Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-16 / 33. szám - Baranyi Ferenc: Ring • vers (7. oldal) - Hajtmanszky Zoltán: fotógrafikája • kép (7. oldal) - Zay László: Lengyel tanár úr • köszöntő • Lengyel Dénes hetvenöt éves (7. oldal) - Mezei András: Egészséges-e az élet? Beteg-e az irodalom? • interjú • Dorogi Zsigmond, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőségének vezetője (7. oldal)

BARANYI FERENC: Ring­­­v Gerelye® Endre augusztus 15-én töltötte volna be ötvenedik életévét. Higgyétek, jobban jár, aki az első menet elején kerül padlóra. Nyerni itt magunkfajtának nincs remény, a teljes kilenc percet át­verekedni botor dolog: olyan mindegy, hogy kiütött leszel vagy csak lepontozott. S ha mégis volt legény, aki össze csak gong előtt esett, törött állkapcsot, orrsövényt summázva tört gerinc helyett, oda se nézett a világ, csak tökmagozott, mialatt rászámolt irgalmatlanul a földön fekvő áldozat. -----------------------------------------------------------------------­ Hajtmanszky Zoltán fotógrafikája Lengyel tanár úr Nem hiszek a lexikonnak, sem a naptárnak. Hihetetlen, lehetetlen. Lengyel Dénes het­venöt éves. Előkeresem a budapesti II. ker. M. kir. Állami Toddy Fe­renc Gimnázium értesítőjét az 1937/38. iskolai évről. Az iskolai év lefolyása, fontosabb esemé­nyei cím alatt ez áll: Augusztus 29. A tanári testület alakuló ér­tekezlete. Lengyel Dénes dr. ta­nár megkezdi működését. Szep­tember 3. Az iskolai év ünnepé­lyes megnyitása. Aznap talál­koztunk először, az első osztály­nak ő lett a főnöke. Eszerint ak­kor huszonhét éves volt már, de én, a tízesztendős elsőosztá­lyos, nem éreztem, s nem lát­tam Len­gyel Dénesben a fel­nőttet. Most sem tudom elhin­ni, hogy már hetvenöt éves, hi­szen szinte semmit nem válto­zott azóta. Előveszem a köny­vespolcról a Székely Színház című kis füzetet, nézem az ajánló, s megtisztelő sort: ...... kedves tanítványomnak adom emlékül, 1943. nov. Len­gyel Dénes.” É­s melléteszem a képeslapot, az idén júniusban írta: betűi semmit sem változ­tak. A lexikonból tudom, de em­lékeimből is, hogy az ötvenes évekig tanított középiskolák­ban, aztán a Központi Pedagó­gus Továbbképző Intézet ma­gyar tanszékét vezette, később a Petőfi Irodalmi Múzeum he­lyettes főigazgatója lett. Nekem mindig is Lengyel tanár úr ma­radt. ő szerettette meg velem a tudást: irodalmat, művészetet, humánumot. Huszonhárom esz­tendős volt, amikor „hatalmas munkába” kezdett: ekkor je­lent meg első könyve, Ovidius és a francia renaissance cím­mel. A Magyar Irodalmi Ritka­ságok 61. kötetében, Toldy Fe­rencről szólván, a bevezető utolsó sorai, akárha Lengyel Dénes ars poeticája: „A kiraga­dott szemelvények csak virág­­szálad a hatalmas alkotásnak, közlésük az egésznek megked­­veltetését tartja céljának”, így adta közre Árgirus históriáját: „Addig-addig forgattam a régi könyveket, míg innen is, onnan is kiválogattam a leghívebben megőrzött szépségeket, hadd szerezzenek igaz gyönyörűséget a mai olvasónak.” Így gyűjtötte együvé, négy kötetben, a ma­gyar történelem mondáit és a nép ajkán élő emlékeit, „hogy abból erkölcsi szemlélet bonta­kozzék ki”. Ókori bölcsek írá­saiból szemelgetett, s a kötet: „erkölcsi kézikönyv”. Nemcsak az írása olyan, mint csaknem fél évszázaddal ezelőtt, a tekintete is. A tisztaság és a tisztesség tartja meg fiatal­nak hetvenötödük évében is, az a tisztaság és tisztesség, amit megannyi tanítványának adott élőszóban, könyveiben, mindig nyíltan, mindig igazat szólva. Egyik könyvében olvasom: „ .... egy nemzedéket szeretne a szép, boldog és becsületes élet titkára megtanítani.” Tanár úr kérem, hadd javítsak bele a sor­ba: sok nemzedéket tanított szép, boldog és becsületes élet­re. Köszönjük. Zay László 1985. AUGUSZTUS 16. MEZEI ANDRÁS: EGÉSZSÉGES E AZ ÉLET? BETEG-E AZ IRODALOM? Milyen jelenségek aggasztják ma az írókat, irodalmárokat? Mért ag­gódnak ma a szerkesztők, könyv­­terjesztők , a magyar kultúra munkásai? Mi világjelenség? Mi speciálisan magyar? Az Élet lett hűtlen az Irodalomhoz, vagy az Irodalom pártolt volna el az Élet­től? Dorogi Zsi­gmond, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztő­ségének vezetője szerint baj van az irodalmi életben.