Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-20 / 29. szám - Fábri Péter: Az elvárazsolt hangok. Itáliai emlék • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Benkő Attila: Eltűnt személy | Park • vers (14. oldal) - Cziráki Lajos: rajza • kép (14. oldal)

Néha oly dolgok esnek meg velünk életünkben, melyek­nek bár jelentőségével teljesen tisztában vagyunk, mégis, nemhogy elmondani nem merjük őket másoknak, de még azt sem igen tudjuk, mihez is kezdjünk velük magunkban, s mi­­féle következtetéseket merészeljünk levonni megtörténtük­ből. Mivelhogy kényelmesen elrendezett világunkban nincsen skatulya a százfiúkra, amelybe belegyömöszölhetnénk őket. Nos, én már a halállal cimboráló öregemberré lettem, ki­nek ha félnivalója van még, arról úgyis az Úristen előtt kell számot adnia nemsokára. Miért is immáron meg merem val­lani nektek, embertársaim, hogy életem során többször is lát­tam és hallottam oly dolgokat, melyeknek oka és magyaráza­ta — tán csekély figyelmet érdemlő, de jól meggondolt véle­ményem szerint — kívül esik az általunk átlátható okok és magyarázatok körén. Ezen dolgoknak egyikét kívánom mos­t megörökíteni ebben a följegyzésben, nem tagadva az okító és nevelő szándékot. A történetnek, melyet elmondandó vagyok, abban az élet­korban voltam szem- és fültanúja, melyben a fiúk már kezdik szégyellni, hogy a templomi kórusban még a szoprán szóla­mot kelljen énekelniük. Ez idő tájt minden nyarat unokabá­tyám kastélyában töltöttem. Gyönyörű vidéken, Giovettóban állott ez a kastély, Veronától kissé északra, az Alpok lábánál, nem messze a festői szépségű és titokzatos Garda-tó vizétől, melyhez néhanapján tettünk is egy-egy kirándulást. Kell-e mondanom, mit jelentettek ezek a nyarak egy, a messzi Északról jött, de származásában és szívében déli ifjúnak? Atyám ugyanis a Velencei Köztársaság konzuljaként került Poroszországba, majd megházasodván, Vesztfáliában települt főúrnál. Szerepeikkel különben olyannyira egyek voltak — és ez mégiscsak a régi stílust dicséri, melyben mindig csak a da­rab változott, de a szerep soha —, hogy magam például nem is tudtam mást róluk, mint színpadi nevüket, amit ugyan az is magyaráz, hogy gyermek lévén, engem előadás után mindig aludni küldtek, s hogy a rangkülönbség okán nappal is távol kellett maradnom tőlük. No meg ők viszont amúgy is nappal aludtak. Így hát mindannyian azok voltak ők számomra, akiknek szerepeikben mutatkoztak. Különösen hármójukat szerettem: a csavaros eszű cselédlányt, a roppant vonzó és életvidám Colombinát, aztán a férjét, illetve aki a darabok végén min­dig azzá lett, s mint utóbb megtudtam, valójában is az volt, vagyis a furfangos inast, Zannit, meg a toldott-foldott ruhá­ban tarkálló, bánatos képű Arlecchinót, kit szegényt amazok ketten mindig megtréfáltak. De mint nemsokára kiderült, a folyton kigúnyolt és kinevetett Arlecchino mégiscsak jó barát­ja volt a másik kettőnek, s gyermeki sejtésem nem csalt, amikor együtt és egyszerre szerettem ezt a három embert —■ az alább következőket kissé megelőlegezve annyit mondhatok itt erről, hogy bizonyos értelemben ők is együtt és egyszerre szerették magukat. Ha szabad most öreg fejjel ilyen távoli múltakról véleményt nyilvánítanom, hát úgy látom a mából, hogy ők hárman voltak a trupp legtehetségesebb és legjobb színészei. Ami egyébként korántsem ugyanaz; ha viszont egy­azon művészről mondható el, az a legnagyobb dolgok egyike, mert kétségkívül csak a tehetség és a mesterségbeli fortélyos