Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-03-18 / 11. szám - Simonyi Imre: Szombat esti korzó | Egy rágalmazóra | A gyulai Nyári Színkör | A Népkert, éjjel, balett-műsor után • vers (14. oldal) - Balikó Ferenc: Fríz • kép (14. oldal) - Koppány Márton: Kettőslátás (14. oldal) - Czegő Zoltán: Milyen messze?! (14. oldal)

SIMONYI IMRE: Szombat esti korzó Nadányi Zoltánnal! Litániáról jönnek épp, a szép káplán ma jól beszélt éneklő, lágy tenorban — A lányok összesúgnak, lám ilyen gyümölcs volt tiltva tán ott a Paradicsomban... A nénék csóválják fejük; ezeknek nincs már istenük! — — Kedélyes méltósággal egy agglegény bottal mutat: nézd azt a fruskát, mintha csak az anyját lánykorában látnám.. . — És sokat sejtetőn kacsint... — vidáman elköszön vastag szivarra gyújtva. — Már itt is, ott is lámpa ég, mikor a fűszeressegéd a rollakat lehúzza. A standon rozzant konflisok, gebék rágják az ablakot tempósan és unottan. A mészárszék előtt sóvár szemekkel egy korcs kutya áll a nyála szinte csurran. Már kihallatszik a zene; a tekintetes vármegye huzatja a Komlóba’. — Nézd, lefüggönyzött ablakán úgy átláthatsz, mint a szitán; közeleg a záróra... „Majd színház után — kedvesem” — hallom — s foszlik már kételyem — vagy a remény?-----------Mint máskor, ma is csak úgy lesz: megterem a pletyka, vagy a szerelem az esti promenádon. S a korzó zsong. — Igézetes látvány; a híres énekest hirdetik a plakátok. Nézik — s én őket boldogan — hiszen ma szombat este van, a szövőgyári lányok... 1939 Egy rágalmazóra Sinka Istvánért Szavad úgy vág akár a kés, lábad bordám közé tapos, — bár jó kötésemig sem érsz s koponyád szűk és zavaros, mégis neked lesz igazad, mögötted a közvélemény, — s míg véleményét gajdolyfi mégis halkan megkérdeném: '■— ájult úgy két karodba lány, hogy széthullott az értelem a dívány langyos bársonyán, vagy künn a hűvös réteken? — szenvedtél-e már férfimód megcsalatva kegyetlenül, nyakalva literszám a bút, nem számlálván, mibe kerül? — hibáztál-e olyan nagyot, hibát, mely felhőkön túl él, melyért mindenki elhagyott, de mely sírodig elkísér? — bünhődtél-e már jogtalan, élet-halálra a jogért hadra kelt bajnok, gáncstalan, — el nem követett bűnökért? — voltál-e böfögő nomád Európa bendőjében itt, a birkaállás oldalán okádva ki a Törleyt? — s Mester voltál-e, hű, míves, ki égiekkel kezd vitát, a bormádpusztai szikes egekbe vervén homlokát? — dőltél el éjjelek során kongó utcákon, dermeteg, s facér ringyók, kóbor kutyák kötözték, nyalták sebedet? —­ s hol minden halk és jóllakott; párnás lakások, parfőmök árján torkodig felcsapott a nyomor, mely künn menydörög? •— éltél-e túl annyi halált, pusztult-e annyit életed, hogy ha támadnak, az sem árt, s az sem, ha öröm fenyeget? S ha mindezt nem — hát mért rugód kinek kötéséig sem érsz? s kinek többre mégsem futott mint amennyit egy rím ígért... 1943-1945 A gyulai Nyári Színkör „Bódé” — én csak így hívtalak bej, könnyedébb koromba. — Ecet nem vegyült és salak még akkor koromba. Miként illett — a szív kigyúlt, ha táncolt­ama lányka. — Emléke, jajj, úgy megfakult, mint olcsó tüllruhája ... 