Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-29 / 30. szám - Lázár István: Mit kell kiirtani? • Ami éppen az eszembe jut (4. oldal) - Jávor Ottó: Adakozó öregek (4. oldal)
LÁZÁR ISTVÁN, AMI ÉPPEN AZ ESZEMBE JUT Mit kell kiirtani? Dr. G. L., a biológiai tudományok kandidátusa teljes névvel, címmel ellátott levelet közölt Fecskeirtás cím alatt az Esti Hírlap június 21-i számában. A levelet, amely drámaian ecseteli a helikopteres szúnyogirtásnak áldozatául esett fecskeszülők, meg a fészekben éhen pusztuló fecskeárvák sorsát, azért nem idézem bővebben, mert a lapban június 28-án ellenlevél jelent meg, amelyben a KÖJÁL illetékese közli: 1. a helikopterről permetezett szúnyogirtó vegyszerek — ezt sokszoros ellenőrzés és megfigyelés tanúsítja — melegvérű állatokra veszélytelenek; 2. a főváros térségében 1983- ban június 21-ig szúnyogirtás még nem folyt. (Amint utóbb megtudtam, az első irtóhadjáratra itt az idén június 26-án, 27-én és 28-án került sor.) A fenti eset elsősorban arra példa, hogy a természet- és környezetvédelem oly fontos ügyének is igen sokat árthat, ha úgy járunk, mint a balga pásztorfiú, aki unalmában annyiszor riasztotta farkashírrel a falut, hogy amikor valóban jött a farkas, akkor már nem siettek a segítségére. Éppen elég sűrűn fordulnak elő és súlyosak a valódi tragédiák, az igazi károk, a tényleges bűnök, nagy hiba tehát álhírekkel, felületes megfigyelésekből eredő vaklármával félrevezetni a közvéleményt. Csakhogy a szúnyogirtással a fő baj nem az, hogy a fecskéknek ugyan aligha, a méheknek viszont árt, vagy hogy megkezdését későre kell időzíteni, mert különben elpusztulnak azok az árvaszúnyogok, amelyek teljesen ártalmatlanok, viszont nélkülözhetetlenek a vízi táplálékláncban. Az a gond inkább, hogy a szúnyogirtás úgy, ahogyan ma nálunk folyik — olyan technikai apparátussal, annyi költséggel, ami és amennyi jut rá — lényegileg hatástalan. Az irtás ugyanis egyrészt egy keskeny vízparti sávra korlátozódik, miközben a virulens szúnyogok életük során negyedszáz kilométert is képesek vándorolni, így hát kívülről vígan berepülnek a „megtisztított” sávba. Másrészt a szúnyogpopulációk születése, megjelenése igen hullámzó, a hőmérsékleti és a csapadékviszonyok szerint. Szúnyogirtó apparátusunk viszont szinte csak mechanikus időközönként tudja munkáját végezni, nincs módja alkalmazkodni a várható szúnyogrohamok csúcspontjaihoz. (Nota bene, magam, mint hétvégi leányfalui polgár, nemigen tudtam még összefüggést megállapítani a szúnyogcsípéseim száma és a légi permetezés között. Nyirkos és meleg idő után jöttek, hűvösebb és szárazabb időben kevésbé zavartak.) Vegyünk egy másik példát. Évtizedek óta, ha valahol veszett rókáról jött a hír, azt majdnem biztosan követte a rókairtás híre is. A logika egyszerű. A ma már ritka, de még mindig tragikus hatású veszettség egyik fő terjesztője a róka. Ha tehát kiirtjuk a kedves Vak komát, vége a veszettségnek... Csakhogy Vuk nemcsak a gyerekek kedvence, hanem biológiailag igen életrevaló lény. Eleink azt mondták: a természet nem tűri a vákuumot? Annyi biztos: ha a róka észreveszi, hogy körülötte megritkult vagy eltűnt a rókakonkurrencia, nemi élete aktivizálódik, korábban párosodik, egy évben akár többször is fiai és több kicsinye lesz, amelyeket azután könnyebb is fölnevelnie, hiszen zsákmányszerző területe megnőtt, így azután ma — mondják a rókaológusok —, annyi irtás után több a róka Magyarországon, mint bármikor. A veszettség ellen pedig felvilágosítással és a szokott Pasteur-oltással kell védekezni, és pont. Komolyabb és nehezebb