Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-03 / 1. szám - Szilágyi Ákos: Saloménak | Angyali | Csend • vers (3. oldal) - Kozma György: rajza • kép (3. oldal) - Hallama Erzsébet: Előzetes (3. oldal)
• ,1 SZILÁGYI ÁKOS: Angyali Saloménak 6 édes édes édes te szörnyűséges édes Adass ki nekik, kedvesem! ó hogy megbántam véges Vetesd fejemet, vess nekem véget! Versemen mint a kardvason fejedbe kóstolásom! Csillan meg tulajdon véged. ó édes édes édes Elkéstem, lásd, s késésem — kés! te édes szörnyűséges Kullogok utána, birkafajta! szárnyas ki fennen verdes Add meg az utolsó döfést, Hogy ne legyen okom a haragra, a mennyben de más volt! S ha rádnézek majd véresen, ó édes édes édes — Csak várj sorodra, várj sorodra! — te szörnyű szörnyűséges Vonszolsz végig a városon szeress üres sziveddel Egyetlen halott mosolyodban, s patáidat ne rejtsd ell 1986. JANUÁR 3. Csend sarj, ne sírj! ne átkozódj, ő nincsen! soha nem volt és nem is lehet, szavam — szívem szerint— csend, fagyott kis testét lehellgeted — s nézi s hallgatja Isten a síró kisdedet . A fákról szinte már minden levél lehullott. Aztán az eső is eleredt, s a kopasz ágakról hideg esőcseppek potyognak az ember nyakába. November vége van. Az asszony nézi az esőt, dörzsöli a szemét. — Hónapok óta tart ez az egész, de még mindig nem tudom fölfogni. Levelezünk, néha bemehetek látogatni, vihetek tiszta ruhát, gyümölcsöt, édességet. És várni kell, várni, és nem tudom, mire. Köröskörül a teljes bizonytalanság. Nem tudom, meddig lehet ezt így csinálni... Az asszony férje hónapok óta vizsgálati fogságban van. Az intézmény, aminek a vezetője volt, rumlis, bonyolult hely, rengeteg ügyfél, maszekok, kisvállalkozók, miegyebek. Az asszony férje afféle nyüzsgő ember, aki nagy aktivitással szervezett, jött-ment, újítgatott — addig a bizonyos napig. — Nyár eleje volt, éppen tapétázni készültünk, az uram szabadságon volt, bútorokat tologattunk, rámoltunk. Idetelefonáltak, hogy menjen be az irodájába, várják. Mondták, hogy kik várják, de, persze, aztán kiderült, hogy ez nem volt egészen igaz... Az uram mondta, hogy beszalad, de siet, mindjárt jön vissza. Nem jött. Elvitték ... Ezt csak később tudtam meg, először csak ideges voltam. Aztán csöngettek, többen álltak az ajtónál, házkutatás, mondták. Azt hittem, valami rossz álom. De miért? Nem értettem semmit. Azt mondták, ne kérdezősködjek, az uramat vesztegetés és más bűncselekmények miatt letartóztatták és kész. Átkutatták a házat, aprólékosan, a telefonkönyvtől a fényképalbumon át a gombosdobozig mindent. Azt mondták, ne kérdezősködjek, de azért megkérdeztem: mégis, mit keresnek. A milliókat, valami ilyet feleltek, meg az aranyakat, értéktárgyakat. Azt hittem, rosszul hallok. Azon megmutattam a számlákat, a tévéét, a hűtőszekrényét, minden megvan, én mindent elrakok, sok évre viszszamenőleg, sose dúskáltunk, meg kellett szoknom, hogy a pénzt fillérre be kell osztani. Hát persze, nem találtak semmi olyasmit. Az egyik gyerek vackai között egy dobozból előkerült egy ötvenforintos. Valaki nevetett, na, mégiscsak találtunk pénzt. Nem mondom, hogy különben nem voltak velem udvariasak, de még most is Idráz a hideg, ha az egész az eszembe jut. Akkor még mindig nem tudtam, mi van az urammal. Egyszerűen fogalmam se volt, mihez kezdjek, hova menjek? Hogy mit kell ilyenkor