Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-08 / 23. szám - Szilágyi Ferenc: Csoma-művek magyarul • reflexió | Visszhang • Váncsa István: A székely bódhiszattva örömei (És 1984. május 11.) (2. oldal) - Scheiber Sándor: Új könyvek a Gólemről • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Csizmadia Ervin: A laikus „viszonylagossága” • reflexió | Visszhang • Miklós Pál: A képlopás után (ÉS 1984. május 4.) (2. oldal) - Ifj. Kunt Ernő: rajza • kép (2. oldal)
ÉLET ÉSf® IRODALOM VISSZHANG Csoma-művek - magyarul Az Élet és Irodalom május 11-i számában A székely bódhiszattva örömei címmel Váncsa István ismertetést írt Körösi Csoma Sándor négy fő művének hazai reprint kiadásáról, amely az Akadémiai Kiadó gondozásában a Csoma-bicentenáriumra jelent meg Terjék József angol nyelvű bevezetőivel s Csoma-életrajzával. Az ismertetés e sorokkal zárul: „Csoma elérte azt.hogy kétszázadik évfordulóján Magyarországon ... végre kiadták a teljes életművét. Okunk van remélni, hogy a legközelebbi kerek évforduló napvilágra segíti a magyar nyelvű tibetisztikai irodalmat is. Mondjuk, az ötszázadik.” Annak, hogy angol bevezetőkkel jelentek meg e kötetek, s Csorna tanulmányai, előszavai is az eredeti angol nyelven kerültek kiadásra, megvolt az oka: nyilvánvalóan nem annyira a hazai közönségnek, mint inkább a nemzetközi tudományosságnak szánta az emlékbizottság és a kiadó ezt az igen szép kiadványt (amelyből Csorna körüli társadalmi munkám jutalmául én is kaptam egy sorozatot). Ezek a könyvek azonban itthon nem — illetve nemcsak — azt a célt szolgálják, mint külföldön. Ahogy a nagy vándor írta volt Enyedre, mikor 1835- ben szűkebb hazájába 10-10 példányt küldött haza műveiből: „Nem a célból küldöttem ezen könyveket, mintha azokat Erdélyben tanulni kellene, hanem hogy lennének mintegy bizonyságai háládatosságomnak s ázsiai tanulmányaimnak, s hogy míg a tudósok ezekről ítéleteket megteszik, lássa a világ, hogy az ázsiai tudományosság kútfejei megnyitására mi is tettünk valamit.” Pontosság okából azonban nem árt utalnunk rá, hogy a kerek másfél száz éve Kalkuttában megjelent szótárnak és nyelvtannak- r.e.n e). az első reprintje: a nyelvtan TEJJÍT-ben Kínában jelent meg — angol vállalkozásként — kalózkiadásban, a szótár pedig 1973-ban Új-Delhiben. Most tehát a leforgott 150 év alatt harmadszor látnak világot ezek az alapművek, igazolva Giuseppe Tucci szavait, hogy „senkinek sem sikerült azóta sem többet, sem jobbat nyújtania”. De a tanulmányok (Tibetan Studies) sem most jelennek meg először kötetben: nagy részüket kiadta Duka Tivadar, a műkedvelő Csoma-kutató (48-as honvédszázados, majd brit-indiai katonaorvos) Londonban, 1885-ben, angol nyelvű Csoma-monográfiájában, s annak magyar változatában, ugyanabban az évben (Körösi Csoma Sándor dolgozatai. Bp. 1885.). Az angol nyelvű változat megjelent reprint kiadásban is, Új-Delhiben 1972-ben; a t bicentenáriumi hazai kiadás azonban nem azonos ezzel. E. Denisson Ross, a kalkuttai Bengáli Ázsiai Társaság könyvtárosa (aki nagy elődje kedvéért megtanult magyarul is) 1912-ben Kalkuttában a Journal of the Asiatic Society of Bengal folyóiratból adta ki új lenyomatban a magyar tudós ott megjelent tanulmányait; ennek a repriktnek reprintje a jubileumi kiadvány III. kötete, (különben Duka magyar nyelvű Csoma-monográfiája is megjelent a jubileumi reprintben, a budapesti Buddhista misszió kiadásában). A IV. kötetet — Sanskrit-Tibetan