Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)

1983-09-16 / 37. szám - Bertha Bulcsu: A Jelenségek nyomán (5. oldal) - Bak Imre: rajza • kép (5. oldal) - Jávorszky Béla: Stundars • jegyzet • Jávorszky Béla finnországi jegyzete (5. oldal)

A 1883. SZEPTEMBER 16. BERTHA BULCSU« A Jelenségek nyomán Panasz és sértettség „Késő délután felharsan az úttö­rőtábor hangszórója. Fülsiketítő. — Készüljünk a kirándulásra! — Reggel ez ébreszt, később öltözkö­désre serkent, strandra mozgósít, ebédre hív, társasjátékot ígér. Az egész környék hallja. Időnként megkérik a táborvezető pedagó­gust, ha lehetne, egy kicsit halkab­ban. Megígéri, meg is tartja, aztán jön az új turnus, új tanárral és kezdődik elölről az egész... Este­ledik. Csend borul Vonyarcvas­hegyre, kivéve a tábori hangszóró harsogását..." — írja Kertész Magda Vonyarcvashegyről szóló ri­portjában, amely a Nők Lapja idei 37. számában jelent meg. Hasonló panaszokat tolmácsol­tam én is az ÉS augusztus 26-i szá­mában. Bátorságpróba című­­ írá­somra zajtól szenvedő emberek és megbántódott tanárok, ifjúsági ve­zetők egyaránt reagáltak. Dr. Tóth Árpádné kétoldalas, sűrűn gépelt levelében többek között ezeket ír­ja: „Az ÉS 1. év augusztus 26-i szá­mában olvastam a »Jelenségek« c. írásában a Bátorságpróba c. részt és mint az ÉS állandó olvasója és ennek nagyon régi tisztelője, sze­retném, ha az abban említett — bi­zony lehetetlen — állapotokkal kapcsolatos problémáinkról meg­hallgatná az alábbiakat: Balaton­­fenyves-alsó üdülőterület közössége nevében 2—3 évvel ezelőtt már le­velezésbe kezdtem a tanácsi szer­vekkel. Kérésünk az volt, hogy az ott működő Pécsi I. és III. kerületi úttörőtáborok és a Somogy megyei KISZ-vezetőképző tábor hangosbe­mondóinak tűrhetetlen, elviselhe­tetlen zavaró használatát ellenőriz­zék és az általuk kiadott tanácsi rendeletben foglaltak alapján ered­ményesen szabályozzák. Három év alatt a Kaposvári járási Tanács, az Országos Környezetvédelmi Hi­vatal és a járási KÖJÁL intézkedé­sei eredménytelenek maradtak pa­naszunk ügyében... Talán azért érint személy szerint engem ily szo­morúan ez az eset, mármint az eredménytelenségem, mert én is felneveltem két fiúgyermeket, mindkettőnek pedagógusi képzett­sége van, de ők nem foglalkozássze­­rűen pedagógusok, hanem a hivatá­suk az. Érzik, tudják, hogyan le­het a gyerekeket foglalkoztatni. És vannak olyan pedagógusok a tábo­rokban is — örömmel tapasztaltuk —, akik ottléte alatt rend, fegyelem van, és másokra is tekintettel van­nak.” Dr. Deme Lászlóné így ír: „... Káptalanfüred a Balaton gyöngyszeme volt az északi parton. Erdővel borított hegyvidék külön­leges mikroklímával, faunával, fló­rával, több, mint száz gombafajtá­val, védett földtörténeti emlékek­kel. Így szívesen telepedtek meg ezen a vidéken a pihenni vágyó kisemberek, akik az itt kimért tel­kekre bérből és fizetésből kupor­­gatták össze a rávalót... Tíz évvel ezelőtt felmérték az erdőt, fákat ir­tottak, és 15—20 kerületi és külön­böző járási tanács faházakkal fel­szerelt úttörőtáborokat épített fel. Természetesen üvöltő hangfalakkal felszerelve, vándor beatzenekarok szerepeltetésével, hideg-meleg víz­zel, ahogy dukál a felnövekvő nem­zedéknek. A táborok mellé és a tá­borokra alapozva az élelmes ma­gánszektor felállította a kis üdítő­ital­ bódéját, de a cola mellett ter­mészetesen szeszes italt is árul, nem kis forgalmat bonyolítva le ve­le ... Káptalanfüreden naponta kétezer gyerek vonul végig nóta­szóval, vezényszóval, jenki sláge­rek és blőd versikék