Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-11-11 / 46. szám - Faragó Vilmos: Tisztázás-kísérlet (3. oldal) - Adriano Spatola: • grafika • Adriano Spatola (Olaszország) (3. oldal)
FARAGÓ VILMOS! A Szellem és erőszak című Illyéskötetben, amelyet Alföldy Jenő méltat az Élet és Irodalom október 28-i számában, nekünk címzett — a lapnak és személyesen nekem szóló — bírálatokat talál az olvasó. Egy Könnyed vita című párbeszédes írást, amely itt, ebben a könyvben jelenik meg először, s 1976. január 10-i szerkesztői üzeneteink egyikét marasztalja el amiatt, hogy meghatározáskísérlete „nem számol Pista bácsival”. És egy, az Élet és Irodalom 1976. március 20-i számában megjelent, Jovánovics Miklós főszerkesztőnek címzett levelet, amely ugyanezt az üzenetet minősíti „mélyen tudatzavarónak”, Beszéljünk jelenidőben című, 1976. január 31-i első oldalas ÉS-beli cikkemet pedig „parázs szavakkal” játszanak. Ugyan a levél ítélet alá helyezi az egész lapot, mondván: „Az Élet és Irodalom a magyar nép sorskérdéseiről esztendők óta használt olyan hangot, amely megítélésem szerint népünk tudatát zavarhatta, nemzeti érzését pedig sérthette.” Ha lelkiismeretünk rossz volna, azt mondanám most: súlyos vád ez, bélyegként ég a lapon — és rajtam — azóta is, legyen hát alkalom a bélyeg eltávolításának kísérletére a könyv megjelenése. Lelkiismeretünk azonban nem rossz. Szövegek és szándékok félreértéséről van szó, személyek összecseréléséről, tisztázatlanságok miatt elmérgesedett viszonyról, sajtótörténeti korrektség és Illyés emlékének tisztelete kívánja, hogy a könyv megjelenését tisztázáskísérlet alkalmának tekintsem. 'Nincsenek illúzióim, akik előítéletesen tekintenek a lapra, és sok évtizedes monopolhelyzete miatt nem e helyzetre neheztelnek, hanem a lapra (amelynek szerkesztői pedig jobban rühellték ezt a helyzetet, mint a neheztelők), azokat aligha rendítem meg előítéletükben. Sajnálom. Következzék egy „Illyés Gyula viszonya az Élet és Irodalomhoz, ahogyan én látom, ahogyan én megéltem” című dolgozat tényvázlata: A kezdet Illyés Gyula viszonya az Élet és Irodalomhoz kezdetben több mint jó. Nézem a lap repertóriumának első (és mindmáig egyetlen) kötetét: a lap 1957-ben indult, a publikációs viszony 1960-ban kezdődött. Számoljunk. 1960-ban öt Illyésversközlés történt. 1961-ben hat. 1965-ben egy. Próza? 1960-ban két regényrészlet. 1962-ben egy elbeszélés, egy hozzászólás a modernségvitához és egy önálló cikk. 1964- ben egy nyelvészeti cikk és egy öninterjú a három hónapos nyugateurópai út élményeiről. Ez összesen tizenkilenc közlemény, 1960 és 1965 között. Ugyanezen idő alatt tizenhárom visszhangja a lapban, különböző műveinek (Ebéd a kastélyban, verskötetek, a Fáklyaláng tévés közvetítése stb.). A koronát pedig egy vele készített beszélgetés közlése teszi fel a kölcsönösen baráti kapcsolatra. 1962: Illyés Gyula hatvanéves. A hivatalosság bizalmatlan még iránta, úgyszólván egyedül az Élet és Irodalom köszönti. A beszélgetést a szerkesztő, Nemes György folytatja vele, szövege a lap 44. számában jelenik meg, két teljes oldalon, az akkor tizenkét oldalas lap egyhatod-terjedelmét foglalva el. A beszélgetést annyira sajátjának tekintette az ünnepelt, hogy beválogatta egyik gyűjteményes kötetébe is. Jóval később ráadásul, amikor már neheztelt ránk. Legenda ? Illyés tehát neheztelni kezdett ránk. Mikor? Miért? Tapogatózom visszafelé a félhomályban, és legendába ütközik a kezem. A hatvanas évek közepe táján járunk. Ne mondja senki, hogy legenda — ha ez egyáltalán az — nem illik egy tényvázlatba. Illik, mert a legenda is tény. 1963 végén nyugateurópai körútra indul Illyés. Három hónap múlva érkezik haza, jelentkezik nálunk, hogy tapasztalatait öninterjúban summázza, a kéziratot felajánlja közlésre. Ez eddig biztosan nem legenda. Az öninterjú megjelent a lap 1964. január 25-i számában, vezető helyen, a 3. oldalon. A legenda — ha az — annál a feltételezésnél kezdődik, hogy ez csak első darabja egy sorozatnak. Voltaképpen több öninterjút írt és szánt közlésre nálunk, mi azonban váratlanul elzárkóztunk a további megjelentetéstől. És Illyés megbántódott ettől. A háttér: mire az öninterjú első része megjelent, megérkezett Bukarest tiltakozása is Budapestre. Illyés interjút adott Párizsban egy lapnak, s szóvá tette a romániai magyarság helyzetének aggasztó voltát. A magyar hivatalosság széttárt karral válaszolt a bukaresti tiltakozásra: nem vagyunk felelősek egy független magyar író külhoni nyilatkozatáért. Ám felelősek vagyunk azért, amit itthon nyilatkozik. Telefonos parancs tehát az Élet és Irodalom főszerkesztőjének: Illyés bajt kevert Párizsban, maguk pedig fórumot adtak neki, alig hogy hazaért, a továbbiakban egy sort se tőle! Illyés küldi az újabb öninterjút, a főszerkesztő köszönettel visszaadja a kéziratot, de hogy ő ne keverjen bajt a hivatalosság és a költő között, nem szól a telefonparancsról, vagán nyelven szólva maga viszi el a balhét. A költő tehát rá haragszik meg, a hivatalossággal pedig egyre jobb, sőt személyesebbbensőségesebb lesz a kapcsolata. A legenda egyik változata szerint Hivatalosság maga kérte Illyést, tegye szóvá Párizsban azt, amit az internacionalizmus vagy a szocialista testvériség akkori értelmezése szerint maga nem mondhatott el. Hivatalosságnak a bukaresti tiltakozás utáni viselkedése nem nélkülöz tehát némi hipokrita machiavellizmust, ezen azonban csak az ütközik meg, aki politikusoktól liliomos-szűzi viselkedést vár. Akár így, akár úgy: Illyés haragszik az ÉS-re. A legenda pedig — amelyet valóságos történetként őriz többünk emlékezete — váratlan igazolást látszik nyerni a Szellem és erőszak című könyv mostani megjelenésekor. Tessék a könyv 12. oldalára lapozni, ott az 1964. január 9-én közölt beszélgetésszöveg a L’Express szerkesztőjével. És benne, magyarul most először olvashatóan, Illyés Erdély panasza, így szól: „Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva.” Ennyi. Illetve két mondat még, amely a legenda fentebbi egyik változatát — és többünk emlékezetét — is igazolni látszik: mintha Illyés valóban a hivatalosság kérésére mondott volna ennyit is, mintha rühellte volna akkor még a prófétaságot. Íme a két mondat: „A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen. De minden bizonnyal nem az én dolgom, nem én vagyok illetékes, hogy kulturális kérdésekről, amelyek bizonyos szempontból politikai kérdéseknek tűnhetnek fel, beszéljek” (kiemelés tőlem, F. V.). Kérdem azonban az akkori főszerkesztőt, Nemes Györgyöt most: ő nem tud öninterjú-sorozatról, telefonparancsról vagy arról, hogy neki balhét kellett volna elvinnie. Nézem az öninterjú bevezetőjét az Élet és Irodalom 1964. január 25-i számában: itt sincs utalás arra, hogy alant egy sorozat első darabja következik. Keressünk tehát dokumentálhatóbb tényeket. „Azt a lapot én nem ismerem" De hol? A lapban? Tény, hogy 1965-tel megritkulnak, majd eltűnnek az Illyés-publikációk. Határozottan emlékszem egy Szegedről érkezett szóbeli tudósításra. Fiatalokkal beszélgetett