ügyesség találkozása az, ami maradéktalanul fölkelti bennünk a szép egységnek a kellem által sugallt érzetét FÁBRI PÉTER, AZ ELVARÁZSOLT HANGOK Itáliai emlék­ ­e. A legenwaldi kastélyt, melyben ezeket a sorokat írom, a dicső emlékezetű uralkodótól, II. Frigyestől kapta volt nász­ajándékul. S innen utaztam én minden nyár elején boldog várakozással Giovettóba. Mielőtt azonban félreértenének, meg kell jegyeznem, hogy én a német teleket legalább annyi­ra szerettem, mint a talján nyarakat, mert amily ragyogva zöldellnek a fák Itáliában, éppoly ragyogón fehérült a hó Ger­mániában. Isten mindenüvé osztott egy keveset a teljesség­ből Mielőtt azonban elmondanám e történetet, szólnom kell néhány szót a környezetről, a giovettói kastélyról és főleg an­nak parkjáról mert ez utóbbi meglehetős fontos szerephez jut majd elbeszélésemben. A kastélyt csak nemrégiben építették, franciás ízléssel; emelete nem volt bár, de a mellékszárnyak által rajzolt fél­körív határozottan monumentális benyomást keltett a szem­lélőben, hogy azután a nagyságnak ez az érzete, közelebb jut­ván, teljesen föloldódjék az ablakeretek cikornyáiban a pár­kányokról szétindázó kacsaringókban, s keltsen végül az egész épület, a félkörív közepén, a kocsifeljáró alatt állván olyan hatást, mintha valami tündér­­törpévé varázsolt volna, bennünket, és lakásunkul adott volna egy filigránokkal díszísssé tett ékszeres dobozt. - r , ...• -a És a park! Nos, a park a valódiság és a szemfényvesztés elegyes csodája volt. Ami igazi volt, annak itt műformát köl­csönöztek, a valóságos dolgokat viszont brilliáns utánzatok mímelték. A bokrokat és a fákat találékony kertészek a leg­különfélébb tárgyak és állatok formáira nyírták, élő anyag­gal dolgozó szobrászok módjára; emlékszem például egy élő­sövényből kialakított asztalra, mely körül a kellő módon ülte­tett és metszett rózsabokrok karosszékeket formáztak; de volt itt vágtázó ló alakjára nyírott fűzfa és japáni pagodát idéző selyemfenyő is. Míg viszont vékony, festett lécekből és szí­nes papírosokból egész kis virágzó lugast varázsoltak a park közepe táján. E lugas mellett volt található az a kis tavacska, melyet az Élet Vizének neveztek, és ennek az elnevezésnek nem egyéb oka volt, mint az, hogy ebben a tóban nem lehe­tett megfulladni, mert ennek a tónak a vize a fából volt! A simára csiszolt deszkákat ügyes mesterek festették kékeszöld­re, de oly csalékonyan, hogy aki látta csupán és belelépni nem próbált, egész természetességgel hihette a tavacska fodrozó tükrét, melyről még a környező lugas tükörképe sem hiány­zott, valóságos víznek. Elmés szerkezetek még néhány­ csóna­kot is ringattak a párt mellett, hogy a megtévesztés minél teljesebb legyen. Magam is éveken át hittem valódinak a lu­gast a kis tóval, s tévedésemről az világosított föl, hogy egy forró nyári napon egyszer úszni akartam a tavacska vizében ,—­ de természetesen sehogyan sem sikerült elmerülnöm benne.­­ A parkban tehát nyargaltak a fák, virágzott a selyempa­­pír és csobogott a deszka. És ez a különös környezet talán né­mileg magyarázza történetem különösségét is. Azon a nyáron a hetente többször is megrendezett hang­versenyek, táncmulatságok és maszkabálok mellett Velencé­ből érkezett színészek is szórakoztatták Giovetto vendégeit. Ezek a játszók ebben az időben kezdtek kiszorulni a városok­ból, melyekben terjedőben volt a híres Goldoni úr által ki­módolt újfajta vígjáték, mit a belgamaszkok nemigen állhat­ták, mert ők a rögtönzést, a helyhez és