Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-16 / 11. szám - Buk Pál: Hitelesen fejlődő árulók (4. oldal) - Bálint István: rajza • kép (4. oldal) - Diczházi Bertalan: Átgondolt privatizálást! • Diczházi Bertalan, az MDF gazdaságpolitikai bizottságának tagja (4. oldal)

Korunk-est A Kolozsvári Korunk és a pé­csi Jelenkor című folyóiratok kö­zös estjét rendezik 1990. március 19-én, hétfőn este 7 órakor a TIT Kossuth Klubjában (Bp. VIII., Masyrum u. 7.). A Korunkat Jan­csik Péter, Kántor Lajos, László­­ffy Aladár és Markó Béla képvi­seli. A Jelenkort: Balassa Péter, Berták László, Parti Nagy Lajos, Pákolitz István. Házigazda: Csor­dás Gábor. A beszélgetést vezeti: Kulcsár Katalin. Ι315133Π ­ IRODALOM e­jTi Hitelesen fejlődő árulók Átgondolt privatizálást! Manapság a politikai arénában durvul a stílus. Másfelől megjelen­tek az erkölcs bajnokai, akik ked­venc ellenfelük erkölcsein ejnye­­bejnyéznek — miközben persze a szavükhöz közelállókat nem bánt­ják.­­Néhány héttel ezelőtt Popper Pé­ter állt be (ÉS, 1990. január 26.) a purifikátorok sorába, hogy elverje a port „a polgári restauráció bolse­vik múltú apostolain”, a hiteha­­gyott kommunistákon. Popper „nem áthatja” ezeket, amit már azzal a korábbi cikkével is bizo­nyított, amelyben Pozsgay Imrét vizsgálta meg külön a bal és külön a jobb szemével. Az alábbiakban Popper Rescipe Finem című cikkének módszerével, eredményeivel és stílusával kívá­nok vitatkozni. — Popper állásai­nak némelyikével, nevezetesen azokkal, amelyekben fellép a köz­életünkben tapasztalható tisztes­ségtelen megnyilvánulások ellen, az egyoldalú múltábrázolás ellen, s óv az indulatok elszabadulásától, egyetértek. De e részigazságok nem teszik igazzá és helytállóvá a cikk általános irányultságát és szemlé­letét. Hogyan harcoljunk a politikai gátlástalanság és a „zsivány újság­írás” elllen? Popper szót emel „a tisztességtelen eszközöket gátlásta­lanul bevető politikai agitáció” és a „zsivány újságírás” ellen. Ezek után elvárhatnánk, hogy ő maga betartsa a tisztességes polémia kö­vetelményeit. Ilyen (minimális) kö­vetelményeknek tekintem a követ­kezőket: a) az igazmondás, vagyis a tények és összefüggések valóság­hű bemutatása; b) kritika esetén a címzett világos és egyértelmű meg­nevezése ; c) sértegetésektől mentes, „emelkedettebb” stílus. Popper cikke e követelmények­nek nem felel meg. Először is nem mindig tudható, hogy egy-egy meg­állapítása kire vonatkozik. Ennél lényegesebb, hogy az a kulcsfon­tosságú állítása, amely szerint a „hitehagyottak” „mindig a hatalom irányába fejlődtek”, nem fedi a va­lóságot. Ami a címzetteket illeti: kikre gondoljunk, amikor Popper gúnyos megjegyzéseit olvassuk: csak a Lukács-iskolára és egyik­­másik szocialista vezetőre (Pozs­­gayra?, Nyersre?), vagy netán az egész szocialista pártra? És­ csak Magyarországra, vagy külországok­ban élő szocialista reformpolitiku­sokra is? S ha igen, akkor például Gorbacsovval szemben Ligacsovot kell az erény megtestesülésének te­kintenünk? A valamikori kommu­nista Semprunt, aki ma Felipe Gonzalez kormányának pártonkí­­vüli minisztere, tekintsem