Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-01 / 1. szám - Páskándi Géza: A tudat „lakáskérdései” 1. • vita | Népesedési gondok (5. oldal)
m. JANUÁR 1. Népesedési gondok Tudati fogamzásgátlók, szellemi óvszerek A demográfiai vitákban nemcsak a háborúk, járványok, természeti csapások vagy kivándorlás okozta emberveszteségről, de sokkal több szó esik az emberek anyagi létfeltételeiről, jövedelemről, orvosi ellátásról, szociális juttatásokról, lakáskérdésről, az anynyira létfontosságú zöldövezet problémáiról stb. Úgy érzem, e kérdéskörben minden javító ajánlat, szándék, terv, megvalósítás — még a legtúlzóbb is — többnyire helyes. Most mégsem erről szeretnék beszélni. Hanem arról, hogy a tudat is lakás, kedvező vagy hátrányos „tér”, „talaj", „helyzet", serkentő, illetve gátló körülmény a népszaporulat szempontjából. Nem mondok meghökkentőt, ha kijelentem: bennünk nemcsak a „magánember”, hanem a történelmi ember is szaporodik vagy nem. Ma a világban a „túltápláltság” és „alultápláltság” két végletes problémájával küzdenek, ugyanúgy a „túlnépesedés” és „szaporulatcsökkenés” két fő veszélye is egyre inkább körvonalazódik. Az „alultápláltak” még mindig jobban szaporodnak, mint a „túltápláltak”. A szaporodáshoz nem annyira jólét kell, mint sokkal inkább némi öntudatlanság vagy egyéb, mindent feledtető tágas történelmi perspektíva (a jövő ígérete). A jólét ugyanis mindig serkenti a minden áron való életszintérzés igyekezetét amely viszont nagyon is „fogunkhoz vert” szaporodási tervekkel, szigorúan beosztott s időben adagolt „utódgazdálkodással”, önszabályozással jár. A sok gyermek annak idején sok harcost és munkaerőt jelentett, a hatalom átörökítése, az önvédelem és hódítás támaszát A család intézménye régebben kiterjedt és történelmi perspektívájú volt. (Akár a nemzetségi, a klán-időkben.) Ehhez képest a későbbi polgári család olyan, mint a mai gyíkocska valamelyik paleontológiai őssárkányhoz képest. A „történelmi családtól” a „magáncsaládig” az út hatalmas és históriai. A polgári társadalom megnyirbálja a történelmi családok előjogait (a feudális nemesség születettségi, örökletes privilégiumait), s egy családellenes társadalmat hoz létre, pontosabban: a „történelmi család” helyett a „magáncsalád” típusát, amely csupán kiváló egyénei, képviselői által vehet részt a hatalomban, így a történelmi perspektívájú család Európában nagyjából megszűnik. (Lásd: királyi dinasztiák.) Falun egy ideig még némileg megőrződik a család régebbi „mindenes” szerepe. Különösen, ahol föld van, ami apáról fiúra száll. Számít a munkáskéz, de különösen a kisebb birtokoknál arra is ügyelni kell, hogy túl sokan ne osztozkodjanak rajta: a családtagfölösleget más pályára irányítják. Az önszabályozás falun is megindul tehát. De igen fontos a szaporulatban — bárhol — a vallási tényező is. A vallásosság többnyire tiltja a terhességmegszakítást. A szegénység önmagában nem gátlója a szaporulatnak, amennyiben mégis van létezési tér, vagy éppen a vallásos biztosítékban hisznek: „a jóisten majd gondoskodik róluk”. S főként, ha a családtagok mégis valamiféle reális támaszt jelentenek egymásnak a jövőre nézve. Csak egy példa: a kínaiak nagy szaporasága. Családfelfogásuk nem mérhető a mai európaihoz. Köztudott, hogy a konfucianizmus szerint a gyermek szülők iránti „kegyelete és engedelmessége” főtörvény. Világos az is, hogy egy olyan társadalomban, ahol a szülőnek a gyermek már csak azért is előnyös, hiszen a szolgája lesz — nem csappanhatott tetemesen a szaporulat. Manapság tájainkon