Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-09 / 37. szám - Bálint Tibor: Szemek fogságában • széppróza (14. oldal) - Fumacs Viola: Nem hívtok | Nehéz • vers (14. oldal) - Mátis Miklós: • fotógram • Mátis Miklós (13 éves) (14. oldal)

IÉLET ÉSlfJ Az öregasszonyt a szölölugasban ravatalozták fel, a la­­kás bejárata mellett, és a pap is ott búcsúztatta, mert a szomszédok nem fértek volna el a szűk szobában, ahol a beteg ült húsz esztendőn át a székéhez kötötten, beleme­­redve a csendbe és a bútorok árnyékában, mintha a szemé­vel íjam pusztán csak nézne, e két parányi gömbantenná­val, hanem hallgatózna is, hogy fölfogja a nem látható élet minden sejtett mozzanatát, miközben az ingaóra a maga ütemes kalapálásával még lebegőbbé vékonyít minden kis idegszálat... Térj pihenni fáradt vándor A sír keble vár reád A léghuzat szederjes foltokként himbálta a szőlőlevelek árnyékát a halott arcán, bár nem látszott szigorúnak, sőt mintha mosolygott volna, titkolt, véna bizonyos elégtétellel, hogy íme, halála napjáig a szeme fogságában tartotta a két fiatal­t, de a gyászolók nem őt figyelték most, hanem Em­mát, aki a telep legszebb, legkedvesebb lánya volt, mielőtt az anyja lebénult volna; most pedig, ahogy ott állt a ko­porsó mellett a húszévi beteggondozástól lepusztultam, apadt mellvén, fekete harisnyába bújtatott pálcalábain, buta, ok­talan és kiszolgáltatott riadtságával már-már tréfásnak ha­tott. Hűbt porodnak a rokon por Csendes, békés nyugtot ad Az öreg pap a beteg türelemmel viselt szenvedéséről, a lánya meg a veje, Bujdosik Máté áldozatáról beszélt, amel­­lyel mindent megtagadtak maguktól, a legkisebb örömöt és a legcsekélyebb szórakozást is, hogy egyedül őt szolgálják, neki éljenek, aki számukra nemcsak szülő volt és anya, hanem testvér és gyermek is — néha önző, makacs gyer­mek, a­ki a szeretetnek nemcsak minden karéját, de a leg­apróbb morzsáit is magának követelte, reggeltől estig. — Bizony, még moziba sem járhattak miatta! — sóhaj­totta egy öregasszony, s a másik rábólintott a fekete kendős fejével: — De még ennél is nagyobb bűn, hogy nem vállal­hatták egy kis emberpalánta felnevelését, mert arra már nem telt volna az erejükből... Máté ott állt a felesége mellett, ágyéka fölött összekul­csolt kézzel, s miután az utca lakói beözönlöttek a keskeny udvarra, a gyász megállapodott szomorúsága fölkavarodott benne: aggódni kezdett az asszonyért, aztán veszélyérzet gyötörte, és frissen vasalt fehér inge alól a szorongástól kel­lemetlen szagú veríték párállott fel. Lesúnyi fejjel a kapu felé sandított, nézte, hogy kik jönnek még, s szerette volna, ha mielőbb véget ér a halotti búcsúztató, amely a megbol­dogult helyett inkább őket kettőjüket fordította a világ felé. Urad itt már véget ért Lelked messze égbe tört Temetés után behívták a közelebbi szomszédokat egy kis lélekmelegítőre, falatozásra; néhány asszony segített szendvicseket készíteni, a férfiak merev ujjaik között bil­legetve a poharakat, hamar felengedtek kényszerű, hideg szótlanságukból, és az idősebbek mindjárt dicsérni kezdték Csöpi mama szigorát, tisztaságát, ízletes főztjét, mert pél­daképe volt ő a régi jó háziasszonynak, nyugodjék béké­ben, senkit sem nézett le, de maga iránt is megkövetelte