áruló­nak, s vele szemben, mondjuk, Georges Marchais lenne az erény és derekasság megtestesülése, akit anakronisztikus nézetei fenntartá­sában nem vezetnek önös, hatalmi megfontolások ? Ami a reformerek hatalomhoz való törleszkedését illeti, a Lukács­iskola tagjai nemcsak Lukácstól tá­volodtak el, hanem a retorziók miatt többen közülük az országtól is, melyet jobbnak láttak elhagyni, s más tanítványok karrierje is megsínylette a „hitehagyást”. Nyers Rezső reformeszméi miatt éppen­séggel kikerült a hatalmi centrum­ból, s Pozsgay reformlépései is sok­kal kevésbé voltak kockázatmente­sek, mint Popper mostani cikkei. — Persze, sok manapság a politikai szélkakas és szélhámos. De ebből nem következik, hogy egy elegáns gesztussal minden reformert közé­jük soroljunk. Popper nem tartja szükségesnek bizonyítani azt az indulatos állítá­sát, hogy „a kommunista vezetők mesterműve volt, hogy a tisztes ve­reségből gyalázatos bukást állítot­tak elő”. Nos, a volt vezetők jelen­tős része kétségkívül nem bizonyult politikai zseninek, de belátható, hogy e körülmény rendszerspecifi­kus, s mindenekelőtt a rendszert minősíti. Popper elgondolkozhatna azon, hogy más országokban hason­lóképpen bekövetkezett a posztsztá­linista rendszerek „gyalázatos bu­kása”, amiért is feltehetően köze­lebb járunk az igazsághoz, ha az okokat a társadalmi berendezke­désben és a világhelyzetben, nem pedig a személyes politikai túlélés­re játszó, netán szocialistává — vagy még (már?) azzá sem — váló kommunista vezetők képességeiben és jellemében keressük. Ezt felis­merve, méltányolni lehetne azt a szerepet, amit egyes, árulónak ki­kiáltott vezetők az átmenet békés jellegének biztosításában játszanak. Lehetséges-e a személyiség hite­les változása, és ha igen, akkor miért nem? Popper a nézetválttoz­­tatókat elítélő véleményét alátá­masztandó furcsa érvelési módot alkalmaz. Azzal kezdi, hogy az egyén ■ „lelki tartalmai” (nézetei, meggyőződése, érzelmei) változhat­nak. Azzal folytatja, hogy az egyén magatartási sémái, gondolkodásá­nak „hogyan”-ja makacs módon ál­landó, mint minden, ami a jellem­ből fakad — teszi hozzá. S azzal végzi, hogy egy furcsa logikai ug­rással a nézetváltozást jellemválto­zásként, erkölcsi rosszként ábrá­zolja, kikiáltja „árulás”-nak, s ki­jelenti, hogy ebbe „mindenki bele­zünk”. Sejteti, hogy a nézetválto­zás csak karrierista megfontolásból következhet be, s fel sem veti, hogy adott esetben éppen a gondolkodás korszerűsítése lehet a jellempróbá­­lóbb teljesítmény. Popper a társa­dalmi-politikai választást — úgy tűnik — egy életre szóló, változat­lanként megtartandó hitbéli állás­­foglalásként értelmezi, amit nem szabad kitenni­ a ráció­ f­olya­matos felülbíráló működésének. Pedig bi­zonyára tudja, hogy Marx kedvenc mondása volt a „de omnibus dubi­tandum est” (mindenben kételked­ni kell). „A derék Adolf meg Joszif” győ­zelme a lelkekben — és hogyan harcoljunk ez ellen? E hitelvű gon­dolkodásmód Poppert nem zavarja abban, hogy fellépjen Hitler és Sztálin szellemi kisugárzása ellen, amit abban vél felismerni, hogy, Zsivkovot és Honeckert bíróság elé készülnek állítani