Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-26 / 39. szám - Koltai Tamás: Polgári szobaszínház • színikritika • Csáth Géza: Janika, rendező Fodor Tamás, szolnoki Szigligeti Színház (12. oldal) - Wellner Albert: rajza • kép (12. oldal) - Szőcs Géza: Nekrológ • vers (12. oldal) - Szekrényesy Júlia: Nyilas Misi - mindhalálig • színikritika • Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, rendező Békés András, Nemzeti Színház (12. oldal) - Vadas József: A nehézség nem mentség • képzőművészet-kritika • Szentgyörgyi Kornél, Vigadó Galéria (12. oldal)
KOLTAI TAMÁS: Van A Janikában, Csáth Géza méltatlanul elfelejtett darabjában egy jelenet, amely minden kétséget kizáróan árulkodik szerzőjének drámaírói képességeiről. Az apa, akinek a színen meg sem jelenő címszereplő kisgyerek halottas ágya mellett vágják a szemébe, hogy nem is ő az apa, kirakja az ebédlőasztalra — a húsleves és a vörösbor mellé — a fiúcska játékait. Egy hajó, egy automobil és egy kis csacsi. Részei a leltárnak: a tárgyakat Pertics Jenő azért vette lajstromba a vér szerinti apa ajándékairól, hogy tételenként visszaadja a kiköltözésre felszólított házibarát szobabérlőnek, felesége szeretőjének. Jó ember ez a Pertics. Megsiratta a Janikát, amikor még azt hitte, hogy az ő gyereke, és megsiratja most is, amikor már tudja, hogy nem volt az övé. Szavaiban jogos szemrehányás, jogos fájdalom és jogos önérzet. S mellé egy kis megkönynyebbülés. Nem a gyerekét vesztette el, csak a felesége lett hűtlen. Ettől némi fölényt, sőt diadalt érez a másik kettővel szemben. Azért persze sajnálja őket, hiszen közös gyászuk van. De közös bűnük is. A hajó, az automobil és a kis csacsi a temetés napján, az ebédlőasztalon részvétbe burkolt tetemre hívás ... A Janika tele van ilyen rejtett kegyetlenséggel. Csáth Géza — nemhiába pszichiáter — pontos megfigyelő és remek diagnoszta. Drámai érzéke is bámulatra méltó; tudja, mit kell kimondani és mit elhallgatni. A naturális valóságot injekciózza drámai helyzetté. Mesterien késleltet; az első rész fojtott feszültsége az odabent zajló haláltusa és az idekint lappangó családi konfliktus egyidejűségéből adódik. De ez csak hosszú expozíció a fanyar, bánatosan groteszk második részhez: a józan kompromisszumok tragikomédiájához. A gavallér szobabérlő mint független nőt már nem vállalja nála idősebb szeretőjét. A férj önérzete is csökken némi vörösbortól és barna sörtől. Kiderül, hogy a legjobb, ha minden úgy marad, mint eddig; a gyerekeknek anyára van szükségük, a házaspárnak lakbérre, a férjnek a megszokott, csiszolt szélű poharakra, a hervadó szépasszonynak imádóra, a házibarátnak kényelmes viszonyra. A botrány amilyen hirtelen pattant ki, olyan gyorsan el is simul. Csak egy kis kesernyés szájíz marad utána. Szikár mondatok, erős atmoszféra, a puhán járó cselédség jelentőségteljes, ám lefedett gesztusai ... Ennyi erény elég volt ahhoz, hogy a kontraszelekcióban utolérhetetlen magyar színház csalhatatlan érzékkel háromnegyed évszázadon át ne vegyen tudomást A Janikáról. A szolnoki Szigligeti Színház most fölfedezte a frissiben odaszerződött Fodor Tamás