English Vocabular — megjelenését szintén E. D. Rossnak köszönhetjük; ő adta ki Csorna hagyatékából 1910-ben, majd a folytatását 1916-ban (a befejező részt pedig, 1944-ben egy kollégája adta közre, minthogy Ross 1940-ben meghalt). Voltaképp tehát csak a Vocabulary (szanszkritül Mahavyutpatti „Nagy kifejtés”, „Nagy szómagyarázat”) , jelent meg másodízben most a jubileumra. A szótárak s a nyelvtan magyar nyelvű kiadásának nem volna értelme, a túlságosan szakmai jellegű tanulmányoknak sem (bár egy részüket Duka lefordította, s a Buddha életéről és tanításáról szóló nagyobb tanulmány is megjelent magyarul, két kiadásban is, a Kriterion Kiadó Téka sorozatában, 1978-ban és 1982-ben). Van azonban még egy Csoma-mű, amely beletartoznék az összkiadásba:levelezése. Az elmúlt három évtized alatt több ízben nyújtottam be javaslatot a magyar, angol és latin nyelvű levelek, jegyzetekkel kísért szövegkritikai kiadására (az idegen nyelvű leveleknek vállalva szabatos magyar fordítását is), de eddig csak Csorna levelesládájának népszerűbb — bár jegyzetes, s újrafordított — kiadásáig juthattam el, a Magyar Ritkaságok sorozatban. Én azonban derűlátóbb vagyok, mint Váncsa István, az 500. évfordulónál előbb, a tudós halálának 150. évfordulójára, 1992-re is el tudom képzelni a Csoma-levelezés szövegkritikai, betűhív kiadását. Igazi szép orientalista feladat, amely egyaránt nyereséges lesz a hazai, s a nemzetközi tudományosságnak—-,s, a „székely bodhiszatt.Sá” - ,isl.örülni fog neki —„ velem együtt. •" . .. . .. Szilágyi Ferenc kis népnyelvben pedig esetlen, otromba, bárdolatlan, együgyű ember.” A Magyar Nemzet június 2-i számában ez olvasható: „Nyugodtanhasználhatom a többesszámot, amikor azt mondom: nem sokat tudunk e névről. A szótár jiddisként tartja számon.” A szó nem jiddis, hanem klaszszikus héber. Egyszer fordul elő a' ' Bibliában (Zsolt, 139: 16.): „Idomtalan testemet (goimi) látták szemeid.” A Gólem-monda középkori, s csak a 18. században kötötték a prágai rabbi személyéhez. Korábban másokhoz. Részletesen szóltam erről a MIOK 1981/82-es Évkönyvében (397—406.). Bővítették megjelenik a közeljövőben Folklór és tárgytörténet című könyvem III. kötetében. A monda útját a magyar irodalomban németül is vázoltam (Orbis Litterarum. 38. 1983. 87—91). Mindezt nem ismételtem volna el, ha nem tennék hozzá valamit. Az utolsó években megnőtt az irodalom érdeklődése a monda iránt, összefügg talán a komputerrel, a robotemberrel, amelynek előképe. Három könyv jelent meg róla. Az első szerzője Gershon Winkler. 35 éves mindössze Dániából költözött az Egyesült Államokba. Itt és Jeruzsálemben folytatta judaisztikus tanulmányait. Kiadói és pedagógiaimunkásságot fejt ki. Könyve (The Golem of Prague, New York, 1980.) a Gólem-mondákat szöveghű angol fordításban mutatja be — tizenkét fejezetben. Tanulmány előzi meg a kabbaláról és, benne a műember , készítéséről. A másik kettő bibliofil kiadvány. Írói híresek. I. B. Singer egy maroknyi Gólem-mondát költ át. Dedikációja így hangzik: „Ajánlom ezt a könyvet az üldözötteknek és elnyomottaknak mindenfelé, öregnek és fiatalnak, zsidónak és nem zsidónak, abban a reményben, hogy a hamis vádak és gonosz szándékú rendeletek kora egyszer majd elmúlik.” A Gólemet ugyanis Lőw rabbi ezek ellen indította mindig. A kötetet Uri Shulevitz megragadó illusztrációi kísérik (The Golem. New York, Farrar Strans Giroux, 1982.), a A harmadik mű Eli Wieselé (The Golem. New York,'-1963'.). Tőle még nem fordítottak nálunk, pedig megérdemelné. Nagy író. Ő is átkölti a mondákat. A kiválasztott anyag általában más, mint a Singer által előadott. Van közöttük egy ismert történet, de eddig a Gólem-mondák közt nem találtam. Ezzel külön kívánok foglalkozni. Nem lenne érdektelen, ha a két utóbbi mű egyikét fordításban megismernék a magyar olvasók is. Scheiber Sándor Nézzük, mitmond Miklós Pál, aki állításával pozdorjává is zúzza mindazt a maréknyi tudást, amelynek az átlagos magyar halandó a birtokába juthatott: „Képeket és más műkincseket napjainkban naponta lopnak világszerte. Pontosabban: naponta 33 esetben — amit a HVG 1983/47. számában közölt kitűnő összeállításból kiderül (az egyetlen okos és hasznos tájékoztatásból, ami az ügy folyamán napvilágot látott)”. A lényeg, a zárójelben, napnál világosabb. Tekintve azonban, hogy az említett HVG-tanulmányt nem olvastam, rá kellett döbbennem: félre vagyok, illetve voltam informálva, méghozzá sokmillió honfitársammal együtt. Akik tehát nem jutottakeme egyetlen autentikus iromány birtokába, azok bizony nem tudnak semmit! Lehet, hogy erős túlzás Miklós Pál megállapítása, mindenesetre bennem megfogalmazódik a kérdés: manapság hogyan alakít ki az ember véleményt bizonyos jelenségekről? A magamhoz hasonló laikusok nyilván a tömegkommunikáció áldásos tevékenységéből alakítják ki a maguk „hiszekegyét”. Vagy ellesett-elkapott félmondatokból, féltitokban elhullajtott tudásmorzsákból. Így történhetett meg, hogy én is megelégedjem a felelősök megbüntetését szorgalmazó vélemények naiv ismételgetésével. Ahelyett, hogy a bonyolultabb összefüggéseket kerestem volna. Most Miklós Pál írása fölnyitotta a szemem. Valóban ezernyi ága-boga, megannyi vetülete van ennek a képlopási históriának, amelyek szokás szerint a társadalmi közmorálhoz, semléletváltozáshoz „futnak ki”. De ha valóban ilyen súlyos kérdésekről van szó, ha az ügynek a közművelődés egészét érintő tanulságai is vannak, vajon miért nem értesülhetett eddig erről az, aki tisztán kívánt látni? Miért csak bizonyos „kiválasztottak”-nak adatott meg, hogy az igazságot megismerjék, miközben mások (minden bizonnyal a túlnyomó többség) élt tovább botor tévhitben? Bennem ez az egész képlopásügy a saját véleményemmel szembeni kételkedést erősítette fel. Mert, hiába, követtem, feszült , figyelemmel a beszámolókat, nyilatkozatokat, elemzéseket, hiába próbálkoztam meg valamiféle álláspontot kialakítani, az — most már látom — szükségképpen korlátolt volt. Oktondi törekvés volt csupán, amikor az ember azt hiszi, van értelme annak, hogy véleménye legyen, amely elidegeníthetetlenül az övé, amelyet egyedül ő alakít ki, s amely valóban magyarázat. De ha eddig nem egészen olyan írások láttak napvilágot, amelyek engem, az olvasót reálisan tájékoztattak volna, akkor hihetek-e magam ilyen „dezorientált” véleményének hasonló helyzetben. Amikor a mostanihoz hasonlóan megkapom a lehetőséget arra, hogy a valóságnak erről vagy arról a szeletkéjéről önálló, felelős véleményt alkossak? Bízhatom-e akkor a saját ítéleteimben, amelyek kártyavárként omolhatnak össze, mihelyt egy csöpp „információ” kerül a rendszerbe? Nem is tudom hirtelen, mit gondoljak. Főképpen azonban köszönet Miklós Pálnak, aki fontos cikkében saját „viszonylagosságomra” rádöbbentett. Nem mintha megnyugtatott volna. Csizmadia Ervin Új könyvek a Gólénál Az Élet és Irodalom egyik