az eddigi „pepsi­­nyalogatók”: „így hát megint lesz­nek politikai perek” — mint Sztá­lin alatt. Sajnos itt a Sztálin szelle­métől óvó szerző teljesen a sztálini voluntarista gondolkodásmód szel­lemében cserél fel fogalmakat, amikor a hamisításokra, kínzások­ra és rágalmakra épülő sztálini koncepciós pereket azonosítva a „politikai per” általánosabb fogal­mával azt sugallja, hogy most ugyanolyan perek vannak készülő­ben, amilyenek annak idején vol­tak. De Poppernek a reformerek (a revizionisták!) elleni támadásai, en­nek kapcsán az „áruló” jelző alkal­mazása szintén a sztálini szellemet idézi. Mint ahogy a „gyalázatos bu­kás” felelőseinek megjelölésében is egy régi minta látszik újjáéledni: nevezetesen, annak idején a jobb­oldal hirdette, hogy a vilmosi Né­metország a szociáldemokraták áruló „tőrdöfése” miatt vesztette el a háborút. Szóval: más szemében ő a szálkát... Az igazság mint erkölcstelenség — avagy: erkölcsösen tarts ki té­vesnek és károsnak bizonyult esz­mék mellett. „Még csak nem is vi­tatom állításaik igazságát! Amivel bajom van, az a dolgok erkölcsi ve­­tülete” — így Popper. Nos, itt sű­rítve fejeződik ki Popper szemlé­letének egyoldalúsága. Popper a fő kérdést kerüli meg, amikor ítéletet alkot nézeteiket változtató embe­rekről anélkül, hogy megvizsgálni, mitől és hogyan változtak e néze­tek. Köztudott, hogy Nyers reform­­eszméi a 60-as évek első felében alakultak ki, Pozsgayéi sem mai keletűek. Szűrösnek és Hornnak pedig nagy érdemei vannak az új külpolitikai koncepció kialakításá­ban és megvalósításában. Szellemi fejlődésük szervessége — és az or­szág helyzete — alapozza meg azt a jogukat s egyben erkölcsi köte­lességüket, hogy tevőlegesen részt vegyenek az ország átalakításában. E szerves fejlődés egyben azt is je­lenti, hogy nézeteik változásában súlyos új felismerések fejeződnek ki, s nem valamiféle, Popper által vélt jellemgyengeség. Végezetül tehát: Szeretem Pla­­tónt... „Szeretem Platónt, de az igazsá­got jobban szeretem” — mondta Arisztotelész, aki, mint ismeretes, nagy fontosságú filozófiai kérdé­sekben szembe került mestere né­zeteivel. Vajon akkor lett volna ge­rinces, ha az igazsággal szemben Platónt részesíti előnyben? Akik a baloldali mozgalmakhoz, szervezetekhez valamikor — eset­leg évtizedekkel ezelőtt — csatla­koztak, ezt különféle okokból tet­ték. Legalább egy részüknél felté­telezhető, hogy döntésükben eszmei indíttatásnak, humanista törekvés­nek is szerepe volt. Engedtessék meg ezeknek az embereknek — ki­csiknek és nagyoknak egyaránt —, hogy a sztálini hekatombákról, a kambodzsai népirtásról, a „létező szocializmusokban” eluralkodott korrupcióról és pazarlásról nyert információk és személyes tapasztal­­atok alapján szabadon mérlegel­hessék, hogy kitartanak-e a hagyo­mányos kommunisztikus elképze­lések mellett, vagy más úton kí­vánnak haladni. Ma a baloldalt sokan támadják, s kiváltképp a reformelkötelezett baloldalt. A magát vélhetően bal­oldalinak tekinthető Popper Péter­nek nem kell egyetértenie a „régi hitet” elhagyó szocialistákkal. De azt azért észre kellene vennie, hogy ÉS-beli publicisztikájával