jóvoltából. Fodor mint rendező a rafinált belső terek szakértője; nem meglepő, hogy Csáth darabjához a szobaszínházat és Antal Csaba kipróbált díszlettervezői tehetségét választotta. Tapétázott előszobán keresztül jutunk a nézőtérre, amely egyben játéktér is: Perticsék ebédlője. A naturalizmus működő konvencióját — képzeletünkben az előszobás ajtók mögött a lakás folytatódik — csak feszélyező jelenlétünk enyhíti: körülvéve a szereplőket, testközelbe férkőzünk a drámához. Mindamellett kínos, hogy itt vagyunk, vissza kell fojtani lélegzetünket, nehogy észrevegyenek. Itt minden zörejnek és minden mozdulatnak jelentősége van. Az óraütésnek, a telefonvonal „másik végén” jól érthetően cirpelő emberi hangnak, az evőeszközök csörrenésének, a barna sör habzásának, egy körülcuppogott csirkecombnak. Direkt jó, amikor a megfelelő pillanatban beugat az utcáról egy civil kutya. Fodor tudja, hogy a színészi jelenlétből kell fölépülnie az előadásnak. Az elhallgatások és a csöndek feszültségéből. Sietve váltott pillantások és félbetört gesztusok koreográfiájából, aminek mi, nézők illetéktelen tanúi vagyunk. A játék természetes közege a lelepleződő intimitás, stílusa pedig a stílus megszüntetése, a bensőséges és folyamatos színészi létezés. Nem az „eszköztelenség”, az istenért! Kézdy Gyöngy a hátával is játszik, amikor kényelmetlenül, kínlódva leülne a receptet író orvos háta mögé, a slemil „bocsánat, hogy élek” láthatatlan pozíciójába. Kézdy alakítása az előadás ritka nagy élménye. A figura alkotójához méltóan lélektanilag fölboncolja, kicédulázza, belülről átvilágítja és diagnosztizálja Pertics Jenőt, hogy aztán a vizsgálat eredményét csodálatos könnyedséggel úgy nyújtsa át nekünk, mint bonyolult jellemet. Perticsnek, ahogy Kézdy játssza, minden megnyilvánulása őszinte, őszintén aggódik, őszintén gyászol, őszintén háborodik föl, őszintén szenved — és ez a csupa őszinte jóság tele van kicsinyességgel, önzéssel, gyöngeséggel. Még a szerénysége is émelygős. Még a fájdalma is siránkozó. Még a szemrehányásába is önsajnálat vegyül. Ahogy a megrázkódtatás közben pénzügyeket és két nap szabadságot intéz, ahogy saját erkölcsi magaslatáról megalázza az „elbukottat”, ahogy több érzelemmel viseltetik egy üvegpohár, mint a felesége iránt — mindez tökéletes portré a derék hivatalnokról és a gondos családapáról. Külön bravúr, ahogy Kézdy fölépíti a hosszú részegjelenetet, technikai tökéllyel, de úgy,hogy el is tünteti a technikát, miközben a karaktert fokozatosan kibontja. Az előadás egészben véve komoly minőség, de nem hibátlan. A kisebb szerepek alakítói sokkal jobbak, mint legtöbb „híres” színházunkban, amelyek büszkék régi realista hagyományaikra, de kevésbé jók annál, mint amilyennek a rendezői szándék szerint lenniük kellene. (Kivétel Gombos Judit és Csorba I. Sándor.) Finom, intelligens játékkal szolgál Dobák Lajos, a háziorvos szerepében. Koós Olga kiválóan igazította alkatához a mama kissé másképp rajzolt alakját, rideg polgári előkelőségen átszűrt, szigorú, kemény vonásokkal ruházva föl. Nem egészen sikerült az áthasonulás a házibarát Boér Kálmánt játszó Tóth