Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-16 / 37. szám - Bertha Bulcsu: A Jelenségek nyomán (5. oldal) - Bak Imre: rajza • kép (5. oldal) - Jávorszky Béla: Stundars • jegyzet • Jávorszky Béla finnországi jegyzete (5. oldal)
A 1883. SZEPTEMBER 16. BERTHA BULCSU« A Jelenségek nyomán Panasz és sértettség „Késő délután felharsan az úttörőtábor hangszórója. Fülsiketítő. — Készüljünk a kirándulásra! — Reggel ez ébreszt, később öltözködésre serkent, strandra mozgósít, ebédre hív, társasjátékot ígér. Az egész környék hallja. Időnként megkérik a táborvezető pedagógust, ha lehetne, egy kicsit halkabban. Megígéri, meg is tartja, aztán jön az új turnus, új tanárral és kezdődik elölről az egész... Esteledik. Csend borul Vonyarcvashegyre, kivéve a tábori hangszóró harsogását..." — írja Kertész Magda Vonyarcvashegyről szóló riportjában, amely a Nők Lapja idei 37. számában jelent meg. Hasonló panaszokat tolmácsoltam én is az ÉS augusztus 26-i számában. Bátorságpróba című írásomra zajtól szenvedő emberek és megbántódott tanárok, ifjúsági vezetők egyaránt reagáltak. Dr. Tóth Árpádné kétoldalas, sűrűn gépelt levelében többek között ezeket írja: „Az ÉS 1. év augusztus 26-i számában olvastam a »Jelenségek« c. írásában a Bátorságpróba c. részt és mint az ÉS állandó olvasója és ennek nagyon régi tisztelője, szeretném, ha az abban említett — bizony lehetetlen — állapotokkal kapcsolatos problémáinkról meghallgatná az alábbiakat: Balatonfenyves-alsó üdülőterület közössége nevében 2—3 évvel ezelőtt már levelezésbe kezdtem a tanácsi szervekkel. Kérésünk az volt, hogy az ott működő Pécsi I. és III. kerületi úttörőtáborok és a Somogy megyei KISZ-vezetőképző tábor hangosbemondóinak tűrhetetlen, elviselhetetlen zavaró használatát ellenőrizzék és az általuk kiadott tanácsi rendeletben foglaltak alapján eredményesen szabályozzák. Három év alatt a Kaposvári járási Tanács, az Országos Környezetvédelmi Hivatal és a járási KÖJÁL intézkedései eredménytelenek maradtak panaszunk ügyében... Talán azért érint személy szerint engem ily szomorúan ez az eset, mármint az eredménytelenségem, mert én is felneveltem két fiúgyermeket, mindkettőnek pedagógusi képzettsége van, de ők nem foglalkozásszerűen pedagógusok, hanem a hivatásuk az. Érzik, tudják, hogyan lehet a gyerekeket foglalkoztatni. És vannak olyan pedagógusok a táborokban is — örömmel tapasztaltuk —, akik ottléte alatt rend, fegyelem van, és másokra is tekintettel vannak.” Dr. Deme Lászlóné így ír: „... Káptalanfüred a Balaton gyöngyszeme volt az északi parton. Erdővel borított hegyvidék különleges mikroklímával, faunával, flórával, több, mint száz gombafajtával, védett földtörténeti emlékekkel. Így szívesen telepedtek meg ezen a vidéken a pihenni vágyó kisemberek, akik az itt kimért telkekre bérből és fizetésből kuporgatták össze a rávalót... Tíz évvel ezelőtt felmérték az erdőt, fákat irtottak, és 15—20 kerületi és különböző járási tanács faházakkal felszerelt úttörőtáborokat épített fel. Természetesen üvöltő hangfalakkal felszerelve, vándor beatzenekarok szerepeltetésével, hideg-meleg vízzel, ahogy dukál a felnövekvő nemzedéknek. A táborok mellé és a táborokra alapozva az élelmes magánszektor felállította a kis üdítőital bódéját, de a cola mellett természetesen szeszes italt is árul, nem kis forgalmat bonyolítva le vele ... Káptalanfüreden naponta kétezer gyerek vonul végig nótaszóval, vezényszóval, jenki slágerek és blőd versikék