Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-18 / 11. szám - Simonyi Imre: Szombat esti korzó | Egy rágalmazóra | A gyulai Nyári Színkör | A Népkert, éjjel, balett-műsor után • vers (14. oldal) - Balikó Ferenc: Fríz • kép (14. oldal) - Koppány Márton: Kettőslátás (14. oldal) - Czegő Zoltán: Milyen messze?! (14. oldal)
SIMONYI IMRE: Szombat esti korzó Nadányi Zoltánnal! Litániáról jönnek épp, a szép káplán ma jól beszélt éneklő, lágy tenorban — A lányok összesúgnak, lám ilyen gyümölcs volt tiltva tán ott a Paradicsomban... A nénék csóválják fejük; ezeknek nincs már istenük! — — Kedélyes méltósággal egy agglegény bottal mutat: nézd azt a fruskát, mintha csak az anyját lánykorában látnám.. . — És sokat sejtetőn kacsint... — vidáman elköszön vastag szivarra gyújtva. — Már itt is, ott is lámpa ég, mikor a fűszeressegéd a rollakat lehúzza. A standon rozzant konflisok, gebék rágják az ablakot tempósan és unottan. A mészárszék előtt sóvár szemekkel egy korcs kutya áll a nyála szinte csurran. Már kihallatszik a zene; a tekintetes vármegye huzatja a Komlóba’. — Nézd, lefüggönyzött ablakán úgy átláthatsz, mint a szitán; közeleg a záróra... „Majd színház után — kedvesem” — hallom — s foszlik már kételyem — vagy a remény?-----------Mint máskor, ma is csak úgy lesz: megterem a pletyka, vagy a szerelem az esti promenádon. S a korzó zsong. — Igézetes látvány; a híres énekest hirdetik a plakátok. Nézik — s én őket boldogan — hiszen ma szombat este van, a szövőgyári lányok... 1939 Egy rágalmazóra Sinka Istvánért Szavad úgy vág akár a kés, lábad bordám közé tapos, — bár jó kötésemig sem érsz s koponyád szűk és zavaros, mégis neked lesz igazad, mögötted a közvélemény, — s míg véleményét gajdolyfi mégis halkan megkérdeném: '■— ájult úgy két karodba lány, hogy széthullott az értelem a dívány langyos bársonyán, vagy künn a hűvös réteken? — szenvedtél-e már férfimód megcsalatva kegyetlenül, nyakalva literszám a bút, nem számlálván, mibe kerül? — hibáztál-e olyan nagyot, hibát, mely felhőkön túl él, melyért mindenki elhagyott, de mely sírodig elkísér? — bünhődtél-e már jogtalan, élet-halálra a jogért hadra kelt bajnok, gáncstalan, — el nem követett bűnökért? — voltál-e böfögő nomád Európa bendőjében itt, a birkaállás oldalán okádva ki a Törleyt? — s Mester voltál-e, hű, míves, ki égiekkel kezd vitát, a bormádpusztai szikes egekbe vervén homlokát? — dőltél el éjjelek során kongó utcákon, dermeteg, s facér ringyók, kóbor kutyák kötözték, nyalták sebedet? — s hol minden halk és jóllakott; párnás lakások, parfőmök árján torkodig felcsapott a nyomor, mely künn menydörög? •— éltél-e túl annyi halált, pusztult-e annyit életed, hogy ha támadnak, az sem árt, s az sem, ha öröm fenyeget? S ha mindezt nem — hát mért rugód kinek kötéséig sem érsz? s kinek többre mégsem futott mint amennyit egy rím ígért... 1943-1945 A gyulai Nyári Színkör „Bódé” — én csak így hívtalak bej, könnyedébb koromba. — Ecet nem vegyült és salak még akkor koromba. Miként illett — a szív kigyúlt, ha táncoltama lányka. — Emléke, jajj, úgy megfakult, mint olcsó tüllruhája ... 