csinálni? A családban tanakodtunk, mindenki okos próbált lenni, de semmi se jutott az eszünkbe. Valaki tudni vélte, hogy ilyen esetben három napig lehet bent tartani egy embert, így aztán ebbe kapaszkodtunk, harmadnap nagyon vártuk, de nem történt semmi. Mondanom se kell, hogy ezekben a napokban szinte semmit sem aludtam. De hát nem is ez a fontos. Nem tudtam, hol van, mit csinál, mi történt tulajdonképpen. Csak amit aztán a „szemtanúktól” hallottam, hogy elvitték. Valaki azt mondta, bilincsben ... A bilincs szótól az asszony öszszerázkódik, sírni kezd, lassan megnyugszik és folytatja. — Aztán elindultam, egy szatyorba betettem a tiszta fehérneműt, hiszen úgy vitték el, egy szál ruhában, s akárhol van is, tiszta ruhára csak szüksége lesz. Ácsorogtam, kérdezősködtem, elküldték, visszamentem, végül bejutottam egy rendőrtiszthez, udvarias volt és szigorú, aztán kiderül, hogy egyet-mást be lehet vinni, majd ők átadják és hogy kéthetenként egy rövid látogatást is engedélyeznek ... Kéthetenként... Én meg az elején azt hittem, pár nap legföljebb... Hogy tulajdonképpen mivel vádolják, mi van az egész rémálom mögött, arról nem beszéltek, nyilván így kívánja a szabályzat, nem tudom. De ez őrjítő volt. Az újságból tudtam meg én is. Mint mások. Azt hittem, ezt nem lehet elviselni... ★ Az újság — amely egyébként a néhány nappal korábban letartóztatott gyanúsítottat vádlottnak titulálja — terjengős beszámolót közöl a történtekről, a „sutyorgásokról”, a följelentésről, a megszervezett letartóztatásról, sőt az első kihallgatásról. A gyanúsítottat tehát vesztegetéssel vádolják, amit ő nem ismer el, a tettenérés körülményei a cikk alapján zavarosak, az viszont egyértelmű, ahogy a végén az előzetes letartóztatásba helyezett ember „mintha elfehérednék, s talán kezd felrémleni benne...” — tovább nem idézem. A cikkből, mely a gyanúsított személyi adataival is bőkezűen ellátja az olvasót, félreérthetetlenül sugárzik az állásfoglalás. A bűnös horogra került, a társadalom — azaz Mi, szemben ővele — kiveti magából és megvetéssel sújtja. Az újságíró, megelőzve a bíróságot, meghozta az ítéletet. ★ — Mikor tekinthető bűnösnek egy ember? — kérdezem a neves jogászt. — Amikor jogerősen elítélték — válaszolja. — Az ártatlanság vélelme elnevezésű alapelv annyit jelent, hogy amíg valakiről nem bizonyosodott be, hogy bűnös, ártatlannak kell tekinteni. Ez már ősidőktől fogva jogi princípium. Nem nekem, az egyénnek kell ártatlanságomat bizonyítanom, hanem a vádhatóság dolga, hogy bűnösségemet bizonyítsa. — Hall azonban az ember eseteket, amikor abban a pillanatban, hogy a bűn árnyéka rávetül valakire, máris úgy kezelik, mintha valóban bűnös volna. — Ez sajnos, szorosan összefügg a kultúra szintjével. Egy bizonyos kulturáltsági szinten kell lenniük ugyanis egyéneknek és intézményeknek egyaránt, hogy ilyen esetekben képesek legyenek arra a finom, de lényegi megkülönböztetésre: ez az ember azért került ide, mert lehet, hogy bűnös, de az is lehet, hogy ártatlan, ezért a jelenlegi helyzet emberi méltóságát nem érintheti. ★ Az asszony később kitanulta a látogatások módját, menetét. Adva van egy szoba, ahová bemehet, oda bekísérik a fogdából az őrizetest, és tíz percet a hivatalos közegek jelenlétében beszélgetni lehet. Azért ez is nagyon jó volt, mondja az asszony, meg az is, hogy aztán valahogy