kíséretében... Levelemet olvasva talán úgy tűnik, hogy úttörőmozgalom ellenes vagyok. Erre a mozgalomban eltöltött hosszú időm a cáfolat. Évekig táboroztattam, de sátorban, magunk teremtette körülmények között, hangfal nélkül, meghitt kis közösségekben, maradandó élménynyel gazdagodva. Táborhelyeinket magunk határoztuk meg, szem előtt tartva, hogy hazánk minél több táját megismerhessük. Nem volt nálunk összkomfort, de nem is folyt a szennyvizünk az úttesten, és járványos megbetegedés miatt nem kellett bezárni a táborunkat, mint a káptalanfüredit.. Szakmabeli kolléga, Szabadi Sándor is a zajra panaszkodik. Zuglói lakása mellett téeszüzemágak telepedtek meg, s azóta nincs nyugalma. Ráadásul kis, száz négyszögöles telkén, a Kamaraerdő alatt is utolérte a zaj. A szomszédban pingpongasztalt állítottak fel, s azóta ahogy írja. .....rádióüvöltés, ricsaj, röhögés töri össze itt is a csöndet, ahol valaha szőlősgazdák, őszibarack-termelők csendes-szorgos munkája folyt... De ez csak szerényke előzetes ahhoz képest, ami ezután várható. Nem messze tőlünk kivágva sok fát, szőlőt, hatalmas szórakoztatókombinátot építenek...” A sértődött tanárok eléggé szigorúak velem. Túri András azt írja Kecskemétről, hogy: „...Bertha Bulcsú Bátorságpróba című cikkében kissé eldobta a sulykot. Valóban csak a jelenségeket látja, azt is túlfűtött szubjektivizmussal, s nem a lényeget. Félreértés ne essék, én nem a rendbontókat, az üvöltözőket, a minden ok nélkül rajongókat védem az »agyondolgozott«, pihenni vágyó magyarokkal szemben. Egyszerűen csak felháborít Bertha Bulcsu szűklátókörűsége, amellyel a cikkből kiindulva csak a gyerekekre, s a »zavaros társadalomképpel, hatalomvággyal nekiengedett« tanáraikra teszi a zafiosság ügyét az üdülőkörzetekben. Minden bizonnyal az író is tudja, tapasztalja, hogy elsősorban nem a gyermekkiabálás és zsivaj az, ami környezetünket é s így az üdülőterületeket is zajjal szennyezi...” — Túri András szerint a fejlődő úthálózat, autók, kurjongató részegek és a kutyák ugatása. Balogh Ádám budapesti tanár, mint közvetlenül érdekelt reagált a Bátorságpróba című írásra: „Mint úttörő rendszeresen táborban töltöttem két hetet, később is övezeteként az egész nyarat ennek a romantikus életformának szenteltem. Akkoriban a balatonszepezdi tábor a falu szélén erdőktől, mezőtől övezett elhagyott területen állt... Azóta jelentősen megváltozott a helyezet. A tábort körülvevő erdőt kiirtották, víkendházak tucatjai épültek. Megkezdődött a szomszédokkal a torzsalkodás, ők pihenni vágytak, a táborozók úgyszintén. A gyermekek számára a pihenéshez hozzátartozik a sportolás, a verseny izogalmához a szurkolók hangos buzdítása. A tábori romantikának része a tábortűz, a számháború, az éjszakai riadó és a bátorságpróba... Táborvezetőként én nem azokat a tanárokat jutalmazom, dicsérem, akik »alig bírják elviselni a kollégáikat és titokban olvasgatnak«, mivel ők dolgozni jöttek a táborba és nem művelődni...” Haraszti István, a Magyar Úttörők Szövetsége titkárának a hozzászólásából a legnehezebb idézni, mert felháborodása leginkább egy felrobbant aknára emlékeztet, melynek repeszei szanaszét szállnak: „Lassan nem is számít igazi bátorságnak egyedi, szélsőséges jelenségekből az egész ifjúsági mozgalmat, a pedagógustársadalmat sértő, csaknem rágalmazó sorokat papírra vetni... Ha valaki veszi a fáradságot, és beszélgetni kezd ezekkel a délutáni pihenést zajongással zavaró, a játszótéren labdázó harsány