kíséretében... Levelemet olvasva talán úgy tű­nik, hogy úttörőmozgalom ellenes vagyok. Erre a mozgalomban eltöl­tött hosszú időm a cáfolat. Évekig táboroztattam, de sátorban, ma­gunk teremtette körülmények kö­zött, hangfal nélkül, meghitt kis közösségekben, maradandó élmény­nyel gazdagodva. Táborhelyeinket magunk határoztuk meg, szem előtt tartva, hogy hazánk minél több tá­ját megismerhessük. Nem volt ná­lunk összkomfort, de nem is folyt a szennyvizünk az úttesten, és jár­ványos megbetegedés miatt nem kellett bezárni a táborunkat, mint a káptalanfüredit.. Szakmabeli kolléga, Szabadi Sán­dor is a zajra panaszkodik. Zuglói lakása mellett téeszüzemágak tele­pedtek meg, s azóta nincs nyugal­ma. Ráadásul kis, száz négyszögöles telkén, a Kamaraerdő alatt is utol­érte a zaj. A szomszédban pingpong­asztalt állítottak fel, s azóta ahogy írja. .....rádióüvöltés, ricsaj, rö­högés töri össze itt is a csöndet, ahol valaha szőlősgazdák, ősziba­rack-termelők csendes-szorgos mun­­kája folyt... De ez csak szerényke előzetes ahhoz képest, ami ezután várható. Nem messze tőlünk kivág­va sok fát, szőlőt, hatalmas szóra­koztatókombinátot építenek...” A sértődött tanárok eléggé szi­gorúak velem. Túri András azt írja Kecskemétről, hogy: „...Bertha Bulcsú Bátorságpróba című cikké­ben kissé eldobta a sulykot. Való­ban csak a jelenségeket látja, azt is túlfűtött szubjektivizmussal, s nem a lényeget. Félreértés ne es­sék, én nem a rendbontókat, az üvöltözőket, a minden ok nélkül ra­­jongókat védem az »agyondolgo­­zott«, pihenni vágyó magyarokkal szemben. Egyszerűen csak felhábo­rít Bertha Bulcsu szűklátókörűsége, amellyel a cikkből kiindulva csak a gyerekekre, s a »zavaros társada­lomképpel, hatalomvággyal nekien­gedett« tanáraikra teszi a zafiosság ügyét az üdülőkörzetekben. Minden bizonnyal az író is tudja, tapasz­talja, hogy elsősorban nem a gyer­mekkiabálás és zsivaj az, ami kör­nyezetünket é s így az üdülőterü­leteket is zajjal szennyezi...” — Túri András szerint a fejlődő út­hálózat, autók, kurjongató részegek és a kutyák ugatása. Balogh Ádám budapesti tanár, mint közvetlenül érdekelt reagált a Bátorságpróba című írásra: „Mint úttörő rendszeresen táborban töltöttem két hetet, később is­­ öveze­teként az egész nyarat ennek a ro­mantikus életformának szenteltem. Akkoriban a balatonszepezdi tábor a falu szélén erdőktől, mezőtől öve­zett elhagyott területen állt... Az­óta jelentősen megváltozott a helye­­zet. A tábort körülvevő erdőt kiir­tották, víkendházak tucatjai épül­tek. Megkezdődött a szomszédokkal a torzsalkodás, ők pihenni vágytak, a táborozók úgyszintén. A gyerme­kek számára a pihenéshez hozzá­tartozik a sportolás, a verseny izo­­­galmához a szurkolók hangos buz­dítása. A tábori romantikának ré­sze a tábortűz, a számháború, az éjszakai riadó és a bátorságpró­ba... Táborvezetőként én nem azo­kat a tanárokat jutalmazom, dicsé­rem, akik »alig bírják elviselni a kollégáikat és titokban olvasgat­nak«, mivel ők dolgozni jöttek a táborba és nem művelődni...” Haraszti István, a Magyar Úttö­rők Szövetsége titkárának a hozzá­szólásából a legnehezebb idézni, mert felháborodása leginkább egy felrobbant aknára emlékeztet, melynek repeszei szanaszét száll­nak: „Lassan nem is számít igazi bátorságnak egyedi, szélsőséges je­lenségekből az egész ifjúsági moz­galmat, a pedagógustársadalmat sértő, csaknem rágalmazó sorokat papírra vetni... Ha valaki veszi a fáradságot, és beszélgetni kezd ezekkel a délutáni pihenést zajon­gással zavaró, a játszótéren labdá­zó