a mai hazai baloldal fő áramát támadja. Bak Pál Az Élet és Irodalom 1990. március 2-i számában Pető Ivánnal készült interjú olvasható. Az SZDSZ ügy­vivője több helyen foglalkozik az MDF tul­ajdonreform- és privati­­zációs elképzeléseivel. Ezzel kap­csolatban sajnálatos módon Pető csúsztat és hamis dolgokat állít. Ezért kénytelen vagyok reflektál­ni a fent említett cikkre. Termé­szetesen hozzászólásként, hiszen az MDF-nek“ tizedannyi lehetősége sincs nézetei megjelentetésére, nyilvánosságra hozatalára, mint az által­am is nagyrabecsült sza­bad demokratáknak. (Egy teljes hónapon át igyekeztünk kapcso­latba lépni az MDF-fel — neveze­tesen Antall Józseffel, Kulin Fe­renccel, Kiss Gy. Csabával —, hogy interjút készíthessünk. Tele­fonhívások és üzenethagyások el­lenére csak néhány napja adtak erre lehetőséget, így sikerült a lap 6. oldalán olvasható írásit elkészí­teni — a szerk.) 1. Az MDF programjában sehol sem olvasható, hogy az alkalma­zott-bérmunkás viszony tömege­sen megszüntethető lenne. Ugyan­akkor nem idegen tőlünk, az USA- ban, Angliában vagy Finnország­ban bevált alkalmazott részvény­­tulajdonlás rendszere. Az MDF — jelentős belföldi m­agánmegtaka­­rítás és korlátozott külföldi érdek­lődés híján — támogatja, hogy a hazai cégek alkalmazottai — be­leértve a vállalati menedzsereket — kedvezményes hitel segítségé­vel részben vagy teljes egészében megvásárolják a munkaadó válla­latot. Azt gondoljuk, hogy az al­kalmazotti magántulajdonba ke­rülő cégben már megjelenik a magántulajdonosi érdek és maga­tartás. H­a az Egyesült Államok­ban a munkavállalók 8-10 száza­léka egyben résztulajdonos is, ak­kor Magyarországon sem lehet megtiltatni ezt az ESOP konstruk­ciót. Az MDF szerint az alkalma­zotti tulajdonosi programot nem kampányszerűen, hanem önkéntes, szabad vállalás alapján lehet meg­valósítani. Természetesen a sok­féle privatizálási lehetőség közül csupán egyfajta megoldás, elsősor­ban a kis- és közepes, nem nagy tőkeigényű vállalatoknál alkal­mazható. 2. Ami a spontán privatizációt illeti, örömmel olvasom, mivel az SZDSZ magáévá tette az MDF fel­fogását. Ugyanis az 1989 nyarától máig folytatott vitáikon a szocia­lista kormányt kizárólag az SZDSZ támogatta a „vadprivatizáció” folytatásában. A háromoldalú tár­gyalásokon az ellenzéki pártok közül egyedül az SZDSZ nem kö­vette a spontán privatizáció tár­sadalmi kontrollját. 1990 január­jában változott meg az SZDSZ- álláspont, ami azt jelenti, hogy az SZDSZ szakértőinek egy része fe­lülvizsgálta a korábbi vélemé­nyét. Nyilvánvaló, hogy a botrá­nyos esetek tapasztalatai alapján az SZDSZ felsorakozott az ellen­őrzött, privatizációért síkraszálló pártok, így az MDF mellé. Ami a privatizáció sebességét illeti, úgy gondolom, ez ár kérdése. Minél alacsonyabb áron határozzuk meg a nemzeti vagyon értékét, annál gyorsabb a privatizáció. 