ennél a kullancskérdés. Ez ahhoz hasonló, mint a szúnyogé ott, ahol még van malária vagy a ceceléggé álomkóros területen. Az a rovar, amely az emberre súlyos, olykor halálos betegségeket visz át, valóban nem érdemel kíméletet, annál kevésbé, mert a kullancsnak néven nevezhető haszna sincs, még annyi se, mint a szúnyognak (a táplálékláncban), nem is szólva a rókáról, amely a természet háztartásának fontos eleme. Igen ám, csakhogy a kullancs vegyszeres kiirtása olyan elképesztő munkát és pénzt igényelne, s annyira terhelné a talajt és az élővilágot mérgekkel, hogy a hatékony kullancsirtás — egészen szűk területeket nem számítva, amilyen esetleg egy-egy strand lehet — egyszerűen megoldhatatlan. Mégis, emlékszünk, néhány éve, amikor drámai megbetegedések kisebb sora rázta meg a közvéleményt, több sajtóorgánum szinte hisztérikusan ostromolta az illetékeseket, hogy az ország kullancsfertőzött területeit mielőbb tisztítsa meg. A lárma azóta elcsendesült. Kullancs van. Megbetegedés kevésbé — vagy csak nem tudunk róla? De mi a tanulsága a részben rokon, részben eltérő szúnyogróka- és kullancstémának? A józanabb és képzettebb biológusok rég tisztában vannak vele, hogy bizonyos élőlényeket, bárha károkat okoznak is — részben nem lehet kiirtani, csak körülhatárolt helyeken átmenetileg gyéríteni; részben nem szabad vagy szabadna elpusztítani, mert a réven többet vesztünk, mint nyerünk a vámon, vagy azért, mert a kezdetben gyérülő populáció még virulensebb lesz, vagy azért, mert a kiirtott állat helyét az ökoszisztémában más nem tudja kellően betölteni. Maradván a két látványos példánál: miért akkor a látványos, ám kétséges vagy kétségtelenül negatív hatású szúnyog- és rókaellenes inváziók sorozata? Nos, ezek a látszatcselekvés tipikus esetei. Akármi is a végeredmény, a közvéleményt megnyugtatja, hogy vegyszerszagú felhőt húzva elszállt fölötte a helikopter, s ha ezután is csípi a szúnyog, ezt már egyéni balszerencsének véli. Ugyancsak a hír után, hogy veszett róka tetemét lelték valahol, jól levezeti az ösztönös aggodalmat az újsághír, hogy füstfáklyákkal irtják kotorékaikban a rókacsaládokat. Csakhogy az a „közvélemény”, amely ilyenkor megnyugszik, kikből is áll? Fejtegetésünk itt a társadalomlélektan és a tájékoztatáspolitika kényes talajára tévedt. Sajtónk egyik fennkölt hivatása, hogy a széles tömegeket szolgálja, begyűjtse és felhangosítsa kritikai észrevételeiket és közérdekű kívánságaikat. Ez rendben is van. Gyakran azonban mindössze néhány ember áll az ilyen kívánságok mögött, aki veszi a fáradságot és fölemeli a telefont vagy megírja olvasólevelét, ingerülten hánytorgatva föl, hogy hány szúnyog csípte meg a hét végén és hogy miért tartja az állam a KÖJÁL-t? Uborkaszezonban különösen jól jön néhány ilyen levél, s ezek föltupírozásával dokumentálni lehet, hogy milyen harcos az újság, mennyire a dolgozó nép ütőerén tartja kezét. Egy-egy ilyen gyökérzetű sajtókampány azután már maga is az álcselekvés példája, miközben újabb álcselekvést indít útjára: magát az irtóhadjáratot, aminek több a zaja, mint az eredménye. (Amennyire emlékszem, gyerekkoromban is csíptek a szúnyogok, a kertben, a Bodrog partján, az Ó-Bodrog-menti Berekben, erdei kirándulásokon. Ilyenkor rámszóltak, hogy ne vakard, kisfiam, mert akkor csak rosszabb lesz. Nem volt viszont szúnyogriasztó SZUKA-krém, sem spray; szúnyoghálót ugyan lehetett kapni, de inkább a legyek ellen szolgált. Az agrárgazdaság mind nehezebben küzd meg az irtani valókkal, s ha a vegyi eljárásokról nem tud gyorsa áttérni a biztosabb és kevésbé káros