Illyés, egyikük azt kérdezte: „Az Élet és Irodalom elmúlt heti számában cikket olvastam Dürrenmattról, mi a véleménye önnek Dürrenmattról?” „Hol olvasta ezt maga?” — kérdezett vissza szigorúan a költő. „Hát az Élet és Irodalomban” — felelt enyhe zavarral az ifjú. „Azt a lapot én nem ismerem!” Mikor lehetett ez? Kezembe nyomja kollégám a Tiszatáj 1987. novemberi számát, benne Péter László Illyés és Szeged című cikke. A cikkben Illyés-levél, 1967. március 9-i dátummal, elfogadja a szegediek meghívását, küld előre egy Mit rejt Juhász Gyula? című rövid írást, féltő sorokkal Juhásznak a történelmi Magyarország városait elsirató, irredentának minősített verseiről, melyeket az összes versek gyűjteményéből is kihagytak, s egy áthúzott jegyzet a Adriano Spatola (Olaszország) grafikája 2. lap alján: „Ritkán veszi szavam kritikusi túlzás. De irodalmi hetilapunkat azóta húzódozom kinyitni, amióta e versek kihagyását a magyar írástudók részéről többes számban szólva — tehát az én nevemben is — még tavaly is dicsérően meghelyeselte” — így Illyés. Az első írásos nyom a kapcsolat elromlásáról! Az időpont a levél dátumához képest „még tavaly”, vagyis: 1966. Az ok: valaki helyeselte a lapban Juhász Gyula irredentává minősített verseinek kihagyását az összesből. Keresem ezt a cikket, tűt a kazalban. 1966-tól még csak kéziratos repertóriumunk van, nem találom benne, de elhiszem, hogy létezett. Illyés érzékenysége érthető, ha egy cikknek szólt. Az egész lapra kiterjesztett, sőt előlegezett ítélete is tiszteletre méltó: mindenkinek joga van húzódozni egy laptól, ha nem tetszik neki. Hogy az ítéletet, a lap munkatársaként magunkra is vegyem, attól viszont én húzódozom. A „dicsérő meghelyeslést” ugyanis az a kritikus követte el, aki az összesről írt: övé a felelősség. Szerencsétlen monopolhelyzetünkből az következik, hogy a vélemények sokféleségét kellett tűrnünk mindig, egy-egy számon belül is. Állandó külső-belső munkatársaink sokasága a tanú rá: sohasem szabtuk meg kritikusainknak, hogy mi legyen a véleményük. Dosszié a bűneinkről Aztán tíz év következik. Eleinte még telefonos és leveles kérések: szóljon hozzá vitáinkhoz, küldjön verset. „Személyesen senkire sem haragszom, a lap irányultsága nem tetszik. Amíg nem látom változni ezt, kéziratot sem adok.” Tíz év nagy idő, szóbeli tisztázásra fölösen sok is, nem kerül rá sor. Bizonyára a mi hibánkból. De el vagyunk kényeztetve: Veres Péter olvasónaplókat küld, Déry Tibor napok hordalékát, Zelk Zoltánnak állandó rovata van, Örkény István egyperceseit közöljük, Vas István verseit, Nagy László a munkatársunk. Minden héten megjelenünk, a költészet napja táján kiderül: mi közöltük a legtöbb verset, alkalmi számadásokkor pedig az, hogy — ha falsul is netán — szorgalmas visszhangját adjuk az új magyar irodalom java műveinek. Hetekint százhatvan gépelt oldalt közlünk a tizenhat oldalon, évente ötvenkétezer ennyit, nyolcezer-háromszázat, s lehet, hogy nagy selejtszázalékkal dolgozunk. Még az is előfordulhat, hogy egy-egy szerzőnk egyegy mondata „zavarja népünk tudatát” vagy „sérti nemzeti érzését”, de nem a szándékunk, hanem a figyelmetlenségünk hibáztatható érte. Emlékszem egy jelenetre: kritikus kollégánk és ellendrukkerünk ül a szobámban a hetvenes évek elején. „Már vastag dossziét gyűjtöttem össze a bűneitekről” — mondja, s rögtön elképzelem azt a valószínűtlen helyzetet, mikor én meg vastag dossziét gyűjtök össze az ő kedvenc lapja vagy munkahelyi műhelye bűneiről. Mi ugyan buzgón harcoltunk cikkben-riportban