megtudták, leveleket lehet írni. Egyik levelében az ura arra kérte, hozná be a papucsát. Be is vitte, de nem engedték átadni, haza kellett vinnie. Akkor, mikor belépett az ura, látta meg egész akkori valójában: sápadt volt, összetört, melegítőt viselt és furcsán botorkált. Egy kicsi, női méretű strandpapucsban csoszogott be, amit ott kapott, éppen csak a lábujjai fértek el benne. — Ez volt az az időszak — vallja be az asszony —, amikor elvesztettem minden reményemet. Azt hittem, vége van, összeomlik. Már nem annak az embernek láttam, akinek ismertem. Derűs alkat volt mindig. Most, mint a megvert kutya. És azok a levelek! Ott vannak a levelek halomba rakva. A szövegek között itt is, ott is apró, piros, sűrű pecsétbetűk, engedélyezett. „...kétszemélyes lakosztályomból írom e néhány sort, ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolva a papíron .. „Ha nem velem történne mindez, el se hinném. Ha ti nem volnátok, nem látnám értelmét az életnek. Bízzunk az igazságban ...” Közben újra és újra meghoszszabbították a vizsgálati fogság idejét. Pletykákból, levelekből, szóbeszédből hallani lehetett egyet-mást, de semmi biztosat. Az asszony vitte a tiszta ruhákat, egy alkalommal hiába, s kiderült: a férjét átvitték a büntetés-végrehajtási intézetbe. Ettől halálra rémült, nem tudta, mit jelenthet. Aztán megtudta, hogy az ügy szempontjából valószínűleg nem sokat. Neki mindenesetre annyit, hogy kitapasztalta, milyen egy börtönlátogatás. Beült a sorba a hosszú asztal mellé. Annyira nem volt szörnyű, mint hitte. Nyugalmasabb is volt az addigi látogatásoknál, az urát is másnak látta, pihentebbnek, bizakodóbbnak. Csak annyit mondott, hogy itt van levegő, van fény, olvasni is lehet. És hogy ha egyszer kiszabadul, többet szeretne virágok közt lenni. Aztán jött egy levél: „Írjál, szükségem van a bátorításra, életem második legnehezebb időszaka elé nézek, csak kánikula ne legyen, olyan ez, mint egy lidérces álom .Mikor az asszony odament, nem találta a férjét, már ismét a fogdában volt. Szaladt oda, persze, nem jutott be. Később megint ott kereste, de már újra amott volt. Az asszony megértette, hogy az ügyek a legkevésbé sincsenek tekintettel a hozzátartozókra, ezt nem is várta volna el, csak minduntalan szívdobogást kapott. És egyfolytában rettegett a férjéért. ★ Kérdem a jogászt, hogyan is van ez: ha valaki ellen nyomozás indul, mennyi ideig kell elviselnie a testi-lelki megpróbáltatásokat. Azt feleli, a vizsgálati fogság egy évig is kiterjeszthető, ha a nyomozás érdeke úgy kívánja. Jó, értem, mondom, de mit tehet közben a kárvallott? Vagy az ügyvédje, ha van? Hogyan siettetheti a kibontakozást, ha szeretné siettetni — márpedig biztosan szeretné. És hogy Petrocelli vajon működhetne-e Magyarországon. Elvileg tulajdonképpen igen, mondja némi gondolkodás után a jog tudósa. A tulajdonképpen magyarázatául megjegyzi, hogy a büntető perrendtartás egyik legnagyobb fogyatékossága épp itt van, a nyomozati szakban. S amíg a vádirat nem készül el, a védőügyvéd csak a védence vallomását ismerheti meg, de a tanúvallomásokba és szakértői véleményekbe nem tekinthet be. Az pedig, hogy az ügyvéd „nyomozzon”, hogy a tanúkat külön kikérdezze — például avégett, hogy annak alapján döntse el, megidéztesse-e őket —, ez nem gyakorlat. Fölmerülhet ugyanis (föl is merült már, volt rá