­­ Az idén nyolcadik alkalom­mal rendezte a Magyar Rádió az Országos Előadó Fesztivált, a vers- és prózamondó versenyeket. Az elő­adók a megmondhatói, hogy szá­mos új irodalmi mű nem vonz, ha­nem taszít. Az irodalombarát kö­zönség, ha így megy tovább, feláll a székből, távozik. A költőknek és az íróknak rá kellene ébredniük arra, hogy műveik ma már nem kizárólagosan a betű, a nyomtatás közvetítésével terjednek. Nem­ vol­na szabad olyannyira elszakadniuk az előadhatóságtól. A gépi közve­títés térnyerésével szemben igaz­talan volna szembeállítani kötetek csökkenő példányszámát, de aggó­dom, mert mind több az olyan vers és az olyan próza, amelyet nem tud sikerre vinni a gépi köz­vetítés sem, mert objektíve érthe­tetlenek, mert nem szólnak sem­miről. A vers- és prózamondó szí­nészek számára hihetetlenül meg­nehezült a válogatás. A művek rejtjelesekké váltak. Ha a jövő ol­vasója az irodalomból szeretné megtudni, hogy mi történt Ma­gyarországon a huszadik század második felében, igaza lesz Il­­­lyés Gyulának, hogy az irodalom­ból nem fogja megtudni. — Talán türelmesebbnek kelle­ne lenni. — Egyetértek. Igen, mi nyitott­sággal fogadtuk a neoavantgard, a posztmodern irányzatokat. Remél­tük, hogy elkésettségük ellenére is hoznak valami újat, de­ alig-alig hoztak. Az előadóművészek arról panaszkodnak, hogy ha a fiatalabb évjáratú költők verseit mondják, tíz perc múlva a közönség mozgo­lódni kezd. — De hát fogalmazd meg, hogy mi a te bajod? — Az a bajom, hogy a gyorsan változó versdivatok még csak nem is versek, nem is divatok. Mintha csak arra lennének jók, hogy ben­nük tehetség szikrája nélkül is meg lehessen szólalni. Az a bajom, hogy nehezen megszerzett versol­vasókat szoktatnak le a költészet szeretetéről. Hogy ma már azt ve­szem észre: a költők sem olvassák el egymás verseit. Nem olvasnak, csak írnak? Ha egy dilettáns so­kat ír, arra azt mondják, hogy gráfomén. A profit, ha fecseg is, termékenynek nevezik? — Az egyik olvasó azt javasol­ta: értékeljék föl a mai magyar költészetet azzal, hogy a költők évente maximum öt verset publi­kálhassanak. Egy-egy vers hossza száz sornál ne lehessen több. Ve­zessük be a diktatúrát? Nem ártana bevezetni a jó ízlés „diktatúráját”, mert az érthetetlen és mondhatatlan művek áradatá­ból az előadók nem tudnak válasz­tani érthetőt és mondhatót. Nem merik megkérdezni: miért beteg a magyar irodalom? Az ilyen gaz­dagok vagyunk? című könyvedben bezzag bátor lehettél! A Magyar Kockában bátor lehettél! — Miért nem vagy bátor a saját közeged­ben is? — Talán mert én is „közeg” va­gyok. Talán, mert saját közegében a „közeg” odáig se tudhat eljutni, hogy bátor lehessen. De gondolj utána: a költészet ma már nem valláspótlék, nem publicisztika­­pótlék, jobb híján nem is cselek­véspótlék. Nem pótolja a filozó­fiát, a természettudományt. A líra feladata a­rra. Lehet, hogy ez újabban megzavarja a költőket? — Úgy látom, az irodalom kezd lemondani arról, hogy az emberről az emberhez szóljon. A magyar irodalom, a magyar költészet hely­zete megváltozott. Aggódom, nem vészharangot kongatok. — Hallom, hogy sokak szerint alig-alig van mai magyar iroda­lom. A bestsellerek kivétel nélkül dokumentumregények, szociográ­fiák, memoárok. A magyar novel­la után — írják —, meghalt