gyermekekkel, rájön, hogy értelmes gondolataik, ismereteik vannak hazánkról, történelmünkről. Ha a beszélgetés fonalát történelmünk kiemelkedően szép időszakára, a Tanácsköztársaságra vezetjük, szinte kivétel nélkül felidéződik mindannyiukban a történelemkönyvek ismert fejezetei, fényképei, a szánalmasan alultáplált proletárgyerekek seregéről, amint boldogan szaladnak a Balaton vizébe...” Kedves Haraszti István, a rágalom annyit jelent, hogy valakiről vagy valakikről rosszindulatúan valótlanságot állítunk. A Szepezdfürdőről hozzám átzarándokolt művész csak azt panaszolta el, hogy a táborokban bömböltetik a hangszórókat, bátorságpróba címén éjszaka födőket vernek össze és rémült ordítozással rohangásznak az erdőben. Ez nem rágalom, hanem a szomorú, reális tény. És tény, hogy a táborok szerte az országban a hangszóróikkal zavarják az emberek nyugalmát. Tárgyalások, kérések, bátortalan tanácsi szabályozások után sem hajlandók a táborvezető tanárok és gondnokok a hangszórókat lehalkítani, vagy leszerelni. Ezzel a társadalmi együttélés szabályait megsértik. A beteges ragaszkodás a hangszórókhoz azért is érthetetlen, mert szükségtelen eszköz az irányításhoz. Ütközetek előtt a parancsnokok több százezres katona tömegeket tudtak és tudnak mozgósítani némán, kizárólag futárok útján. Így volt ez a borogyinói csatatéren, s a második világháború nagy csatáiban is. Érthetetlen számomra, hogy néhány tucat, vagy száz gyereket, akik szabályozott körletekben helyezkednek el, miért nem lehet személyesen irányítani? Kedves tanár urak, a gyermekek „zsibongása” ellen még senkinek sem volt kifogása, az ellen sem, ha fociznak, drukkolnak egymásnak. A hangszóróktól kapnak idegösszeroppanást az emberek, s azokat tanárok kezelik, vagy tanári felügyelettel ifivezetők. A bátorságot csendesebben is próbára lehet tenni, födök és üvöltés nélkül. A korábbi időszakban éjszakai őrségben álltak a gyermekek a tábor sarkainál. Az éjszaka sötétje, a sok furcsa, állatoktól eredő nesz, ágakat moccantó szél a szükséges mértékben próbára tette a gyermekek bátorságát, készségét a felelős helytállásra. A födőverés nem hinném, hogy a bátorság próbája, inkább valami más. A vita mély szomorúsággal töltött el, mert egyetlen olyan levél sem érkezett tanároktól és ifjúsági vezetőktől, melyben a mérlegelési hajlam, vagy a tolerancia legkisebb jele mutatkozna. Senki nem írta, hogy elgondolkodnak a hangszórók használatának dolgán, s a tábori foglalkozásokat igyekeznek csendesebben megoldani, betartani az emberi együttélés szabályait. Reménykedni csak abban lehet, hogy akik hajlamosak elcsendesíteni hangszóróikat, azok nem írtak levelet. Egy VW-Golf áráért Hahn Péter a Magyar Ifjúságban reagált az augusztus 26-i jelenségekre. Talán vitatkozik velem, mintha én feleslegesnek tartanám a tüntetéseket. Azt írja, hogy az NSZK-ban mások tüntetnek és mások építik az óvóhelyeket, melyek drágák és inkább státusszimbólumra emlékeztetnek, mint óvóhelyre. Módos emberek építenek ilyeneket. Szerinte én azt sugalmazom, hogy mi is építsünk atomóvóhelyeket. De ő, Hahn Péter nem épít, rá ne számítsunk. Én nem is számítok. Sajnálom, hogy nem vette észre cikkem hangsúlyait, azt a féltést, amivel népünkre gondolok, az új erkölcsi, gazdasági és katonai kihívások közepett. Véleménykülönbségünk nyilvánvaló. Hahn Péter szerint olcsóbb tüntetgetni, mint óvóhelyeket építeni. Nálam ez az óvóhely úgy szimbolikusan szerepel, Hahn konkrétan érti. Ez