1940 A Népkert, balett-műsor után kezdenek az őszi fák csörgő táncba mostan — vén tölgy járja dörmögőn zengő iharosban — bókolón a fürfadg a jegenye hosszan — tűnődőn a szende nyír — a nyár végsőt lobban.. I 1941 Balikó Ferenc: Fríz KOPPÁNY MÁRTON: KETTŐSLÁTÁS Kettőslátáson azt a szembetegséget értjük, amely a tárgyak egy adott — a szembetegség súlyosságától függően kiterjedt — távolságon belüli megkettőzésében nyilvánul meg. A két szem ezen a távolságon belül „külön lát”, • egymástól függetlenül érzékel. Ha egy ujjunkat a beteg felé közelítjük, az ujj a beteg észlelése szerint a kritikus távolsághoz érve kettéválik, és a két ujj rohamosan távolodni kezd egymástól. E különös szembetegségben szenvedők kétorrúnak, kétszájúnak, négyszeműnek és négyfülűnek látják gyanútlanul hozzájuk hanoló embertársukat. Ha valaki egy simogató kéztől összerezzen, egy csókra nyíló szájtól ijedten Visszahőköl, vagy ide-oda ingatja a fejét, amikor a szemébe néznek, nagy valószínűséggel kettőslátó, tehát nem pszichopata, hanem normális lelkialkatú testi fogyatékos, aki iránt nem haragot, ■hanem szánalmat kell éreznünk. Sajnos, a kettőslátás fentebb leírt tünetcsoportja gyakran csak azelső fázisa egy súlyosabb, az egész érzékelőapparátusra fokozatosan kiterjedő elváltozásnak. Ezt a kettőslátáshoz hasonlóan ismeretlen eredetű betegséget a kettőslátás mintájára „kettősérzékelésnek” nevezték el. A szakkönyvek szerint az ún. kettősérzékelő kettőt hall, kettőt szagol, kettőt ízlel és kettőt tapint. Például egy gyakorlott kettőstapintó csukott szemmel megállapítja egy lapos, nyolclábú tárgyról, hogy asztal. A huzamos, évekig tartó kettősérzékelés gyakran kettősgondolkodásba és kettőscselekvésbe megy át. A betegek kezdik megvalósítani tévképzeteiket, miközben egyre nagyobb lelki energiát pazarolnak téveszméik „visszafordítására”. Csak csodálhatjuk azt a hihetetlen lelki erőfeszítést, amellyel sokan közülük kínkeservesen összegondolják, összecselekszik magukat. Ha valaki merev, kifejezéstelen arccal érdeklődik a hogylétünk felől, méltányoljuk az önuralmát. Nem egy kétértelműen viselkedő álszenteskedővel állunk szemben, hanem olyan beteg emberrel, aki — jóllehet tudata egyik felével apagyilkosnak, másik felével szerető testvérnek érzékel minket — ellentmondó benyomásait hallatlan akaraterővel összebékíti és egyetlen megnyilvánulásban oldja fel. Tiszteljük a monoton hangon szerelmet vallók, az időjárásról őrjöngve, toporzékolva érdeklődők, az őket ért sérelem elleni tiltakozás közben elalvók, a rajongva, lelkesen unatkozók, félholt sportemberek, vakmerő ügyefogyottak, szellemeskedő idegkimerültek, öngyilkosjelölt fakírok, szeretettől könnyben ázó mániákusok kicsiny, de elszánt csapatát! A kettőslátásból kiinduló betegség mai ismereteink szerint gyógyíthatatlan. Néha előfordul azonban, hogy a tünetek maguktól visszafejlődnek, és épp oly rejtélyesen, mint ahogy létrejöttek, elmúlnak. A szerencsés beteg arcáról fokozatosan eloszlik a görcsös erőfeszítés kifejezése, és hamarosan ugyanazzal a nyugalommal fogadja közeledésünket, amellyel mi közeledünk felé. CZEGŐ ZOLTÁN: Milyen messze! Darabig még kísér a nyomda szaga, meg egy ablak épp most lecsukódó szeme, aztán csak magamban, nagyidő készült tegnap, elmaradt, rongya, foszlánya kísér az égen, amint tovaúszik, a nappal ígérte a nagyidőt, éjszakára maradt csak a rongya, nappal ígértem szerelmemnek gyöngyös levelet, éjszakára, mostanra, mikor a mánus irányít éjfél városába, csak tollszárnjjaimban a szándék s bennem az örömteremtés esetleg, hogy holnap, a holnap nappalában, ha a ma éjszakájában sem, a nagymánus terel éjfél felé, oly csöndes a város, akár halottak napja után a temető, de mennem kell a gesztenyék felé, világ, külön világ éjszaka ez a gesztenyepark, kertecske a Hyde-park