a respektust: egy ízben például átkiáltott a túlsó járdára, a gyámoltalan Valkaihoz, aki mindig biccentve, halkan, szinte suttogva köszönt, hogy neki ne bólogasson, mint a ló, in­kább fordítsa félre a fejét... Néhányan hangosan fölnevettek, de jókedvük hirtelen ijedtséggé sűrűsödve az illetlenség miatt, visszamenekült a poharakba, megfelelőbb alkalomra várva. Emma azonban, aki csak a halottat fölmagasztaló szavakat hallotta, most szenvedőn és megindultan fölállt: sápadt arcán végig­­szivárgott a könny, de nem törölte le, csak a fejét rázta meg mosolyba torzult fájdalommal, otthagyta az asztalt, s látomásszerűen végighaladva a szobában, letérdelt a kályha közelében, fölhajtotta a szőnyeget, és megcsókolta a kocka­­cukornyi bemélyedéseket a padlón, a szék lábainak kimart helyét, mint a Krisztus testét egykor borító leplen a sebek nyomát. Imola, a nagyobbik lány, aki külföldről jött haza a temetésre, ijedten emelkedett fel az asztalfőn, és gyász­­fátyolos szép arcát a szöglet felé fordította, ahol a húga hajladozott. — Itt ült ő, húsz esztendőn át! — mondta Emmi, könnybe fulladt hangon, derékból fölmagasodva. — Látni lehet, hogy a szék lábai még a szőnyegen át is lyukat vág­tak a padlóba!... Gyere, Máté, gyere, csókold meg te is ezeket a szent deszkákat!... És a férfi gyámoltalanul elindult arra, de a félszegség beletúrt a hajába s félrerántotta a nyakkendőjét, hogy mire ő is odatérdel a padlóra, teljesíteni a kérést, semmiben se különbözzék attól, akit vele együtt így megcsúfolt és ki­nevetett a gyász, s aki most remegve feléje nyújtotta a kezét, miközben a púder feltöredezett kérge alól itt-ott elő­­sejlett e korán meggyötört arc, és az ajka fölötti szemölcs­ből két kis kurta szőrszál meredt elő, mint a bogár csápja. Miután elszéledtek a vendégek, s minden visszakerült a helyére, furcsa, üres, boldogtalan csend ereszkedett rájuk, de nem szóltak, nehogy a hangjukból kiérződjék a fáradt céltalanság, vagy a folyamatos megnyugvás, amely arra in­díthatná őket, hogy még önmaguk előtt is túlzottnak ítéljék a világ felé mutatott fájdalmukat a temetés napján. Imola körbe indult bérelt kocsijával a városon, hogy meglátogassa a barátnőit, s ők ott maradtak kettesben, de még nem ültek le, hogy a temetés költségeiről, a holnapról vagy az öreg­asszony szobájának átrendezéséről beszéljenek; zavar és idegenkedés lopakodott közéjük, s egyikük sem sejtette az okát.Máté behúzódott az íróasztal mögé, tett-vett, régi borí­tékok címzését nézte meg, (mennyi válasszal adós mind­máig!), fényképalbumot húzott elő, az első felvételek mé­zesheteik emlékét őrizték, február elején házasodtak össze, de nekik a tél lett a legszebb évszakuk, többé soha nem kirándultak annyit, mint akkor: íme, itt háromnegyedes ka­bátban, kozáksapkásan cipeli Emmit a hátán, a térdig érő hóban, s az ördög sarkantyúját röhögve, önként szorítja az oldalához; amott, a másik képen fölbukott, kissé szándéko­san is gyönyörűséges terhével, aki a nyakába szuszogta testének minden melegét és odaadását, s míg csapkodva hemperegtek, kék meg rózsaszín kavargás lett körülöttük a világ, s ebből a szivárványos ölelésből sikongó meg brum­­mogó hangok és csodás illatok törtek elő, mint a boldogság ígérete.... Igen, akkor még