a demokráciáért, s minthogy a demokrácia népuralmat jelent, nem gondoltuk volna, hogy éppen népszeretetünk vonatik kétségbe, _ kollégánk mindenesetre cikket írt e kétségbevonás jegyében; a cikkből — amelyet közöltünk — arra a bűnünkre emlékszem legélesebben, hogy egy Keszi-nekrológunk úgy siratta el Török Erzsit, mint akivel sírba szállt „a magyar népdal utolsó autentikus pódium-előadója”, s ezzel, úgymond, nyilvánvalóan megsértettük a népdaléneklők és -muzsikálók új nemzedékeit. Szántó junk Pista bácsival Aztán nyilvánossá lobbant az elt romlott kapcsolat. A bevezetőben említett, a Szellem és erőszak című kötetben található két szöveg őrzi a robbanás emlékét. Az első azután történt, hogy az egész magyar sajtó megünnepelte 1976 első napjaiban azt a remekbe sikerült kétrészes tévébeszélgetést, amelyet Domokos Mátyás folytatott a költővel. Az Élet és Irodalom is ezt tette, januári első számában. Ekkor történt azonban, hogy egy magát Piszkátor X.-nek nevező olvasónk, akit álnevessége ellenére is kedvelünk, mert szellemesen bírál, és csípősen faggat bennünket, azt kérdezte tőlünk — bár ne tette volna? —, mi a véleményünk költőnknek arról a tévéinterjúban is elmondott definíciójáról, hogy „nacionalista az, aki jogot sért, hazafi az, aki jogot véd”. A Visszhangrovat gazdája Varjas Endre volt akkor, úgy döntött: a szerkesztői üzenetekben válaszol Piszkátor X.nek, filozófiából államvizsgázott a bölcsészkaron, jól képzett marxistának tudta magát. Válaszolt: A lap 1976. január 10-i számában. Eltelt egy hét, mire hírét vettük, hogy Illyés elhibázottnak tartja a választ, s cikkben kívánta cáfolni, a cikket azonban a Népszabadság nem vállalta. Kínosnak találta bizonyára, hogy hasábjain elmarasztalódjék egy — mi tagadás — marxista ihletésű definíciókísérlet, s főként egy lap, amely e definíciót szerkesztői üzenetként közölte. Itt üt vissza az, amit a Népszabadság hatalma jelent, s ami őket, a lap szerkesztőit is bénítja; a mi lapunk esetében pedig az, amit „hatalomvédte bensőség” néven kárhoztatunk mind a mai napig. Nem kellett volna félteni bennünket. Közvetítők útján fel is ajánlottuk: mi majd közöljük a cáfoló cikket. Nem! — így a szerző. — Vagy a Népszabadság, vagy senki. „Cáfoló írásom nem kapott nyilvánosságot” — ez áll a könyvben most, ezért van az, hogy az írás itt, a könyvben jelenik meg először. Lássuk, hogy mit cáfol. Kénytelen vagyok Varjas szövegét szó szerint idézni, az olvasó bírálói, szigora elé bocsátva: „...az idézett meghatározás (»Nacionalista az, aki jogot sért; hazafi az, aki jogot véd« F. V.), amely ettől még kiválóan alkalmas lehet a tisztességes egyéni tevékenység, a becsületes emberi állásfoglalás, az értékes költői munka motiválására, túlságosan egyszerű ahhoz, hogy általános, tudományos értelemben alkalmazható legyen. Mert a történelemben nem is egyszer fordult elő, hogy — ha csak ideig-óráig is — népek érdekei keresztezték egymást, s ilyenkor, aki jogokat védett, óhatatlanul sértett is jogokat; s most a mai nacionalista irányzatok közt is találhatunk olyanokat, amelyek — noha más népek úgynevezett történelmi jogait sértik — a történelmi haladást szolgálják. A hazafiság nem mindig kizárólag »jogvédelem« tehát, és a nacionalizmus, még ha jogokat sért is, nem mindig elítélendő. Azt hisszük, jogi szemlélet alapján nem is lehet a kérdést véglegesen megoldani, s a valóságos megoldással csak a történelem osztályszempontú vizsgálata szolgálhat. Amikor Illyés Gyulától elfogadjuk a levélíró által idézett