Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-09-09 / 37. szám - Bálint Tibor: Szemek fogságában • széppróza (14. oldal) - Fumacs Viola: Nem hívtok | Nehéz • vers (14. oldal) - Mátis Miklós: • fotógram • Mátis Miklós (13 éves) (14. oldal)
IÉLET ÉSlfJ Az öregasszonyt a szölölugasban ravatalozták fel, a lakás bejárata mellett, és a pap is ott búcsúztatta, mert a szomszédok nem fértek volna el a szűk szobában, ahol a beteg ült húsz esztendőn át a székéhez kötötten, belemeredve a csendbe és a bútorok árnyékában, mintha a szemével íjam pusztán csak nézne, e két parányi gömbantennával, hanem hallgatózna is, hogy fölfogja a nem látható élet minden sejtett mozzanatát, miközben az ingaóra a maga ütemes kalapálásával még lebegőbbé vékonyít minden kis idegszálat... Térj pihenni fáradt vándor A sír keble vár reád A léghuzat szederjes foltokként himbálta a szőlőlevelek árnyékát a halott arcán, bár nem látszott szigorúnak, sőt mintha mosolygott volna, titkolt, véna bizonyos elégtétellel, hogy íme, halála napjáig a szeme fogságában tartotta a két fiatalt, de a gyászolók nem őt figyelték most, hanem Emmát, aki a telep legszebb, legkedvesebb lánya volt, mielőtt az anyja lebénult volna; most pedig, ahogy ott állt a koporsó mellett a húszévi beteggondozástól lepusztultam, apadt mellvén, fekete harisnyába bújtatott pálcalábain, buta, oktalan és kiszolgáltatott riadtságával már-már tréfásnak hatott. Hűbt porodnak a rokon por Csendes, békés nyugtot ad Az öreg pap a beteg türelemmel viselt szenvedéséről, a lánya meg a veje, Bujdosik Máté áldozatáról beszélt, amellyel mindent megtagadtak maguktól, a legkisebb örömöt és a legcsekélyebb szórakozást is, hogy egyedül őt szolgálják, neki éljenek, aki számukra nemcsak szülő volt és anya, hanem testvér és gyermek is — néha önző, makacs gyermek, aki a szeretetnek nemcsak minden karéját, de a legapróbb morzsáit is magának követelte, reggeltől estig. — Bizony, még moziba sem járhattak miatta! — sóhajtotta egy öregasszony, s a másik rábólintott a fekete kendős fejével: — De még ennél is nagyobb bűn, hogy nem vállalhatták egy kis emberpalánta felnevelését, mert arra már nem telt volna az erejükből... Máté ott állt a felesége mellett, ágyéka fölött összekulcsolt kézzel, s miután az utca lakói beözönlöttek a keskeny udvarra, a gyász megállapodott szomorúsága fölkavarodott benne: aggódni kezdett az asszonyért, aztán veszélyérzet gyötörte, és frissen vasalt fehér inge alól a szorongástól kellemetlen szagú veríték párállott fel. Lesúnyi fejjel a kapu felé sandított, nézte, hogy kik jönnek még, s szerette volna, ha mielőbb véget ér a halotti búcsúztató, amely a megboldogult helyett inkább őket kettőjüket fordította a világ felé. Urad itt már véget ért Lelked messze égbe tört Temetés után behívták a közelebbi szomszédokat egy kis lélekmelegítőre, falatozásra; néhány asszony segített szendvicseket készíteni, a férfiak merev ujjaik között billegetve a poharakat, hamar felengedtek kényszerű, hideg szótlanságukból, és az idősebbek mindjárt dicsérni kezdték Csöpi mama szigorát, tisztaságát, ízletes főztjét, mert példaképe volt ő a régi jó háziasszonynak, nyugodjék békében, senkit sem nézett le, de maga iránt is megkövetelte