időhöz való alkalmaz­kodást tekintették a színház java-borsának, és erre bizony az újmódi vígjáték nem nyújtott nekik alkalmat. No meg nyil­ván a szövegtanuláshoz sem fűlött a foguk. Ezért aztán a vi­déket járták, s néha hónapokig játszottak egy-egy gazdagabb Bár nekem eleinte még csak föl sem rémlett, hogy ezek az emberek a színpadon kívül is élnek, később mégiscsak kiala­kult bennem egy homályos sejtés, miszerint talán mégsem foszlanak szét estéről estére a semmibe, lelépvén a deszkák­ról. Egyre kíváncsibb lettem, de nappal változatlanul nem állott módomban találkoznom velük. Unokabátyámék bár nyájas és jólelkű, de a hagyományokhoz, s így a rang- és ha­gyományadta különbségekhez mereven ragaszkodó, tisztelet­­reméltóan régimódi emberek voltak, s el sem lehetett kép­zelni, hogy én az ő tudtukkal — tehát nappal, amikor neve­lőim révén minden lépésemet számon tartották — nemhogy szóba álljak e komédiásokkal, de akár csak a legcsekélyebb je­lét adjam annak, hogy játékukon túl is érdeklődöm irántuk. Ha valami tilos, akkor megvalósításához csak a még tilosab­bon át vezet út — minden gyerek ismeri ezt az aranyszabályt. Én is így határoztam el, hogy, ha nappal még csak a közelébe sem mehetek három kedvencemnek, hát majd éjjel lesem meg őket! Egy este a komédia végeztével illően elbúcsúztam bátyá­­méktól, s az egész vendégseregtől és szobámba mentem. Rövid fertályóra múlva azonban kimásztam az ablakon, s a bokrok között meglapulva örömmel láttam, hogy a vendégek átvo­­­nulnak a bálterembe, míg viszont a színészek ott tesznek-vesz­nek a színpad körül, a kellékeket rakják éppen rendbe. Már nem emlékszem pontosan, hogy miért is vajon, de tény, hogy végül csak Colombina, Zanni és Arlecchino maradtak a park­ban, a többiek eltűntek valahová. Közelebb húzódtam, s egy százados tölgyfa árnyékából figyeltem, hogy szeretett belga­­maszkjaim a lampionok libegő fényében ülvén csöndesen be­szélgetnek, mint más közönséges halandók. El sem kellett volna rejtőznöm persze, minthogy ők talán még létezésemről sem tudtak, jelenlétemről pedig még úgyse, akár melléjük ül­hettem volna, talán akkor is láthatatlan maradok a számukra. Hogy ültek és beszélgettek, ez engem jobban meglepett, mint ha komoly unokabátyámat bukfencezni látom. Némi csa­lódottságot éreztem. Ahhoz túl messze álltam, hogy szavaikat is érthettem volna. Gesztusaik egyszer csak élénkebbek let­tek, nyilván vitázni kezdtek valamin. Colombina kedves oda­adással mosolygott Zannira — látszott rajta, hogy valamit kérni akar tőle. Zanni tartásában azonban fáradt tagadás tük­röződött. Arlecchino úgy ült, maga elé meredve, mint aki tel­jesen átadja magát a többiek akaratának — csak akkor né­zett föl, s ez nála fölért egy mosollyal, ha Colombina egyszer­egyszer odapillantott rá. De a vita hevében még ő is tett egy­két mozdulatot a kezével. Egyszer csak Colombina egy kendőt rántott elő a blúzából és unszolóan Zanni felé nyújtotta. Ek­kor megértettem: szembekötősdit akart játszani, és Zanni ez ellen tiltakozott az előbb. Arlecchinónak nyilván mindegy volt. Végül természetesen Colombina akarata győzött, és ját­szani kezdtek. Zanni volt a hunyó. Szemére kötötték a kendőt és néhány­szor meg is forgatták. Colom­­inának és Arlecchinónak a sa­ját nevüket kiáltozva kellett bújniuk előle. A játéknak ebben a változatában az a szabály, hogy a hunyónak, mikor meg­érint valakit, azonnal ki kell mondania az illető nevét, és ha tévedne, a kendő továbbra is a szemén marad. Akik bújnak, azoknak