olvasója azt kérdi: ......hol beszél a Biblia a Gólemről? Ugyan hol? Hisz a Gólem a kabbalisztika terméke, a 16.. században élt, mechanikával, fizikával, csillagászattal is foglalkozó Juda ben Becálel prágai rabbi formálta agyagból... A Gólem szó jelentése göröngy, idomtalan tömeg, majd agyagember, a jid * '. Ifj. Kunt Ernő rajza A laikus „viszonylagossága” Egyszerű újságolvasóként szeretnék Miklós Pál cikkének (A képlopás után — Élet és Irodalom, május 4.) egyetlen állításához kapcsolódni. Azért csupán egyhez, mert ez mélyen elgondolkodtatott arról a szerepről, amit olvasótársaim tömegeivel együtt jómagam is betöltöttem a képlopás utáni hónapok eseményeiben. IRODALMI DOLGOK RENDJE (Folytatás az 1. oldalról.) Még mindig nem értem a végére. Hatásosabban lehetne élni a díjak kiosztásával is. Ma az a gyakorlat, hogy egyszer egy évben vagy még ritkábban ítélik oda a valamirevaló díjakat, de akkor ömlesztve, mindent egyszerre. Annyi a kitüntetett, hogy a közönség akkor is csak egy töredékükre tud felfigyelni, ha különben mindenki érdekelné. Ráadásul a díjakat általában sok év munkájáért, egész, fél vagy negyed életműért adják, nem pedig egy-egy sikeres, kiemelkedő alkotásért, a díjazottat tehát nehéz a művel azonosítani. Lehet, hogy valakinek tavaly hatalmas sikerű regénye jelent meg, de díjat majd csak három év múlva kap. Holott ha a teljesítmény és az elismerés időben is közelebb kerülne egymáshoz, a közönség is közelebb kerülne az irodalmi és a művészeti élet folyamataihoz, vagyis beavatottabb és ennek következtében még érdeklődőbb, még kíváncsibb lehetne. Mindezzel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az irodalmat be kell kapcsolni a modern világ modern információs iparába, mert különben úgy tűnik föl, mintha nem a mai, hanem a tegnapi kor művészete volna. Az irodalomról ugyanúgy tájékoztatni és vitatkozni kell, mint más, gyakran jóval kevésbé fontos eseményekről. Erre pedig nemcsak azért van szükség, hogy népszerűsíteni lehessen az irodalmat, hanem elsősorban azért, mert ellenkező esetben az irodalom nem kapná meg az őt megillető helyet a társadalomban, és lassanként olyan sarokba szorulna, amelyből csak huszárvágásokkal, mesterséges szenzációkkal, botrányokkal törhetne ki. Fiatal magyar író könyve tehát a dolgok mai rendje szerint (még) megjelenik, néhányan elolvassák, néhányan írnak is róla és kész. A gazdasági és vele a könyvkiadási helyzet azonban belátható időn belül nem javul, így hamarosan könnyen megeshet, hogy a már nem olyan fiatal magyar író könyve meg se jelenik, hiszen nem lesz rá vevő. Az író, az irodalom, a közönség és a társadalom érdekében ezért az irodalomnak támadásba kell lendülnie. A világban ugyanis elég gyorsan változik a dolgok rendje; az irodalmi dolgok rendje sem maradhat változatlan. Szerkesztői üzessetek T. LUKÁCS MÁRIA, BUDAPEST. Az Intermental című nemzetközi videokazetta-magazin ismertetése (Széky János: Variációk hat kazettára, május 25-i szám) fölkeltette olvasóink kíváncsiságát, egyszersmind kételyeit is, tudniillik abban, hogy láthatja-e valamikor. „Hogyan lehet hozzájutni, vagyis ki forgalmazza és milyen formában?