Józsefnek. Alapegyénisége elüt az előírt figurától; jóval alacsonyabb termetű a Perticsnét játszó Bajcsay Máriánál, merevsége inkább feszélyezettséget, mintsem feszültséget sugall, úgy érezzük, logikus volna, ha szerelmi kapcsolatában kompenzálna, de erre nincs utalás sem a megírt szerepben, sem a színészi játékban, így viszont alul motivált marad a férfi és a nő közti viszony, nem érezzük meg a gyermekét valószínűleg jobban imádó férfi kicsit kívülálló, rezignált fölényét szeretőjével szemben, és a nő kétségbeesetten kapaszkodó vad szenvedélyét; a hiányt Bajcsay egyébként érzékeny alakítása is megsínyli. Mindez kapcsolatban lehet azzal is, hogy a rendező, úgy tetszik, szándékosan nem a groteszk felé élesíti a játékot, ellenkezőleg, lefojtja, a helyzet keserű kilátástalanságát, a beletörődés szomorúságát hangsúlyozza. Nincs kedvünk nevetni, talán magunk is túlságosan gyakran egyezünk ki a körülményekkel. Polgári szobaszínház Weilner Albert rajza SZEKRÉNYESY JÚLIA: Nyilas Misi - mindhalálig A világirodalom kiemelkedő gyermekszereplői — például Twist Olivér, Tom Sawyer, Copperfield Dávid, Nemecsek Ernő vagy éppen Nyilas Misi — nem tűrik az érdemi kritikát. Ezeket a gyermekábrázolatokat hódolat illeti meg, nem bírálat. Zsebkendőnket telesírjuk,tenyerünket véresre tapsoljuk, akárhányszor csak színpadra, filmre kerülnek, tekintet nélkül arra, ki játssza az örökké hatásos gyermekfőszerepet, ki rendezte, ki álmodta újjá a szóban forgó műveket. Joggal tehetjük mindezt, hisz ösztöneinkben is érezzük, itt nem igazi gyerekekről szól a mese. Hanem csalódott, szomorú felnőttek nosztalgiájáról. A megtett írók a tiszta emberi eszményekhez való hűségükről vallanak, ami egyet jelent azzal, hogy szeretnék hinni, még mindig, olyan tiszták, mint amilyen tiszták sohasem voltak. És miért is kellett volna annak lenniük. Effélék csak a begyepesedett felnőttek tudatában élnek. Az egészséges gyermek tudja, vagy inkább érzi: a gyarlóságok nélküli ember unalmas sterilitása bármennyire is megható. A Nemzeti Színház évadnyitó bemutatóként tűzte műsorára Móricz Zsigmond egyik leghíresebb, legtöbbet játszott színművét, melyet az író Légy jó mindhalálig című regényéből készített. Békés András rendezése rendkívül igényes és modern. Ezenkívül arról is tanúskodik: Békés András lelkében is tanyázik az abszolút tisztaság utáni vágy, melyet elődeihez hasonlóan a preparált gyermeki személyiségben igyekszik megtalálni. Így voltaképp most is felnőtt sérelmekről szól a darab. Nyilas Misi eszköz, annak bemutatását szolgálja, hogy vannak harácsosok, rangkórságosak, úrhatnámok, vaskalaposok, és még ki tudja hányféle bűnös emberek. Az író, a rendező kiemelt gyermekszereplőjével azonosul, azzal a Nyilas Misivel, aki erkölcsileg sértetlenül gázol át a mocskon, földre szállt angyalként él e szörnyeteg világban. Mindezt szívesen elfogadnánk, még sírni is szeretnénk az eseten, a gondunk csupán az, hogy csöppet túljátszatik. Ez talán a rendezés túlbuzgóságából következik. Szegény Nyilas Misit még sohasem láttuk enynyire stréber kisfiúnak, mint a mostani nemzeti színházi előadáson. Ez — többek között — következhet