viszont nem szabad csöndben maradniuk. Ezt a játé­kot magam is sokszor játszottam a pajtásaimmal, s rangbéli körben még unokabátyám sem átallotta efféle gyermekségek­kel múlatni az időt. Csalódottságom teljes volt. Hát a színé-­­­szek is csak azt játsszák, amit mi, közönséges halandók? Ál­mos is voltam ráadásul, úgyhogy már-már visszamentem vol­na aludni a szobámba. Hanem ezt a helyzet lehetetlenné tette. A gelosik ott szaladgáltak körülöttem, s mert nem akartam, hogy észrevegyék: kilestem őket, nekem magamnak is hol egy fa, hol egy bokor mögé kellett bújnom, miközben többször el­futott mellettem Colombina és nevetve kiáltozta: Colombina! Colombina! És Arlecchino, akinek minden kiáltása úgy hang­zott, mint egy lemondó legyintés: Arlecchino... Arlecchino... Ami azt illeti, Zanni elég ügyetlenül csetlett-botlott, egyszer még orra is esett, de talán csak a nagyobb mulatság kedvéért. Játék közben egyre távolabb kerültünk a kastélytól, már a park közepe felé jártunk. Egyszer csak Colombina futás köz­ben elkapta Arlecchinót, s miközben ismét elkiáltotta saját nevét, átölelte a fiút, aki meg­ijedtében mi mást tehetett vol­na egyebet, mint hogy ő is elkiáltotta magát: Arlecchino!... És akkor Colombina magához szorította és megcsókolta őt , már futott is tovább. Hanem mi történt?! Colombina, tovább szaladván, a játék szabályai szerint tovább kiáltozott. De nem a saját nevét kiabálta, hanem Ar­­lecchinóét! Arlecchino pedig Colombinát kiáltott — és a be­kötött szemű Zanni mégsem vette észre a csetét! Mert csókjuk pillanattól fogva Colombina Arlecchino hangján és Arlecchi­no Colombina hangján kiáltozott! Abban a csókban kicserélődött a hangjuk! És ezt a bekö­tött szemű Zanni nem tudhatta. Mondanom sem kell, hogy mind a ketten nagyon megré­mültek. Én is megrémültem, de engem szerencsére senki sem csókolt meg, s amúgy is némán álltam ott, részint, amiért ed­dig js, hogy föl ne fedezzenek, részint pedig természetesen a döbbenettől. Azok ketten ijedtükben abbahagyták a kiabá­lást, mire Zanni rájuk szólt, hogy így­ nem lehet játszani. Ak­kor aztán folytatták, és most már nagyon vigyáztak, nehogy Zanni bármelyiküket is elkapja, mert akkor levehe­ti szeméről a kendőt, hogy megnézze, eltalálta-e, kit fogott el, s abban a pillanatban kiderül a csere! Colombina persze nem veszítette el annyira a fejét, mint szegény Arlecchino, és tett egy kísér­letet a furcsa bűbájt föloldandó: újra elkapta és újra megcsó­kolta a fiút. De nem járt sikerrel. És vajon kell-e mondanom, hogy szaladt ezután Arlecchino most már nemcsak Zanni, hanem Colombina elől is? Soha oly émelyítő csókot, mint ez lehetett! A közelben állottam, és hallottam, amint Colombina azt súgja Arlecchinónak férfihangon: Szeretlek! Arlecchino azonban, mint mondtam, elszaladt, és rémülten kiáltozta a cserfes Colombina magas női hangján: Colombina! Colombi­na! Hogy vádolt a hangja! Mintha azt kiáltotta volna: Colom­bina! Colombina! Mit tettél, Colombina? Futottam utánuk, mert ilyen furcsát még életemben nem tapasztaltam. A papírlugasnál véletlenül oly közel kerültem Arlecchinóhoz, hogy még a lélegzését is hallottam; kicsin múlott, hogy beléje nem szaladtam. Csupán néhány festett léc választott el minket egymástól. Telihold volt és e sápadt sárga fény éppen megvilágította Arlecchino right arcát. És ekkor, ahogyan fejét hirtelen oldalra rántotta, azt figyelve, nem jár-e Zanni túl közel már, s nem kell-e tovább futnia, a gyors mozdulattól leesett a sapkája. Ez a mellékes