biológiai módszerekre, súlyos éveknek nézünk elébe. A házgyári építkezés a házi rovarirtás egészen új gondjait zúdította ránk. A vetési varjú olyan szívós, életrevaló, hogy baljós álmainkban már mint a jövő század egyetlen madártúlélője károg. Szó sincsen arról, hogy semmit nem kellene irtani vagy gyéríteni. De hogy mit, hol és mennyire kell, lehet és érdemes? BEÜLD. I JÁVOR OTT5: Adakozó öregek Az árnyakkal betelten mire lel az, aki nem tud, de nem is akar szabadulni az árnyaktól? Ha megy, jajgató szélként csapkodnak melletted, mint a lenyilazott kérők lelkei Homérosznál. Ha megállsz, vállad mögé sorakoznak, s ha föllépsz a sziklára, csak a csönd sikerít, hiába várod Éva hangját, az Úr biztatását Vagy mégsem? Bocsor István sírján arányos, klasszicizáló emlék. Itt nyugszik a tudós professzor és felesége, szemben a nagyanyám, dédapám, nagybátyám, néném, édesbátyám, a sírkövek ritmusa magyaros tizenkettesekben követi egymást a puszpángok között... A pápai öreg kollégium terme ... Van, kinek hiányzik fél keze, fél lába. Ilyenek is járnak Pápán iskolába... A költészet élővé teszi a holtakat, a meghalt időt is. Tarczy Lajos és Petőfi Sándor ... lobogómmal még találkozol... Az én kardom sem fűzfal Amott a Böröczkyek. De mennyi Böröczky! Ott lakott Rab, amott Trócsányi tanár úr... Ott Bodolay tanított... Ennyi marad meg egy emberből, tanárból? De milyen sok ez. Itt a Jókai utca, a Kollégium, ott volt valamikor a Szélesvíz, a vízimalmok helye, a feltárt városfal, a Tapolcának nyoma sincs, de épült fedett uszoda ... Szavakká oldódnak a kövek, a szavak kővé keményednek, az élet vizei örvénylik körül őket. A nagytemplom két, nyitott tornyában megmozdulnak a harangok. Látni s hallani őket. ★ Lámpagyújtás előtt K. B. a szürkületben fehéren a fehér párnán. Nem vészes, csak egy kis meghűlés, hörghurut... K. B. unokanővérem férje, 76 éves. A pápai színházról beszélgetünk, vajon miért bontották le a harmincas évek derekán, holott valamikor Jászai Mari is ... K. B. óvakodik a vádaskodástól, csak a tényeket sorolja. Semmi bohémes elragadtatás, pedig nagyapjának könyvei jelentek meg a múlt században, nem is akármilyen beszédekkel, versekkel, apja Párizsban tanulta a festészetet, míg a pénzszűke haza nem parancsolta, s a bátyja is írt verseket, s orvosi precizitással csak adatokat rögzít. Mellesleg anyai nagynénje Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő. K. B. tisztviselő volt, negyvenöt évi állami szolgálat után ment nyugdíjba 1680 forinttal. Ma már 2800 forint a nyugdíja. Az asztal mellett lapozom a Pápai Hírlap 1928. április 7-i számát. Jól szerkesztett lap, íme, egy hír: „A Nemzeti Színház megépítése ügyében Klebelsberg kultuszminiszter által megindított akció sikerrel biztatólag indul. Az akció élére a miniszter Kertész K. Róbert államtitkárt delegálta. Több vármegyei törvényhatóság nagyobb összegeket szavazott meg e célra. Rakovszky, volt belügyminiszter, a közmunkatanács elnökévé történt kineveztetése alkalmából, egész miniszteri nyugdíjáról lemondott mindaddig, míg a felépítéshez szükséges összeg együtt nem lesz.” Szegény Rakovszky! Remélem, azért nem kopott föl az álla. Mert, ugye, a Nemzeti! Hiszen még tanítottam az Árpád ébredését, pedig akkor is zsúfolt volt a tanterv, talán benne se volt, csak az ember mégis... Hogyan is mondja Vörösmartynál a napszámos: Két álló hétig hordtam a követ... mármint ingyen, ugye. S az öreg sóhaja: Ifjú valék, midőn e ház falát Épülni vártam, s bíztak mindenek. Azóta elhagyott az ifjúság. Hiú reményben múlt el jobb korom... Most sincs Nemzeti, mondja