a modern dramaturgiából. A Légy jó mindhalálig sem kerülhette el a sorsát, áttették flash back dramaturgiába, ami magyarul annyit jelent, hogy visszafelé kezdődik a darab. Jelen esetben ez azzal jár, hogy Nyilas Mihály üldöztetésével indul az előadás, majd mintegy mártír gyermek látomásaként értesülünk a valódi történésekről. Ez a mozzanat kétségtelenül modernizálja a darabot, de megfosztja még maradék gyermeki bájától is. Békés András rendezése olyan erkölcsi magaslatokba hajszolja a hőst, hogy ez megakadályozza bárminemű emberi gesztus közvetítésében. Ez annál is sajnálatosabb, mert egy igen fiatal színésznőt győztek meg arról, hogy ő minden idők Nyilas Misije. Kerekes Éva sajnos — nem csoda — ezt el is hiszi. Alakítása nagyon rossz, nagyon mesterkélt. Beszéde valamely művi nyelvjárási szokást imitál. Talán még nem késő figyelmeztetnünk a színésznőt: más úton kellene járnia. Egyébiránt az előadás legkellemesebb, leghitelesebb szereplői a budapesti Harlekin Gyermekszínpad tagjai voltak. Nem kellene félnünk attól: Nyilas Misit is eljátszhatná valamelyik kisfiú. Nem föltétlen szükséges ragaszkodnunk ahhoz: Nyilas Misi női szerep. Ha ettől elszakadnánk, tán gyermekelképzelésünk is valóságosabb lenne. ÉLET ÉSj® Színház SZŐCS GÉZA: NiKROló, HÁT MEGÉRKEZETT, DOKTOR ÚR, ISTEN HOZTA, MI HÍR A TÖBBIEKRŐL — EZT HALLJA ODAATRÓL, A KÜSZÖBÖN TŰLRŐL HALLJA, SZEMBŐL, S A HÁTA MÖGÜL MÁS HANG KÉRLELI, MONDOGATJA: IME ELTELT AZ ELET, BÉLA BÁCSI, ÉS NEM TUDUNK BESZELNI, HIÁBA MOST MÁR MINDEN, AHOGY PÉLDÁUL HIÁBA VÁRJA HIÁBA VÁRJA VISSZA A BÉLA BÁTYÁM FEHÉR VOLKSWAGENJÉT AZ ALSÓSZÖCSI ORTODOX PAP LEÁNYA — EZT HALLJA, HÁTULRÓL VALAHONNAN — ÉS MEGINT. VALAHOGY SZEMBŐL: HÁT ISTEN HOZTA, DOKTOR ÚR, MI HÍR A FÖLDIEKRŐL — ÉS EGYRE MIND REKEDTEBB A MÁSIK. ...S NEM ÉR ANNYIT A VILÁG MINDAHÁNY NEKROLÓGJA AMENNYI EGYETLEN RÖVID FÉLÓRÁS FÖLTÁMADÁS VOLNA, EGY FÉLÓRÁS FÖLTÁMADÁS — DE A FEHÉR HAJÚ, CSODÁS DOKTOR ÚR, DOKTOR BOLLOBÁS NEM PILLANT HÁTRA MÁR, NEM LÁTJA: OSTROM, JÉGESŐ ÉS FÜST A HALLÓJÁRATOKBAN ÉS RONCSOLT, NÉMA GÉGEFŐ. VADAS JÓZSEF: Képzőművészet A nehézség nem mentség Volt olyan időszak, amikor bátorság kellett ahhoz, hogy valaki absztrakt képet fessen. Azután megkezdődött a harc az irányzat egyenjogúsításáért. Végül megértük a nonfiguráció divatját. S immár tudjuk: a formátlanság nem azonos a megformálatlansággal, az elvontság a semmitmondással. Az absztrakció kivételes összpontosítást kíván. A legkisebb mellébeszélés vagy fegyelmezetlenség is megbosszulja magát Erre a nehézségre int két kiállítás. Szentgyörgyi Kornél az elmúlt öt év munkájáról számol be a Vigadó Galériában. A hetvenéves festő nevét az ötvenes években ismerte meg a közönség. Azóta nem kis fordulatot vett a pálya, de sajnos, ez az út most nem látható. Így nekünk kell elmondani: az a fajta nonfiguráció, amit Szentgyörgyi művel, nem egyedülálló. A szakmai közéletben vezető szerepet játszó, fiatalabb festők sora— Gerzson Pál, Csík István, Óvári László — fordult valamikor a hatvanas évtizedben a korábban tiltott gyümölcs felé; kezdett mármár absztrakt képeket festeni. Velük tart Szentgyörgyi Kornél