a re­gény. A mai magyar költészet el­szakadt attól a relatív közérthető­ségtől, mondják, mellyel a hatva­nas és a hetvenes években töme­geket vonzott. Mind kevesebb ol­vasó keres igazi irodalmat, állít­ják a könyvterjesztők, akik szerint lassan már nincs is mit terjeszteni, mert amit eddig a költészet, a no­vella, a regény rejtett magába, azt „irodalmiaskodó körítések” nélkül is megkaphatják a történelmi ira­tokban, riportokban, memoárok­ban. A maga „elorzott” jussát az újscrírás is visszavette az „iroda­­lomtól”. Ma már a publicisztiká­nak sincs szüksége arra, hogy ré­­buszokba vagy versekbe rejtse el önmagát. — Ismerek komoly, felelőségtel­jes szerkesztőket, akik a könyv szerkesztésekor jó előre tudják, hogy az adott verseskötetet, anto­lógiát egyenesen a zúzdának szer­kesztik, mert — még ha van is valamiféle színvonala — senki se fogja megvenni. Az adott könyv­nek nincs kereslete. — Ilyen is akad, de általában nem arról van szó „csupán”, hogy megszűnőben van az eddigi kiadás­­politika? — Nem tudom. A magam poszt­ján azt tapasztalom, hogy baj van. Valamiről nem beszélünk, holott beszélni kellene. Ideje volna a magyar irodalomnak foglalkoznia önmagával, mert ha nem teszi, csak­hamar abba a kínos helyzetbe ke­rülhet, hogy nem is lesz irodalmi esemény, nem is lesz miről beszél­ni... — De volt-e az utolsó évtizedek­ben igazi kiugró esemény a világ­­irodalomban? Nincs jogunk és okunk feltételezni, hogy nem volt, de hogy semmi érték­ben, vált iga­zán irodalmi eseménnyé, azt az iro­dalmi Nobel-díjak számbavételével is regisztrálhatjuk. Magyar jelenség ez? Vagy világszerte győzött volna a gépi közvetítésű kultúra? A tu­domány és a technika forradalmá­nak mai időszakában a technikai civilizáció imádatába torkollna minden humán jellegű érdeklődés? Az iparosodott világ emberiségét csakis az információs korszakba való átmenet bűvöli? Az érzelmi megismerés határainak további tá­gítása, maga az ember ma már ex­kluzív rétegeket sem érdekel? — Engem a magyar irodalom sorsa érdekel. Ezért kérdem: mi­kor volt igazi esemény idehaza egy új regény? Mi a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának munkatársai, velünk együtt az előadóművészek inkább csak ösztöneinkben érez­zük mindezeket a tényeket, veszé­lyeket. Amit biztonsággal meg tudunk fogalmazni, az egyetlen szóval elmondható: testközelséget! Előadható, mondható műveket! Személyes, szubjjktív erők közvet­len hatásával kell megtartani az olvasó embert. — Hová szorult vissza az irodal­mi művek olvasása? Olvasnak-e még, és kik olvasnak ma igazi iro­dalmat Magyarországon? — A közönségben van még fo­gékonyság. Mi a Magyar Rádió szervezésében évente harminc nyil­vános irodalmi műsort rendezünk országszerte. Tapasztaljuk: a gépi közvetítésű kultúra terjedésével arányosan nő a testközelségbe ho­zott kultúra igénye. Épp ez az igény vezetheti vissza a közönséget a könyvhöz. De baj van. A mai irodalomban mind súlyosabbak a válogatási nehézségek. A negyve­nen aluli korosztály okozza a leg­főbb gondot. A legtöbb vers nem szól semmiről. Képrendszerük sem „érthető”. Nincs indulatuk. Dobo­gón, színpadon egyszerűen „elad­hatatlanok”. Mi lesz öt-tíz év múl­va a magyar költészet jövője Ma­gyarországon? — Öt-tíz év múlva? A verseskö­tetek átlagpéldányszáma már ezer alá zuhant. — Mi történt, hogy a megkésve kiadott Herczeg Ferenc, noha er­re számítottak, nem adható el százezres példányszámban, pedig sokak szerint a második világhá­ború előtti magyar kommersz iro­dalmi színvonala veszélyes ver­senytársa lehet a mai nem kom­mersz irodalomnak.