K. B. és sóhajt. Megfúvom a védekező harsonákat, hogy azért van színház, igaz, nem az igazi, de azért... hogy kapacitás, pénz, ahogy félpercenként halljuk: a nagyságrend ... hogy nem is érdemes beszélni róla, mert minek, nem is nézik jó szemmel, ha valaki... Nem fúvok meg semmit Bámulok a szürkületben, s arra gondolok, hogy a tervek, statisztikák igen gyakran tévednek, mert nem számolnak valami olyannal, ami a hadvezérek, a futballkapitányok előtt sem világos, hogy... Ekkor megszólal K. B., pedig szívesen áldoznék valamit én is a nyugdíjamból a színház fölépítésére. ★ Azt hiszem, történelmünk közelmúlt évtizedeit különösen azok sínylették meg, akik azelőtt is közbülső helyen voltak az uralkodó osztályok és a munkásság, szegényparasztság között: a tisztviselők, a kisfizetésű értelmiségiek, az adóval, nyomorral kínlódó iparosok, kiskereskedők. Amikor fordult a helyzet, ők ugyanott maradtak, ahol voltak, a társadalom közteseként, csak az ázsiójuk zuhant rettenetes mélyre. Mert egy vidéki tanár tekintély volt a maga körében, még a bankigazgató is előre köszönt neki, bár, ha akarta, úgy rakhatta zsebre, hogy kezét sem kellett kinyújtania. Ahogy ezt leírom, már sorakoznak az ellenérvek, az csak látszat volt. Különben is, hány iskola, tanár volt egy vidéki városban akkor, hány ma? S a foglalkozási tekintély csökkenését nem ellensúlyozza az általános művelődési lehetőség megteremtése? Jobb volt azt számolgatni, mikor érek a VIII. fizetési osztályba, a VII. első fokozatába, a vI. harmadikba? Dehogy volt jobb! De ma nem azt számolják, mikor érek a... mikor kapok ... Netán mikor mehetek nyugdíjba? És egy volt bankigazgatónak megfelelő mai állásban levő vajon előre köszön-e a tanárnak, feltéve, ha véletlenül nem tanítja a fiát? És ha a felsőbbség úgy döntött, nem rúghat ki, nem helyezhet át pedagógust annak tudta nélkül vagy tiltakozása ellenére a tanítás kezdete előtt két nappal? Sokáig lehetne folytatni a pengék csattogtatását. Tény, hogy ennek a nem vagyonra, társadalmi rangra, hanem az önérzetét saját szerény munkájára alapozó rétegnek kicsúszott lába alól a talaj. Elsősorban nem az anyagi mellőzöttség, hanem az erkölcsi bántások törték össze őket. A rettenetes skatulyák, a származási besorolások, az X-ek, melyekből csak a dörzsöltek — főleg iparosok— tudtak gyermekük számára egy igazgató vagy párttitkár jóindulatával A-t (alkalmazott), netán M-et (munkást) fabrikálni. De ennek a rétegnek többnyire nem volt tehetsége az ügyeskedéshez. Mások kiszolgálására nevelődött, hát szolgált tovább, fogcsikorgatva, rokkant lélekkel, szidva a rendszert, ugyanakkor vörösre tapsolva a tenyerét. Nem cinizmusból. Inkább szolgaságból. Függő helyzetének a tudatából. És azért is, mert tisztelte a formákat, ragaszkodott hozzájuk, ez pedig bizonyos röghöz kötöttséget jelentett Ez a röghöz kötöttség, a formák betartása ugyanakkor nagy erő is lehet. És lám, azzá is lett, amint azt tapasztaltuk — különösen az idős generáció érzékeny erre —, hogy kezdenek megváltozni a rossz formák, az újak, ahogy kötelességük, nem leszorítják, hanem kibontakoztatják az értékes tartalmat ★ K. B. szívesen adna közcélra csekély nyugdíjából. Hogy ez mit jelent, tudjuk anélkül is, hogy hivatkoznék dr. Fekete Gyula létminimum-számításaira. A fehérvári kalaposmester, Smohay Lajos, szép házát ajándékozta végrendeletileg a városra, tudósok, művészek lakásának, múzeumnak. Miért tette? Miért ne tette volna? Emlékszem, ott állt az ARAK-pályán, a vaskorlát mellett, sohasem ült föl a hatalmas fatribünre, melyet a kommün után internált