harsány gyermekekkel, rájön, hogy értelmes gondolataik, ismere­teik vannak hazánkról, történel­münkről. Ha a beszélgetés fonalát történelmünk kiemelkedően szép időszakára, a Tanácsköztársaságra vezetjük, szinte kivétel nélkül fel­­idéződik mindannyiukban a törté­nelemkönyvek ismert fejezetei, fényképei, a szánalmasan alultáp­lált proletárgyerekek seregéről, amint boldogan szaladnak a Bala­ton vizébe...” Kedves Haraszti István, a rága­lom annyit jelent, hogy valakiről vagy valakikről rosszindulatúan valótlanságot állítunk. A Szepezd­­fürdőről hozzám átzarándokolt mű­vész csak azt panaszolta el, hogy a táborokban bömböltetik a hang­szórókat, bátorságpróba címén éj­szaka födőket vernek össze és ré­mült ordítozással rohangásznak az erdőben. Ez nem rágalom, hanem a szomorú, reális tény. És tény, hogy a táborok szerte az országban a hangszóróikkal zavarják az embe­rek nyugalmát. Tárgyalások, kéré­sek, bátortalan tanácsi szabályozá­sok után sem hajlandók a tábor­vezető tanárok és gondnokok a hangszórókat lehalkítani, vagy le­szerelni. Ezzel a társadalmi együtt­élés szabályait megsértik. A bete­ges ragaszkodás a hangszórókhoz azért is érthetetlen, mert szükség­telen eszköz az irányításhoz. Üt­közetek előtt a parancsnokok több százezres katona tömegeket tudtak és tudnak mozgósítani némán, kizá­rólag futárok útján. Így volt ez a borogyinói csatatéren, s a második világháború nagy csatáiban is. Érthetetlen számomra, hogy né­hány tucat, vagy száz gyereket, akik szabályozott körletekben he­lyezkednek el, miért nem lehet személyesen irányítani? Kedves tanár urak, a gyermekek „zsibongása” ellen még senkinek sem volt kifogása, az ellen sem, ha fociznak, drukkolnak egymásnak. A hangszóróktól kapnak idegössze­roppanást az emberek, s azokat ta­nárok kezelik, vagy tanári felügye­lettel ifivezetők. A bátorságot csendesebben is próbára lehet ten­ni, födök és üvöltés nélkül. A ko­rábbi időszakban éjszakai őrségben álltak a gyermekek a tábor sarkai­nál. Az éjszaka sötétje, a sok fur­csa, állatoktól eredő nesz, ágakat moccantó szél a szükséges mérték­ben próbára tette a gyermekek bá­torságát, készségét a felelős helyt­állásra. A födőverés nem hinném, hogy a bátorság próbája, inkább valami más. A vita mély szomorúsággal töl­tött el, mert egyetlen olyan levél sem érkezett tanároktól és ifjúsági vezetőktől, melyben a mérlegelési hajlam, vagy a tolerancia legkisebb jele mutatkozna. Senki nem írta, hogy elgondolkodnak a hangszórók használatának dolgán, s a tábori foglalkozásokat igyekeznek csende­sebben megoldani, betartani az emberi együttélés szabályait. Re­ménykedni csak abban lehet, hogy akik hajlamosak elcsendesíteni hangszóróikat, azok nem írtak le­velet. Egy VW-Golf áráért Hahn Péter a Magyar Ifjúságban reagált az augusztus 26-i jelensé­gekre. Talán vitatkozik velem, mintha én feleslegesnek tartanám a tüntetéseket. Azt írja, hogy az NSZK-ban mások tüntetnek és mások építik az óvóhelyeket, me­lyek drágák és inkább státus­­szimbólumra emlékeztetnek, mint óvóhelyre. Módos emberek építe­nek ilyeneket. Szerinte én azt su­galmazom, hogy mi is építsünk atomóvóhelyeket. De ő, Hahn Pé­ter nem épít, rá ne számítsunk. Én nem is számítok. Sajnálom, hogy nem vette észre cikkem hang­súlyait, azt a féltést, amivel né­pünkre gondolok, az új erkölcsi, gazdasági és katonai kihívások kö­­zepett. Véleménykülönbségünk nyilvánvaló. Hahn Péter szerint ol­csóbb tüntetgetni, mint óvóhelye­ket építeni. Nálam ez az óvóhely úgy szimbolikusan szerepel, Hahn konkrétan érti. Ez