is. Hogy milyen meggondolásból, azt legfeljebb sejteni lehet. A találgatás nem a kritika dolga, az eredmény azonban minősíthető. Egyfajta következetlen — tárgyi elemekkel vegyített — nonfiguratív festészet jött létre. Olykor magukon a műveken, egészében az életművön belül keveredik ez a kétfajta alkotói módszer Nem ütközik, nem ad szintézist, hanem egymás hatását gyengíti. Ezért hat tákoltnak a szerkezet, kimódoltnak a színvilág, vegyesnek a formarend. Konkrétabbra fordítva: a kubisztikusan szabdalt mértani idomok közül egyszer csak emberi testek villannak elő, ezáltal összekuszálódik a tér, a fejek pedig értelmetlenül billegnek a számukra idegen háttér előtt. Nem szakmai hibák ezek; a festő éppenséggel bravúrosan egyesíti ezt a két szférát. Mint ahogy a különböző színeket is nagy leleménnyel finomítja, csakhogy összehangolódjanak. Az optika törvényei szerint, ez a művelet sikeres Az átszellemültség, az emelkedettség azonban, amit ezek a Paul Klee rebbenékeny vízióit idéző témák kívánnak, hiányzik a művekből. Czinke Ferenc, akinek grafikai életműve az Ernst Múzeumban sorakozik, tisztában van az efféle vállalkozás buktatóival. Talán az a tíz év segítette, amennyivel fiatalabb Szentgyörgyi Kornélnál. Czinke pályája ugyanis a hatvanas évtizedben indult. Abban az időben az absztrakciót még bizalmatlanság övezte, amikorra azonban művészete beért, a mozgalom már fénykorát élte. Ezért nem csatlakozott hozzá előbb, és ezért merített belőle utóbb mégis. A gesztusfestészet ösztönös formái éltetik kemény foltokkal és lendületes vonalakkal szabdalt drámai felületeit. Ez a tobzódó elevenség stiláris jellegzetességből idővel eszmei vezérszólammá vált. Főként az olyan kompozíciókban (például a Bartóknak tisztelgő lapokon), ahol a grafikusnak nincs látvánnyal ábrázolható közvetlen valóságélménye. Czinke rokonszenves következetességgel tartózkodik attól, hogy népművészeti díszítőelemekből fejlesszen nonfigurációt. A folklórból kiindulva, maga alkot motívumokat, amelyeket aztán a mai művészet törvényei és a saját élményei szerint érlel tovább. Czinkét gyakran teljesen magával ragadja a felületek játéka Erről tanúskodik a Kiskirály, a Táj, vagy az Ünnep, amelyek kompozícióját akár absztraktnak is mondhatnánk. Még több az olyan munkája, ahol, Szentgyörgyihez hasonlóan, a lendületes vonalak örvényébe kapcsol egy-egy egyértelmű motívumot: állatot, virágot. Napot A legemlékezetesebbek azonban azok a lapjai (ilyen a Radnóti-illusztráció). a viccében épp fordítva: a vehemencia kapcsolódik a művész által megörökített látványhoz. Az azonosíthatóság, természetesen, nem érdem. Az új lapok, amelyek a múzeum nagytermében sorakoznak, azt mutatják: Czinke konkrétabb, mint valaha Mégis valami furcsa érzelmeskedés szűrődik ki e művekből. S mintha a grafikus az önállóságából is veszített volna: Dienes. Nagy Gábor szálkásan ironizáló piktúrájának hatása érződik Szinte poentírozza azok jellezetességeit Az agyon ékesített kompozíciók és a túlrafinált színezésű darabok közül a szerényebbek emelkednek ki. Azok amelyek sejtelmes szűkszavúságukban is kifejezőek. IRODALOM 1986. SZEPTEMBER 26.