vöröskatonák építettek, onnan nézte a sárga-zöld , mezeseket, némán. Nem úgy, mint Bebesi kárpitos, kinek éles hangja szinte szétmetszette a morajt, ő csak akkor kiáltott föl, ha Varga Tülühöz került a labda Rendszerint ott volt a MÁV-Eörepaiján is, bár a kék-fehérek mindig kikaptak a pápai Perutztól. Vörösesszőke, magas, jól öltözött férfi volt. Óriás. Mint kiderült, nemes értelemben vett úr. Sokat sétált, rendszerint egy-két barátjával. Tekintetével birtokba vette a barokk kapukat, a földbe süppedt köveket, a feszületet a barátok temploma oldalán, a 10-es huszárok emlékművét, az egész Kossuth utcát, a Velinszkylakótelep magas házait. Vagyis dehogy kellett birtokba vennie, hiszen benne élt, az övé volt, ahogy ő a városé, melynek minden sarka súgott valamit, régit és újat. A dialektikának ez az egységgé simult emberségszintézise rajzolta arcára a mosolyt. Mert mindig mosolygott. Tízéves koromban nála vásároltam, elsős gimnazista, az Yblgimnázium vörös bársony bocskaisapkáját. Mosolyogva tette a fejemre. Mozdulata, ma már tudom, nem eladói, hanem útravalót adó gesztus volt. K. B. is mosolyog, és felajánl 2800 forintnyi nyugdíjából. Ugyanakkor jól tudja, hogy vannak tíz-húsz-harminc, és ki tudja, hány ezer forintos havi keresetek. Vajon a szocialista milliomosok mennyit volnának hajlandók? Eszébe se jut megkérdezni. Azt is mosolyogva említi, hogy a szívkórházban milyen zsúfolt, rossz szobát kapott, mert a jó szobának „ára” van. Ahogy mindennek. A maszek taxis baksist ad a szállodaportásnak, hogy őt hívja a külföldi vendéghez, ad a szerelőnek, a benzinkutasnak, a szerelő a műszaki, cikk árusítójának, az az elosztónak, az elosztó a másik elosztónak ... K. B. nyugodtan fekszik a párnán. Kívül van az ördögi körön, amely lassan minden tagunkat gúzsba köti. Az ő nyugdíjából senkinek se adhat. Csak az államnak, ha kérne valami szép, országos ügyre, amelyből neki tán semmi haszna nincs, annak a színháznak a függönye nem ő előtte megy fel. A békekölcsön jegyzések ízetlen pressziói után honnan ez az adakozó nagyvonalúság? Az okok közt bizonyára ott az idős emberek széles távlatokat átfogó életismerete, a lényeg kiszűrése a hordalékból. Az a bölcsesség, amely másfajta prizmán át nézi a jelenségeket, mint aki mindenben csak önmagát látja. S hogy ez így van, abban része van a közösségnek is, a mi közösségünknek, amely föltette magában, hogy megvalósítja a soha-nem-voltat, megkísérli helyreállítani az ember méltóságát Érzik ők ezt, és hálásak érte. Nemcsak egy-egy — a szaladó árakhoz képest — jelentéktelen nyugdíjemelésnek, a lakbérmegállapításokkor tapasztalt humanizmusnak örülnek, hanem minden apró mozzanatnak, amely a megbecsülésnek, társadalmunk érettségének a jele. legyen az egy udvarias köszönés, hentesboltbeli tréfa átadott hely a buszon Túl vannak a más korosztályokra oly jellemző sértődöttségen talán a kuporgatás korszakán is, felismerve, hogy adni „királyi delog*. ★ Lámpát gyújtunk Madách Imre a könyvespolcon Nem véletlen, hogy ismét több érdekes tanulmány jelent meg Az ember tragédiájáról, legutóbb Hubay Miklóstól. András Lászlótól Bizonyára az sem véletlen, hogy újra meg újra odafordulunk a nagy műhöz, választ keresünk kételyeinkre, erőt szeretnénk meríteni biztatást kapni Nemcsak mi, hanem az előttünk, levők is A csöndes felszín alatt, a fehér párnán egy nemzedék folytatja a maga szemérmes módján a heroikus küzdelmet De e korosztály tagjai igazából már csak az utánuk következőkben bíznak Ezért igyekeznek még ránk testálni a sokasodó évektől egyre fényesebb tekintetüket. 1983. JÚLIUS 29.