érthető. Én kicsit pőrének, idegileg, morálisan ziláltnak érzem magunkat, Hahn nem. Így van ez jól. Ami a konkrétumokat illeti, én, ahogy ezt írtam is, a békemegnyilvánulásokkal mélységesen egyetértek, támogatom, azonosulok velük. Még akkor is, ha néha tartalmatlanoknak tűnnek. Ezek is jelenthetnek valamicskét. Cikkem végére azt írtam, hogy „Nem tudom, nem tudom.” Most sem tudom, hogy kellene-e konkrét óvóhelyeket építeni. De forrásmunkáim szerint ez nem mindig olyan költséges, mint a korábbi példámban, ami nem egy család, hanem ötven személy védelmére szolgál. Az NSZK-ban forgalomba hoztak egy hétszemélyes óvóhelyet is, ami két család számára alkalmas és egy VW-Golf áráért megvásárolható. Ami pedig a sugalmazást illeti ... Semmit sem akartam sugalmazni, de ha Hahn Péternek, vagy másoknak úgy tűnik, akkor úgy vélem, az óvóhely sugalmazást ketten követtük el. Adataimat ugyanis a Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjából, a Világ Ifjúságából idéztem, ami ugyanúgy az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában jelenik meg, mint a Magyar Ifjúság. JÁVORSZKY BÉLA FINNORSZÁGI JEGYZETE: STANDARS Svédországot elhagyva Sundsvall és Vaasa között megint eltűnődhetek, hogyan tudott az ászaid országok között ekkora bizalom kialakulni? Nem hogy útlevelest, de még vámost sem láttam a sundsvalli kikötőben és már előre tudom, nem fogok látni Vaasában sem. Az egy éjszakányi hajóút alatt lesz idő erre bőven, meghányhatom-vethetem tapasztalataimat a Vaasa Express fedélzetén ébren ücsörgő finn vendégmunkások és Norvégiát, Svédországot járt, kissé már kapatos turisták között. Ezek az emberek úgy járnak dolgozni, ismerkedni, szomszédolni egymás országába, ahogy mi Debrecenből Szombathelyre, senki nem kérdi tőlük, hova mennek és miért, ha valami okból ellenőrzés van, elég a személyi igazolványt fölmutatni. Az utazókban senki nem gyanít kémet vagy diverzánst, de csempészt sem, a munkaerő szabadon hullámzik át a tengeren. Egy évtizede még Svédország jelentette a finnek számára a biztos és főleg jó megélhetést, át is költöztek hirtelenében vagy háromszázezren, s lám, mára az irány megfordult, s a munkaerő kezd visszaszállingózni Finnországba. Ezen a hajón is, ülnek jó néhányan, akik a rosszabbodó svéd lehetőségek szorítására döntöttek úgy, hazamennek és inkább otthon, anyanyelvükön próbálnak szerencsét. A hajó kora reggel érkezik Vaasába. A tömeg kizúdul a partra, ki buszra, ki gépkocsira ül, mert a város innen még messze van, jó néhány kilométerre, az erőmű és a hatalmas cukorgyár árnyékában, a kikötősziget mögött. Újra megcsodálom a kétnyelvűséget, a mintaszerűen működő nemzetiségpolitikát, mely talán itt, Pohjanmaa-Österbottenban a legkitapinthatóbb valamennyi kétnyelvű terület közül. A nyugati partvidék lakossága ugyanis svéd, igaz, csak vékony partmenti sáv jelenti ezt a svédnyelvűséget, ám ezen a területen él a finnországi svédség egyharmada, jó százezer ember. A tengerparti városok népe ma már eléggé vegyes, Vaasában például csak harminc százaléka svéd, a város ennek ellenére kétnyelvű (a kétnyelvűséghez a törvény értelmében csak nyolcszázalékos kisebbség vagy háromezer fő szükségeltetik) s a feliratokon túl az üzletekben, vendéglőkben mindenütt lehet svédül rendelni. Előfordul ugyan, hogy a taxisofőr a svédül bemondott címet először hangosan finnre fordítja magának, dehát Gösta Agren barátom szerint ez csak véletlen, „biztosan nemrég költözött ide a fiú, finn