élték az életet, színházbérletük volt, koncertekre jártak, s virradtak meg nemegyszer zsíros kenyér és tea mellett, kicsiny baráti társaságok közös gond­jai mélyén kuporogva, miután szenvedéllyel és kiabáló han­gon, könnyezve és egymással is néha meghasonulva s újra kibékülve ismét elmondták azt, amit már valamennyien tudtak, de amit mégis el kellett mondani. Hova lettek már azok a napok? Itt egy másik fénykép is, a Posta dalárdájá­ról, amelyben Emmi is énekelt, hiszen szép­ült hangja volt, s itt egy harmadik, a Szerszámgépgyár tekecsapatáról, amelyben G. Máté is játszott, amikor megnyerték az orszá­gos bajnokságot... S aztán egyik napról a másikra min­dennek vége lett, hogy a továbbiakban csak Neki éljenek, az élő halottnak ... Tekintete elkószált a lakásban, amely oly üres lett, mintha ők ketten is kiköltöztek volna örökre belőle, de ho­gyan érezhették volna annak a fölszabadulását a szagoktól, a hangoktól, a tiltakozó vagy elégedetlenkedő mozdulatok­tól, amikor már régóta belefásulta­k a sorsukba, s nem volt bennük a szívós, csöndes kiböjtölésnek semmiféle alattomos érzése; pillantásával megérintette a fekete vászonszoknyába bújtatott tévékészüléket, amelyet nyolc esztendeje nem kap­csoltak be, mert Csöpi sírt, hogy a falakon át is belehajtol a rákkeltő sugár; nézte a hanglemezek poros borítóit, a a polcokon egymásba dagadt könyveket, s még most is ide­genek maradtak számára, mert úgy képzelte, az öregas­­­szony szeme, mint két nagy kék hátú légy, az ő legkedvel­tebb tárgyait is százezerszer megdongta az évek során, ke­­resztül-kasul szaladgálva rajtuk pilláinak ragacsos lábai­val ... A látomás most oly erős volt, hogy hirtelen odaröppent eléje egymástól arasznyira a két szem, s mert felállva épp a zakóját igazította, mindjárt hallotta a jólismert hangot: Hova készülsz, fiam?... Már megint viszket a talpa­tok, már megint magamra akartok hagyni?...” A temetés óta Máté most első ízben érzett ellenszenvet a halott iránt, és hessentő mozdulatot tett a lebegő szemek felé, mert hirtelen fölsajdult benne, hogy néha még olyan­kor is hallga­tóznia kellett, ívbe feszülve a takaró alatt, ha oda akart bújni Emmihez, mert tudta, hogy ő is visszafoj­tott lélegzettel várja a zajtalanul szálldosó dongók éjszakai megpihenését, és csak azután fogadja el a közeledését, hi­szen az első sóhajra, elfogult szóra, tétova, ágyreccsentő mozdulatra­, már bántóan éles köhécselés volt a válasz és felderítésre indultak a­ sötétben is biztosan eligazodó sze­mek ... Székéhez kötötten is mindenütt jelen volt, a vízben, amelyet reggelenként az arcukra fröcsköltek, a kávéscsésze öblében, a ruhájuk meg a bútorszövetek szagában; ha el­mentek otthonról, arca elkísérte őket mindenüvé, s Máté tapasztalta, hogy a két szem akkor is figyeli őt, ha autó­buszon vagy trolibuszon utazik, ott lebeg a zsúfoltságon kívül, az ablak mögött, a megállónál ő is megáll a levegő­ben, s mihelyt meglódul a kocsi, tovább úszik mellette." Emmi csak róla beszélt, az ő étvágyáról, emésztéséről, ke­délyéről. „Ma jól papált, délben megevett egy egész csirke­combot”, „kora estére ismét felszökött a láza”, tegnap mint­ha nem lett volna olyan zsémbes, igaz?”, „ ilyenkor neki is el kellett mondania a maga észrevételeit. Emmi