a családi gondok egy részének átvállalá sával az állam erősítette ugyan saját pozícióit, de a családtagok egymás iránti felelősségét fellazította. A polgári demokráciával tömegessé váló individualizmus előretörése azt is jelentette, hogy az eladdig apaközpontú, apatengelyű család két-, sőt többcentrikussá, -tengelyűvé lett. A hierarchia (függőleges rangsorrend) átalakult, de legalábbis módosult. A belső családi törvényhozásba, a szaporodni vagy nem szaporodni kérdéseibe ezután már nemcsak az apa, hanem az anya is beleszólt. Sőt, a nagyobb gyermek is véleményt mondott, ha ettől épp saját perspektíváit látta veszélyeztetve. A nőemancipáció, ifjúsági, sőt gyermekmozgalmak stb. fellendülése jól jelzik a patriarchális társadalom s egyben családszerkezet felbomlását. Nálunk eléggé fejlett a szocialista demokrácia, tűrhetően általános a jólét, a vallási tiltások a régi módon,nem befolyásolják a szaporulatot (e tiltások előírását az egészségügy stb. vette át). Megvannak tehát a pozitív feltételei annak, hogy a népszaporulat bizonyos negatívumokat mutathasson fel. Mint ahogy fel is mutat. A „fenség" nem szeret szaporodni Ady Endre írta híresen szép versében: „Vagyok, mint minden ember: fenség...” Az egyéniség (individuum) századunkra a feudális „fenségnek” mint emberi méltóságtudatnak is — a polgári változata lesz. E demokrácián belül minden ember „saját szerencséjének kovácsa”, s önmagán segítő, „kit az isten is megsegít”. A demokráciában egyén és közösség valamiként egymást szabályozzák, akárcsak a kisebbség és a többség is. A demokrácia legbenső lényegét abban láthatjuk, hogy a többség szavatolja a kisebbség védelmét, nem alaptalan véleményének büntetlenségét, sőt, a kisebbséget még önfelszámolásra hajlamos saját tagjaitól, csoportjaitól is megoltalmazza. Teszi mindezt saját legjobban felfogott érdekében, s nem valamiféle „az erősebb kegyesebb” elv alapján. Türelme — toleranciája — tehát nem kegyszerű, hanem létszükséglet. Hisz, ha a többség a termőföldet jelenti, az alapot, a kisebbség a szelet, esőt, napot, amely a termést segíti. Ha a szél nem hordana növényi magvakat, az eső, a nap nemtáplálná, erősítené a termékenységet — a legjobb talaj is végül terméketlenné válnék. A társadalmakban legtöbbször a kisebbségek (mindenféle, tehát: képességbeli, ízlés szerinti, szexuális, vallásos, nemzeti, politikai stb.) jelentik a pezsdületet, amely megakadályozza, hogy a többség saját súlyának tehetetlenségébe hulljék. Az átlag tehát a kivételesektől megy előbbre, még ha ez a kivételesség nem is a lángelméé, hanem csupán a valamivel nagyobb képesség apró többletét jelenti számunkra. A kémiában bármelyik vegyületben épp a „kevesebb” rész a tevékenyebb s hatóbb, hiszen belőle kevesebb is elég, hogy változás történjék. Nos, az egyéniség — mint kisebbség — úgy érzi: vannak dolgok, amelyek kizárólag saját lelkiismeretére, szabad akaratára, legjobb belátására tartoznak. Ilyen többek között: az utódot nemzeni és szülni kérdése is. E szabad akaratnak viszont ellentmondanak az olykor tiltó törvények, amelyek a terhességmegszakításra vonatkoznak. Kétségtelen, hogy a nemi élet is az egyéniség önkiélési formái közé tartozik. Ám a nemi élet Janusarcú, benne az egyén élvezete, a szexuális örömszerzés végül is két emberre tartozik. A társadalom csupán a gyermekáldás pillanatától válik „élvezőjévé” a két emberre tartozó nemi örömnek. Kibővült az egyén hedonikus (nem feltétlenül élvenő!) örömeinek köre. Nemcsak a gazdag szórakozás, a társas élet jelzi ezt, hanem például a nemi