példa), hogy az ügyvédet ilyenkor a tanúk befolyásolásával gyanúsítják. Azt nálunk sem tiltja semmiféle jogszabály, hogy bárki megtagadja a vallomást vagy a krimikből jól ismert fordulattal kijelentse: csak az ügyvédem jelenlétében — de ez sem gyakorlat. Ennek, véli a jogász, több oka is van. Például manapság az embereknek nincs is ügyvédjük, legföljebb utólag fogadnak, továbbá az ügyvédeket a bűnügyek nem is vonzzák, olyan a jelenlegi anyagi érdekeltségi rendszer, továbbá az emberek egyáltalán nincsenek tisztában azzal, mit van joguk tenni és mit nincs. Tehát: tulajdonképpen lehetnének Petrocellik Magyarországon is, de nincsenek.★ S közben történtek egyéb dolgok is. Egyszer csak megkapta az aszszony a férje munkakönyvét, „kilépett” bejegyzéssel. Azt megelőzően volt egy kis huzavona a bennmaradt fizetéssel,fel kell venni, mondták, de hogy ő nem veheti fel — végül valahogy mégis megkapta. Egyszer pedig az intézmény sofőrje érkezett és csendes szavakkal letett egy dobozt. Benne volt az ura sapkája, vasúti igazolványa, egy mellénye, néhány félig üres gyógyszeres doboz. Egyszer meg fölhívták, hogy ott kell lennie egy vállalati zseblámpának, küldje be, mert jön az új főnök és leltározni akarnak. Az asszony tehát megtudta, hogy a férjét kirúgták, a helyét betöltötték, egyszóval ez a része a dolognak bevégeztetett. S közben még ekkor se tudta, voltaképpen mivel vádolják a férjét. És teltek a hónapok. Az aszszonyt ez is, az is megállította, azt rebesgetik, mesélték, hogy hamarosan kiderül a férje ártatlansága. Mások tudni vélték, hogy annyi időre mindenképp elítélik, amennyit vizsgálati fogságban tölt, ez már így szokás. Ismét mások azt mondták, hogy ha netalántán egy-két ezrest, egy-két üveg italt el is fogadott volna az ura, ezen az alapon a fél országot le lehetne csukni. Mindezektől, persze, az asszony kínjai mit sem enyhültek. Olvasta az újságban, hogy egy kiskereskedő ellen valami milliós umbulda miatt vádat emeltek, aztán látta, hogy az illető vígan árul tovább a boltjában — ezen elcsodálkozott. Úgy látszik, nem egyforma mércével mérnek. Egyszer azzal próbálták „vigasztalni”, hogy az ura csak „kis hal”, biztosan nagyobb disznóságokról van itt szó, amiből majd sokan kimásznak, de valakit oda kell dobni áldozatul. Az asszony ettől, hogy az ura „kis hal” volna, éppúgy nem nyugodott meg, mint azoktól a — különben jóindulattal előadott — történetektől, amelyek különb-különb „nagy halak” megtorlatlan maradt viselt dolgait ecsetelték. Mások megmagyarázták neki, hogy ,„ez az ügyeskedés-téma most nyomasztóan a levegőben van, valamit produkálni kell a példát statuálás érdekében”, úgyhogy tekintse pechnek az egészet. Az asszony egyre ritkábban állt szóba az emberekkel, gondolta, inkább arra koncentrál, hogy félig érett, de azért jóízű gyümölcsöt szerezzen, olyat, ami néhány napig is eláll. Ezt kérte a férje, másrészt a vitamin tényleg életszükséglet. Különben is, van elég gondja, hiszen most minden dolog az ő nyakába szakadt és egy fizetésből kell kijönniük. Mostanában a férje leveleit olvasgatja, számolja a napokat és vár. Az idő furcsán megnyúlt, öszsze is gabalyodott, „éjszakánként fekszem a priccsen és a fiatalságunkra gondolok”, írja a férje — az asszony pedig a jövőjükön töpreng, azt kérdezve magában, vajon létezik-e egyáltalán. HALLAMA ERZSÉBET: ELŐZETES