érthető. Én ki­csit pőrének, idegileg, morálisan ziláltnak érzem magunkat, Hahn nem. Így van ez jól. Ami a konkrétumokat illeti, én, ahogy ezt írtam is, a békemeg­nyilvánulásokkal mélységesen egyetértek, támogatom, azonosulok velük. Még akkor is, ha néha tar­talmatlanoknak tűnnek. Ezek is je­lenthetnek valamicskét. Cikkem végére azt írtam, hogy „Nem tudom, nem tudom.” Most sem tudom, hogy kellene-e konk­rét óvóhelyeket építeni. De forrás­munkáim szerint ez nem mindig olyan költséges, mint a korábbi példámban, ami nem egy család, hanem ötven személy védelmére szolgál. Az NSZK-ban forgalomba hoztak egy hétszemélyes óvóhelyet is, ami két család számára alkal­mas és egy VW-Golf áráért megvá­sárolható. Ami pedig a sugalmazást ille­ti ... Semmit sem akartam sugal­mazni, de ha Hahn Péternek, vagy másoknak úgy tűnik, akkor úgy vélem, az óvóhely sugalmazást ketten követtük el. Adataimat ugyanis a Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjából, a Világ Ifjúsá­gából idéztem, ami ugyanúgy az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondo­zásában jelenik meg, mint a Ma­gyar Ifjúság. JÁVORSZKY BÉLA FINNORSZÁGI JEGYZETE: STANDARS Svédországot elhagyva Sunds­­vall és Vaasa között megint eltű­nődhetek, hogyan tudott az ászaid országok között ekkora bizalom ki­alakulni? Nem hogy útlevelest, de még vámost sem láttam a sunds­­valli kikötőben és már előre tu­dom, nem fogok látni Vaasában sem. Az egy éjszakányi hajóút alatt lesz idő erre bőven, meg­­hányhatom-vethetem tapasztalatai­mat a Vaasa Express fedélzetén ébren ücsörgő finn vendégmunká­sok és Norvégiát, Svédországot járt, kissé már kapatos turisták között. Ezek az emberek úgy jár­nak dolgozni, ismerkedni, szom­­szédolni egymás országába, ahogy mi Debrecenből Szombathelyre, senki nem kérdi tőlük, hova men­nek és miért,­­ ha valami okból ellenőrzés van, elég a személyi igazolványt fölmutatni. Az utazók­ban senki nem gyanít kémet vagy diverzánst, de csempészt sem, a munkaerő szabadon hullámzik át a tengeren. Egy évtizede még Svéd­ország jelentette a finnek számá­ra a biztos és főleg jó megélhe­tést, át is költöztek hirtelenében vagy háromszázezren, s lám, mára az irány megfordult, s a munka­erő kezd visszaszállingózni Finn­országba. Ezen a hajón is, ülnek jó néhányan, akik a rosszabbodó svéd lehetőségek szorítására dön­töttek úgy, hazamennek és inkább otthon, anyanyelvükön próbálnak szerencsét. A hajó kora reggel érkezik Vaa­­sába. A tömeg kizúdul a partra, ki buszra, ki gépkocsira ül, mert a város innen még messze van, jó néhány kilométerre, az erőmű és a hatalmas cukorgyár árnyékában, a kikötősziget mögött. Újra megcsodálom a kétnyelvű­séget, a mintaszerűen működő nemzetiségpolitikát, mely talán itt, Pohjanmaa-Österbottenban a leg­­kitapinthatóbb valamennyi két­nyelvű terület közül. A nyugati partvidék lakossága ugyanis svéd, igaz, csak vékony partmenti sáv jelenti ezt a svédnyelvűséget, ám ezen a területen él a finnországi svédség egyharmada, jó százezer ember. A tengerparti városok né­pe ma már eléggé vegyes, Vaasá­ban például csak harminc száza­lék­a svéd, a város ennek ellené­re kétnyelvű (a kétnyelvűséghez a törvény értelmében csak nyolc­­százalékos kisebbség vagy három­ezer fő szükségeltetik) s a felira­tokon túl az üzletekben, vendég­lőkben mindenütt lehet svédül rendelni. Előfordul ugyan, hogy a taxisofőr a svédül bemondott cí­met először hangosan finnre for­dítja magának, dehát Gösta Agren barátom szerint ez csak véletlen, „biztosan nemrég költözött ide a fiú, finn