*’ A hatórás program hozzáférhető U—Matic (low band), VHS és Betamax-rendszerű kazettán. Magyarországon a Balázs Béla Stúdió forgalmazza (1026. Budapest, Pasaréti út 122.; Tel.: 387- *83. — Durst György), az egész világon pedig az Intermental Koordinációs Központ (Intermental Coordinationszentrale: Dr. Veruschka Body, Schulstrasse 22., Dr. 5042 Gymnich BRD. Tel.: 00 49- 2235-7 56 77). BOCSKAI LÁSZLÓ, BUDAPEST. Levélírónk nehezményezi, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik szolgáltatása — hanglemezek átjátszása hangszalagra — pénzbe kerül. Az átjátszási költség percenként egy forint, így panaszkodik levélírónk: „Nagyon szomorú, hogy már a klasszikus zenén is busás hasznot akarnak s tudnak húzni.” Panasza részben érthető. Az utóbbi évtizedekben megszoktuk hogy a kultúra olcsó, szinte hévleges összeget kell fizetni a látogatásért satöbbi. Az a következtetése — mely szerint a könyvtár az átjátszási díjakból busás hasznot húz —, mégis nagy túlzás. Gondoljon arra: az amortizációs költségek is többre rúgnak, mintha használati díjak. Egyebekről nem is szólva. SALAMON LAJOS, BUDAPEST. „Elragadtatással olvastam lapjuk május 11-i számában, Juhász Ferenc rapszodikusan elégikus hangvételű megemékezését Radnóti Miklós születésének 75. évfordulója alkalmából. Ugyanekkor bátor vagyok az önök — s egyben a szerző —, szíves figyelmét felhívni egy kellemetlen tárgyi tévedésre, mely két mondatban is szerepel: »Radnóti Miklós! Mikor ő meghalt, Petőfi Sándor már hatvan éve halott volt. Hatvan éve tűnt el nyomtalanul a földben.« Radnóti mártírhalálakor (1944.) Petőfi nem 60, hanem már kilencvenöt éve nyugodott a jeltelen sírban. A költő nyilvánvalóan Radnóti halálának évét a születési évével (1909) tévesztette össze.” Nem tévesztette össze. Sajnos, sajtóhiba és nyomdai figyelmetlenség esete forog fenn. SZALAI LÁSZLÓ, BUDAPEST. Olvasónkra mély benyomást gyakorolt Pilinszky János K-oratóriumának tévéváltozata. Az iránt érdeklődik, számíthat-e arra, hoy a mű nyomtatásban is megjelenik. Pilinszky műve nyomtatásban is olvasható, megjelent a Nagyvárosi ikonok című kötetben (1970). ZSIGMOND GYULA, BUDAPEST. „A Magyarország május 27-i számában a 2. oldalon közli, hogy az einstein mint új időegység ,csak áprilisi tréfa volt a Berliner Zeitungban. A Magyarország után az ÉS is beugrott a tréfának, 2:0, a Berliner Zeitung javára” — tájékoztat kedves olvasónk, némi kárörömmel. A „gólt” elismerjük, de a bíró nem biztos, hogy megadná, hisz mi is csak tréfálkoztunk a furcsa híren. N. K. GÁBOR, GYŐR. „T. Szerkesztő Elvtárs! Én ma egy jogi kérdésben szeretnék önökhöz fordulni. Nekem nagyon regényes életem volt ma úgy tűnik... mint egy álom. 1931. júli. 26-án születtem Budapesten a Föld utcában. (II. ker.). Iskoláimat az Apát utcai elemi iskolában, majd a Kórház utcai polgáriban folytattam és az Árpád Gimnáziumban fejeztem be az 1949—50-es tanévben. Irodalmi és pedagógiai ambícióim miatt (Anyám kedve ellenére) a Gyógypedagógiai Főiskolát akartam elvégezni, de a nyári gyakorlat után az ELTE Bölcsészkarán végeztem 1954-ben mint egyszakos történész. Később szereztem egy magyar szakos diplomát. Harminc éve vagyok pedagógus, ebből az utóbbi tizennégy éve kollégiumi nevelőtanár vagyok. Ma már nincsenek irodalmi ambícióim, de úgy gondolom, hogy az én életem nemcsak egyedi, hanem tipikus életút is egyben. Visszatérve a jogi oldalra, az a kérdésem, hogy egy író-riporter megírhatná az én boldogtalan pokoljárásomat 1949-ig, vagy boldog férfikoromat 1955 után. Ami közben volt, azúgysem lényeges.” Olvasónk ajánlkozását készséggel adjuk közre. Hátha akad olyan író, aki történetét hajlandó volna még a leírtaknál is regényesebb formában önteni. 1984. JÚNIUS 8.