körül­mény vezetett a tragédia betetőzéséhez. Arlecchino ugyanis, aki, noha folyton a gúnyolódások és kegyetlen tréfák céltáb­lájául szolgált, mégis feltűnő ügyességgel mozgott és röpté­ben volt képes elkapni minden lehulló tárgyat, most olyany­­nyira nőies mozdulattal, szépelgő, tettetett ügyetlenséggel nyúlt a földre esett sapka után, hogy ez neki magának is azonnal szemébe ötlött, és mint a történtek mutatják: Végképp kétségbe ejtette őt! Fájdalmában felkiáltott: öh, milyen sze­rencsétlen vagyok! És nagy lendületet véve egyetlen óriási szökkenéssel a lugas melletti tavacskába vetette magát. Ekkorra már Colombina is odaérkezett a lugashoz. Ami­kor meglátta, hogy Arlecchino a tóba ugrik, beleölni akarván­­ mását, baját feledve nagyot nevetett. Úgy látszik, ő­­ismerte az Élet Vizének­­titkát. Arlecchino fejjel előre röpült a ■desz­kának, egyet kiáltott és elterült. Colombina nevetve szaladt oda hozzá , de arcára fagyott a mosoly, amikor látnia kellett, hogy Arlecchino nem mozdul! Szegény fiú olyan szerencsét­lenül esett, hogy nyakát szegte és azonnal szörnyethalt. Na­gyon bántam már, hogy idáig hozott a kíváncsiságom,­­remeg­tem, mit kell még majd látnom itt. Visszaszökni nem mertem, mert esetleg beleütköztem volna Zanniba. — és most már fél­tem ezektől a titokzatos emberektől. Colombina kiabált: Meghalt Arlecchino! Meghalt Arlecchino! De mert Arlecchi­no hangján kiabált, a bokrok közül most előlépő Zanni — ki még mindig bekötött szemmel jött utánuk — csak nevette: Mit bolondozol, Arlecchino? Ezt kérdezte, és még csak a ken­dőt sem vette le a szeméről. Colombina ekkor így kiáltott: Győződj meg róla a saját szemeddel! Meghalt Arlecchino, és magával vitte a hangomat! Erre Zanni végre levette a ken­dőt — egy pillanatig döbbenten állt — azután, mintha min­dent egyszerre értett volna meg ,— hol a térdeplő Colombiná­­ra, hol az élettelenül elterült Arlecchinóra nézett — és most­­ kiáltott föl: Gyilkos! Gyilkos! Mit csináltál a barátommal, te gyilkos némber!? És nekiesett és fojtogatni kezdte Colombi­nát. A többit már csak hallomásból tudom. Szinte eszméletle­nül, de sikerült visszajutnom a kastélyhoz, összefüggéstelen szavaimból valahogyan kihámozták a lényeget és az odasza­ladó szolgák kimentették Colombinát Zanni kezei közül. Én már másnap hazautaztam Németországba, és semmi­lyen biztos értesülésem nincsen róla,, hogy mi történt a színé­szekkel e borzalmas éjjelt követőleg. Azt beszélik, hogy mind­ketten a társulatnál maradtak, s hogy Colombina még hosszú évekig nagy sikerrel lépett fel, mint női Arlecchino. Mert hogy ilyet még úgyse láttak. Velem pedig az történt, hogy még azon a nyáron mutálni kezdett a hangom és ősszel már kihagytak a templomban a kórusból. Sorsom úgy hozta, hogy bár sok országot bejártam, Itália földjére azóta sem léptem. Ha erőmet sikerül összeszednem, egyéb láttam csudákat is bevallok majd nektek, felebarátaim. Mivel azonban mára­ igencsak elfáradtam, elégedjetek meg most ennyivel, s kérlek, okuljatok belőle. Cziráki Lajos rajza BENKO ATTILA: Eltűnt személy Senkitelkén részeg vagy halott szájában hervadt cigaretta rágyújtani nem tudott légi hő és vulkáni hamu négey ujján születési évszám mellette drótkoszorú ÉLET . Irodalom Park mit képzelnek hol vannak talán az őserdőben addig kell nyesegetni vadhajtásaikat mig meg nem tanulják milyen alakzatokban gyönyörködik szemünk akkor majd kirúghatjuk a francia kertészt nélküle is szabályos bokrok nőnek ahol sétálgatunk 1284. JÚLIUS 20.

Next