a respektust: egy ízben például átkiáltott a túlsó járdára, a gyámoltalan Valkaihoz, aki mindig biccentve, halkan, szinte suttogva köszönt, hogy neki ne bólogasson, mint a ló, inkább fordítsa félre a fejét... Néhányan hangosan fölnevettek, de jókedvük hirtelen ijedtséggé sűrűsödve az illetlenség miatt, visszamenekült a poharakba, megfelelőbb alkalomra várva. Emma azonban, aki csak a halottat fölmagasztaló szavakat hallotta, most szenvedőn és megindultan fölállt: sápadt arcán végigszivárgott a könny, de nem törölte le, csak a fejét rázta meg mosolyba torzult fájdalommal, otthagyta az asztalt, s látomásszerűen végighaladva a szobában, letérdelt a kályha közelében, fölhajtotta a szőnyeget, és megcsókolta a kockacukornyi bemélyedéseket a padlón, a szék lábainak kimart helyét, mint a Krisztus testét egykor borító leplen a sebek nyomát. Imola, a nagyobbik lány, aki külföldről jött haza a temetésre, ijedten emelkedett fel az asztalfőn, és gyászfátyolos szép arcát a szöglet felé fordította, ahol a húga hajladozott. — Itt ült ő, húsz esztendőn át! — mondta Emmi, könnybe fulladt hangon, derékból fölmagasodva. — Látni lehet, hogy a szék lábai még a szőnyegen át is lyukat vágtak a padlóba!... Gyere, Máté, gyere, csókold meg te is ezeket a szent deszkákat!... És a férfi gyámoltalanul elindult arra, de a félszegség beletúrt a hajába s félrerántotta a nyakkendőjét, hogy mire ő is odatérdel a padlóra, teljesíteni a kérést, semmiben se különbözzék attól, akit vele együtt így megcsúfolt és kinevetett a gyász, s aki most remegve feléje nyújtotta a kezét, miközben a púder feltöredezett kérge alól itt-ott elősejlett e korán meggyötört arc, és az ajka fölötti szemölcsből két kis kurta szőrszál meredt elő, mint a bogár csápja. Miután elszéledtek a vendégek, s minden visszakerült a helyére, furcsa, üres, boldogtalan csend ereszkedett rájuk, de nem szóltak, nehogy a hangjukból kiérződjék a fáradt céltalanság, vagy a folyamatos megnyugvás, amely arra indíthatná őket, hogy még önmaguk előtt is túlzottnak ítéljék a világ felé mutatott fájdalmukat a temetés napján. Imola körbe indult bérelt kocsijával a városon, hogy meglátogassa a barátnőit, s ők ott maradtak kettesben, de még nem ültek le, hogy a temetés költségeiről, a holnapról vagy az öregasszony szobájának átrendezéséről beszéljenek; zavar és idegenkedés lopakodott közéjük, s egyikük sem sejtette az okát.Máté behúzódott az íróasztal mögé, tett-vett, régi borítékok címzését nézte meg, (mennyi válasszal adós mindmáig!), fényképalbumot húzott elő, az első felvételek mézesheteik emlékét őrizték, február elején házasodtak össze, de nekik a tél lett a legszebb évszakuk, többé soha nem kirándultak annyit, mint akkor: íme, itt háromnegyedes kabátban, kozáksapkásan cipeli Emmit a hátán, a térdig érő hóban, s az ördög sarkantyúját röhögve, önként szorítja az oldalához; amott, a másik képen fölbukott, kissé szándékosan is gyönyörűséges terhével, aki a nyakába szuszogta testének minden melegét és odaadását, s míg csapkodva hemperegtek, kék meg rózsaszín kavargás lett körülöttük a világ, s ebből a szivárványos ölelésből sikongó meg brummogó hangok és csodás illatok törtek elő, mint a boldogság ígérete.... Igen, akkor még