3. Az SZDSZ-szel szemben, amely egy szűk elitben látja a kapita­lista Magyarország tulajdonosi ré­tegét, az MDF többszázezres ma­gánvállalkozó és széles körű ma­gántulajdonosi réteg kialakulását tartja szükségesnek. Úgy gondol­juk, hogy a társadalom stabilitá­sának lényeges összetevője a pol­gárok döntő többségét magába foglaló széles középosztály. Emiatt a hazai polgárosodás fontos ele­mének tekintjük, hogy a hazai vállalkozók, pénztulajdonosok, be­fektetők a külföldiekkel egyenlő eséllyel vehessenek részt a priva­­tizációs folyamatokban. Az MDF felfogása szerint fizetőképes ke­reslet mutatkozik a belkereske­delmi és a vendéglátóipari vállala­tok egységeinek megvásárlására. Ugyanakkor a spontán privatizá­ció bűvészmutatványai eredmé­nyeképpen az egyes boltok és ven­déglátóipari egységek magánsze­mélyek által megvásárlására nem nyílt lehetőség. Az MDF szerint a vállalati vezető réteg privilegizált helyzetét meg kell szüntetni az állami vagyon rendelkezési joga felett, annak érdekében, hogy a pénzzel és hitelfedezettel rendel­kező belföldi magánszemélyek — köztük a mostani menedzserek is — megvásárolhassák, bérbe ve­hessék az állami vállalatok egysé­geit. Az állami monopóliumokat, valamint a több telephelyes nagy­vállalatokat esetleg szét kell szed­ni a privatizáció előtt, hogy a piac- és versenyellenes struktúrák ma­gánmonopóliumok formájában ne jelenhessenek meg! 4. A külföldi működő tőke be­vonásának szabályozását — Bok­ros Lajos szavaival élve — nem nemzeti-értelmiségi vagy világ­polgári érzület alapján kell meg­határozni, hanem szigorú közgaz­dasági racionalitás alapján. A nemze­tga­zdas­á­g m­űsza­­ci-techno­­lógiai fejlődését, valamint a kon­vertibilis aportot fejlesztő vegyes vállalkozásokat jelentős adóked­vezménnyel — a zöldmezős beru­házásokat adómentességgel — kell támogatni. A nemzetgazdasági prioritásokkal nem rokon műkö­dő tőkeimport esetén nem kell adókedvezményt nyújtani. Szűk körben esetleg engedélyhez kell kötni a külföldi részvételét a pri­­vatizálás­ban. Szeretném hangsúlyozni, hogy a közgazdasági racionalitás maximá­lis figyelembe­vételére azért van szükség, mert a külföldi tőke be­áramlása esetén az adókedvezmé­nyek nyújtotta profit az esetek nem kis részében devizában ki­megy az országból. Ilyenkor nettó tőkekivonás történik, amely tovább rontja a konvertibilis fizetési mér­leget. Sajnálatos módon a sajtó és a pártok jelentős része azt a képze­tet kelti, „hogy a működő tőkeim­port majd megold mindent, nekünk nem kell semmit csinálni”. Ne fe­ledjük, hogy a Kádár—Lázár kor­szak fénykorában, a langyos hetve­nes években az a hatalmas dollár­hiteltömeg észrevétlenül szétfolyt és milyen súlyos örökséget hagyott a demokratikus kormányra. Összegzésül azt szeretném hang­súlyozni, hogy az MDF és SZDSZ közötti gazdasági programkülönb­ségek nem szignifikánsak, szemé­lyes véleményem szerint, a kor­mányzati koalíció lehetséges és szükséges is. Nincs erős kormány sem az MDF, sem az SZDSZ nél­kül. Egy új kormánynak lesz elég baja a hirtelen munkásvédővé avanzsált SZOT-tal, a szociális de­magógiával, a populizmussal és a reálproblémák megoldásával, így a konvertibilis fizetési egyensúly fenntartásával, a munkanélküliség kezelésével, az infláció stabilizálá­sával, a rubelaktívum leépítésével. Diczházi Bertalan az MDF gazdaságpolitikai bizottságának tagja .­­········· 1 1990. MÁRCIUS 16.

Next