vidékről”. Meg kell hagyni, Vaasa és környéke jól példázza a kétnyelvűség lélekgazdagító, s egymás kultúrájának megbecsülésére nevelő előnyeit. Ezt tükrözik a múzeumok, ezt a finn és a svéd színház, ezt a két közösség heti- és napilapjai. A megyei múzeum (Pohjanmaan museo — österbottens museum) rendkívül gazdag néprajzi anyaga, vagy a régi svéd paraszti világot idéző Brage falumúzeum jó példái ennek a kulturális törekvésnek. A nagy szenzáció (legalábbis számomra) mégis a Vaasától tizenhét kilométerre délre, Solf község területén fekvő Stundars kézművesfalu. Stundars gondolata meglehetősen régi. 1938-ban határozta el egy itt élő tanító, Gunnar Rosenholm, hogy megpróbálja diákjai segítségével összegyűjteni az eltűnőben levő paraszti világ még megmenthető tárgyi emlékeit. A gyűjtött anyag egyre duzzadt, de szerencsére vele együtt nőtt a hagyománytisztelő érdeklődés is. 1958-ban létrejött egy egyesület, melynek egyetlen feladata az új kézműves múzeumfalu fölépítése volt. Elkészült, majd 1971-ben hivatalosan is megnyílt a múzeum, mely azonban azóta is épül és bővül, mégpedig részben magánerőből, kalákában, maroknyi megszállott jóvoltából. Ma már harmincöt épület áll: van itt malom, cipész-, asztalos-, kovács-, kőfaragó-, fazekas-, rézműves-, bádogosműhely, van egy kis rézöntőde, de helyet kapott egy falusi bolt és egy postahivatal is, egy füstös szauna, néhány csűr és legújabban egy nyomda, melyben elhelyezték az ország legrégibb működőképes nyomdagépét, a Vaasabladet című helyi lap egykori büszkeségét. Áll egy 18. századi, hatalmas, fából épült parasztház, gazdasági épületestül, és áll Jarl Hemmer író valamikori vaasai lakóháza, melyben ma az író emlékszobáján kívül konyha, étterem, iroda és nagy hangverseny, illetve kiállítóterem működik. Természetes egységként kapcsolódik hozzá a község dombon álló gyönyörű régi fatemploma és a régi temető, túlsó szélén pedig tíz ideszállított és itt újból fölépített régi parasztház, melyet környékbeli értelmiségiek: újságírók, tanárok, építészek (általában a Stundars egyesülés tagjai) hoztak létre saját költségükön, és amelyekben ők maguk laknak. Stundars tehát nem halott múzeum, hanem élő, működő falu. Kézművesbemutatóival, sőt tanfolyamaival, hangversenyeivel, irodalmi estjeivel, képzőművészeti kiállításaival egy egész tájegység szellemi központja. Talán legnépszerűbb eseménye az időről időre megrendezett „kalas”, az österbotteni „lakoma”. Ez a lakoma hosszú asztaloknál fölszolgált két hagyományos helyi fogásból áll: gombóclevesből (túrógombóckákkal és húsdarabokkal) és árpakásából (a mi tejberizsünkhöz hasonló, csak árpából készült cukrozott étel), italként pedig híg házi sört adnak hozzá. És nem hiányzik természetszerűleg a népzene, sőt a néptáncbemutató sem, mely népszerű formában örökíti tovább az österbotteni svéd népi zenekultúra gyöngyszemeit. Standars tovább épül, Magnus Lindholm igazgató szerint rövidesen újabb házakkal (szabó- és kádárműhely, tengerészotthon) bővül a múzeumi együttes, a kulturális rendezvényeket pedig elsősorban irodalmi estekkel szeretnék színesíteni. Szeptemberben Jarl Hemmer finnországi svéd író (1893— 1944) születésének kilencvenedik évfordulóján rendeznek nagyszabású Hemmer-estet, hogy fölhívják a figyelmet Österbotten ne vés, mára azonban kissé elfeledett fiára. Ezzel igyekeznek a környék amúgy színvonalas irodalmi életét a nagyközönség számára is megélénkíteni. Bak Inre rajza ÉLET ÉSf© IRODALOM