a lakás másik végében ült, az öregasszony szo­bájában, úgy, ahogy a temetésről hazajött, zaklatottan és tanácstalanul, kiesve az időből, s nem tudta, mihez kezdjen. Már nem is emlékezett rá, hogy m­ikor fűtött be a fürdő­szobában, alvajárón kószálva, mert ma lett volna a fürösz­­tés, az apró nyögésekkel kísért vízbemerítés, a dédelgető, selypítő biztatás és a szapora csutakoló mozdulatok furcsa szertartása, miközben a pára és a szappanhab mögül folya­matosan szivárog az elvékonyodott szenvedő, tiltakozó hang, s a ragyás emlők úgy himbálóznak az ő hajladozására, mint két megcsomózott és elnyűtt harisnya, szemei pedig ijedten keresik a menekvést a leragadt hajszálak rácsai mögött. — Máté, hol vagy, Máté? — indult el végül, s amikor meglátta, odazuhant a férfi mellére, és hangosan felsírt: — Köszönöm, hogy annyi időn át türelmed volt hozzá, de mondd, mihez fogunk ezután ?... Nekem nincs erőm új életet kezdeni... Régebben még voltak napok, amikor gye­rek után vágytam, de most már nem vágyom semmire, csupán nyugalomra, igen, nyugalomra és csendre, hogy ki­pihenjem magam ... Imola elnézést kért, amiért, ha rövid időre is, magukra hagyta őket e szomorú órákban, de tartozott ezzel a né­hány rövid látogatással, hiszen hamar vissza kell térnie két serdülő lányához és férjéhez, aki még mindig nem heverte ki autóbalesetét. Sötétlila, törökmintás pongyolában, pizsa­manadrágban járkált este a lakásban, néha felhúzódott a heverőre, ölébe tette a hamutálcát, és cigarettázva, a ta­pasztalt nő hangján és mozdulataival beszélt arról, hogy amit Emmiék vállaltak, igazi mártíromság, de még előttük az élet, és ha letelik a gyász, ne gubózzanak be, vegyenek elégtételt eddigi sorsukért, keressék meg a régi barátokat, szaladjanak ki a mezőre, az erdőbe, üljenek be valahova egy pohár sörre, mint régen, és olvassanak sokat, hiszen annyi gyönyörű könyv van a világon, annyi könyv, csak ki kell nyújtanunk utánuk a kezünk, ha pedig eljő az ősz, jár­janak ismét színházba, koncertekre... Sok embernek épp ebben a korban jön meg az életkedve, nemhogy elernyedne, visszavonulna ... — Olyan aranyos vagy és olyan szépen beszélsz! — mondta Emmi a nővéréhez hajolva, hogy megcsókolja, ha utána mélyről sóhajtott, és kétkedőn megrázta a fejét: — Te azonban távol vagy tőlem, édesem, és nem ismered a helyzetemet, mint ahogy én sem ösmerem a tiedet... Hidd el, számomra már nem marad egyéb, mint az emlékeknek élni... Imolának meglepődésében kialudt a cigarettája, s Máté is rossz sejtésekkel kapta rá a tekintetét a feleségére. E pil­lanatban ők ketten a legmélyebben megértették egymást, s mielőtt Emmi nővére útrakelt volna, megkereste a módját, hogy félrehívja a sógorát, és a szemébe nézve, őszinte ag­godalommal mondta: — Ügyelj a húgomra, Máté, és igyekezzetek egymásnak élni, nem pedig a szomorúságnak. A szomorúság bűn, mert nincs benne élet, csupán veszteglés, és Emmi nagyon is haj­lamos a búslakodásra, szenvedésre. Emiatt féltem őt... Teltek a napok, a hetek; előbb holdfény­ higanyos csilo­­gásában domborodott a koszorúkkal borított sír, és egy-egy gyászszalag még föllebegett róla a késő esti szélben; aztán a tűző nap gyantás illaszokat oldott ki a fenyőgallyakból és barnára pörkölte őket, a