vidékről”. Meg kell hagy­ni, Vaasa és környéke jól példáz­za a kétnyelvűség lélekgazdagító, s egymás kultúrájának megbecsü­lésére nevelő előnyeit. Ezt tükrözik a múzeumok, ezt a finn és a svéd színház, ezt a két közösség heti- és napilapjai. A megyei múzeum (Pohjanmaan museo — österbottens museum) rendkívül gazdag néprajzi anyaga, vagy a régi svéd paraszti világot idéző Brage falumúzeum jó pél­dái ennek a kulturális törekvés­nek. A nagy szenzáció (legalábbis számomra) mégis a Vaasától tizen­hét kilométerre délre, Solf község területén fekvő Stundars kézmű­vesfalu. Stundars gondolata meglehető­sen régi. 1938-ban határozta el egy itt élő tanító, Gunnar Rosen­­holm, hogy megpróbálja diákjai segítségével összegyűjteni az eltű­nőben levő paraszti világ még megmenthető tárgyi emlékeit. A gyűjtött anyag egyre duzzadt, de szerencsére vele együtt nőtt a ha­gyománytisztelő érdeklődés is. 1958-ban létrejött egy egyesület, melynek egyetlen feladata az új kézműves múzeumfalu fölépítése volt. Elkészült, majd 1971-ben hi­vatalosan is megnyílt a múzeum, mely azonban azóta is épül és bő­vül, mégpedig részben magánerő­ből, kalákában, maroknyi meg­szállott jóvoltából. Ma már har­mincöt épület áll: van itt malom, cipész-, asztalos-, kovács-, kőfara­gó-, fazekas-, rézműves-, bádo­­gosműhely, van egy kis rézöntőde, de helyet kapott egy falusi bolt és egy postahivatal is, egy füstös szauna, néhány csűr és legújab­ban egy nyomda, melyben elhe­lyezték az ország legrégibb műkö­dőképes nyomdagépét, a Vaasabla­­det című helyi lap egykori büsz­keségét. Áll egy 18. századi, hatal­mas, fából épült parasztház, gaz­dasági épületestül, és áll Jarl Hemmer író valamikori vaasai la­kóháza, melyben ma az író em­lékszobáján kívül konyha, étterem, iroda és nagy hangverseny­, illet­ve kiállítóterem működik. Természetes egységként kapcso­lódik hozzá a község dombon álló gyönyörű régi fatemploma és a ré­gi temető, túlsó szélén pedig tíz ideszállított és itt újból fölépített régi parasztház, melyet környék­beli értelmiségiek: újságírók, ta­nárok, építészek (általában a Stundars egyesülés tagjai) hoztak létre saját költségükön, és ame­lyekben ők maguk laknak. Stun­dars tehát nem halott múzeum, hanem élő, működő falu. Kézmű­vesbemutatóival, sőt tanfolyamai­val, hangversenyeivel, irodalmi estjeivel, képzőművészeti kiállítá­saival egy egész tájegység szelle­mi központja. Talán legnépszerűbb eseménye az időről időre megren­dezett „kalas”, az österbotteni „la­koma”. Ez a lakoma hosszú aszta­loknál fölszolgált két hagyomá­nyos helyi fogásból áll: gombócle­vesből (túrógombóckákkal és hús­darabokkal) és árpakásából (a mi tejberizsünkhöz hasonló, csak ár­pából készült cukrozott étel), ital­ként pedig híg házi sört adnak hozzá. És nem hiányzik természet­szerűleg a népzene, sőt a néptánc­bemutató sem, mely népszerű for­mában örökíti tovább az österbot­teni svéd népi zenekultúra gyöngy­szemeit. Standars tovább épül, Magnus Lindholm igazgató szerint rövide­sen újabb házakkal (szabó- és ká­dárműhely, tengerészotthon) bővül a múzeumi együttes, a kulturális rendezvényeket pedig elsősorban irodalmi estekkel szeretnék színe­síteni. Szeptemberben Jarl Hem­mer finnországi svéd író (1893— 1944) születésének kilencvenedik évfordulóján rendeznek nagysza­bású Hemmer-estet, hogy fölhív­ják a figyelmet Österbotten ne­­ vés, mára azonban kissé elfele­dett fiára. Ezzel igyekeznek a kör­nyék amúgy színvonalas irodalmi életét a nagyközönség számára is megélénkíteni. Bak Inre rajza ÉLET ÉSf© IRODALOM

Next