promiszkuitás. Vagyis: a változó, elég gyakran cserélt partnerekkel való élés. (A promiszkuitás a szellemi, sőt gazdasági életre is jellemző lesz. Tudniillik változatosságra törekszik.) A nemi aktusnak sohasem volt (s nem is lehetett) egyetlen célja az utódok nemzése. A váltogatott és változatos nemi partnerekkel élés önfrissítő, önfiatalító célzatú (a fausti ember igyekvése). Máskor célja az igazi, a végleges keresgélése. Ám mind az önfiatalítás, mind a kutatás az egyén lehetőségeinek kiéléséhez tartozik. Az efféle kapcsolatokból viszont csak véletlenül, s kényszerűen születhet gyermek. Az egyéniség nemi kiélése milyen alapon késlelteti a nősülést, illetve a férjhez menést. Valamikor e lehetőség nem vagy csak szűkebb körben lévén meg, s a prostitúciót sem fizethette meg mindenki — a nemi érettség maga is ösztönzőként lépett fel a házasodásban. Régebben igen sokszor csak a házasság jelentette a szüzesség vagy a félszüzesség (maszturbáció stb.) korszakától való búcsút. Ha némileg kényszer volt is ez, mégis természetes kényszernek tekinthető. Ma nincs házassághoz kötött nemi élet (általában). A mai fiatal számára a túl korán jött gyermek szabadságkorlátozást jelent; le kellene mondania — úgy érzi — számára fontos örömökről (a mozgásszabadság megvalósítása, utazás, szabad költözködés stb.), amelyeket még nem tapasztalt. (Hogy a gyermek milyen öröm, nem tudja vagy még nem kívánja tudni.) A család a bezártság-, a körülkerítettség-érzetet sugallja számára. A szülői szerepkörnek csak a lemondás része tudatosul benne — az ajándék, a nyereség nem. Egyelőre gyűjtögetni akar (bármit). Századunkban az egyéni érvényesülés (karrier) soha nem látott hajszája kezdődött el. Ma már valóban szinte mindenki azt hiszi, vagy kezdi elhinni, hogy bármi lehet belőle. (Ez, sajnos, olyan téveszme, amely még nagyon sokáig fogja szívósan tartani magát.) Az egyén önismereti-képesség-ismereti zavaraihoz, önbizalmának túltengéséhez (nem csekély mértékben) hozzájárult minden valamikori társadalmi demagógia, az egyenlőség vulgáris értelmezése, amelynek célja a széles körű népszerűség (s egyben szavazatok) megszerzése volt. (Az alapvetően jó demokráciának egy másik ártalma a „bármeddig, s bármivé fejlődhetsz” derűlátása.) Így nemcsak az olyan foglalkozási ágakban, ahol valóban hátrányos a több, de még a kevés gyerek is (például: a fiatal balett-táncosnő), de már szinte minden más szakmában azt hiszi az egyén, hogy a gyermek hátráltatja, visszahúzza. S tegyük hozzá: nem ezt hiszi egészen alaptalanul, hanem azt, hogy gyermek nélkül a perspektívái „végtelenek” lehetnének. Ma már az „istennek szentelt” papi életnek megvan a laikus (világi) változata: „a szakmának szentelt élet”. (Küldetés- és hivatástudat.) Az individualizmus (vagyis az a törekvés, hogy mindenkitől megkülönböztethető, sőt eredeti egyéniségünk legyen, s azt maximálisan ki is éljük) jóval érzékenyebbé tette már az átlagembert is. Sérülékenyebbé. Valamikor csak az számított sértésnek, ha valakire azt mondták: „koldusfajzat”. (Bár ez még ma is nagy bántás.) Korunkban egyre szélesebb körben ugranak arra is: „nincs egyéniséged”. Utcai szinten elítélő, ha valakit „szürkének”, „unalmasnak”, „átlagosnak”, „olyan semmilyennek” neveznek Minden ember ki akar válni valamiben, csak a félénkek vagy a bűntudatosak próbálnak elvegyülni. Az egyéniség — többnyire rosszul értelmezett — méltóságával találkozunk az italboltban, a kazánházban, a kapusfülkékben stb. Így igen sokszor azok, akiknek félig-meddig valóban „kenyerük” a kivételesség, az