mellett, nekem lomb a szívemen, mióta, mióta, mióta érezhetem ajkamon, hogy íze van az életnek is, íze, nemcsak reményes ajánlata, a park sarkán betérek, ki kell kerülnöm néhány kóbor korcs kutyát, azt hittem sokáig, ennyi kóbor korcs kutya sehol a világon, csak fönn Komandón, aj, ha az a tegnapi három igazi terrier bekerülne most, amaz úrfiúk, ebbe az éjszakai kóbor társadalomba! — micsoda oktatás kezdődne, de szeretném látni azt a kutyaneveldei kutya-osztályfőnöki órát, most azért kikerülöm ezeket a potenciális kutyaoktatókat, jobb így nekem, nekik is más a dolguk, délután valahogy elkerülöm a padokat, másfelé kanyarodván, ott szorongatják egymást, egymás kezét az alig tizenévesek, gyermeksor még, s úgy, de úgy cigarettáznak, hogy nézni is fáj, milyen lehet a csókról alkotott elképzelése után az első élménye annak a fiúnak (15 éves), aki először csókol meg lányt, mert az olyan szép, akár a május, olyan szőke, mint a június, és bagószagú mint egy hatvanesztendős alkoholista, továbbítom magam, ballagok végig a felső sétányon, olyan sötét, amilyen épp kell mára, kell egy dús életű parknak lennie, ott szemben az iskolám, a régi kollégium, szundít még a sötétben, aranypénzekként világítanak, csupán ők világítanak, az augusztus végére sárgára ijedt gesztenyelevelek, csillan valami, eltévedt szentjánosbogár lenne? megközelítem, még mindig csillog, egy lépés közelben eltűnik, kitapintom, törött palack, ott hagyom, nem leltem semmit, nevetséges, úgy hajoltam le, mintha igazi szentjánosbogárért vagy igazi, szépen világító aranypénzért, a padot viszont meglelem, koromsötétben is behunyt szemmel, a padomat, melyen osztoznom kellett, jószívvel, egy lánnyal, nem is figyelek, csak TUDOM, hogy közelítek hozzá, hát „engedem” magam közelíteni, egy hónap múlva már megtörténhet (ó, hányszor megtörtént) esténként, hogy frissen, tavasztól, forró, erős nyártól frissen politúrozott gesztenyére lépek, olyankor riad a vándor s neveti magát, hogy fölriad (miből is?), most gallyra ha lépek vagy szégyentelen üvegcserépre, most már érzem a padunkat. Édes, hát „Feléd” fordulok, de — ma este nem bírok félni — alak emelkedik föl a padról, sötét, akár az éjszaka, vajon mennyire lehet sötét belülről, erre kell gondolnom, könnyű ingben, lelógó kezekkel, szerszám s rohanó kedv nélkül, mi lehet benne, istenem, mi lehet benne, hogy ím, elém emelkedik, mint egy fekete apostol, mint egy rongy koldus, mint egy utolsó betyár, mint egy kiűzött s aludni vágyó, mint egy elhagyott, mint egy elhagyó, mit tehet velem, ha akar, mennyivel lehet erősebb, mint én meg,a rémület s bámulat együttvéve, csak a sziluett, nem ember, csak egy sötét folt az életemben ez a pad, a padunk, most az ő padja, ahogy folt volt Bálványosvár s fényözön Korond-pataka, ahogy elszaladt Árcsó előtt, már nem félek, érzem, hogy nem, csak azt, milyen messze van a nyomda, milyen messze laknak az emberek, társai ennek a sötétben sötétnek, csak négy perc, legfönnebb négy és fél perc a fiam óvodája, négy fényévre, legfönnebb ötre az első csókom itt valahol, a padok közt, milyen messze lehet a halálom? nem kérdezhetem ettől a sok embertől, csak állunk már évezrede itt, szemben egymással — megszólít: — Nem akarom megbántani, kóstolja meg... csak egy kortyot igyak belőle, ha jól esik... kérem, szól, mint egy fekete apostol, mint egy rongy koldus, mint egy utolsó betyár, mint egy kiűzött s aludni vágyó, mint egy elhagyott, mint egy elhagyó ... i