élték az életet, színházbérletük volt, koncertekre jártak, s virradtak meg nemegyszer zsíros kenyér és tea mellett, kicsiny baráti társaságok közös gondjai mélyén kuporogva, miután szenvedéllyel és kiabáló hangon, könnyezve és egymással is néha meghasonulva s újra kibékülve ismét elmondták azt, amit már valamennyien tudtak, de amit mégis el kellett mondani. Hova lettek már azok a napok? Itt egy másik fénykép is, a Posta dalárdájáról, amelyben Emmi is énekelt, hiszen szépült hangja volt, s itt egy harmadik, a Szerszámgépgyár tekecsapatáról, amelyben G. Máté is játszott, amikor megnyerték az országos bajnokságot... S aztán egyik napról a másikra mindennek vége lett, hogy a továbbiakban csak Neki éljenek, az élő halottnak ... Tekintete elkószált a lakásban, amely oly üres lett, mintha ők ketten is kiköltöztek volna örökre belőle, de hogyan érezhették volna annak a fölszabadulását a szagoktól, a hangoktól, a tiltakozó vagy elégedetlenkedő mozdulatoktól, amikor már régóta belefásultak a sorsukba, s nem volt bennük a szívós, csöndes kiböjtölésnek semmiféle alattomos érzése; pillantásával megérintette a fekete vászonszoknyába bújtatott tévékészüléket, amelyet nyolc esztendeje nem kapcsoltak be, mert Csöpi sírt, hogy a falakon át is belehajtol a rákkeltő sugár; nézte a hanglemezek poros borítóit, a a polcokon egymásba dagadt könyveket, s még most is idegenek maradtak számára, mert úgy képzelte, az öregasszony szeme, mint két nagy kék hátú légy, az ő legkedveltebb tárgyait is százezerszer megdongta az évek során, keresztül-kasul szaladgálva rajtuk pilláinak ragacsos lábaival ... A látomás most oly erős volt, hogy hirtelen odaröppent eléje egymástól arasznyira a két szem, s mert felállva épp a zakóját igazította, mindjárt hallotta a jólismert hangot: Hova készülsz, fiam?... Már megint viszket a talpatok, már megint magamra akartok hagyni?...” A temetés óta Máté most első ízben érzett ellenszenvet a halott iránt, és hessentő mozdulatot tett a lebegő szemek felé, mert hirtelen fölsajdult benne, hogy néha még olyankor is hallgatóznia kellett, ívbe feszülve a takaró alatt, ha oda akart bújni Emmihez, mert tudta, hogy ő is visszafojtott lélegzettel várja a zajtalanul szálldosó dongók éjszakai megpihenését, és csak azután fogadja el a közeledését, hiszen az első sóhajra, elfogult szóra, tétova, ágyreccsentő mozdulatra, már bántóan éles köhécselés volt a válasz és felderítésre indultak a sötétben is biztosan eligazodó szemek ... Székéhez kötötten is mindenütt jelen volt, a vízben, amelyet reggelenként az arcukra fröcsköltek, a kávéscsésze öblében, a ruhájuk meg a bútorszövetek szagában; ha elmentek otthonról, arca elkísérte őket mindenüvé, s Máté tapasztalta, hogy a két szem akkor is figyeli őt, ha autóbuszon vagy trolibuszon utazik, ott lebeg a zsúfoltságon kívül, az ablak mögött, a megállónál ő is megáll a levegőben, s mihelyt meglódul a kocsi, tovább úszik mellette." Emmi csak róla beszélt, az ő étvágyáról, emésztéséről, kedélyéről. „Ma jól papált, délben megevett egy egész csirkecombot”, „kora estére ismét felszökött a láza”, tegnap mintha nem lett volna olyan zsémbes, igaz?”, „ ilyenkor neki is el kellett mondania a maga észrevételeit. Emmi a lakás másik végében ült, az öregasszony szobájában, úgy, ahogy a temetésről hazajött, zaklatottan és tanácstalanul, kiesve az időből, s nem tudta, mihez kezdjen. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor fűtött be a fürdőszobában, alvajárón kószálva, mert ma lett volna a fürösztés, az apró nyögésekkel kísért vízbemerítés, a dédelgető, selypítő biztatás és a szapora csutakoló mozdulatok furcsa szertartása, miközben a pára és a szappanhab mögül folyamatosan szivárog az elvékonyodott szenvedő, tiltakozó hang, s a ragyás emlők úgy himbálóznak az ő hajladozására, mint két megcsomózott és elnyűtt harisnya, szemei pedig ijedten keresik a menekvést a leragadt hajszálak rácsai mögött. — Máté, hol vagy, Máté? — indult el végül, s amikor meglátta, odazuhant a férfi mellére, és hangosan felsírt: — Köszönöm, hogy annyi időn át türelmed volt hozzá, de mondd, mihez fogunk ezután ?... Nekem nincs erőm új életet kezdeni... Régebben még voltak napok, amikor gyerek után vágytam, de most már nem vágyom semmire, csupán nyugalomra, igen, nyugalomra és csendre, hogy kipihenjem magam ... Imola elnézést kért, amiért, ha rövid időre is, magukra hagyta őket e szomorú órákban, de tartozott ezzel a néhány rövid látogatással, hiszen hamar vissza kell térnie két serdülő lányához és férjéhez, aki még mindig nem heverte ki autóbalesetét. Sötétlila, törökmintás pongyolában, pizsamanadrágban járkált este a lakásban, néha felhúzódott a heverőre, ölébe tette a hamutálcát, és cigarettázva, a tapasztalt nő hangján és mozdulataival beszélt arról, hogy amit Emmiék vállaltak, igazi mártíromság, de még előttük az élet, és ha letelik a gyász, ne gubózzanak be, vegyenek elégtételt eddigi sorsukért, keressék meg a régi barátokat, szaladjanak ki a mezőre, az erdőbe, üljenek be valahova egy pohár sörre, mint régen, és olvassanak sokat, hiszen annyi gyönyörű könyv van a világon, annyi könyv, csak ki kell nyújtanunk utánuk a kezünk, ha pedig eljő az ősz, járjanak ismét színházba, koncertekre... Sok embernek épp ebben a korban jön meg az életkedve, nemhogy elernyedne, visszavonulna ... — Olyan aranyos vagy és olyan szépen beszélsz! — mondta Emmi a nővéréhez hajolva, hogy megcsókolja, ha utána mélyről sóhajtott, és kétkedőn megrázta a fejét: — Te azonban távol vagy tőlem, édesem, és nem ismered a helyzetemet, mint ahogy én sem ösmerem a tiedet... Hidd el, számomra már nem marad egyéb, mint az emlékeknek élni... Imolának meglepődésében kialudt a cigarettája, s Máté is rossz sejtésekkel kapta rá a tekintetét a feleségére. E pillanatban ők ketten a legmélyebben megértették egymást, s mielőtt Emmi nővére útrakelt volna, megkereste a módját, hogy félrehívja a sógorát, és a szemébe nézve, őszinte aggodalommal mondta: — Ügyelj a húgomra, Máté, és igyekezzetek egymásnak élni, nem pedig a szomorúságnak. A szomorúság bűn, mert nincs benne élet, csupán veszteglés, és Emmi nagyon is hajlamos a búslakodásra, szenvedésre. Emiatt féltem őt... Teltek a napok, a hetek; előbb holdfény higanyos csilogásában domborodott a koszorúkkal borított sír, és egy-egy gyászszalag még föllebegett róla a késő esti szélben; aztán a tűző nap gyantás illaszokat oldott ki a fenyőgallyakból és barnára pörkölte őket, a