egyéniség, eredetiség (például a művészek) jobbnak látják minél előbb elvegyülni, illetve inkább elhúzódni. Nemek harca Nos, a túl nagy önbizalmat adó Individualizmus által némileg törékennyé vált ember eljuthatott oda, hogy Achillész-sarok helyett rajta már valamiféle szociál-történelmi Achillész-felület nő, úgyszólván egész testére, szellemére átterjedő. Hiszen sok csalódást kellett átélnie egyéniségére nézvést. Sok csődöt, sikertelenséget. Így kudarcaiért inkább a világot, semmint önmagát okolja, embergyűlölővé válik. Ettől viszont gyakran magányérzet kínozza, viszont mégis fél a családtól, a gyerektől, pláne a többtől. Átörökítse csődjeit? Fél a „sikerületlen” utód rémképétől is. Nemcsak az ijesztő statisztikák, amelyek az alkohol, gyógyszer stb. káros hatását kürtölik (részint okkal-joggal), hanem sokszor hiúsági tényezők is elrettentik az utódnemzéstől. Kockázatosnak vélik az utód minőségi megvalósulását. Ma mindenki egyben „orvos is a családban”, s minél több a negyedművelt „orvos”, annál több a betegség, mindez hipochondriát szül, ami szintén nem segít a szaporulaton. Az orvosi és más információk tehát szintén tudati óvszer és fogamzásgátlóként lépnek fel. Egy szép aszszony kizárólag kozmetikai s élvezeti alapon nem szül gyermeket (fél, hogy megcsúnyul, „elromlik az ágyban”, elveszti férjét stb.). A nemi kultúra, vagy az iránta való vágy s a testi szépség is mint fogamzásgátló működhet tehát. A híres Shaw-anekdotában azt mondja egy neves színésznő a drámaírónak: „Milyen sikerült gyermekünk lehetne, olyan szép, mint én s olyan okos, mint maga.” Mire a szerző: „De hátha olyan szép lesz mint én, és olyan okos mint maga.” Millió és tr millió Bernard Shaw szaladgál ma világszerte, íme, ismét ugyanaz a jelenség: az okos és szép utód kívánalma, az okosság s szépség vágya, a kockázattól való félelem mint fogamzásgátló és óvszer. Amikor a kockázatvállalás, a „felelőtlenebb” ifjúság, a bódult szerelem önfeledt életkorai elmúlnak, valóban számítani lehet új és új aggályra. Az állandó haladékadás önmagunknak, a határidők kitolása végül is pánikhoz vagy lemondáshoz vezethet. A nagy szerelem valamikor mohóbb volt: legalább az első gyerekre gyorsan törekedtek, ezzel is le akarták kötni a másikat. Az első gyermek lehetett a nyírfája a futóhomoknak. Ma más biztosítékokat keresnek, vagy nem is kell nekik: gombháza lesz más. Nem mintha ma nem volna nagy szerelem. S nem mintha valamikor sokkal több lett volna. Ez érzékcsalódás: azért hisszük így, mert hajdanán ezekről a nagy szerelmekről többet írtak, mint ma. Napjainkban a magához kötés biztosítékát abban látja a fiatal, hogy saját pályája felfelé ível, így a másikat ez az ígéretesség lenyűgözi, rabul tartja. Imponálni akar, nem utódot nemzeni. Ma az győz a fiatalok közül, aki fényesebb terveivel (olykor a legmeghökkentőbbel) kápráztatja el partnerét. Jól jön egy kis, szinte kötelező és divatos (pestiesen szólva) „flug” az udvarlásban. Míg az írótól olvasók s mások a legreálisabb ábrázolatot kérik , száz és százezer ember a legfantasztikusabb terveit meséli a másiknak édes és kicsiny hazánkban. Az emberek életük jó részét ma már „házon” (így családon) kívül töltik kényszerűen vagy épp kedvük szerint. Munkahely, szórakozás, ülések stb. Valamennyi társaság — szellemi és más — „pótcsalád” is egyben. Nemcsak a házi muzsikás nagy értelmiségi családok tűntek el, hanem a gyermekekkel együtt hancúrozó szülők, akik számára a család mozi volt, színház, minden. A rossz, szüleiket lenéző, önző gyermekekről hallott