1940 A Népkert, balett-műsor után kezdenek az őszi fák csörgő táncba mostan — vén tölgy járja dörmögőn zengő iharosban — bókolón a fürfadg a jegenye hosszan — tűnődőn a szende nyír — a nyár végsőt lobban.. I 1941 Balikó Ferenc: Fríz KOPPÁNY MÁRTON: KETTŐSLÁTÁS Kettőslátáson azt a szembeteg­séget értjük, amely a tárgyak egy adott — a szembetegség súlyos­ságától függően kiterjedt — tá­volságon belüli megkettőzésében nyilvánul meg. A két szem ezen a távolságon belül „külön lát”, • egymástól függetlenül érzékel. Ha egy ujjunkat a beteg felé köze­lítjük, az ujj a beteg észlelése szerint a kritikus távolsághoz ér­ve kettéválik, és a két ujj roha­mosan távolodni kezd egymástól. E különös szembetegségben szen­vedők kétorrúnak, kétszájúnak, négyszeműnek és négyfülűnek látják gyanútlanul hozzájuk ha­noló embertársukat. Ha valaki egy simogató kéztől összerezzen, egy csókra nyíló szájtól ijedten Visszahőköl, vagy ide-oda ingatja a fejét, amikor a szemébe néz­nek, nagy valószínűséggel kettős­látó, tehát nem pszichopata, ha­nem normális lelkialkatú testi fo­gyatékos, aki iránt nem haragot, ■hanem szánalmat kell éreznünk. Sajnos, a kettőslátás fentebb le­írt tünetcsoportja gyakran csak az­­első fázisa egy súlyosabb, az egész érzékelőapparátusra foko­zatosan kiterjedő elváltozásnak. Ezt a kettőslátáshoz hasonlóan is­meretlen eredetű betegséget a kettőslátás mintájára „kettősér­zékelésnek” nevezték el. A szak­könyvek szerint az ún. kettősér­zékelő kettőt hall, kettőt szagol, kettőt ízlel és kettőt tapint. Pél­dául egy gyakorlott kettőstapintó csukott szemmel megállapítja egy lapos, nyolclábú tárgyról, hogy asztal. A huzamos, évekig tartó ket­tősérzékelés gyakran kettősgon­dolkodásba és kettőscselekvésbe megy át. A betegek kezdik meg­valósítani tévképzeteiket, miköz­ben egyre nagyobb lelki energiát pazarolnak téveszméik „visszafor­dítására”. Csak csodálhatjuk azt a hihetetlen lelki erőfeszítést, amellyel sokan közülük kínkeser­vesen összegondolják, összecse­lekszik magukat. Ha valaki me­rev, kifejezéstelen arccal érdek­lődik a hogylétünk felől, méltá­nyoljuk az önuralmát. Nem egy kétértelműen viselkedő álszentes­kedővel állunk szemben, hanem olyan beteg emberrel, aki — jól­lehet tudata egyik felével apa­gyilkosnak, másik felével szerető testvérnek érzékel minket — el­lentmondó benyomásait hallatlan akaraterővel összebékíti és egyet­len megnyilvánulásban oldja fel. Tiszteljük a monoton hangon szerelmet vallók, az időjárásról őrjöngve, toporzékolva érdeklődők, az őket ért sérelem elleni tilta­kozás közben elalvók, a rajong­va, lelkesen unatkozók, félholt sportemberek, vakmerő ügyefo­­gyottak, szellemeskedő idegkime­rültek, öngyilkosjelölt fakírok, szeretettől könnyben ázó mániá­kusok kicsiny, de elszánt csapa­tát! A kettőslátásból kiinduló be­tegség mai ismereteink szerint gyógyíthatatlan. Néha előfordul azonban, hogy a tünetek maguk­tól visszafejlődnek, és épp oly rejtélyesen, mint ahogy létrejöt­tek, elmúlnak. A szerencsés beteg arcáról fokozatosan eloszlik a görcsös erőfeszítés kifejezése, és hamarosan ugyanazzal a nyuga­lommal fogadja közeledésünket, amellyel mi közeledünk felé. CZEGŐ ZOLTÁN: Milyen messze­! Darabig még kísér a nyomda szaga, meg egy ablak épp most le­csukódó szeme, aztán csak magam­­ban, nagyidő készült tegnap, elma­radt, rongya, foszlánya kísér az égen, amint tovaúszik, a nappal ígérte a nagyidőt, éjszakára maradt csak a rongya, nappal ígértem sze­relmemnek gyöngyös levelet, éjsza­kára, mostanra, mikor a mánus irá­nyít éjfél városába, csak tollszár­­njjaimban a szándék s bennem az örömteremtés esetleg, hogy holnap, a holnap nappalában, ha a ma éj­szakájában sem, a nagymánus terel éjfél felé, oly csöndes a város, akár halottak napja után a temető, de mennem kell a gesztenyék felé, vi­lág, külön világ éjszaka ez a gesz­tenyepark, kertecske a Hyde-park mellett, nekem