papírszalagokat meg összesodorta; később eső zuhogott vékony, tömött fonalakban, s mikor gőzölögve száradni kezdett a temető, már olyan volt a megroskadt hant, mintha egy halom rozsdás drót borítaná. Emma naponta felment a Házsongárdba, figyelte az enyészetnek ezt a külsőleg is látható munkáját, de már kezdett visszatérni belé az élet: jobban evett, arcára piros foltot vetett a céltudatos buzgalom. Mátéval összegyűjtötték az aszalódott koszorúkat, fölszedtek minden levelet, ágacskát, üvegszilánkot, fölhatolták a szétomlott rögöket, vedrekben portrágyát hoztak a temető másik szögletéből, cipekedtek, öntözőkannákkal zörögtek. Hosszú délutánokat töltöttek a fejfák erdejében. Megint volt elfoglaltságuk, volt célja a napjaiknak. Karonfogva lépdeltek fel a meredek, kövezett úton. Máté nem gondolkozott, félt gondolkozni. Inkább élesre köszörülte a gyomlálókapát, a metszőollót, kispadot állított a sír mellé, s ha azelőtt az öregasszony pislákoló életének az állandó közös élesztgetése tartotta össze őket, most úgy érezte, hogy a sír fölött hajladozva melegednek fel egymás iránt, ahol minden szavuk csupa kímélő szeretet és megértés egymás iránt. És ez mégis jobb, mintha odahaza a homály alján lebegnének, néha idegesen egymásnak koccanva a céltalanságban, vagy mintha ily megkésetten, a csábító hívásoknak engedve, szórakozásra adnák a fejüket. — Ha tudnád, mennyire örülök, hogy mégsem hagytuk el magunkat! — mondta Emma egy napon, boldogan kihevülve, miután a gyomlálást befejezte. — Ismét lesz miért élnünk, lesz hova kijönnünk a szép napokon... Tavaszra már elkészült a betonkeret és a síremlék, de a feliratot Emma meglepetésnek szánta, és egy vidéki kőfaragóval készíttette el, hogy még a tekintetével se érinthesse senki, amíg Máté nem látja. Plédekbe, zsákokra rejtette a fekete márvány táblát, úgy cipelte a hátán; az állomáson taxit fogadott, s utazás közben mindvégig érezte, ahogy a vésett aranybetűk átragyognak a vastag, puha burkolaton, s oly örömmel és nyugodt biztonsággal töltik el, mintha nemcsak a kegyeletnek tett volna eleget, de mindkettőjük sorsát is örökre elrendezte volna, mert az anya neve és elhalálozási éve alatt ott állt ez is: SZAMOSI MÁTÉ, 1934— és neje SZAMOSI MÁTÉNÉ szül. KORONÁS EMMA, 1936— A motorzajra előjött a férfi, ő maga emelte ki a kocsiból a különös csomagot, az ölében vitte be, s egy karosszékbe állítva mindjárt, bontani is kezdte, késsel vágta fel a zsineget. Emma mögötte állt, megilletődve és mégis izgatottan szorította tenyerét a szájához, még a szeme is párás lett, de Máté, amikor már ott ragyogott előtte a márványtábla, úgy érezte, mintha megnyílt volna előtte a sír. Még hangot is hallott, riadt női hangot, az anyósa tiltakozó kiáltását, hogy ez az ő háza, itt ő parancsol, s oly elhülyülten bámult, hogy már a saját kezét sem látta, és szinte belezuhant a tátongó gödörbe. FUMACS VIOLA: Nem hívtok A harang délelőtt kéken felüti a járdát, a gesztenyesoreghez ér és szobámban elhullt pipacs-szirmokat vérzik a csend. Nehéz a kimondhatatlan, kihullva földszagú makogássá szelídül míg ujjaim anyámért nyúlva, kaparásznak a kabátzsebben. BÁLINT TIBOR: SZEMEK FOGSÁGÁBAN Mátis Miklós (13 éves) fotogramja 1983. SZEPTEMBER 9.