papírszalagokat meg összesodorta; később eső zuhogott vékony, tömött fonalakban, s mikor gőzölögve száradni kezdett a temető, már olyan volt a meg­­roskadt hant, mintha egy halom rozsdás drót borítaná. Emma naponta felment a Házsongárdba, figyelte az enyészetnek ezt a külsőleg is látható munkáját, de már kez­dett visszatérni belé az élet: jobban evett, arcára piros foltot vetett a céltudatos buzgalom. Mátéval összegyűjtötték az aszalódott koszorúkat, fölszedtek minden levelet, ágacskát, üvegszilánkot, fölhatolták a szétomlot­t rögöket, vedrekben portrágyát hoztak a temető másik szögletéből, cipekedtek, öntözőkannákkal zörögtek. Hosszú délutánokat töltöttek a fejfák erdejében. Megint volt elfoglaltságuk, volt célja a napjaiknak. Karonfogva lép­deltek fel a meredek, kövezett úton. Máté nem gondolkozott,­ félt gondolkozni. Inkább élesre köszörülte a gyomlálókapát, a metszőollót, kispadot állított a sír mellé, s ha azelőtt az öregasszony pislákoló életének az állandó közös élesztgetése tartotta össze őket, most úgy érezte, hogy a sír fölött hajladozva melegednek fel egymás iránt, ahol minden szavuk csupa kímélő szeretet és megér­tés egymás iránt. És ez mégis jobb, mintha odahaza a ho­mály alján lebegnének, néha idegesen egymásnak koccanva a céltalanságban, vagy mintha ily megkésetten, a csábító hívásoknak engedve, szórakozásra adnák a fejüket. — Ha tudnád, mennyire örülök, hogy mégsem hagytuk el magunkat! — mondta Emma egy napon, boldogan ki­­hevülve, miután a gyomlálást befejezte. — Ismét lesz miért élnünk, lesz hova kijönnünk a szép napokon... Tavaszra már elkészült a betonkeret és a síremlék, de a feliratot Emma meglepetésnek szánta, és egy vidéki kő­faragóval készíttette el, hogy még a tekintetével se érint­hesse senki, amíg Máté nem látja. Plédekbe, zsákokra rej­tette a fekete márvány táblát, úgy cipelte a hátán; az állo­máson taxit fogadott, s utazás közben mindvégig érezte, ahogy a vésett aranybetűk átragyognak a vastag, puha bur­kolaton, s oly örömmel és nyugodt biztonsággal töltik el, mintha nemcsak a kegyeletnek tett volna eleget, de mind­kettőjük sorsát is örökre elrendezte volna, mert az anya neve és elhalálozási éve alatt ott állt ez is: SZAMOSI MÁTÉ, 1934— és neje SZAMOSI MÁTÉNÉ­­ szül. KORONÁS EMMA, 1936— A motorzajra előjött a férfi, ő maga emelte ki a kocsi­ból a különös csomagot, az ölében vitte be, s egy karos­székbe állítva mindjárt, bontani is kezdte, késsel vágta fel a zsineget. Emma mögötte állt, megilletődve és mégis izga­tottan szorította tenyerét a szájához, még a szeme is párás lett, de Máté, amikor már ott ragyogott előtte a márvány­tábla, úgy érezte, mintha megnyílt volna előtte a sír. Még hangot is hallott, riadt női hangot, az anyósa tiltakozó ki­áltását, hogy ez az ő háza, itt ő parancsol, s oly elhülyül­­ten bámult, hogy már a saját kezét sem látta, és szinte belezuhant a tátongó gödörbe. FUMACS VIOLA: Nem hívtok A harang délelőtt kéken felüti a járdát, a gesztenyesor­eghez ér és szobámban elhullt pipacs-szirmokat vérzik a csend. Nehéz a kimondhatatlan, kihullva földszagú makogássá szelídül míg ujjaim anyámért nyúlva, kaparásznak a kabátzsebben. BÁLINT TIBOR: SZEMEK FOGSÁGÁBAN Mátis Miklós (13 éves) fotogramja 1983. SZEPTEMBER 9.

Next