lomb a szívemen, mióta, mióta, mióta érezhetem aj­kamon, hogy íze van az életnek is, íze, nemcsak reménye­s ajánlata, a park sarkán betérek, ki kell ke­rülnöm néhány kóbor korcs ku­tyát, azt hittem sokáig, ennyi kó­bor korcs kutya sehol a világon, csak fönn Komandón, aj, ha az a tegnapi három igazi terrier beke­rülne most, amaz úrfiúk, ebbe az éjszakai kóbor­ társadalomba! — micsoda oktatás kezdődne, de sze­retném látni azt a kutyaneveldei kutya-osztályfőnöki órát, most azért kikerülöm ezeket a potenciá­lis kutyaoktatókat, jobb így ne­kem, nekik is más a dolguk, dél­után valahogy elkerülöm a pado­kat, másfelé kanyarodván, ott szo­rongatják egymást, egymás kezét az alig tizenévesek, gyermeksor még, s úgy, de úgy cigarettáznak, hogy nézni is­ fáj, milyen lehet a csókról alkotott elképzelése után az első élménye annak­ a fiúnak (15 éves), aki először csókol meg lányt, mert az olyan szép, akár a május, olyan szőke, mint a június, és ba­­gószagú mint egy hatvanesztendős alkoholista, továbbítom magam, ballagok végig a felső sétányon, olyan sötét, amilyen épp kell má­ra, kell egy dús életű parknak len­nie, ott szemben az iskolám, a régi kollégium, szundít még a sötétben, aranypénzekként világítanak, csu­pán ők világítanak, az augusztus végére sárgára ijedt gesztenyeleve­lek, csillan valami, eltévedt szent­jánosbogár lenne? megközelítem, még mindig csillog, egy lépés közel­ben eltűnik, kitapintom, törött pa­lack, ott hagyom, nem leltem sem­mit, nevetséges, úgy hajoltam le, mintha igazi szentjánosbogárért vagy igazi, szépen világító arany­pénzért, a padot viszont meglelem, koromsötétben is behunyt szemmel, a padomat, melyen osztoznom kel­lett, jószívvel, egy lánnyal, nem is figyelek, csak TUDOM, hogy köze­lítek hozzá, hát „engedem” magam közelíteni, egy hónap múlva már megtörténhet (ó, hányszor megtör­tént) esténként, hogy frissen, ta­vasztól, forró, erős nyártól frissen politúrozott gesztenyére lépek, olyankor riad a vándor s neveti magát, hogy fölriad (miből is?), most gallyra ha lépek vagy szé­gyentelen üvegcserépre, most már érzem a padunkat. Édes, hát „Fe­léd” fordulok, de — ma este nem bírok félni — alak emelkedik föl a padról, sötét, akár az éjszaka, vajon mennyire lehet sötét belül­ről, erre kell gondolnom, könnyű ingben, lelógó kezekkel, szerszám s rohanó kedv nélkül, mi lehet benne, istenem, mi lehet benne, hogy ím, elém emelkedik, mint egy fekete apostol, mint egy rongy kol­dus, mint egy utolsó betyár, mint egy kiűzött s aludni vágyó, mint egy elhagyott, mint egy elhagyó, mit tehet velem, ha akar, mennyi­vel lehet erősebb, mint én meg,a rémület s bámulat együttvéve, csak a sziluett, nem ember, csak egy sötét folt az életemben ez a pad, a pa­dunk, most az ő padja, ahogy folt volt Bálványosvár s fényözön Ko­­rond-pataka, ahogy elszaladt Ár­­csó előtt, már nem félek, érzem, hogy nem, csak azt, milyen messze van a nyomda, milyen messze lak­nak az emberek, társai ennek a sö­­tétben­ sötétnek, csak négy perc, legfönnebb négy és fél perc a fiam óvodája, négy fényévre, legfönnebb ötre az első csókom itt valahol, a padok közt, milyen messze lehet a halálom? nem kérdezhetem ettől a sok­­ embertől, csak állunk már év­ezrede itt, szemben egymással — megszólít: — Nem akarom megbántani, kóstolja meg... csak egy kortyot igyak belőle, ha jól esik... kérem, szól, mint egy fekete apostol, mint egy rongy koldus, mint egy utolsó betyár, mint egy kiűzött s aludni vágyó, mint egy elhagyott, mint egy elhagyó ... i

Next