűen vagy épp ked­vük szerint. Munkahely, szóra­kozás, ülések stb. Valamennyi tár­saság — szellemi és más — „pót­család” is egyben. Nemcsak a házi muzsikás nagy értelmiségi csalá­dok tűntek el, hanem a gyerme­kekkel együtt hancúrozó szülők, akik számára a család mozi volt, színház, minden. A rossz, szüleiket lenéző, önző gyermekekről hallott és olvasott annyi történet sem kedvez a nemzővágynak. Ezzel szemben a jó gyermekekről szóló történetek, valljuk be, elenyésztek s bizony unalmasak. Mindig az ör­dög volt az érdekesebb, nem az angyal. A gonoszság, sátámiság tit­ka, s nem a szereteté. S ebben épp ez az ördögi. De vajon a nőemancipációs moz­galmak kedveznek-e a népszapo­rulatnak? Amikor egy asszony évődve megkérdezi férjétől: „miért nem szülsz te?” — ez csak félig tréfa. És felvetődik a kérdés: mi­féle tényezők vezettek oda, hogy az asszony saját gyermekének ne­velését áldozatként fogja fel? Mi­féle utakon, a szellem miféle alag­­útjain jutott ide a társadalom? Ib­sen Nórája elhagyja családját, s ezt sokan a modern önfelszabadítás merész lépéseként értelmezik. Hol­ott primitív asszonyok is megtették ezt a kezdetek kezdetén. Hajlok arra, hogy Nórát távolról sem az a vágy hajtotta, hogy valamiként a társadalom számára „hasznos” legyen (mi lehet hasznosabb a gyermeknevelésnél? Semmi). Sok­kal inkább egyéniségének s egy-­­­ben nőiességének teljes kiélése hajtotta. Ki akarta próbálni csa­ládon túli erejét társaságban, hi­vatalban, ágyban. Lázadása a „babaház” szélvédett, dédelgető környezete ellen egyben vágyat je­lentett a nyers, ismeretlen erőkkel való konfrontáció iránt. Az ama­­zonság, a matriarchátus elkésett hadmozdulata. A minden szem­pontból elégületlen nő elindult sze­rencsét próbálni, mint a mese­­hős, aki végül is szűkebb körében nem látott lehetőségeket. A polgári Irodalom kitalálta a „nemek harca”, olykor túlzásba vitt ellentétet. Ebből annyi igaz, hogy a szerelem derűsebb vagy­­ félderűs pillanataiban, sőt als ak­tusban is jelen van a harc után-­­­zása (néha csak játékosan). Más­kor azonban valódi harccá lénye­gül. Ennek mélyén azonban a csa­lád régi hierarchiájának eltűnése és a megnyugtató útnak a késése lap­pang. Nemcsak az „állati réteg” bennük, de neveltetések, egyénisé­gek, képességek, s végül is érde­kek csapnak össze férfi és nő csa­táiban (s vezetnek váláshoz gyak­ran). A kölcsönös lemondásról sok szép legenda született. Csakhogy nem minden lemondás egyformá­n értékes, és főként: nem biztos, hogy az én lemondásomat a másik is ugyanúgy értékeli, mint én. Olykor állandósulni látszanak a női szerepkörök: a Szűz (szent), Hetéra, Anya. Tudós (vagy munkás és művész) nők, sőt a Harcos is. A „templom, konyha, gyermek” asz­­szonyszerepe ellen a többnyire jo­gos harc megindult. Célgyerekek - célszülők Az irodalom, a művészet anya­kultuszát is valamiképp megcson­kítottuk, mondván, mögötte a Szűzanya-imádat lappang. Más­részt: helytelen úgy látni, hogy a mindenkori anyák kultuszában csakis a rossz férfi-lelkiismeret játszott közre, s nem pedig a méltó ajándék igyekezete is. Sőt, ebben az eszményítésben nagy szerepet kapott a gyermek maga, aki any­ját látta többször, s így rá emléke­zett inkább, nem­ pedig apjára, aki a háztól gyakran messze járt. Egy­re több „monstrum” anyáról ad­nak hírt, ki gyermekét elhagyja, megöli stb. Ez is kétélű: az anyá­kat elrettenti, hogy ilyenek legye­nek, de a férfiak házasuló kedvét megcsappanthatja. Másfelől főként a női munkaerő dicsérete zajlik. Sem ez, sem az nem használ a népszaporulatnak. Ki kell talál­junk az anyaság új, erős kultuszát mégpedig nem pusztán gyermek­napi szavalatok formájában. Ha átlapozzuk az újságokat száz és száz cikket találunk, hogy a nő mi mindenre alkalmas (az ökölví­vástól az óceánrepülésig), ám egy­re kevesebbet olvashatunk arról: abban, amire talán a legalkalma­sabb, saját gyermekeinek nevelése. (Folytatás a 6. oldalon) PÁSKÁN­DI GÉZA: A tudat „lakáskérdései" ÉLET ÉS□

Next