­­ Az történt, hogy Csathó Kál­mánnal, Herczeg Ferenccel a ki­adáspolitika lekéste a vásárlóké­pes olvasókat. Mindazok, akik tíz éve még megvették volna fizeté­sükből ezeket a könyveket — most jobbára vékonypénzű nyugdíjasok. A mai fiatalság nem érdeklődik irántuk, pedig igazad van, ma is meglepő, hogy az egykori harmad­vonal olykor tudott úgy írni, mint az első vonal — „csak” a világké­pük volt sekélyesebb ... — Kell lenni mélyebb oknak. — Miért nincs sikerük a kitalált történeteknek? Miért van sikere a tényirodalomnak? Mi választ ad erre az irodalomtudomány? Írók halálakor megjelennek nekrológok, de műfajok halhatnak meg nekro­lóg nélkül? — Kell lenni még mélyebb ok­nak. — Mondhatni, hogy elpolitizálta magát a magyar irodalom? Hogy a dogmatikus korlátok leomlásával, melyek mint korlátok művészetet is szültek, a parttalanság, a minő­­ségtelenség vitte el a korlátoktól való megszabadulás hasznát? Hogy mindazok, akik hivatásuk magas­latán álltak korábban, mint egy adott irodalompolitika lektorai, íz­lésükre hagyatkozva tragikusan el­bizonytalanodtak? S már semmire se merik rámondani, hogy jó vagy rossz? Mondhatni-e, hogy épp ez a bátorító, lebeszélő, vadhajtásokat okosan nyesegető SZERKESZTŐI ízléskultúra hiányzik? Ho­gy a sza­badság valamiféle anarchiába tor­kollott,­­melyben költői áldivatok váltogatják egymást? Nincs indí­ték. Nincs késztetés. Az objektíve érthető vers már „korszerűtlen”­­nek ítéltetik. „A mai modern köl­tő már nem ír metaforát” — ol­vastam egy verseket visszaküldő lektori jelentésben... De lehetet­len, hogy megszűnt volna a jóról való kritikai tudás. Lehetetlen, hogy ne működne a nemzet irodal­mába rejtett értékmérő. Hogy az értéktudat jogfolytonossága „szét lenne verve”. Hogy senki ne tudná ma már, mi a jó?! — Úgy tagadsz, mintha állíta­nál. — A magyar irodalomtörténet a megmondhatója, hogy ritkábban születik olyan ember, aki tudja, hogy mit és kit érdemes támogat­ni, mint akit támogatni érdemes. — De ha baj van a felelősség vállalásával... — Igazad van: valamikor az „ezoterikus”, a „modernista” vers is politikai vétségszámba ment. A jó lektor szelektált. Most azonban sok szerkesztő inkább csak az effé­léket veszi szívesen. Ha egy vers semmit se mond, abból nem lehet baj? — Mi változott? Mi maradt változatlan? — A világ hihetetlen gyorsaság­gal változik velünk, de az iroda­lom lemaradása, adóssága, úgy lát­szik, változatlan. Az elmúlt negy­ven esztendő élményanyagából he­roikus és tragikus hősök léteznek a köztudatban, de nem léteznek az irodalomban. A maga heroikus és tragikus figuráival ez az irodalom nem tud azonosulni? — Az azonosulás kulcskérdés, de az irodalom másban is türelmes. Ki tudja várni, amíg az emberiség torkig lesz már az események, in­­form­ációk szimpla áradatával. — Csakhogy a tömegeket ma jobban érdekli az ismeretterjesz­tés. Jobban lebilincseli a népszerű tudomány. Miért van az, hogy a memoárirodalom mindebben előbbre tart? Hogy a memoáriro­dalom fogyasztásában a tömegek az elmúlt negyven esztendővel igenis azonosulnak. — Lásd a Tények és tanúk soro­zat? — Az emberiség miért olvasson regényt, ha a tévé behoz egy túsz­drámát, vagy egy helyi háborút? — Sokféle veszélyről szólnak a világ tudósai: háborús katasztró­fákról, ökológiai világveszélyről. De arról kevés tudós szól, hogy miyen katasztrofális lehet az iparosodott, a tudományosan és technitikilag forradalmasult világ elszakadása a humán kultúrától. A művészetek­től. Azoktól az ,,eszközöktől”, ame­lyekkel az ember önmagát ismer­heti meg. Ha féltjük a természe­tet, kitől féltjük, ha nem saját természetünktől? Mert miközben a „tudatunktól függetlenül” is léte­zők egyre kiszámíthatóbbakká válnak, mi magunk leszünk önma­gunk számára kiszámíthatatlanab­bak! Hol vannak azok a „zöldek”, akik ezt, tűznék zászlajukra, hogy mentsük meg az emberi természe­tet?! IFI------------------ÉLET­ELIT IRODALOM 1­ 1

Next