definíciót, éppen az indít minket erre, hogy beleérthetjük — egész eddigi életműve alapján — plebejusi elkötelezettségét, azt a személyes biztonságot, amellyel a nehezebb kérdésekben is tud helyesen dönteni.” Nos, ezt a szöveget cáfolja „nyilvánosságot nem kapó” írása. Erről mondja, hogy aki papírra vetette, „az nem számol Pista bácsival, nem lát túl az íróasztalán. Tehát nem érzékeli kellő árnyalattal, hol ír”. Más szóval: a stílusvétség bűnébe esik. Hogy a bűn ennél is nagyobb, arról Jovánovics Miklóshoz írott, s az ÉS 1976. március 20-i számában megjelent Illyés-levélből szerezhetett tudomást az olvasó. (Ez a levél a Szellem és erőszak című könyv jegyzetei közt olvasható most.) A bűn: tudatzavarás, „mert hisz nincs haladó ország, amely ilyet vall”. Még tudatzavaróbb „annál fogva, mert azt a látszatot keltheti, mintha mai szellemi életünk helyeselné a századforduló nacionalista eljárásait, sőt a jövőben is ezt pártolná. Népünk ócsárlói ezt nyomban visszhangozták is” — így a levél. Századszor olvasom el a vádat, és századszor fog el a tehetetlenség a nyilvánvaló félreértés láttán. Varjas Endre szerkesztői üzenete voltaképpen azt a középfokú szemináriumi banalitást fogalmazza meg, hogy a nacionalizmus történelmi kategória, és meg- vagy elítélése nem elvont-jogi alapon lehet érvényes, hanem csak a hely és az idő meghatározottságában. Ha nem így volna, mi magyarázná azt a sajtógyakorlatot, hogy ugyanazok a palesztinok hol nacionalistáknak, hol hazafiaknak emlegetődnek (ugyanez történt Nasszer ezredessel és ugyanez történik a kurdokkal vagy a baszkokkal), akik szeparatisták, azok nemzeti vagy nemzetiségi jogot védenek, mégsem tekintjük mindig haladóknak őket, vagy magyar példa: a nemesi vármegyék jogot védtek II. Józseffel szemben, mégis nacionalistáknak és reakciósoknak minősíti őket a történetírás. Ezen a Varjas írta banalitáson nincs mit visszhangozniuk „népünk ócsárlóinak”, hiszen ugyanez olvasható ki a napilapok cikkeiből (a Pravdától a Népszabadságig), sőt a gyerekek is ezt biflázzák, mert a nacionalizmust így tárgyalják a történelemkönyvek (Vlagyivosztoktól Mosonmagyaróvárig). Hogy épp ez a baj? Lehet. De akkor az összes cikkíró és tankönyvíró hibáztatandó érte. Harag alatt A január 10-i szerkesztői üzenetre következett az én Beszéljünk jelenidőben című cikkem a lap január 31-i számában. (Az egymásra következés azt sugallta tévesen Illyésnek, hogy a két szöveg „föltehetően ugyanabból a tollból” származik.) Cikkemben jó szándékkal, sőt jóhiszeműséggel előadtam, hogy a nemzeti tudatról régóta folyó vita szerintem eltorzult, személyeskedővé romlott, és ósdi fogalmakat hozott kétes divatba: „Gyökerességről beszélünk, magyarságélményről, kötődésről (vagy fontoskodva: kohézióról), még fajtaszeretetről és fajtagyűlöletről is” — írtam, s azt javasoltam, beszéljünk inkább jelenidőben, a nemzet mai, eleven, valóságos dolgairól. Még egy hét sem telt el, és jött a hír: most aztán végleg és súlyosan megbántottuk Illyés Gyulát. Cikkemet neki szóló újabb üzenetként olvasta, kilép az írószövetségből, ha nem kap elégtételt. Oroszlánordítás a hivatalosság irányából: tessék elégtételt adni! Ettől a pillanattól kezdve senkit sem érdekelt: van-e ok a megbántódásra, mit is mond a két szöveg, sérti-e az egyik a költőt és szól-e „Majd neki egyáltalán a másik, adok én neked Illyésnek rejtjelesen üzengetni!” — emelte rám tanító bácsis ujját a főszerkesztő, Jovánovics Miklós. „Értsd meg, (Folytatás a 4. oldalon.) 198*. NOVEMBER 11. ÉLET ÉÍm IRODAI•25