és olvasott annyi történet sem kedvez a nemzővágynak. Ezzel szemben a jó gyermekekről szóló történetek, valljuk be, elenyésztek s bizony unalmasak. Mindig az ördög volt az érdekesebb, nem az angyal. A gonoszság, sátámiság titka, s nem a szereteté. S ebben épp ez az ördögi. De vajon a nőemancipációs mozgalmak kedveznek-e a népszaporulatnak? Amikor egy asszony évődve megkérdezi férjétől: „miért nem szülsz te?” — ez csak félig tréfa. És felvetődik a kérdés: miféle tényezők vezettek oda, hogy az asszony saját gyermekének nevelését áldozatként fogja fel? Miféle utakon, a szellem miféle alagútjain jutott ide a társadalom? Ibsen Nórája elhagyja családját, s ezt sokan a modern önfelszabadítás merész lépéseként értelmezik. Holott primitív asszonyok is megtették ezt a kezdetek kezdetén. Hajlok arra, hogy Nórát távolról sem az a vágy hajtotta, hogy valamiként a társadalom számára „hasznos” legyen (mi lehet hasznosabb a gyermeknevelésnél? Semmi). Sokkal inkább egyéniségének s egy-ben nőiességének teljes kiélése hajtotta. Ki akarta próbálni családon túli erejét társaságban, hivatalban, ágyban. Lázadása a „babaház” szélvédett, dédelgető környezete ellen egyben vágyat jelentett a nyers, ismeretlen erőkkel való konfrontáció iránt. Az amazonság, a matriarchátus elkésett hadmozdulata. A minden szempontból elégületlen nő elindult szerencsét próbálni, mint a mesehős, aki végül is szűkebb körében nem látott lehetőségeket. A polgári Irodalom kitalálta a „nemek harca”, olykor túlzásba vitt ellentétet. Ebből annyi igaz, hogy a szerelem derűsebb vagy félderűs pillanataiban, sőt als aktusban is jelen van a harc után-zása (néha csak játékosan). Máskor azonban valódi harccá lényegül. Ennek mélyén azonban a család régi hierarchiájának eltűnése és a megnyugtató útnak a késése lappang. Nemcsak az „állati réteg” bennük, de neveltetések, egyéniségek, képességek, s végül is érdekek csapnak össze férfi és nő csatáiban (s vezetnek váláshoz gyakran). A kölcsönös lemondásról sok szép legenda született. Csakhogy nem minden lemondás egyformán értékes, és főként: nem biztos, hogy az én lemondásomat a másik is ugyanúgy értékeli, mint én. Olykor állandósulni látszanak a női szerepkörök: a Szűz (szent), Hetéra, Anya. Tudós (vagy munkás és művész) nők, sőt a Harcos is. A „templom, konyha, gyermek” aszszonyszerepe ellen a többnyire jogos harc megindult. Célgyerekek - célszülők Az irodalom, a művészet anyakultuszát is valamiképp megcsonkítottuk, mondván, mögötte a Szűzanya-imádat lappang. Másrészt: helytelen úgy látni, hogy a mindenkori anyák kultuszában csakis a rossz férfi-lelkiismeret játszott közre, s nem pedig a méltó ajándék igyekezete is. Sőt, ebben az eszményítésben nagy szerepet kapott a gyermek maga, aki anyját látta többször, s így rá emlékezett inkább, nem pedig apjára, aki a háztól gyakran messze járt. Egyre több „monstrum” anyáról adnak hírt, ki gyermekét elhagyja, megöli stb. Ez is kétélű: az anyákat elrettenti, hogy ilyenek legyenek, de a férfiak házasuló kedvét megcsappanthatja. Másfelől főként a női munkaerő dicsérete zajlik. Sem ez, sem az nem használ a népszaporulatnak. Ki kell találjunk az anyaság új, erős kultuszát mégpedig nem pusztán gyermeknapi szavalatok formájában. Ha átlapozzuk az újságokat száz és száz cikket találunk, hogy a nő mi mindenre alkalmas (az ökölvívástól az óceánrepülésig), ám egyre kevesebbet olvashatunk arról: abban, amire talán a legalkalmasabb, saját gyermekeinek nevelése. (Folytatás a 6. oldalon) PÁSKÁNDI GÉZA: A tudat „lakáskérdései" ÉLET ÉS□